2015/10/12

Budapest IIa

Úgy fél évvel ezelőtt az öcsém küldött egy emailt, amelyben értesítette a családot, hogy ismét feleségül veszi a feleségét. Jó, jó, kicsit értelmetlenül hangzik, de amikor Csillával házasodtunk, akkor Móki és Benci kint jártak egy versenyen Las Vegas mellett, és ha már arra jártak, hát össze is házasodtak, olyan igazi bemegyek-kijövök-házasvagyok vegasi módra.
Tulajdonképp együtt házasodtunk... A kezdetek - 5 évvel ezelőtt

Ez azonban csak kettejüknek szólt, valamint nem is honosíttatták, ezért úgy döntöttek, hogy megismétlik az akciót, csak most már bevonják a családot is. Miután mi már négy éve nem jártunk otthon, elhatároztuk, ez jó alkalom a hazalátogatásra, anyu is már nagyon vissza akar menni, két éve nem járt otthon ő sem. Szerencsére sikerült az időpontot úgy egyeztetni, hogy még az ikrek második születésnapja előtt visszaérjünk, így nekik nem kellett jegyet venni. Akkor még azt gondoltuk, ez milyen jó ötlet, mert takarékos, de azért vannak hátulütői... A cégnél már előre jeleztem, hogy pár nappal hosszabb időre akarok szabira menni, mint a engedélyezett két hét. Persze nem nagyon akarták megadni, szerencsére nem okozott gondot, mert munkahelyet váltottam, az új céggel közöltem: az időponton nem tudok változtatni. Gond nélkül beleegyeztek. A jegyvásárlás nem volt egyszerű feladat. Kis családomnak egy sima oda vissza. A Muternek oda ugyanarra a járatra, de visszafelé decemberre és a pót-nagymamának, Marika néninek, aki anyut helyettesíti, a mi visszautunkra az ide út, majd december végén a visszaút. Látszólag minden okén ment, de az idők folyamán kaptam emileket, hogy ez, meg az megváltozott, de különösebben nem figyeltem...
Júni 11-re szólt az oda útra a jegyünk, ezért már 7-én vasárnap becsomagoltunk mindent, hogy az indulás napján már ne kelljen sokat csinálnunk. Azért biztos, ami biztos, a késői, délután 7:30-as repcsire vettem a jegyeket. Az árakról inkább nem szólok semmit, 1500 dodó felett voltak. Hallottam olyan legendákat, hogy az árak változnak rendelési naptól függően, meg hogy melyik irányból, illetve melyik városból veszed, meg ilyeneket. Hát, direkt kipróbáltam, megkértem haverokat, hogy nézzenek ugyanarra a repcsire otthonról árakat, Pestről indulva oda-vissza. Forintra egyformák, szóval én nem látom bizonyítottnak ezt az eltérő díjazást... Számítógépet természetesen vittem, nem mintha nagyon dolgozni akartam volna, viszont töltöttem le mesefilmeket, jó lesz majd a kicsiknek. Végre elérkezett a várva-várt nap, a szomszéd néni jött át kivinni minket a reptérre. Természetesen kis idegeskedés az indulás körül, a három gyereket nem volt egyszerű összeterelni, plusz a csomagokat is be kellett szuszakolni a kocsiba. Az autóval mindenesetre meg vagyok elégedve, heten ültünk be, plusz a csomagok is befértek.
Nem ez, de pont ilyenünk van... Honday Odyssey, tudtommal otthon nem lehet ilyet kapni, ha igen, akkor tuti nem ez a neve.

A reptéren a becsekkolás simán ment. Ahogy közeledtünk a biztonsági kapu felé, egy alkalmazott észrevette a gyerekeket, és egyből egy rövid, családi sor felé terelt minket. Ilyen gyorsan még sosem végeztem az egésszel. Bent már nem volt ennyire egyszerű a helyzet, mert a gyerekek persze elkezdtek nagyon élni, nyilván egyből etetni kellett őket, akkor természetesen mindenki maszatos lett, satöbbi, satöbbi... Bár a gyerekek miatt az első csoportban szállhattunk volna be, azért mi maratunk utoljára. Ahogy elhelyezkedtünk, már kezdődtek is a bonyodalmak. Az ikrek sehogy sem akartak egy helyben maradni, nem volt jó se nagymami se egyik szülő, nosza amint lehetett elő a számítógépet és jöhet a mese. Vagy másfél órán keresztül nézték Bogyó és Babóca történeteit, de aludni természetesen eszükbe sem jutott. Charlottei idő szerint lehetett már vagy este 11, amikor úgy döntöttünk, most már aztán alvás. Gép el, gyerekek vízszintesbe az ölünkben, simi-simi, de az eredmény lehangoló. Még csak nem is néztek ki álmosnak. Persze már hulla fáradtak voltak, ezért el is kezdődött a kínlódás. Ha az egyik netán elaludt, tuti, hogy a másik felébresztette. Nem volt jó apa, át a nagyihoz, 2 perc múlva vissza... Gondolom a körülöttünk utazók meglehetősen utáltak minket, szerencsére nem nagyon mutatták, sőt egy néni még helyet is cserélt a muterrel, hátha jobb lesz tőle. Nem lett... Nem részletezném tovább a kínlódásokat, de a végeredményként a felnőttek egy szemhunyásnyit nem aludtak.

Végre kicsit alaludtak...

Szerencsére Aiyikám ennél már nagyobb, ő megnézett vagy 3 filmet, utána viszont rendesen aludt. Megváltás volt Németországban elhagyni a fedélzetet. (Utólag persze hasznosnak bizonyult a kínlódás, legalább is részemre, mert otthon "rendes" időben feküdtem le, így másnapra lényegében át is álltam az idővel.) Szerencsére az út Budapestig már könnyebb volt, Ferihegyen simán ment minden. Na itt jött az első meglepetés. A sógor és Omer jöttek ki két autóval. Nem gondoltam volna, hogy ami itt simán belefért egy autóba, azt otthon alig tudtuk bevarázsolni kettőbe. Pedig az egyik egy CRV, ami nem éppen kisautó...
Állati jó volt, hogy nem kellett vezetnem, így a befelé úton tudtam nézelődni. Érdekes módon most kicsit csalódtam a látványban. Budapest, legjobb város, szinte csak szép emlékeim vannak, de most valahogy olyan kopottnak, lepusztultnak nézett ki. Hallani sem akarok arról, hogy igénytelenség, vagy hogy mi ilyenek, meg olyanok vagyunk. Szerintem egyszerűen az anyagi lehetőségekről van szó. Itt akármerre mész, mindenhol ápolt pázsitok, az autópályákon a leágazásoknál virágágyások, a belváros tiszta és még sorolhatnám. Otthon ezekre a dolgokra láthatóan nincs pénz. Már a reptér épületéből kilépve is egy nagy adag gaz fogadja az arra járót. Négy éve valahogy nem volt ilyen érzésem.
A reptérről egyenesen Csilla egyik unokatesójához mentünk, ahol már összejött a család.
Rokonok és a magyaros kaja

Mondhatom, hogy a Világ minden tájáról érkeztek, mert az izraeli rokonok is hazajöttek erre a hétvégére. Jó nagy banzáj volt, de a Muter természetesen már nagyon haza akart menni, szépen le is lépett. Este felé mi is elindultunk Gödre a sógorékhoz egy kölcsön autóval. 4 éve nem vezettem manuális váltós járgányt, meg is kellett szoknom, eleinte érdekesen mentek a váltások. A kiscsajok lefektetése itt már sokkal könnyebben ment, Aiyikámmal meg semmi gondunk nem akadt, úgy elvolt az unokatesókkal, hogy szinte nem is találkoztunk vele napközben. Estére meg jól elfáradt, ment is aludni magától.
Szombaton délelőtt elmentünk lovagolni a gyerekekkel,

Hiába no, igazi ősmagyar tehetség! Életében először ült igazi lovon.


Kicsik addig a kutyákkal foglalatoskodtak. Nem vagyok biztos benne, hogy a kutyák szerették...


aztán sok minden nem történt, igazi családi nap volt, Csilla elment a rokonokkal traccsolni meg bulizni, én maradtam az gyerekekkel Gödön. Talán csak annyi, hogy itt Charlotteban nem találtam vérehulló fecskefüvet, pedig állítólag őshonos. Gödön viszont volt dögivel, ezért megkezdtem a szemölcseim kezelését. Szinte minden nap tudtam kenni, így mire visszaértünk, már le is esett az egyik. Másnapra megbeszéltem egy motorozást Omerrel. Barátnőjétől kaptam kölcsönbe egy GSX-R 600-ast. Harapós kis jószág, mégis sokkal jobban ment a motorozás, mint az autóvezetés, pedig ugyanolyan rég motoroztam utoljára, mint vezettem manuális váltós autót. A Nap hét ágra sütött, pedig rossz időt jósoltak. Miután motoros ruhát nem sikerült szerezni, ezért rövidben mentem. Hiba volt. Szlovákiában (jó dolog ez a Schengen, kutya nem kérte a papírokat a határon, akkor még nem kezdődött meg a menekültesdi...) megálltunk harapni valamit. 10 percen belül olyan vihar kerekedett, amilyet évek óta nem láttam, pedig hidd el, errefelé Charlotteban nagyon tud esni. Szerencsére nem tartott sokáig, és az út is gyorsan felszáradt, de a levegő lehűlt rendesen, nem győztem hogy bújni a szélvédő mögé egy kis védettségért. Esztergomnál mentünk vissza, majd Visegrádnál át a hegyen. Isteni néhány órát töltöttünk a motorokon.
Csöpörög...
...szerencsére hamar felszáradt.


Hétfőn első dolgunk volt bemenni a városba a gyerekek állampolgárságát elkezdeni intézni. Na ez az, ahol Magyarország fényévekkel drágább, mint az USA. Kicsit mondjuk nem is értem miért van ez így? Bementünk a fordító irodába. Összesen egy helyen lehet fordíttatni? Nem csoda, hogy hihetetlen összeg egy-egy oldal papírra vetése. Egy anyakönyvi kivonatot lefordítani nem nagy varázslat, mégis, a két lapért sürgősségi felárral 40000 jó Magyar forintot kellett leperkálni, ez mondjuk 150 dollár. Nem sokkal a visszaérkezésünk után kellett egy iratot fordíttatnom, Neten este megrendeltem, reggelre meg is kaptam a fordítást, és 25 dollárba fájt, két lap esetén 50 lenne és nem 5 nap átfutással... Ha nyomtatva kértem volna, akkor 50 dodó laponként, ekkor már közjegyzővel ellenjegyezve jönne.  Az otthoni megoldás kicsit rablógazdálkodásnak tűnik, főleg az otthoni fizetésekhez viszonyítva.
A következő komolyabb esemény Dunaalmás. Kölcsönkaptuk a már említett CRV-t, és bár ez "csak" 5 személyes, beült az egész csapat, plusz a Muter és megindultunk. Mit mondjak, állati jó volt.
Aiyi útközben öregasszonyost játszik

Lily imád zöldben feküdni

A ribizli a bokorról a legjobb :-)

Nyilván kisebbek a távolságok odahaza, mint itt, de nem rossz érzés, hogy GPS-t még csak vinni sem kell magammal, mert még a fűszálak is visszaköszönnek út közben. Az anyagiak hiánya mondjuk itt is megmutatkozott. Az utak állapota otthon elég rettenet az itteniekhez képest. Itt, ha kicsit összetöredezik a felület, már kapja is az új burkolatot az út. Otthon még javítgatást sem igazán láttam. És ebben az a legnagyobb gáz, hogy ez egyre csak rosszabb lesz, aztán ha már nem lehet tovább halasztani a felújításokat, akkor végtelen mennyiségű felületet kell javítani. Kilátástalan... Dunaalmás nekem kicsit olyan, mint a Kerek Asztal lovagjainak Camelot. Most minden esetre nem csak én, hanem a gyerekek is élvezhették az ottlétet. Megérkezés után egyből irány a kert és a ribizlibokor. Hihetetlenül szerették a ribizlit a bokrokról enni. Hanyatt fekvés a fűben, szaladgálás, este alig lehetett becipelni őket a házba. Sok mindent másnap sem csináltunk, kis takarítás, előkészítendő a lagzit, aztán a lagzi miatt már indulni is kellett hazafelé.
A házasságkötésről nem tudok sokat írni, összejött a család meg néhány barát, templom, aztán gyakorlatilag amint beszélni kezdett a pap bácsi, már indulnom is kellett kifelé, mert Kornélia úgy döntött ő inkább mászkálni és beszélgetni akart. Természetesen nem hagyta abba, maradt az ajtó. Kisvártatva Csilla is megjelent Lilyvel... Hiába, mégiscsak ikrek... Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, majd megjelent az ifjú, újra összeadott pár. Fotózás, dumcsi, majd irány vissza Dunaalmás. Hát, azt kell mondjam ritka jól sikerült egy összeröffenés lett belőle.

Megérkezés után nem sokkal nekiálltam bográcsozni, miközben Bencéék kihordták a már korábban levitt hideg kaját. Nekem kényelmesen alakult a dolgom, mert a tűzrakással, meg tüzeléssel nem kellett foglalkoznom, rátestáltam a feladatot az unokaöcsémre, aki mesterien látta el a feladatát. Benci nem vitte túlzásba a vendégek meghívását, én viszont orv módon szóltam pár régi bicós havernak, akikkel együtt áztunk-fáztunk hosszú kilométereken keresztül. Utólag jó húzásnak bizonyult, állati jókat dumáltunk, ráadásul Zsolti készített pár elég jó felvételt. Másnap jött aztán egy kellemes meglepetés. Apu egyik unokatesója Kanadában él, és történetesen épp otthon volt ebben az időben. Ők is négyen vannak testvérek, mint mi, és mind a négyen eljöttek meglátogatni. Komolyan meghatódtam, pedig nem szokásom. Ment is a fotózás nagyüzemben :-).
Össz-családi kép

Az ilyen nagy családi eseményekben az a jó, hogy mindig van kire passzolni a gyerekeket. Épp nagynéném szórakoztatja az ikreket


Sajnos Dunaalmásra több idő nem jutott, pedig nagyon jól éreztük magunkat. Panaszra persze nincs okom, mert indultunk a következő célpontra, Hajdúszoboszlóra. Ide alapvetően Csilla családjával mentünk, bár végül az ünnepelt kivételével szűk családom is lejött. Megérkezés után irány a strand. Ezt nagyon jól tettük, mert a hátralevő időben nem volt olyan az időjárás, ami a nyitott részbe kiengedett volna minket... A strandon jött az otthon tartózkodásunk egyik fénypontja: lángos és hekk! Isteni! Biztos vagyok benne, hogy ti otthoniak nem is tudjátok ez mennyire jó kaja! :-). Második estére itt is bográcsozást terveztünk, nagy szerencsénk volt az időjárással, épp annyira volt csak rossz idő, hogy azért főzni még jól lehetett. Szabi szerencsére itt is "magára vállalta" a tűzmester szerepét, nekem csak az alkatrészeket kellett a bográcsba dobálni. Állítólag ehető lett a kaja, nekem viszont sikerült kicsit bepálinkázom, ezért amikor elmentem segíteni a kicsiket lerakni, én szépen ott is maradtam velük és csak másnap reggel ébredtem fel...
Nekem jutott még egy motorozás, majd zárásként elmentünk a srácokkal a Pilisbe bicajozni. A tempó természetesen öregurasra sikerült, de legalább az időjárás kedvezett. Időre kellett volna visszaérnem, szerencsére Csilla hívott, hogy a barátnőjével jól vásárolgatnak, meg kajálnak, így maradt még egy kis időm, felmentünk Csabihoz.
Kőrókák - a kemény mag

Aztán már csak a hazaút maradt. Németországban az átszállásnál volt egy kis kalamajka. Több jegyet adtak el, mint amennyi férőhely volt a repcsin, és mindenki meg is érkezett, emiatt aztán át kellett rendezniük az utasok elosztását, fel is ajánlották, hogy aki egy másik géppel megy Miamin keresztül, annak visszatérítenek 400 dollárt. Beszéltünk róla, hogy esetleg költségcsökkentésként bevállalom a kerülőt, de szerencsére erre nem került sor. Ekkor már a pótnagyi jött velünk, örülök, hogy nem kellett már az elején a nyakába varrni a 2 gyereket. Nagyon féltünk a repcsi úttól, hogy a reggeli indulás miatt az ikrekkel majd nem lehet bírni. Ehelyett az történt, hogy miután felszálltunk az ide tartó járatra, szépen megszokták a helyzetet, és mire délután álmosak lettek, simán el is tudtak aludni. Németországban egyébként az átszállás sem volt valami zökkenőmentes. Értem én, hogy biztonság, meg előírás, de több helyen már szinte egzecíroztatásnak éreztem az eljárást, nem pedig a biztonság növelésének. Arról nem is beszélve, hogy miután elindultunk beszállni, nem a szokásos ajtóból a repcsibe rendszer jött, hanem séta le egy buszhoz, 10 perc várakozás, 5 perc busz út, majd lépcsőzés a repcsibe, volt is ájulás... Monnyuk ilyen jegyárak mellett kicsit komolyabb szolgáltatással is előrukkolhattak volna. Itt persze tanultam is. Induláskor nem voltam elég következetes és több kézicsomagunk volt, mint ahány felnőtt. Ez rettenetesen megnehezítette a dolgunkat, többet ilyen tuti nem fordul elő. Az viszont okos dolog, hogy nem egyből visszaérkezés után másnap, hanem "kirámolós" nap után mentünk vissza dolgozni. Reményeink szerint ezt az utazást 2 évente megismételjük.