Rengeteg minden történt az utóbbi időben és korábban is, van már pár félig megírt bejegyzésem, de kénytelen vagyok egy újat kezdeni. Már rég óta gondolkodom, hogy leírjam-e ezt a kényes, nyomdafestéket nem tűrő problémát. Évek óta gondot jelent, ma elfogyott a cérna.
Tudjuk jól, hogy a világon két gigantomán ország létezik. Az egyik Oroszország, a másik az Amerikai Egyesült Államok. Nem csodálkozunk ezen, hiszen ott, ahol egy tó 636 km hosszú, a leghidegebb lakott területtel rendelkezik, a Világ legnagyobb földterületű országa, a másik oldalon Grand Canyon, Niagara, Mississippi, (sokáig) legmagasabb épület és még sorolhatnám, nos, ilyen országokban kizárólag óriási méretekben tudnak gondolkodni az emberek. Ezek után az egyszeri hazánkfia értetlenül áll a tény előtt, hogy a klotyó viszont kifejezetten minimalista tervezés eredménye. Aki nem ismeri Amerikát közelebbről, vagy nem találkozott még az ittenihez hasonló megoldással, az eléggé meglepve fogja tapasztalni, hogy a klótető felhajtása után nem egy hívogató üres teret talál, hanem egy kisebb méretű tavat. Igen, itt még reménykedünk a gigantikus tervezésben, hiszen nálunk csak egy minimális pocsolya található. Ha végiggondoljuk, érthető a tervező célja: előzzük meg a kellemetlen szagok terjedését, ami maradéktalanul meg is valósul. A cél nemes, a megoldás, mint látni fogjuk, kevésbé. A lehúzó megnyomása után a látszólag nagy nyomású víz, ami a kló alján egy csövön keresztül ömlik be, levisz minden kellemetlen dolgot.
Vagyis csak levinne. Mert, mint a mellékelt képen látható a vízszint fenntartása érdekében egy szörnyű kompromisszumot kötöttek: igen csavaros lefolyót kellet beépíteni a klóba a magyarországi szabványnál amúgy is vékonyabb csövet használva.
Az eredmény kolosszális, a részletekkel talán nem borzolnám a kedélyeket, gondolom mindenki el tudja képzelni. Komolyan mondom, életemben összesen nem pucoltam annyit klotyót, mint itt egy-egy hónapban, pedig szolgáltam a nagyszerű Magyar Néphadseregben. Talán mondanom sem kell, hogy a dugulás garantált abban az esetben, ha vendég érkezik. Én minden esetre most már biztos döntős lennék az Amerikai Duguláselhárítási Nemzeti Bajnokságon.
Szerencsére az utóbbi időben kiagyaltam, hogy be kell önteni egy kis duguláselhárító löttyöt, az fellazítja a terméket, és így egyszerűbb lepumpálni az anyagot. Pár éve volt egy kis felmérés az Indexen távolba szakadt hazánkfiaival, hogy ki mit gondol az új hazáról, néhány kérdésre kellett válaszolni. Az egyik az volt, mi az, ami a legidegesítőbb a szép, új Világban? Most egész biztosan ezt a budi-témát jelölném meg. Van még egy hátránya az amerikai megoldásnak. Illusztráláskén az unokatesómat idézem, akit a nagynéném megkérdezett fél éves budapesti tartózkodása befejeztével, hogy mi volt az, amit a legjobban szeretett. Nos, rövid gondolkodás után Csaba a következő választ adta:
- Alkotás közben nem fröccsen a víz a fenekemre....
Mindamellett, hogy a helyi megoldásnak nyilvánvaló előnyei is vannak, jelenleg rettenetesen vágyom egy hagyományos, otthoni klózra...
Utóirat: nem tudom ki mennyire ismeri az amerikai angolt, ezen belül is a déli dialektust? Engem minden esetre meglepett, hogy az angol vécét a helyiek "komód"nak titulálják...
Jó rég nem írtam már, pedig lenne miről. Sok jó dolog történt az utóbbi egy évben, tényleg nincs ok panaszra, el is kezdtem már írni, persze lassan haladok. Most csak azért ragadok billentyűzetet hirtelen, hogy kiírjam magamból a mai este történéseit.
Már több, mint egy éve elköltöztünk, kicsit messzebbre az irodától, mint eddig, a bicaj út kb. 30 percre nőtt. Szerencsére az iroda mellett van egy konditerem, ahova bérletem van, itt bérlek egy szekrényt, amiben a ruháimat tartom, be bringával, öltözés, munka. Hazafelé természetesen fordított sorrendben, de ugyanez történik. Beszereztem első és hátsó lámpákat, hogy este is viszonylag biztonságosan tudjak közlekedni. Mindkettőt villogón használom, jól látható vagyok. Ma is szépen elindultam hazafelé a szokásos útvonalamon, a Park road-on. Nem mondom kissé forgalmas, olyan Szentendrei út jellegű, de eddig nem sok atrocitás ért, megvolt a sport, nem sokkal hosszabb az út, mint kocsival, szóval rendben volt minden. Amikor ebbe a kereszteződésbe értem, a lámpa szokás szerint piros volt, szép lassan csorogtam, amikor mellém ért egy autó, rám dudált és kb. 2 centire tőlem előzött, csak azért nem ütött el, mert kicsit jobbra húzódtam. Miután leelőzött, átment a jobbra kanyarodó sávba. Elöntötte az agyamat az ilyenkor szokásos, és persze elkezdtem kiabálni, amikor mellé értem. Egy idősebb tag ült a kocsiban egyedül, és persze valamit válaszolt. Dühömben leköptem a kocsit. Jójó, tudom, ez nem szép dolog, de nem számítottam rá, hogy milyen indulatot fog kiváltani a fickóból. Kiugrott a kocsijából és fenyegetően, üvöltözve közeledett. Persze elfelejtette behúzni a féket, parkoló állásba sem tette a kocsit, az meg elkezdett gurulni. Én hátráltam, a fenének volt kedve verekedni, még a végén kiderül, hogy valami dszúdó bajnok és jól laposra ver. A többi autó elkezdett dudálni, mert ugye a kocsi gurult, emberünk vissza, de ahelyett, hogy bekanyarodott volna jobbra, ahogy tervezte, inkább elindult egyenesen, hogy majd jól megleckéztessen és bosszút álljon a köpködésért. Ez nem volt egyszerű feladat, mert visszafelé ugye nem tud menni, én meg mögötte voltam. Nyilván nem megyek mellé, mert akkor felken, amikor nagyot fékezett, röhögve felugrattam a járdára. Na itt kellett volna komolyabban elgondolkodnom a folytatáson. Egy autósnak ugyan esélye nincs ilyen esetben egy biciklista ellen, mert ugye a bringa sokkal könnyebben mozog jobbra balra. De ez a fickó kissé elmeroggyant lehetett, mert felhajtott a járdára és megpróbált elütni. Erre az arcába röhögtem, mire megdobált valami műanyaggal, meg üres üdítős dobozzal. Miután az ablaka lent volt, egy pontosabban célzott köpést adtam le, ami telibe találta. Tudom, nagyon bunkó dolog, nem is akarom mentegetni magam, csak a tény kedvéért írom. A helyzet tragikomikus volt, bár nagyon nem idegesítettem magam, mert hát hosszú évek óta űzöm ezt a sportot, nem hat meg különösebben egy szóváltás és tudom, hogy az autós kolléga idegtotyi lesz az ilyen helyzetekben. Ennél a pontnál már rengetegen dudáltak, a fickó ténylegesen a közlekedést veszélyeztette, egy autós a belső sávból üvöltözött is, hogy ki akar-e nyírni valakit? A következő kereszteződésnél jobbra ment a fickó, de megállt, én balról kikerültem, még az arcába nevettem búcsúzóul, hogy kiéljem a gonoszságomat, aztán részemről lezártnak tekintettem a dolgot. Ha már a járdán voltam, ott is maradtam, így ugyan sokkal lassabban haladtam, de legalább volt időm végiggondolni, és lehiggadni. Itt az jutott eszembe, hogy másfelé kéne hazamenni, de aztán úgy döntöttem, biztos nem jött utánam. Hát tévedtem. Ezen a helyen jártam, amikor a bokor mögül kiugorva leöntött benzinnel. Még ekkor is megőriztem a hidegvéremet és lassan mentem tovább, persze üvöltözött utánam. Sajnos egy újabb hibát követtem el. Talán a benzin szagától, talán az üvöltözéstől, de valami elpattant, hagytam elhatalmasodni az agresszivitást. Fék, le a bicajról, első kerék egy mozdulattal ki a helyéről, és indulás megkérdezni, hogy tulképp mi a probléma? A fickó még kiabált, hogy milyen gyáva vagyok, de már szaladt a kocsi felé és gyorsan beszállt. Nekem egyre jobban kezdett elszállni az agyam és ahogy próbálta rám húzni a kormányt, kicsit félre léptem és jól rávertem a szélvédőre a kerékkel. Sajnos a bicajt rossz helyre raktam le, a fickó áthajtott rajta, az felakadt az alvázra és az eszeveszett tempóban száguldó autó magával vitte.
Kicsit döbbenten álltam ott egy árva első kerékkel a kezemben és hirtelen nem tudtam, hogy mi a fenét csináljak? Itthon nyilván nem tudom elhalgatni az ügyet, mert hová lett a bicaj? Meg mitől vagyok ilyen büdös? És gyalog vagy fél órára voltam még itthonról, az idő meg már nem volt fiatal. Gondolkodtam, hívjak-e rendőrt, de elég reménytelennek tűnt, rendszámot nem jegyeztem meg a bicaj meg nyilván már bevégezte pályafutását. Végül felhívtam Csillát, hogy jöjjön értem. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy azért elég nagy szerencsém volt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Szabad És Bátor Emberek országában vagyunk, ahol boldog-boldogtalan szaladgálhat fegyverrel a kezében. Ha történetesen a fickónál van egy stukker, most nem írnék semmiféle bejegyzést. Ez a benzines história is elég necces, elég lett volna egy gyufa... Az is szerencse, hogy a járdán haladtam, egész biztos vagyok benne, hogy lelkifurdalás nélkül áthajtott volna rajtam.
Végül aztán hívtam rendőrt, elmondtam, hogy mi történt. Nagy meglepetést nem okozott, hogy vázolta mi történne a feljelentéssel. Egy újabb irat a fióknak. Más lett volna a helyzet, ha megjegyzem a rendszámot, akkor lehetett volna boxolni. Végül kezet fogtunk, és elköszöntünk, nem tettem feljelentést, mert hiábavaló lenne. Vicces volt hallgatni a rendőri véleményt: csak egyet remélhetsz, hogy a bicaj komoly kárt okozott a kocsiban. Itthon aztán az anyukámat félrevezettük, mert nem akartam elmondani neki az igazságot, tuti nagyon felizgatta volna magát. (Előbb-utóbb nyilván elolvasod Muter, bocsi a megvezetésért...) És mi a tanulság? Azt kell mondjam, hogy ebben az esetben elég szarul jártam, annak ellenére, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. A legnagyobb baj, hogy egy darabig nem fogok tudni bicajjal menni dolgozni, Csilla amúgy is utálta a kerékpározást, szóval ez tiltólista. Ebből adódik, hogy nehéz lesz a sport igényemet kielégíteni. Az elveszett bicaj anyagilag ugyan nem komoly kár, az eszmei értéke nagy. Kispánczéltól vettem vagy 10 éve, olyan alkatrészekkel szerelve, amik vagy 30 éve voltak a birtokomban. De ami a legjobban zavar, hogy egy ilyen elmebeteg továbbra is szabadon garázdálkodhat az utakon. (Jójó, én is mehetnék egy "anger management" tréningre és ugye minden úgy kezdődik, hogy Pistike visszaütött, de ebben az esetben tisztán nem én voltam az agresszor.) Egy dolog vigasztal, hogy bár a rendőrbácsinak nem mondtam, de a szélvédő azért megrepedt... Emlékeztetőül pedig érdemes megnézni az Összeomlás c. filmet
Frissítés (az eseményekhez képes másnap):
Az anyukám elől nem sokáig sikerült rejtegetni az eseményeket, ez a benzines leöntés elég hatékonynak bizonyult... A ruháim 2 kimosás után is ugyanolyan büdösek...
Be akartam linkelni egy korábbi írásomat, de döbbenettel tapasztaltam, hogy nincs ilyen bejegyzés, ezért kezdem a korábbi eseményekkel. Amikor megérkeztem az USAba, akkor persze már tudtuk, hogy New Yorkban akarjuk folytatni, ez viszont csak úgy ment, hogy össze kellett házasodnunk. Ez nem jelentett nagy megrázkódtatást, mert amúgy is tervbe vettük, de ugye az zöldkártyához ez elengedhetetlen volt. Miután Amerikát filmekből jól ismerjük, tudjuk, hogy Las Vegasban csak be kell menni egy kápolnába és össze is boronálják az ifjú párt. Nos esetünkben ez annyival volt bonyolultabb, hogy először be kell menni a NY City Family Izé Centerbe kérni egy engedélyt, amivel másnap lehet összeházasodni. Mindössze egy tanú kellett, erre és a fotós szerepére Danit kértük fel, így az ő képeit használom illusztrációként.
Nos, tőlünk telhetően kirittyentettük magunkat, bevágódtunk a kocsiba, majd pár perc múlva találtunk egy parkolót, merthogy a házasságkötő terem a közelben volt. (Hmmm... A régi szép idők... Ez a parkolás dolog itt Charlotteban egy kicsit sem jelent problémát. Csilla épp a napokban kapott egy büntit gyorshajtásért, és akkor számolta össze, hogy mióta itt vagyunk két éve, nem kapott csak egy parkolási jegyet, de az is volt vagy 40 dollár, de ha 5 napon belül befizette, akkor csak 10. Természetesen másnap reggel már ment is a lé...) Átsétáltunk a tetthelyre, ahol összefutottunk Danival. Szépen beálltunk a sorba, hogy is mondjam, nem volt valami ünnepélyes, de azért volt virág, meg amcsi zászló.
A kép magáért beszél
Aiyi elemében...
Na ki nem nézett a kamerába?
A váróteremben Aiyi természetesen elkezdett kissé élénken játszani, alig tudtuk elkapni és lenyugtatni. Aztán elérkezett a nagy pillanat, bevonultunk a terembe, olyan közepes méretű szoba, jól megszokott kopár berendezéssel. Ha most valami nagy amerikai esküvőre gondolsz, akkor ki kell ábrándítsalak. Azért gondolom rendesen a zsebbe kell nyúlni, nálunk az egész nem tartott tovább 3 percnél.
Sosem terveztem nagy esküvőt, de azért ez mellbevágóan egyszerű volt, emlékeim szerint az otthoni "polgári" esküvők sokkal fennköltebbek. Otthon jön az anyakönyv-vezető néni, keresztüldobja magán a magyar zászlót, tart egy kis beszéded, a végén meg koccintás. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy Bencuska pár nappal később tett nagy fogadalmat, ők viszont Vegasban. Nem mese, tényleg bemész és összeadnak. De nagy meglepetésre ő azt mondta, hogy a pap tartott vagy 20 perces beszédet, ráadásul elég jót, szóval összességében több időt töltöttek a házassággal, mint mi.
A vegasi és a new yorki pár
Aznap Csilla nem dolgozott, beültünk egy közeli étterembe reggelizni. Ahogy kiértünk a kocsihoz, egy kis szeretetcsomag várt minket... Azért sem hagytuk, hogy elvegyék a kedvünket, meglátogattuk a Szabadságszobrot. Jellemző, hogy bár Csilla vagy 20 évet élt NYban, ez volt az első alkalom, hogy a Liberty Islandra hajózott...
Nos a bevezető után jöjjön a történet, amiért belekezdtem az egészbe. Ágnessel még valamikor tavaly ismerkedtem meg, ő is a Citconál dolgozik. Ágnes és barátja elérkezettnek látta az időt, hogy összeházasodjanak a tél folyamán. Miután jóban vagyunk, engem kértek meg, hogy menjek el tanúnak. Bekészítettem a fotós felszerelést, aztán ugrás a kocsiba. A címmel volt valami kis félreértés, én a szép épületekhez mentem, telefonálgatás, aztán kiderült, hogy át kell mennem az út túloldalára a - fogdához... Itt Charlotteban nem viccelnek, a börtön a belvárosban van, gyönyörű környezetben, az épületnek van egy fogda része, ide kellett bemenni. Kicsit fura érzés házasságkötésre menni úgy, hogy az ajtóra az van kiírva: Letartóztatási eljárások. Sebaj, bemegyünk a várakozó részbe, itt találkoztam először Ági anyukájával és Jánossal, a leendő férjjel. Rövidesen sorra is kerültünk, be kellett menni egy másik várakozó terembe. Innen nyílt egy kis szoba,
A jegypénztár
Az ifjú pár
de olyasmi, mintha egy vasúti jegypénztár lenne, vajszínű, kicsit koszos fal, szemben egy üvegablak, kis rés alatta, ahol a papírokat lehet átjuttatni. Elkezdtünk tanakodni, hogy akkor most itt lesz, vagy itt csak a papírokat intézzük, vagy mi a szösz van? Én biztos voltam benne, hogy egy ilyen helyen csak papírozás lehet, és majd be kell menni valami másik helységbe, ahol a tényleges ceremónia lesz. Hát tévedtem, mert miután aláírtuk a papírokat, a néni el is kezdett beszélni. Üvegen keresztül. Mint említettem a miénk sem volt egy nagy kaland esküvő, de Ágiékét tényleg kizárólag a praktikum jellemezte. Csók még volt, de aztán ki is dobtak minket. Na most mi legyen, hogy fogunk legalább egy-két fotót készíteni? Végül aztán az utcán lőttem pár képet, szerencsére azért Charlotte éjszaka is gyönyörű.
Az amerikai iskolákról nekünk magyaroknak az az elképzelése, hogy gimiig sokkal könnyebb, vagyis alacsonyabb az oktatás szintje, mint otthon. Aiyi elkezdett iskolába járni, illetve még csak "kindergartenbe", ami kor szerint a "nagycsoportos ovi"-nak felel meg, valójában inkább iskolai nulladik évnek hívnám. Nos a véleményem jelentősen megváltozott az első félév alapján. Talán annyiból nem szerencsés az összehasonlítás, hogy Aiyi két tannyelvű iskolába jár.
Először is az olvasás oktatása egész másképp zajlik, mint otthon. Gondolom nem titok senki előtt, hogy az angol elég idétlen nyelv írás szempontjából. Egy-egy betűt különböző szavakban teljesen másként ejtenek, pl. az "i" általában "áj"-nak ejtendő, de a "ski" szóban "i"-nek ejtik. Ezért aztán azzal etetik a gyerekeket, hogy van egy betű, mondjuk a "c" (szí), ami "azt mondja", hogy "k". Ezt sokat gyakorolva, meg Sesami Street-et nézve a kiskrampuszok előbb-utóbb elkezdik érteni, hogy miről van szó. Azonban az előbb említett kivételek miatt, mégis elég nehéz kivitelezni ezt az olvasás dolgot, főleg, hogy kb több a kivétel, mint a szabályos szó... Ennek eredményeképp itt úgy kezdték az olvasást, hogy minden héten odalöktek 5 szót, amit meg kellett tanulni. Szeptembertől. Érted? Öt szó hetente... És ezeket írni is kell tudni. Otthon azzal kezdi a suli, hogy karikákat meg ferde vonalakat rajzolgatnak, itt meg nesze, olvasd el. Ezeket a szavakat egyébként "site word"-öknek hívják, százat kell megtanulni belük, és az az előnye a dolognak, hogy nagyon gyakori szavak, ezért miután megtanulták ezeket, szinte már tudnak is olvasni. Eleinte mi nagyon kételkedtünk a dologban, főleg, hogy a Muter magyar tanítónéni volt, így állandóan sopánkodott. Ráadásul eleinte elég nehezen ment a dolog. Egy hét alatt jó, ha egy szót megtanultunk, ezért egyre jobban lemaradtunk. Aztán úgy december körül kicsit elkezdett könnyebbé válni a tanulás, sőt, a szünet alatt kicsit fel is zárkóztunk. OK, miután az "ej-bí-szí-dí"-t azért már ismertük, próbáltuk neki sulykolni, hogy ha nem jut eszébe egy szó, akkor próbálja kibetűzni, mert az segít neki. Nemrég aztán szinte elkezdett olvasni. (A gyerekeknek persze elég sok eszük van és vág is nagyon. Megyünk reggel kocsival hármasban, Csilla, Aiyi meg én, az egyik kereszteződésnél azt mondja Aiyi: "Én abba az étterembe szeretnék bemenni, aminek az a nagy M betű a jele." Tök boldogok voltunk, hogy a gyerek így fejlődik, de azért mondtam neki: "Majd akkor megyünk be, ha az M betű alatti szöveget is el tudod olvasni." Drive in, vagy valami hasonló volt. A gyerek persze gondolkodás nélkül rávágta: "Chicken nugetts??")
Még nem említettem, de japánul tanul. Nem tudom mennyit tudtok a japán írásról, de van 4 féle ABC-jük: hiragana, katakana, romanji és a kanji. A romanji a latin betűket jelöli, a hiragana és a katakana tulképp nem ABC, hanem hanem szótag-írás, a kaji-t meg hagyjuk, számunkra ez értelmezhetetlen, több, minth 30000 jelből áll. Lényeg az, hogy ők a hiragana-t tanulják, ez 46 jelből áll, és Aiyi szerint ezt könnyű olvasni, mert hát ott vannak a jelek, és csak szépen olvasod. :-) Lényeg az, hogy sokkal könnyebben tanulja a hiragana-t, mert olyan rajzos dolog, és ezért érdekesebb, mint az angol.
Az írás mellett természetesen a számokat is tolják. Nem is akárhogy. Épp ma akadt ki Csilla, hogy szöveges feladatokat kell megoldaniuk, természetesen japánul leírva... És húszas számkörben összeadni, kivonni... A "szöveges" emlékeim szerint otthon harmadik-negyedikes tananyag... Hát nem tudom, félek, ezzel lesz még gond. Úgy három héttel ezelőttig a számolás így ment: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 9, 10. A hétnyolcat nem tudtuk egy istennek se beleverni a fejébe. Aztán egyszer csak az is ment. Ráadásul egész jól számol fejben. Persze néha keverednek a dolgok, hogy az összeadás jel meg a kivonás jel mit csinál, az egyelőre nem teljesen tiszta, remélem majd alakul.
Egy szó, mint száz, egy kicsit sem érzem úgy, hogy az iskola itt sétagalopp lenne, legalább is nem a szülőknek, mert hát ezek rengeteg házi feladatot jelentenek - számunkra.
Az iskolai rész zárásaként vitába szállnék az Index-szel. Megjelent egy cikk az otthoni írás-oktatás hiányosságairól, melyben az amerikai írást kifejezetten stílusosabbnak állítják be, mint amit otthon tanítanak. Mondjuk nem vagyok szakember, de ha csak ránézel a példákra, elég egyértelműen látszik, hogy az amerikai írás képe kifejezetten ronda, míg a német szép és stílusos, de a magyarnak van a legtisztább képe és a legjobban olvasható, természetesen a második írásra gondolok, nem a nagyon iskolásra. Ezek az érthetetlen dolgok otthon. Én életemben egy hete láttam először szép, olvasható amerikai írást, egyébként sokkal inkább macskakaparásra hasonlít az itteni kézírás, mégis stílusosabbnak próbálják meg beállítani. Azt pedig ne felejtsük már el, hogy az íráshoz a finom-motorikus mozgás fejlettségére van szükség, az meg másként nem javul, csak gyakorlással. Talán mégsem olyan ártalmas dolog szépen megtanulni írni. Nem véletlen, hogy otthon nem is betűk írásával, hanem vonalacskákkal, meg köröcskékkel kezdenek sormintákat gyártani a gyerekek. Szóval Amerikából sok mindent érdemes lenni importálni otthonra, de a kézírás az egyik, amit semmiképp sem.
Kórház.
Miután a Faternak vastagbél rákja volt, ezért kicsit be vagyok tojva bármiféle daganattól, és Csilla addig rágta a fülem, amíg elmentem egy vizsgálatra. A háziorvos néni is egyetértett, így gond nélkül megírta a beutalót. A vizsgálat előtti napon meg kellett inni vagy egy liter hashajtó folyadékot, nos ez volt a legnehezebb része az eseménynek. Amúgy sem vagyok egy nagy folyadék fogyasztó, de ez a mennyiség különösen soknak tűnt. Reggel nagyon korán kellett kelni, hogy a második adagot is meg tudjam inni, tiszta szadisták ezek a dokik. Miután altatásos műsorszám, valakinek be kellett vinnie és természetesen haza is hozni. Nyilván valóan kis feleségemre esett a választás.
Bejelentkezés után vetkőzés, hanyatt fekvés, Csilla itt készített pár fotót.
A nővérke megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz, majd betolt a műtőbe. Itt az altatóorvos néni fogadott, ő is megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz? Kezdtem kicsit gyanakodni, hogy rossz helyre kerültem, de amikor a doki bejött, ő is megkérdezte. Már arra gyanakodtam, hogy kolonoszkópia helyett valami fura IQ tesztet végeznek, de kiderült, hogy ez szokásos eljárás, nehogy a körömeltávolítás helyett amputálást végezzenek a betegen. Aztán az altatóorvos megkezdte ténykedését, még elköszöntem tőle, aztán arra ébredtem, hogy mehetek haza. A nővérkebácsi hozott valami innivalót, felöltöztem, és már ülhettem is bele a filmekből jól ismert tolókocsiba. Egy másik nővér tolt ki, váltottunk pár szót, aztán már mentünk is haza. És hogy mindez miért érdekes? Mert pár nap múlva megkaptam az eredményt, melyhez a levél így kezdődik:
"Dear Mr. Laszlo,
It was my pleasure to perform your colonoscopy today..."
Hát mittudomén, élvezetesebb dolgokat is el tudok képzelni az életben :-). A kórházi ellátás persze most is ötösre vizsgázott, de amit látni kell, hogy ez üzlet. Kőkemény biznicc. A kórházgyárban termelés folyik: minél több beteget ellátni adott idő alatt, megfelelő minőségben, mert ugye az több pénz. És hát vannak hátulütői is a rendszernek. Csilla utókezeléseket végez, vagyis a lábadozó betegeknek segít a mozgásukat minél előbb visszaszerezni. Nos, rengetegszer találkozik olyasmivel, hogy a betegnek még bent kellett volna maradnia a kórházban, mert még nincs olyan állapotban, hogy hazamenjen, viszont a biztosító már nem téríti a bent létét, ezért szépen elbocsátják, ő meg küldheti vissza, hogy ne legyen galiba... Meg természetesen olyan is van, hogy bent tartanak betegeket, mert a biztosító fizet, pedig már nem lenne rá szükség. Gondolom olyan rendszer nincs, hogy tökéletes...
Csilla munkaköréhez tartozik, hogy mindenféle mérőeszközzel felszerelve rohangál dolgozni, többek között vérnyomásmérő, hőmérő, ilyesmi. Történetesen a hőmérőjét a Walgreen's nevű cég gyártotta, szép márkajelzéssel ellátott kütyü, ami a fülben méri a hőmérsékletet, egy gombnyomás és már adja is az értéket. Csakhogy ugyebár az itteni srácok ragaszkodnak a Farenheit-hez, a hőmérő meg valami rejtélyes oknál fogva Celsius-ra volt állítva. Csilla oda is adta családunk házi technikusának (ez én volnék), hogy állítsa át, mert ugye a dokumentációhoz Farenheit-ben kell megadnia a hőmérsékletet. A kütyün mindössze 2 gomb található, egy ki-bekapcs és egy "start" gomb. Lelkiismeretesen végignyomkodtam az összes létező variációt, rövid, hosszú, mindkettő egyszerre, kikapcsoláskor, bekapcsoláskor, egyik hosszan, másik hosszan és még amit el tudsz képzelni, de nem jártam sikerrel. Mondtam a főnökasszonynak, hogy ez bizony ejrópai srác, nem hajlandó együttműködni az amcsikkal. Csillának viszont kell az eszköz, ezért ma benézett az egyik útba eső Walgreen's-be, hogy hátha a gyógyszerész bácsi ügyesebb a házi technikusnál (cö-cöö). Tán mondani sem kellene ő sem járt nagyobb sikerrel, viszont azt mondta, hogy miután ez nem működik, ad egy másikat, ezzel leemelt a polcról egy vadi újat, és Csilla kezébe nyomta... Persze se számla se semmi, nem is reklamálásról volt szó. Hát, mittudomén, ezek azért nem rossz dolgok.
Az utóbbi időben megint nem írtam, de most legalább van jó kifogásom és gyűlt is egy kis téma. Megszülettek az ikrek, ez pedig adott egy kis betekintést az itteni kórházak világába. Amikor megtudtuk, hogy Csilla várandós, választani kellett egy "óbídzsívájen"-t (OB/GYN, obstetrician/gynecologist vagyis szülész-nőgyógyászt) és elég nagy mázlival a leglazább amerikaival hozott össze a sors, akivel eddig találkoztam, Nórával. Ezen kívül be kellett jelentkeznünk genetikusokhoz, akik ugyanabban az épületben vannak, ők csak a babák fejlődésével, egészségével vannak elfoglalva, a növekedést figyelik, de a babák világra hozásával már nem foglalkoznak. Amikor kiderült hogy ikrek, akkor én majd kiugrottam a bőrömből, mindig is ikreket szerettem volna, Csilla persze sokkal józanabban szemlélte a dolgokat, és miután a praxisában rengeteg beteg gyerekkel is dolgozott, ezért elkezdett rémtörténeteket mesélni, így a genetikus rendelést nagyon komolyan vettük. Minden plusz vizsgálatot kértük, hogy végezzenek el, mert az ikreknél amúgy is nagyobb a kockázat, nálunk meg a kor miatt még fokozottabban igaz ez. Az első vizsgálatoknál persze az ultrahang inkább fehér zajra hasonlít, pedig hihetetlen, hogy mi mindent meg tudnak belőle állapítani. Pl kb 3 hónaposan megállapították, hogy a gyerekeknek megvan-e minden ujja, rendben van-e a gerincük, sőt, még azt is meg tudják állapítani, hogy farkastorka vagy nyúlszája van-e a gyereknek. Ettől természetesen lemegyek hídba, elég hihetetlenül hangzik, pedig nem tévedtek, csak egy nagyon picit.
Fent: 3D kép, a gyerek már akkor fityiszt mutatott a szülőknek...
Balra: Itt szerintem egész jól látható a fej és a test, aki nem találja meg, annak segítségként fel van írva angolul
Az ultrahangos vizsgálatok mindig családi eseménynek számítottak, ilyenkor Csilla anyukája is bejött, természetesen Aiyi is. Vele azért nem ment minden annyira zökkenőmentesen, mert már az első alkalommal azt mondta, hogy "borning" (nem, nem tévesztettem el, ő így mondja...), szerencsére az okos telefon elszórakoztatta, főleg a fényképezés jön be neki, bár néha kicsit necces volt, amikor beállította a vakut és az épp ott dolgozó ultrahangos néni nem igazán szerette, hogy fényképezik. Szerintem még mindig jobb, mintha a gyerek elkezdett volna ütemesen skandálni, hogy "ú-nat-kóó-zom, ú-nat-kóó-zom". A nagy izgalom igazán akkor következett be, amikor 3D-s képeket készítettek. Ez egy picit más fajta fejjel rendelkező készülék és valahogy több rétegben veszi le az adatot, amit aztán összeállít egy kvázi 3D képpé. Elküldtem a képeket a családnak, de mindenki csak hangyaháborút meg Rorschach ábrát látott bennük. Meg kell azonban mondjam, hogy élőben jobban lehet látni, mert ahogy mozog az ultrahang fej, úgy a kép is változik a monitoron, ez pedig könnyebben összeáll képpé mindkét típusnál. A genetikusok a gyerekek tömegét is meg tudják állapítani, mondjuk ez a becslésük kicsit pontatlan volt, de azért elég jól nyomon lehetett követni miként fejlődnek a babák és megnyugtató volt látni, hogy nincs jelentős eltérés a kettő súlya között.
A "felkészülés" részeként Csilla egy kisebb könyvtárnyi irodalmat elolvasott a "hogyan neveljünk ikreket" témakörben. Nekem is kötelező jelleggel el kellett olvasnom a "miként altassunk ikreket" című hőskölteményt, de annyira amerikai a szövege, hogy képtelen voltam végigolvasni. Persze azért vannak benne okos ötletek, azt majd megpróbálom kamatoztatni. A leghasználhatóbb viszont minden bizonnyal Dr. Karp DVD-je,
Dr Karp in eksön
ő a kiscsávók elaltatásának nagy mestere. Eléggé hitetlenkedve néztem a mozit, de 2 hónaposan nem igazán kamuzhattak a gyerekek. A módszer egyébként nem új találmány és pofonegyszerű, lényegben be kell csavarni a kiskrampuszokat, majd ringatni. A sógorom ugyan csak "a szovjet módszer"nek hívja, de azzal magyarázza a fickó, hogy az életünk első három hónapja tulajdonképp a méhbeli fejlődés negyedik negyedéve, ezért jó azokat a körülményeket szimulálni. Emberünk demó céllal a kezébe vesz egy üvöltő 1-2 hónapos forma gyereket, bebugyolálja, majd a karjába fekteti, erre a gyerek úgy elhallgat, mintha sosem sírt volna, a szülők meg már hetek óta nem alszanak... Ha esetleg tovább üvölt, akkor még kicsit susog a fülébe és kész. Gondolom nem hiszed el, én sem hittem, mondtam is Csillának, ezek színészek...
Ez egy utánzat, de elég jól csinálja
Tulajdonképp (szerencsére) teljesen unalmasan telt a terhesség. Hmmm... Szokták mondani, hogy nem teher és nem jó ezt a kifejezést használni. Hát én nem értek ezzel egyet, igenis terhes dolog, ikrekkel meg aztán főleg nehéz. Csilla a hetedik hónap vége felé hagyta abba a munkát és a szülés előtti egy-két hétben már tényleg a partra vetett bálna esete állt elő, de mindenképp mozogni akart, meg kellett is, mert vizesedett a lába, így kitalálta, hogy a medencében fog sétálni. Sajnos nem készült kép, de a pocakja alá betett egy méter hosszú szivacs-nudlit, ez még jobban tartotta a gyerekeket, egy-másfél órát sétálgatott is így naponta. A gyerekek nagyon szerették ezeket a sétákat, sosem rugdosódtak közben, ezzel szemben a július negyedikei tűzijáték alatt nem hagyták békén Csillát... Szóval risztekpa minden kismamának. Persze, tudom, nekem is magyarázták a szüleim, hogy ez mennyire komoly feladat, meg felelősség, meg bla-bla, de igazán csak akkor lehet értékelni, amikor átéli az ember minden percét.
Június vége felé aztán Nóra közölte, hogy júli 22-ét jelölte ki szülési időpontnak, ütemezett császármetszés, mert hát nem vagyunk már mai fiatalok és az ikrek miatt nagyobb a kockázat. Nos itt tudom érzékeltetni, hogy Nóra mennyire laza, jó fej. Amerikában ugyebár mindenki mindenért beperli a másikat. Korábban említettem, hogy New Yorkban azért nem akarta kölcsönadni a házmester főnöke a létrát, mert félt, hogy beperelem, miután leestem a létráról... Nos Csilla természetesen utánanézett a császárral kapcsolatos dolgoknak, és kiderült, magasabb a halálozási arány, mint a természetes szülésnél. Meg is kérdezte, hogy miért van ez? Nóra azt válaszolta azért, mert ez egy nagyon komoly beavatkozás és általában a necces esetekben a fertőzés okozza problémákat. Csilla természetesen azonnal mondta neki, hogy akkor talán a műtét előtt mosson kezet. Mire ő elkezdett nevetni és azt mondta máskor rá szokott köpni az eszközökre, de ettől most el fog tekinteni. Megkérdeztem, hogy elvághatom-e a köldökzsinórt, sajnos nem lehetett, mert hogy ez műtét, ahol pedig ők dolgoznak az steril környezet, ezért oda én nem mehetek, fotót sem készíthetek, pedig nagyon szerettem volna...
Kilátás a kórházból
A Muter megérkezett a szülés előtti héten, nem mondom, hogy én egy nagy alvó vagyok, de amit ő tud ahhoz képest én gyenge kezdő vagyok. Rögtön a megérkezése napján fent marad este 10-ig, kimentünk úszni, ez nagyjából egy 24 órás fentlétnek felelt meg, majd másnap időben kelt és a "jet lag"-et ezzel le is tudta... Kati néninek, Csilla anyukájának átírattuk a repjegyet, így ő is itt tudott lenni az ikrek világrajöttekor. Az egyedüli gonoszságnak a kora reggeli kezdés bizonyult - reggel 6-ra kellett menni -, mondjuk ez is inkább nekem gáz. Bent a kórházban készült ez a videó, kicsit szerencsém volt:
A papírok kitöltése nem okozott gondot a helyszínen, bár előtte próbáltam Neten keresztül, az nem jött össze. Amint befejeztem bejött az altatóorvos és végigkérdezett mindent, elmondta hogyan fog történni az érzéstelenítés, mit fog Csilla érezni, aláírtunk mindenféle jogi papírt, aztán uccu beöltöztem szkafanderbe és indultunk is a műtő felé. Na itt ért a nap meglepetése. Amikor beértünk a váró részbe, már ott volt egy épp akkor született pici, meg az apukája. A gyerek csont fehér, míg a fater tök fekete, tudod, az az igazi nagyon fekete. Nem számít, biztos fehér anyukája van. Kisvártatva kitolták a mutert, ha lehet még sötétebb árnyalatú a bőre, mint az apának. Hmmm... Lehet, hogy mégis egyenlőnek születünk? :-) Csillát betolták a műtőbe, aztán kisvártatva én is mehettem, ekkor már felnyitották a pocakot, Csilla keresztre feszítve, előtte nagy lepedő, rákötve mindenféle madzag, mit mondjak elég rémisztően nézett ki. Csilla be is volt tojva kicsit, egyből meg is fogtam a kezét. Aztán amikor már majdnem megjelent az első baba, akkor felálltam, így láttam a választó lepedő felett, hogy mi történik. Hát mit mondjak, furcsa egy érzés. Az egyik segédhentes egy acél kanállal tartotta a hasfalat, miközben Nóra egy rettenetesnek kinéző csipesszel megrepesztette a burkot, kiömlött a burokvíz amiben Kornélia majd kilenc hónapig úszkált, aztán egy valami izét cuppantott a fejére, azzal segítette ki a pici fejet, majd egy gyors mozdulattal ki is húzta az egész babát. Hát nem, nem gondoltam egyből, hogy ő a világ legszebb gyereke*, csapzottan, ázottan, véresen ott lógott Nóra kezében, de persze olyan érzés volt, amit nehéz leírni, én csak álltam ott és néztem ki bután a fejemből. A segédnéni megfogta a gyereket, aztán felemelte megmutatni Csillának, majd gyorsan el is vitték lepucolni, tisztába tenni. Nóra persze egyből a második gyerekkel kezdett foglalkozni és szerintem kevesebb, mint 2 perc alatt elővarázsolta Lilyt is. Ő nem sírt fel egyből, később kiderült egy kis víz ment a tüdejére**, ettől gyorsan megszabadították és próbálták mindkét gyereket a kezembe nyomni, de csak az egyiket tudtam tartani, mert a másik kezemmel Csillát fogtam, ő meg nem nagyon akarta elengedni a kezem, szegény nagyon rémült ábrázatot vágott, mert elkezdték összevarrni, ez meg nem éppen a legkellemesebb érzés, még akkor sem, ha deréktól lefelé elérzéstelenítették. A gyerekeket rövidesen kivitték a várakozó szobába, én pedig ott maradtam segíteni átrakni Csillát a betegszállító kocsira. Tisztára "Vészhelyzet" érzésem volt ahogy "egy-két-há"-ra átemeltük. Kint a váróban el kellett töltenünk egy kis időt, hogy ellenőrizzék minden rendben van-e Csillával, meg kellett várni amíg az érzéstelenítés hatása elkezd kiállni a lábából, csak ez után mehettünk át a szobánkba. A gyerekeket kis, modern (na jó, műanyag...) mózeskosárba tették, ebben toltuk át őket a lábadozó részbe, útközben zene szólt, kétszer ugyanaz, mint megtudtuk minden újszülöttnek jár egy kis dallam, az ikreknek természetesen egy-egy. Innentől kezdve ezen poénkodtunk, ha megszólalt a zene.
Miben tévedtek a genetikusok? Korinak 6 ujj volt a jobb kezén, vagyis ő táltosnak született. Természetesen ez csak egy kis csökevény volt, elkötötték és pár nappal később leesett.
A szoba, ahol laktunk...
... másik irányban.
Ez a varázságy.
Már nem emlékszem pontosan, hogy a váróban vagy még a szülőszobában kaptunk szalagokat, Csilla és én kettőt-kettőt, míg a babákat 4-4 szalaggal szerelték fel, számokkal ellátva ami az azonosítást szolgálja. Bármikor, ha visszahozták a babákat valahonnan, még akkor is, ha csak hallástesztre vitték őket ami 5 perc volt, ellenőrizték a számokat, vagy Csilla vagy az én karomon lévő szalagok alapján. A kórházban a biztonsági rendszer elég lazának tűnik, bárki bármikor szabadon mozoghat ki-be. Persze kiderült, a négyből az egyik szalag, amit a babákra tesznek a lopásgátló, valami rádiós rendszer van benne, és ha ki akarod vinni az épületből a babát, akkor hirtelen ott terem két fegyveres bácsi és megkérdik hova-hova? Persze egyből megjegyeztem, mi sem egyszerűbb, első lépésként levágom a szalagot és már mehetünk is. Válaszként néhány perccel később bejött az egyik nővérke a szokásos kedves mosollyal az arcán, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, de válaszra sem várva a babákat kezdte ellenőrizni. Aztán kijelentette, hogy le kell cserélni a szalagokat Lilyn, mert azt jelezte a rendszer, hogy nem ér hozzá a baba lábához a jeladó, vagyis a levágós ötlet nem működik... Ez minden esetre megnyugtató dolog.
Természetesen a lopásgátló van kicsit eltakarva...
Gondolom láttad a "Bakancslista" című filmet? (Bucket list). Nos, ez nem két, hanem egyszemélyes szoba és mint később kiderült egy ötcsillagos szálloda szolgáltatásán is túltesz a kórház! Először is az ágy, amiben Csilla a következő pár napot töltötte egy "state-of-the-art" (na, ha erre tudsz valami jó fordítást, az jöhet!), kerekeken guruló, mindent tudó szerkezet. Ennek jó hasznát is veszik a kismamák, mert természetesen egy keresztben elvágott hasizom nem túl vicces dolog, nem árt, ha kényelmes a fekvés és könnyű ülő helyzetbe jönni.
Mindent tud, amit egy ágynak tudnia kell...
Kisvártatva megérkezett Jennifer. Az összes nővérke vérprofi, de Jennifer különleges! Nem csak a legjobbak közé tartozik, hanem szíve is van a munkájához és mindig jutott ideje egy-két szót váltani bárkivel. (Mint később kiderült a felettünk lakó néni is ott szült, ő is áradozott róla...) Gyorsan elvégezte a papírmunkát, aztán mondta, hogy később majd jön a gyerekorvos és a "laktésönel konzultant", ez a foglalkozás nem tudom, hogy létezik-e otthon, én minden esetre nem tudom a nevét, de a szoptatással kapcsolatos feladatokra készít fel, illetve segít az első etetéseknél. Megmutatja hogy kell megfogni a cicit, hogy a gyerekek könnyen tudjanak enni, hozott egy pumpát, amivel a maradékot lehetett leszívni, ennek a mellel érintkező alkatrészeit természetesen meg is kaptuk amikor eljöttünk a kórházból. A nővérek rendszeresen bejöttek megnézni, hogy a kismamának van-e valami kívánsága, minden rendben van-e vele, szóval nagyon lehetett érezni a törődést. Csilla persze humoránál volt, legjobban a fekete nővérkék voltak vevők, az egyik meg is jegyezte nagy vigyorogva, hogy "I'm gonna like you, mama". (Azt, ahogy ők beszélnek nem igazán lehet papírra vetni, főleg nem magyarul, én minden esetre nagyon bírom a kiejtésüket.) Az első néhány óra után nyugalmasabbá vált az éltet, a babákat éjszakára elvitték, hogy Csilla tudjon aludni. Természetesen neki ez nem annyira ment, apa viszont istenieket aludt, Csilla ennek ellenére (vagy pont ezért?) nagyon örült, hogy ott voltam, mert bármikor tudtam neki segíteni. Meg kell mondjam, kicsit feleslegesnek is éreztem magam, mert minden annyira flottul ment, olyan jó volt a kiszolgálás, hogy szinte semmit nem csináltam, ezért duplán örültem, amikor kézbe vehettem a babákat vagy kaptam valami feladatot. Szerencsére annyira közel lakunk a kórházhoz, hogy a nagymamákat tudtuk ugrasztani, ha valamire szükség volt, még a születés napján be is jöttek Aiyival egyetemben, hoztak kaját, mert az ugye nekem nem járt csak Csillának. A harmadik nap mentem el kicsit hosszabb időre, el kellett hozni a kocsit, mert karosszériásnál volt, gondoltam majd jól haza tudjuk vinni a babákat a kocsival. Hát ebből nem lett semmi, mert olyan erős maradt a festékszag a kocsiban, hogy úgy döntöttünk inkább megkérjük a Mutert, tolja haza a őket.
Charlotte éjszaka a kórházból
Csütörtökön aztán Jennifer már nem dolgozott, helyette egy fiatal, nagyon amerikai lány jött, és bár ő is nagyon profin végezte a dolgát, Csilla nem szerette, mert minden máz volt rajta és kicsit úgy éreztük csak az a lényeg, hogy letudja a feladatait, ráadásul nem igazán mérte fel mire is van szükségünk. Kötelező megnéznie minden új szülőnek egy videót, PURPLE a címe, természetesen jól hangzó rövidítés, de ez nekünk megvan itthon is, el is kezdtük nézni, nekem annyira nem tetszett, mondtam is Csillának még itthon, ezt inkább hanyagoljuk. Nos a néni ezt akarta megnézetni velünk. Gondolom valami olyasmi, mint Dr Karp, csak először szülők beszélnek az első pár hónap nehézségeiről. Állítólag előfordul, hogy a gyerek annyira sír, a szülők pedig nem tudják lenyugtatni, aztán a végén megrázzák a gyereket, hátha attól megjavul, állítólag még halálesetet is előfordult ebből... Na ennél a pontnál azt mondtam Csillának, ezt vegyük ki nagyon gyorsan, mert kezdett idegesíteni. Mint ilyenkor lenni szokott nem tudtam leállítani a videót, illetve ha leállt, akkor a tv ezerrel sistergett, mert nem volt bemeneti jel, ettől aztán Csilla is kezdett kiakadni, ez a része nem sikerült nagyon vidámra az ott tartózkodásunknak... Miután végül elhárítottuk a problémát, a kedélyek lenyugodtak, Csilla mondott valamit, amivel nem egészen értettem egyet, mondtam is neki, ha nem hagyja abba, akkor "megrázom". Na persze röhögés ezerrel, szegény csak annyit tudott mondani: "hülye, marha!", és nagyon fogta a pocakját.
Kórházi látképek
Azt eddig nem mondtam, de Nóra minden reggel meglátogatott minket, megnézte a sebet, megbeszéltünk minden apró részletet, hogyan fog alakulni az első pár hónap, aztán csütörtök reggel kérdezte haza akarunk-e menni, természetesen igennel válaszoltunk. Délután hazamentem, összeszedtem a kocsit, babakocsit, Mutert, aztán uccu vissza. Minden rendben is lett volna, csak a babakocsit nem raktam be, ezért anyut kiraktam, gyorsan haza ismét, babakocsi most már tényleg berak, aztán robogás befelé. Mintegy igazi kispapa, pedig nem is szülni mentünk... Csillával ketten hazaautóztunk, a nagymama pedig csak pár perccel érkezett később haza. Hát mit mondjak, nagyon jó érzés itthon lenni a picikkel. A következő vicces dologra sem kellett sokáig várni, mert Csilla elkezdte összeszerelni a pumpát. Bent a kórházban ez úgy működött, hogy kézzel tartotta a tölcséreket a cicire, de nekünk egy nagyon menő rendszerünk van, ami tartja a tölcséreket. Úgy kell elképzelni, hogy van ez a tölcsér, illeszkedik a cicire, rászerelve egy tartály, ide csöpög bele a tej és a tartály tetejéből jön ki egy cső, ami a gépre van csatlakoztatva, nos mindezt lényegében egy lukas melltartó rögzíti. Igen, elég Mad Max, szado-mazó hangulatot idéz, Csilla egyből kijelentette: erről nem készíthetek fotót. Természetesen hasznos dolog, mert eltart egy ideig, ezalatt legalább tud mással is foglalkozni.
Másnap be kellett mennünk a gyerekorvoshoz ellenőrzésre. Ez megint egy olyan mesebeli hely, gyönyörű új épület, kedves emberek, otthoni szemmel hihetetlen és minden flottul megy. Illetve majdnem, mert az előző héten telepítettek új számítógépes nyilvántartó rendszert, amit a nővérke még nem igazán tudott kezelni, kért is segítséget. Aztán gyerekeket egyesével le kellett vetkőztetni és megmérték a súlyukat. Itt kell megjegyezzem, a fiús szülők történetei a szembepisilésről nem olyan dolog, amit kisajátíthatnak, a jányok mindketten szépen lepisilték a mérleget, bemutatva, hogy nunival és éppoly magasra lehet pisilni, mint fütyivel. Fontos feladatként még vért vettek a sárgaság ellenőrzésére. Kicsit meglepődtem, nem tudtam, hogy az ilyen pici babáknak a sarkából veszik (csepegtetik) a vért. Már most látszik a különbség a kétpetéjűek között, Lilykémet nem érdekelte az egész, még csak meg sem nyikkant, Kori azonban hangos nemtetszését fejezte ki, igaz nem tartott sokáig. Ezt az ellenőrzést 2 nap múlva meg kellett ismételni, ekkor már a Muterrel mentem had gyönyörködjön a rendelőben.
Nagymamák csatasorban
Az a bizonyos mózeskosár
Összegezve a tapasztaltakat el kell mondjam ez az első olyan alkalom, hogy úgy érzem Magyarország ezt a szintet sosem fogja elérni. Igen, itt szinte kizárólag a pénzről van szó. Pár kép a környezetről talán meggyőz, hogy itt nem kispályán fociznak, ha kórházról van szó. OK, azt meg kell jegyezzem Csilla szerint az itteni kórház/ellátás lényegesen jobb volt, mint New Yorkban. Persze ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, akkor említsem meg miként távoztunk a kórházból. Egy nővérke bejött és nagyon kedvesen megkérdezte, hogy mivel akarunk fizetni, hitelkártyával vagy csekkel? Akkor talán 1500 dollárt csengessünk le, és persze nem voltak szívbajosak, 11-ig kell kijelentkezni a kórházból, nekünk ez nem jött össze, mert még valami miatt bent kellett maradni pár órával tovább és minden lelkifurdalás nélkül az aznapot leszámlázták, ráadásul az úgynevezett receiving blanket-et (ebbe csomagolják bele először a babákat) nem hozhattuk haza, merthogy szoros a költségvetés... Hivatalosan. :-). Ne feledjük, nekünk van biztosításunk, így amit fizettünk, az a "co payment", vagyis a 300 forintos vizitdíj. Ez kicsit több, mint 300 000 forint, 10%-a az egész összegnek, vagyis a biztosító mintegy 15 000 dodót utalt a kórháznak. Nos anélkül, hogy hülye politikai vitába akarnék keveredni, elég magabiztosan kijelenthetem: ennyi pénzből otthon is bárki tudna egészségügyet csinálni és összehasonlítva a 300 forintos vizitdíj kicsit viccnek tűnik... Persze, tudom, életszínvonal, pénz stb, nem vitázni akarok, csak bemutatni, hogy itt bizonyos dolgok mennyire másként mennek, mint otthon.
Még egy kis szakmai ártalom... A szobában látható egy számítógépes konzol üresen. Nem rég vezettek be egy új rendszert, ez annak volt része. Senki nem erőlteti a leszerelését, jó helyen van az ott, az új rendszert sem zavarja. Az új viszont nagyon csiri-biri! Csak notebookokat használnak, ezeket rászerelték egy gurítható állványra, az állvány lábazatában akkumulátorral. A nővérke ezt mindig magával tologatja, tartozik hozzá egy vezeték nélküli vonalkódolvasó. Minden alkalommal, amikor gyógyszert adnak, akkor megkérdezik a személyes adataidat, majd a bemondás után a gyógyszert a nővér előtt el kell fogyasztani. A gyógyszer kiosztásakor leolvassák a vonalkódot, ezzel nem csak dokumentálják a beszedett gyógyszereket, hanem a számlázási adatokat is karbantartják. Igen, nagyon tetszett ez is...
Új...
...régi
* Amikor már kint voltunk a szobában, természetesen beugrott a "nagy szőrös fül" vicc: Akkoriban még nem volt apás szülés, kispapa kint várakozik a kezét tördelve amikor megjelenik a doktor és mondja, hogy be lehet, menni megnézni a babát, csak van egy kis baj, mert a gyerek karok nélkül született. Emberünk elgondolkodik, majd megszólal, nem baj, legfeljebb futó lesz, nem hegedűművész. A doki erre folyatja, háát, lábai sincsenek... Fickó kicsit elfehéredik, de derekasan helytáll, nem baj, mégiscsak az én gyerekem. Mire a doki, tudja apuka ő egy nagy szőrös fül... Apuka bemegy, odahajol a fülhöz és elkezd neki beszélni: nem baj kisfiam, majd mi megmutatjuk a világnak... Mire a doki mögüle: kár hozzá beszélni, süket...
** Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy a /Természet mennyire pengén fejlesztette ki az élőlényeket/Jóisten milyen tökéletesen alkotta meg az élőlényeket/. (A helyesnek tartott értelmezés aláhúzandó.) Láttunk egy Nat Geo filmet "A méhben" címmel. A sok kis kütyü közül talán a köldökzsinór a legpengébb, vagyis nekem az tetszik a legjobban. Lényegében akkor is szállítja a kaját, ha csomót kötsz rá! A másik nagy varázslat a magzatburok: 2 sejt vastag és gyakorlatilag elszakíthatatlan, vagyis minden a kisklampó egészséges fejlődésének, biztonságának van alárendelve. Az egészet csak azért hoztam fel, mert a szülőcsatornán való átnyomulásnak azért megvan a maga fontos szerepe: a baba összepréselődik, ezért a tüdejéből kijön minden folyadék és voálá, Lilykém felsírt volna azonnal... Ki van ez találva. Monnyuk volt ideje a törzsfejlődésnek kikísérleteznie...
Frissítés:
A "Karp-módszer" működik! 2 perccel ezelőtt altattam el Korit, már vagy 3 órája nyűglődött, hol evett egy kicsit, hol visított, akármit csináltam, nem működött. Aztán azt gondoltam, miért nem csinálnám pont úgy, ahogy Dr Karp tanácsolja? Szépen betekertem, félig hasra a karomra és susogás. Úgy fél perc után elhallgatott, újabb 2 perc és már aludt is.
Upsz, már több, mint fél éve nem írtam... Nem azért, mintha nem lenne miről, bár semmi eget verő nem történt, csak kis ez, kis az. A legnagyobb hír, hogy ikreket várunk, július közepén érkeznek, ez majd nyilván jó lehetőséget ad, hogy az itteni kórházi dolgokba kicsit jobb betekintésem legyen. Ez a bejegyzés azonban azt hiszem kicsit összevissza lesz...
Mivel már több, mint egy éve lakunk itt, ezért rendes brit alattvalóhoz hűen talán kezdjük az időjárással. Miután jóval délebbre vagyunk, mint Budapest, a tenger sincs közel, ezért itt viszonylag békés az időjárás, de melegebb és sokkal párásabb a levegő. Annak ellenére, hogy rengeteg a napsütés, több eső is hull, mint Londonban. Ez úgy jön össze, hogy kb két állású az eső: vagy ömlik, mintha dézsából öntenék, vagy semmi. Az öntés dolog viszont néha akár 2 napig is eltart, ami komoly gondokat tud okozni, özönvíz formájában. Aztán eláll az eső, negyed óra után kisüt a nap és mint ha mi sem történt volna visszatér a nyár. A tél mondjuk még magyar szemmel is csak viccnek fogható fel, összesen kettő alkalommal sikerült fagy pont alatt hőmérséklettel találkozni, igaz egyszer esett a hó és egy egész napig megmarad. Erről azt mondták az itteniek, hogy az utóbbi 10 év leghidegebb tele volt. Jó alkalmat adott hóember építésre. Azért kár, hogy nincs komolyabb tél, mert nyáron sem ronda a környék, de a hóval valami hihetetlenül jól néz ki minden. (Jó képet természetesen nem sikerül készítenem...) A legszebb időszak természetesen az ősz, igazi, hosszan tartó vénasszonyok nyara volt, nagyon kellemes idővel. Keveset esett és reggelente ideálisak a viszonyok a kertben kávézni. Nyáron mindez nem annyira vonzó, mert olyan meleg van, hogy percek alatt leizzad az ember. Mondjuk egész évben bicajjal jártam dolgozni, az esővel egy-két alkalomtól eltekintve szerencsém volt, 9 előtt mindig volt 5 perc esőszünet, összesen vagy 3 alkalommal kellett Csillát megkérnem, hogy vigyen be dolgozni.
A következő téma egy hirdetéssel kapcsolatos. Lényegében két "levlistán" tartom a kapcsolatot haverokkal, kollégákkal, az elsőn bicajozós témák, a másikon szinte bármi, a cicis néniktől kezdve a repcsis képeken keresztül számítógépes dolgokig minden előfordul. Legutóbb egy amerikai, helyi hirdetésekről szóló gyűjtemény érkezett. Katasztrófa, de azért jót lehet rajta röhögni, meg kigúnyolni az amerikaiakat. Aztán a borotváson kicsit elgondolkodtam. Az ajánlat havi 1 azaz egy dollár, kapsz érte 4 db dupla pengés borotva fejet és az első alkalommal még egy nyelet is. Addig-addig nézegettem az oldalt, amíg úgy döntöttem, hogy megkockáztatok 6 dollárt. Azért nem egyet, mert belehúztam és a 4 pengés változatra neveztem be.
A meggyőző reklám...
Szokás szerint utólag kezdtem kicsit még okoskodni és turkálni a neten, és találtam pár cikket. Ez itt a cég, amelyik előállítja a pengéket: http://www.dorcousa.com/
És két vélemény: http://www.jonathoncolman.org/2012/12/03/dollar-shave-club-the-unboxing-experience-is-fing-great/ http://www.smartmoney.com/spend/family-money/does-dollar-shave-really-save-1334930885394/
Az egyik azt írja, hogy lassan szállítanak. Esetemben ezzel nem volt semmi baj, igaz, a postázásról a szokásokkal ellentétben nem kaptam értesítést, de elég hamar megérkezett a cucc. A nyél teljesen rendben van, a 4 pengés fej viszont olyan jól van kialakítva, hogy már ránézésre is bizalom keltő, ugyanis a legtöbb fejjel az a baj, hogy a pengék tartását úgy alakítják ki, hogy a levágott szőr nem tud kényelmesen távozni, ezért hamar eltömődnek. Ezzel ilyen baj nincs, teljesen nyitott. Már csak azt kellett megtudnom, hogy mennyire használható a penge. Szerencsére jó szőrös vagyok, ezért szinte bármikor van mit borotválni... Elő az új eszköz, és lássatok csodát, a reklámnak megfelelően kib...tt jó! Azóta már 4x használtam ugyanazt a darabot és még mindig elég éles, tehát az éltartósságával sincs baj és jelentősen olcsóbb, mint a Gilette pengék. A Gilette-től már csak azért is kiütéseket kapok, mert szinte csak ezt az egy márkát lehet kapni a boltokban...
Tudtommal ha a távolba szakadt hazánkfiait megkérdezik mi hiányzik a legjobban, akkor szinte gondolkodás nélkül rávágják, hogy a Túró Rudi. Vannak olyan dolgok, amik viszont bazira nem hiányoznak... Az említett másik "levlistán" olyan srácokkal levelezek, akikkel 1000 éve ismerjük egymást, sok mindent csináltunk együtt, ezért aztán laza a hangulat. Néha kicsit túl laza is... Folyamatosan megy a nyígás és a nyekergés, soha semmi nem jó, semmihez nincs egy jó szavuk sem, bár ez csak az otthon levőkre érvényes! Nem tudom, hogy ez miért van, de hogy őszinte legyek ez a hozzáállás egy kicsit sem hiányzik. Lehet persze az amerikaiakra azt mondani, hogy felszínesek és csak ál-mosoly van az arcukon, de mégis sokkal jobb érzés egy mosolygó arccal beszélgetni, mint egy állandó világfájdalmas ábrázattal. Persze, tudom, hogy otthon sokkal rosszabb, mint itt, sokkal nehezebb kijönni a léből, de ez a tragikus mizéria nem teszi sem könnyebbé, sem jobbá a dolgokat.
Iiiigen, igen, már ezer éve írtam utoljára, és most is csak egy találós kérdésre futja... Igaz már dolgozom egy bejegyzésen, de még nem értem a végére, viszont aludni kéne menni, szóval csak ennyi jött össze. A találós kérdés a szokásos: mi ez? Megfejtés a következő bejegyzésben lesz...
Tibi, neked nem ér találgatni!
A gyenge érdeklődésre való tekintettel hagyom még pár napig, hátha jön még tipp...
Úgy hiszem nem lehet tovább feszíteni a húrt, mielőtt valaki fejbe ver, inkább elmondom a megoldást. Szóval ez egy zoknifelhúzó készülék, íme a működése:
1. lépésként felhúzod a zoknit, mintha a lábadra tennéd, csak hát kényelmesebb, mert nem kell lehajolni:
2. Aztán beilleszted a lábfejedet:
3. A madzag segítségével szépen elkezded felhúzni:
4. És csak húzod tovább:
Most persze egyből lehet beszólni, hogy az amcsik milyen lusták, de ez kifejezetten egészségügyi gép, de vicces módon Csilla egy betegétől kapta. Na most a nagy pocakja mellett ez most kifejezetten jól jön, kismamáknak ideális, bár eredetileg nem nekik találták ki. Amerika szerintem az ilyesmiben kifejezetten jó, minden marhaságot kitalálnak, ezek között persze vannak nagyon hasznos dolgok is. Ezt a gépet egyébként akkor is nagyon jól lehet használni, ha valamilyen oknál fogva két zoknit akarsz egymásra húzni, mert olyan szépen körbe öleli a zoknit, és egyenletesen eltartja a lábfejedtől felhúzás közben, hogy emiatt aztán az elsőként felhúzott zokni nem fog összegyűrődni.
Azt hiszem senki előtt nem titok, hogy Amerikában a sport fontos dolog, de a hétköznapokban a 4 nagy amerikai csapat-sportág viszi a pálmát, mondhatnám azt is, hogy ők fújják a passzátszelet. Ezek négyen az amerikai football, baseball, kosárlabda és jégkorong, kb ebben a fontossági, vagy talán népszerűségi sorrendben. Meglepő módon az amerikai fociban játsszák a csapatok messze a legkevesebb mérkőzést, de ennek érthető okai vannak: a leginkább sérülésveszélyes sportág a négyből, egy csapat az alap-szakaszban mindössze 16 meccset játszik. A játék tulképp egyszerű: az egyik csapat támad, a másik védekezik. A támadás úgy történik, hogy leteszik a tojást a földre, a center feladja a labdát az irányítónak, és megpróbálják előrébb cipelni a bőrt. Négy próbálkozásból legalább 10 yardot (tudod, az amcsik bénák, nem tudnak 10 m-t menni, megelégszenek 10 yarddal...) kell előrehaladni, ha ez nem jön össze, akkor jöhet az ellenfél. Addig megy a támadás, amíg a célterületre nem viszik a labdát, vagy el nem veszi az ellenség. A többi szabály csak sallang, hogy ne legyen olyan egyszerű a játék. Pont úgy 11-en játsszák, mint a rendes focit. Hogy miért kezdek már megint erről dumálni? Mert ma kint voltunk a kollégákkal a Carolina Panthers - New York Giants meccsen, életem első foci összecsapásán.
Dzsémsz
Mielőtt rátérnénk az eseményre, ejtsünk pár szót magáról a sportról, hogy mi benne a jó, miért szeretik ennyire az amcsik. Szerintem nagyon egyszerű a válasz, ez a sportág pont olyan, mint egy csata, egy ütközet, azt meg tudjuk, hogy itt a katonásdit nagyon szeretik. Az amerikai foci természetesen rokon a rögbivel és az ausztál focival, valamint távolabbi kapcsolatban van a rendes focival. A tojás labda előbb említett feladása úgy történik, hogy a két csapat feláll egymással szemben, középen a lasztival, aztán amikor a labda elhagyja a földed, akkor a két csapat egymásnak esik. A képen látható srácok a "védő", illetve "támadófal" tagjai, ők nagydarab, erős figurák és meglehetősen agresszívek is. A védőfal tagjai megpróbálják az irányítót elkapni, mielőtt passzolni tudna. Ha ez sikerül, akkor nagyon boldogok és persze jöhet a vitustánc. Egy jó csapat irányítóját nehéz elkapni, mert egyrészt a támadófal jól védi, ügyesen a "zsebben" tartják az irányítót, aki ezalatt ki tudja választani, hogy melyik "wide receivernek" vagyis "szélső elkapónak" passzolja előre a lasztit. Az irányító srácok természetesen elég pontosan tudják hajigálni a labdát, hiszen az elkapók teljes erőből futnak és az ő kezükbe kell varázsolni a tojást. A leghosszabb passz a levegőben 80 m fölötti (pontos adatot sajna nem találtam, mert ők nem így mérik, hanem az elkapás utáni futással együtt...), ami azért nem semmi, ha belegondolsz, hogy ez tulképp egy ilyen hosszú célba dobás volt... Néha persze nem hosszasan passzol, hanem valamelyik barátjának adja a labdát, aki mögötte helyezkedik el a feladás pillanatában. Én ezeket a játékokat általában nem csípem, mert leginkább azzal végződnek, hogy a védekező csapat sitty-sutty földre nyomja a delikvenst, kicsit mindig olyan eszetlen, fejjel a falnak taktika érzésem.
A srác Panthers mezben, míg a lány Giants pólóban mosolyog
A stadion bejárata
Persze, amikor összejön, akkor nagyon látványos is tud lenni az ilyen "futó játék". Szóval az irányító kétség kívül a legfontosabb játékos, de mindenkinek megvan a maga szerepe és adott esetben eldöntheti a meccset. Az elmített szélső elkapók például szintén nagyon fontosak, hiszen nekik lehet jó hosszan előre passzolni a labdát, ezzel nagy területeket szerezve. Nekik illik 10 körül futni a százat labdával a kézben és persze ha feléjük megy a bogyó, akkor háttal, oldalt, fejjel lefelé és estében is egy kézzel el kell tudni kapni a labdát, majd nem elejteni. Nem vicc, a 2008-as Nagy Döntőben a New York egyik kulcs mozzanata volt, amikor Eli Manningbarátja egy 30 méteres passz után a labdát egy kézzel a fejéhez szorítva kapta el, miközben egy nem pici ellenség minden erejével megpróbálta elvenni tőle a labdát. Egy szabályt szerintem a vízilabdából vettek át, mert amíg nincs a fickónál a labda, addig csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Még egy fontos srácról szeretnék beszélni, ez a rúgó játékos. Bármilyen hihetetlen, az amerikai fociban néha rúgják is a labdát, többnyire négy esetben, kirúgás, jutalompont, mezőnygól és "punt", aminek nem tudok magyar fordításáról, de ez olyan látszólag ész nélkül előre rúgott a labda. Erre a feladatra is természetesen speciális játékos van és bár eléggé nyugdíjas állásnak tűnik, azért a felelősség óriási lehet, ha mondjuk a győzelem vagy vereség az utolsó rúgáson múlik.
Már bent a stadionban, Dzsémsszel
A kis bevezető után térjünk rá a mi történetünkre. Már régebben pedzegettem Dzsémsznek, hogy egy focimeccsre csak el kéne mennünk egyszer, de nem mutatott nagy lelkesedést. Aztán vagy 6 héttel ezelőtt egyszer csak nagy örömmel elkezd magyarázni, hogy óriások így, megy úgy, aztán leesett, hogy ő nem a helyi csapat drukkere, hanem a Giantsé, és jönnek egy meccset játszani. Dzsémsz Connecticutban lakott sokáig, ezért NY drukker, és miután Wayne is new yorki eredetileg, ezért hamar összeállt a csapat. Gondoltam, hogy nem leszek ünneprontó, beálltam én is NY drukkernek, annak ellenére, hogy leginkább a 49eseket választanám és mindemellett azért a helyi csapat is szimpatikus, fiatal irányítójuk van, szerintem lesz még pár jó évük. Szóval gyorsan megvettük a jegyeket á 120 dodó, monnyuk nem kevés pénz, átszámítva 24 ezer HUF körül, érzésre inkább olyan 8000, de ennyi még belefér. A meccs előtti napokban már nőtt a hangulat, és kiderült, a cégnek vannak jegyei, amiket meg lehet nyerni... Azzal vígasztaltuk magunkat, hogy a miénk a biztos megoldás. Persze jó páran vannak az irodában, akik Panthers drukkerek, és úgy lehetett jegyeket nyerni, hogy valami diszítést kellett készíteni. Én ezt nem tudtam pontosan, de amikor megláttam a Panthers zászlókat, mondtam Dzsémsznek, hogy mi is tehetnénk ki New Yorkos logókat. Gyorsan kerestem a neten, kinyomtattam aztán már raktuk is ki az asztalunkhoz. Aztán arról dumáltunk, hogy kéne valami feliratot pingálni a mellkasunkra. Mondtam, hogy ahhoz nincs festékem, de ha gondolják, akkor viszek be pólót, bicajfestéshez meg van anyagom, írjuk ki magunkra, hogy Eli, a NY irányítójának nevét. Az a helyzet, hogy én mindent meg is tettem, de a végén berezeltek, és nem lett semmi a dologból. Aztán eljött a nagy nap, hamar elment, a munkaidő végén Dzsémsz is meg Wayne is eltűntek.
Az éjszakai Charlotteban özönlenek a nézők
Mondom ebből nem lesz semmi jó, hívom Dzsémszt, hogy mizu, valamit magyaráz, hogy lement kocsihoz. Jó, jó, úgy is el akarunk menni kajálni, a kocsi jó felé van, megkerestem Wayne aztán irány lefelé. Hát, meg kell mondjam, elsőre inkább azt hitte az ember, hogy NYban van, annyi Giants-os mezt lehetett látni. Az mondjuk nagyon jó, hogy itt nem kellett attól rettegni, hogy egymásnak esnek az emberek, együtt söröztek a Phanters mezesek a NYiakkal. Ez a kép pedig magáért beszél. A jó kis csirkeszárnyak meg burger után elindultunk a stadion felé, az a jó egy ilyen kisebb városban, hogy gyalog el lehet jutni mindenhova a belvárosban. Menet közben kiderült, hogy a közeli építkezésen egy bézból stadion készül. A bejutás tulajdonképp zökkenőmentes volt, de azért itt komolyabb biztonsági eljáráson kell keresztül esni összehasonlítva mondjuk egy bézból meccsel. Gondolom itt is lehetett valami huliganizmus, ezért a komolykodás, de azért ez nem olyan terror ellenes marhaság. Szóval a viszonylag drága jegy ellenére nagyon magasra szólt a jegyünk. Hiába, a Giants nyerte a legutóbbi Nagy Döntőt, meg kell fizetni a minőséget, valamint a TV is közvetítette. Azt azért meg kell mondjam, nem éreztem magam egyedüli turistának, mindenki fotózott :-)
A bevonulás közben megy a műsor
Ez már a meccs vége, majd mindenki hazament
A kijelző szép nagy
Támad a Giants
Bevonulás
Kirúgás
Pom-pom lányok nem minden csapatnál van,
így pl a Giantsnak sincs
Himnusz
Már a csapatok bevonulása előtt megkezdődött a csinnadratta. Bemutattak sportolókat, akik az Olimpián helyezéseket értek el és észak karolinai lakosok. Aztán jöhetett a csapatok bevonulása. A vendégek csak úgy beszaladtak, semmi cicó, de aztán füst, fény és jöhettek a Pumák. Utána pénzfeldobással eldöntötték, melyik csapat kezd. A szerencse a NYnak kedvezett, a helyiek jöttek kirúgással. Már a harmadik perc végén pontot is szerzett a címvédő, ezzel megadva a meccs alaphangulatát. Itt a gól 6 pontot ér, így gyorsan nő a pontok száma, plusz jár még az egy plusz pont, ezért aztán könnyen elszalad a meccs állása, azonban egy 21:14-es vezetés olyan, mintha rendes fociban 3:2 lenne. A tavalyi évben nagyot nyújtó hazai Cam Newtonnak nem igazán ment, az első két támadásukból semmi nem jött össze, míg az ellenség szinte minden támadásból legalább egy mezőnygólig jutott. Az állás annyira alakult, hogy Wayne-nek le kellett fotóznia a kijelzőt, mert ilyet ritkán látni. TV-ben természetesen sokszor láttam már foci meccset, már otthon is néztem épp eleget és azt gondoltam, élőben is simán fogom tudni követni az eseményeket. Nos, nem. Ez a játék annyira összetett, és olyan gyorsan változik a kép, hogy ha a labda feladásáról csak tizedmásodpercekkel lemaradsz, akkor azt a támadást már nem fogod tudni követni. És ha mindent látsz az elejétől, akkor is a villámszerű változás miatt nagyon nehéz felfogni, hogy épp mi miért történik. Az egész meccs sajnos nem volt valami jó, a Pumák annyira alárendelt szerepet játszottak, hogy a negyedik negyed közepétől már nem is az egyes számú irányítók játszottak. Ennek ellenére természetesen jól szórakoztunk, és mi new yorkiak örültünk az eredménynek :-).
(A képeket továbbra sem tudom normálisan elhelyezni, bocs...)
