Pumák az Óriások ellen

Azt hiszem senki előtt nem titok, hogy Amerikában a sport fontos dolog, de a hétköznapokban a 4 nagy amerikai csapat-sportág viszi a pálmát, mondhatnám azt is, hogy ők fújják a passzátszelet. Ezek négyen az amerikai football, baseball, kosárlabda és jégkorong, kb ebben a fontossági, vagy talán népszerűségi sorrendben. Meglepő módon az amerikai fociban játsszák a csapatok messze a legkevesebb mérkőzést, de ennek érthető okai vannak: a leginkább sérülésveszélyes sportág a négyből, egy csapat az alap-szakaszban mindössze 16 meccset játszik. A játék tulképp egyszerű: az egyik csapat támad, a másik védekezik. A támadás úgy történik, hogy leteszik a tojást a földre, a center feladja a labdát az irányítónak, és megpróbálják előrébb cipelni a bőrt. Négy próbálkozásból legalább 10 yardot (tudod, az amcsik bénák, nem tudnak 10 m-t menni, megelégszenek 10 yarddal...) kell előrehaladni, ha ez nem jön össze, akkor jöhet az ellenfél. Addig megy a támadás, amíg a célterületre nem viszik a labdát, vagy el nem veszi az ellenség. A többi szabály csak sallang, hogy ne legyen olyan egyszerű a játék. Pont úgy 11-en játsszák, mint a rendes focit. Hogy miért kezdek már megint erről dumálni? Mert ma kint voltunk a kollégákkal a Carolina Panthers - New York Giants meccsen, életem első foci összecsapásán.

Dzsémsz

Mielőtt rátérnénk az eseményre, ejtsünk pár szót magáról a sportról, hogy mi benne a jó, miért szeretik ennyire az amcsik. Szerintem nagyon egyszerű a válasz, ez a sportág pont olyan, mint egy csata, egy ütközet, azt meg tudjuk, hogy itt a katonásdit nagyon szeretik. Az amerikai foci természetesen rokon a rögbivel és az ausztál focival, valamint távolabbi kapcsolatban van a rendes focival. A tojás labda előbb említett feladása úgy történik, hogy a két csapat feláll egymással szemben, középen a lasztival, aztán amikor a labda elhagyja a földed, akkor a két csapat egymásnak esik. A képen látható srácok a "védő", illetve "támadófal" tagjai, ők nagydarab, erős figurák és meglehetősen agresszívek is. A védőfal tagjai megpróbálják az irányítót elkapni, mielőtt passzolni tudna. Ha ez sikerül, akkor nagyon boldogok és persze jöhet a vitustánc. Egy jó csapat irányítóját nehéz elkapni, mert egyrészt a támadófal jól védi, ügyesen a "zsebben" tartják az irányítót, aki ezalatt ki tudja választani, hogy melyik "wide receivernek" vagyis "szélső elkapónak" passzolja előre a lasztit. Az irányító srácok természetesen elég pontosan tudják hajigálni a labdát, hiszen az elkapók teljes erőből futnak és az ő kezükbe kell varázsolni a tojást. A leghosszabb passz a levegőben 80 m fölötti (pontos adatot sajna nem találtam, mert ők nem így mérik, hanem az elkapás utáni futással együtt...), ami azért nem semmi, ha belegondolsz, hogy ez tulképp egy ilyen hosszú célba dobás volt... Néha persze nem hosszasan passzol, hanem valamelyik barátjának adja a labdát, aki mögötte helyezkedik el a feladás pillanatában. Én ezeket a játékokat általában nem csípem, mert leginkább azzal végződnek, hogy a védekező csapat sitty-sutty földre nyomja a delikvenst, kicsit mindig olyan eszetlen, fejjel a falnak taktika érzésem.

A srác Panthers mezben, míg a lány Giants pólóban mosolyog

A stadion bejárata

Persze, amikor összejön, akkor nagyon látványos is tud lenni az ilyen "futó játék". Szóval az irányító kétség kívül a legfontosabb játékos, de mindenkinek megvan a maga szerepe és adott esetben eldöntheti a meccset. Az elmített szélső elkapók például szintén nagyon fontosak, hiszen nekik lehet jó hosszan előre passzolni a labdát, ezzel nagy területeket szerezve. Nekik illik 10 körül futni a százat labdával a kézben és persze ha feléjük megy a bogyó, akkor háttal, oldalt, fejjel lefelé és estében is egy kézzel el kell tudni kapni a labdát, majd nem elejteni. Nem vicc, a 2008-as Nagy Döntőben a New York egyik kulcs mozzanata volt, amikor Eli Manning barátja egy 30 méteres passz után a labdát egy kézzel a fejéhez szorítva kapta el, miközben egy nem pici ellenség minden erejével megpróbálta elvenni tőle a labdát. Egy szabályt szerintem a vízilabdából vettek át, mert amíg nincs a fickónál a labda, addig csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Még egy fontos srácról szeretnék beszélni, ez a rúgó játékos. Bármilyen hihetetlen, az amerikai fociban néha rúgják is a labdát, többnyire négy esetben, kirúgás, jutalompont, mezőnygól és "punt", aminek nem tudok magyar fordításáról, de ez olyan látszólag ész nélkül előre rúgott a labda. Erre a feladatra is természetesen speciális játékos van és bár eléggé nyugdíjas állásnak tűnik, azért a felelősség óriási lehet, ha mondjuk a győzelem vagy vereség az utolsó rúgáson múlik.

Már bent a stadionban, Dzsémsszel

A kis bevezető után térjünk rá a mi történetünkre. Már régebben pedzegettem Dzsémsznek, hogy egy focimeccsre csak el kéne mennünk egyszer, de nem mutatott nagy lelkesedést. Aztán vagy 6 héttel ezelőtt egyszer csak nagy örömmel elkezd magyarázni, hogy óriások így, megy úgy, aztán leesett, hogy ő nem a helyi csapat drukkere, hanem a Giantsé, és jönnek egy meccset játszani. Dzsémsz Connecticutban lakott sokáig, ezért NY drukker, és miután Wayne is new yorki eredetileg, ezért hamar összeállt a csapat. Gondoltam, hogy nem leszek ünneprontó, beálltam én is NY drukkernek, annak ellenére, hogy leginkább a 49eseket választanám és mindemellett azért a helyi csapat is szimpatikus, fiatal irányítójuk van, szerintem lesz még pár jó évük. Szóval gyorsan megvettük a jegyeket á 120 dodó, monnyuk nem kevés pénz, átszámítva 24 ezer HUF körül, érzésre inkább olyan 8000, de ennyi még belefér. A meccs előtti napokban már nőtt a hangulat, és kiderült, a cégnek vannak jegyei, amiket meg lehet nyerni... Azzal vígasztaltuk magunkat, hogy a miénk a biztos megoldás. Persze jó páran vannak az irodában, akik Panthers drukkerek, és úgy lehetett jegyeket nyerni, hogy valami diszítést kellett készíteni. Én ezt nem tudtam pontosan, de amikor megláttam a Panthers zászlókat, mondtam Dzsémsznek, hogy mi is tehetnénk ki New Yorkos logókat. Gyorsan kerestem a neten, kinyomtattam aztán már raktuk is ki az asztalunkhoz. Aztán arról dumáltunk, hogy kéne valami feliratot pingálni a mellkasunkra. Mondtam, hogy ahhoz nincs festékem, de ha gondolják, akkor viszek be pólót, bicajfestéshez meg van anyagom, írjuk ki magunkra, hogy Eli, a NY irányítójának nevét. Az a helyzet, hogy én mindent meg is tettem, de a végén berezeltek, és nem lett semmi a dologból. Aztán eljött a nagy nap, hamar elment, a munkaidő végén Dzsémsz is meg Wayne is eltűntek.

Az éjszakai Charlotteban özönlenek a nézők

Mondom ebből nem lesz semmi jó, hívom Dzsémszt, hogy mizu, valamit magyaráz, hogy lement kocsihoz. Jó, jó, úgy is el akarunk menni kajálni, a kocsi jó felé van, megkerestem Wayne aztán irány lefelé. Hát, meg kell mondjam, elsőre inkább azt hitte az ember, hogy NYban van, annyi Giants-os mezt lehetett látni. Az mondjuk nagyon jó, hogy itt nem kellett attól rettegni, hogy egymásnak esnek az emberek, együtt söröztek a Phanters mezesek a NYiakkal. Ez a kép pedig magáért beszél. A jó kis csirkeszárnyak meg burger után elindultunk a stadion felé, az a jó egy ilyen kisebb városban, hogy gyalog el lehet jutni mindenhova a belvárosban. Menet közben kiderült, hogy a közeli építkezésen egy bézból stadion készül. A bejutás tulajdonképp zökkenőmentes volt, de azért itt komolyabb biztonsági eljáráson kell keresztül esni összehasonlítva mondjuk egy bézból meccsel. Gondolom itt is lehetett valami huliganizmus, ezért a komolykodás, de azért ez nem olyan terror ellenes marhaság. Szóval a viszonylag drága jegy ellenére nagyon magasra szólt a jegyünk. Hiába, a Giants nyerte a legutóbbi Nagy Döntőt, meg kell fizetni a minőséget, valamint a TV is közvetítette.  Azt azért meg kell mondjam, nem éreztem magam egyedüli turistának, mindenki fotózott :-)

A bevonulás közben megy a műsor

Ez már a meccs vége, majd mindenki hazament

A kijelző szép nagy

Támad a Giants

Bevonulás

Kirúgás

Pom-pom lányok nem minden csapatnál van, 

így pl a Giantsnak sincs

Himnusz

Már a csapatok bevonulása előtt megkezdődött a csinnadratta. Bemutattak sportolókat, akik az Olimpián helyezéseket értek el és észak karolinai lakosok. Aztán jöhetett a csapatok bevonulása. A vendégek csak úgy beszaladtak, semmi cicó, de aztán füst, fény és jöhettek a Pumák. Utána pénzfeldobással eldöntötték, melyik csapat kezd. A szerencse a NYnak kedvezett, a helyiek jöttek kirúgással. Már a harmadik perc végén pontot is szerzett a címvédő, ezzel megadva a meccs alaphangulatát. Itt a gól 6 pontot ér, így gyorsan nő a pontok száma, plusz jár még az egy plusz pont, ezért aztán könnyen elszalad a meccs állása, azonban egy 21:14-es vezetés olyan, mintha rendes fociban 3:2 lenne. A tavalyi évben nagyot nyújtó hazai Cam Newtonnak nem igazán ment, az első két támadásukból semmi nem jött össze, míg az ellenség szinte minden támadásból legalább egy mezőnygólig jutott. Az állás annyira alakult, hogy Wayne-nek le kellett fotóznia a kijelzőt, mert ilyet ritkán látni. TV-ben természetesen sokszor láttam már foci meccset, már otthon is néztem épp eleget és azt gondoltam, élőben is simán fogom tudni követni az eseményeket. Nos, nem. Ez a játék annyira összetett, és olyan gyorsan változik a kép, hogy ha a labda feladásáról csak tizedmásodpercekkel lemaradsz, akkor azt a támadást már nem fogod tudni követni. És ha mindent látsz az elejétől, akkor is a villámszerű változás miatt nagyon nehéz felfogni, hogy épp mi miért történik. Az egész meccs sajnos nem volt valami jó, a Pumák annyira alárendelt szerepet játszottak, hogy a negyedik negyed közepétől már nem is az egyes számú irányítók játszottak. Ennek ellenére természetesen jól szórakoztunk, és mi new yorkiak örültünk az eredménynek :-).

(A képeket továbbra sem tudom normálisan elhelyezni, bocs...)

Super Bowl

Tegnap este elmentem a Wild Wings-be amerikai foci döntőt nézni. Az egyik nagy különbség Magyarország és Amerika között, hogy itt minden gond nélkül ült egymás mellett két asztaltársaság, az egyik a Giants-nak, a másik a Patriots-nak drukkolt, persze hangosan, és felváltva ugratták egymást attól függően, mikor melyik csapat vezetett. De hogy is kerültem ide focit nézni?

Az utazási történetet ott hagytam abba, hogy megtaláltuk a kecót, pedig utána még vissza is kellett vezetni NY-ba. Visszafelé Virginia Beach-en álltunk meg éjszakázni, mert ugye szezonon kívül vagyunk, ezért a szállás még olcsóbb volt, mint Washington D.C.-ben, viszont ha lehet még jobb szállodában. Az út hosszú volt és unalmas. Eléggé kietlen vidéknek tűnt a térképen látható szakasz egészen a tengerpartig, a new yorki szomszédnéni meg is jegyezte, hogy az az igazi "redneck"-ek hazája. (Sajnos a cikk nincs magyarra fordítva, de szimplán parasztot jelent, merthogy a földeken dolgozva a nyakuk lebarnul...) A szálloda viszont igen, a tengerparton, és természetesen a tengerre néző szobával. Én foglaláskor persze naivan szóvá tettem ilyen szobát akarunk, de kiderült, a tengerparti szállodáknak csak tengerre néző szobáik vannak, a szárazföld felé a folyosók helyezkednek el. A fűtést mondjuk nem vitték túlzásba. Lementünk vacsorázni, aztán irány aludni. Alig érkeztünk be a szobába, a szomszédból hihetetlen hangosan muzsika kezdett szólni. Csilla azt mondta, ez nem lesz jó, mert hiába panaszkodunk, egy idő után úgy is elkezdenek zajongani, ezért megkérdezte, átmehetünk-e egy másik lakosztályba. Simán igent mondtak, így negyed óra múlva már a másik szobában feküdtünk az ágyakon. Elhatároztam, hogy reggel korán kelek és megnézem a napfelkeltét, meg jól lefotózom. Azért nem kellett túlzásba vinni a dolgokat, mert n8-kor kelt a Nap :-). Utána persze megkaptam kis feleségemtől, hogy mennyire tapintatlan vagyok, mert nekiálltam hajnalok hajnalán csattogtatni. Mindegy, irány a reggeli. Ekkor vettük észre, hogy Aiyikám sántít... A hideg verejték kivert egyből, Csilla totál maga alatt, a Muter meg azt bizonygatta, hogy csak játszik a gyerek. Sajnos kiderült, hogy nem, de egyelőre nem tudtunk mit csinálni, elindultunk vissza. Közlekedési szempontból nem a legszerencsésebbül, látvány szempontjából viszont tökéletesen választottuk az útvonalat. (Monnyuk a Gugli elég jó cég, de hogy milyen indíttatásból fotózták a Keleti Partvidék egyik leglátványosabb útvonalát ködben, az rejtély...) Szóval ez a jó 20 km hosszú, cölöpökön álló híd nem semmi. Megy szépen végig a tengeröböl bejáratánál, magamban pedig azon gondolkodtam, hogy közlekednek a hajók? Nos, ez is egy szép példája a leleményességnek és a nagyszerű mérnöki munkának, ugyanis a hídból 2 helyen nagyjából kilométer hosszú alagút lesz. Bazi látványos, sajnos nem igazán volt kedve megállni a családnak, így a parkoló helyek mellett szépen elautókáztunk. A Muter azért folyamatosan nyomkodta a gombot a masinán, így lett egy-két jó kép, de jelenleg nem férek hozzá (NY-ban van minden...), ezért majd egy másik bejegyzésben töltöm fel őket. Miután átértünk, ez a 13-as út istentelen hosszúságban mendegél, nem autópálya, így minden bokornál akad egy jelzőlámpás kereszteződés, a vidék az ismét redneck-es hangulatú, és a már említett nehézkes haladás, mert a kollégák kicsit sem segítőkészek. Azt hittem kitépem a hajamat, de szép lassan eljutottunk egy autópályáig, onnan pedig már sima volt az ügy. Másnap irány a gyerekkórház. A doktornéninek mindent szépen elmondott Csilla, a néni meg is kérdezte, hogy valami szakmabeli-e, mert olyan szabatosan fogalmaz... Aztán konzultált a másik nénivel, majd kiagyalták, hogy röntgen. Szerencsére nem mutatott semmit, így aztán hazamentünk. Kedden elvitte Champeneri nénihez, a gyermekorvoshoz, ő megnyugtatta, hogy ha a röntgen nem mutatott semmit, akkor nincs komoly baj, és csak egy influenza húzódott rá a térdére, ezért sántított. Szerencsére igaza lett, mert szép lassan eltűnt a sántaság. Szeretjük őt, sajnos nem tudjuk magunkkal hozni Charlotteba...
Miután hétfő szünnap volt, kedden mentem be először a munkahelyemre. Az interjúra kocsival jutottam el, dolgozni viszont már metróval, mert sokkal kényelmesebb. NY-ot a fene sem érti továbbra sem, ugyanis az említett PATH "metró" olyan szép tiszta, hogy csodálkozom, a többi miért nem olyan? Kicsit be voltam tojva tőle, mert ezt valami speckó eljárással készítették több, mint 100 éve, de úgy néz ki, hogy jól tart. Az irodáig viszont a Hudson partján visz a séta, közben nézegetem a házakat és olyan érzés fog el, mintha Londonban lennék, mert nagyon modern minden és a parton sétálgatás valahogy emlékeztet a Temze partjára. És persze nem értem, hogy az emberek miért verekszenek a manhattani lakásért, hiszen Jerseyből sokkal szebb a kilátás Manhattanre és olcsóbb is... Az irodáról és emberekről ejtettem már pár szót, de arról nem, hogy a harmadik napon behívott a főnök, és elmondta, 15% leépítés van folyamatban. Meg is kérdeztem, hogy az hogy lehet, miközben meg veszik fel az embereket. A kulcsszó a teljesítmény... A második héten aztán elmentünk sörözni egyet és közben értetlenkedve elemezték, hogy Európában mennyivel jobban védik a dolgozókat, mint itt. Erről Dani már értekezett, szerintem azért nem olyan rossz az európai modell, és pár országban azért működik is, de ezt most hagyjuk.
Eközben esténként nézegettem a kocsibérlési lehetőségeket, mert ugye január 28-án nekem jönnöm kellett le Charlotte-ba, ugyanis hétfőn már itt kellett kezdenem. Péntekre nagyjából össze is csomagoltam, majd a Hertz mellett döntöttem, szombaton reggel Csilla ki is vitt a reptérre, ahol felvettem a kocsit. Egy Toyota Camry-ról beszélünk, minden csiri-birivel felszerelve, amit el tudsz képzelni. Bőr ülés, elektronikus ülés állítás, fedélzeti számítógép, mittudoménmiafene. Gondoltam mielőtt elhajtok, azért megnézem, hogy milyen a GPS, mert azt ugye rendeltem, a fene sem akar csalinkázni. Sehogy sem sikerült előcsalni, nosza vissza az irodába, kértem, hogy segítsenek. Mire a néni kedvesen közölte, az nincs a kocsiban, de ad egy másikat. Valahogy volt egy rossz sejtésem, mert a kocsi felé menet láttam egy másik Camry-t, de az kicsit lestrapáltabbnak nézett ki. Persze az lett az enyém. Első ránézésre nem is volt vele semmi gond, nem hat meg a bőrülés hiánya, csak amikor kinyitottam az ajtót... Az az igazi, félreismerhetetlen áporodott, mocskos füstös kocsmaszag csapta meg az orromat. Hazáig alig tudtam elvezetni, de már nem volt kedvem hadakozni, mert késésben voltam. Otthon aztán szépen telenyomtam légfrissítővel. Sosem hittem a reklámoknak, most sem csalódtam, mert bár sokat segített, azért magammal hoztam a spray-t és időnként fújtam útközben. Ami egyébként elég eseménytelenül telt, végül 10 óra alatt leértem, kicsit folyamatosan a megengedett felett mentem, de azért nem ész nélkül.
Hétfőn aztán irány az iroda, találkoztam Ananthával, aki olyan halkan beszél, néha egyszerűen nem hallom, amit mond. Most mondjuk Indiában van, épp házasodik. Az iroda teljesen rendben van, kivéve, hogy valami olyan brutálisan zúg, hogy kellett vennem egy fejhallgatót, amit az irodába rendszeresítettem zajelnyomás céljából. Nem a legjobb, mert a zenét meg elég hangosan kell hallgatni, de ez van. Dolgozni bicajjal járok, 8 perc alatt érek be. A legmeglepőbb az, hogy van egy fickó az irodában, aki pont úgy néz ki, mint TiBi kollégám Pesten, még hasonlóan is beszél, csak feka az illető. Ő mondott egy helyet, ahol érdemes lehet a foci döntőt nézni, így aztán át is kerekeztem a Wild Wings-be 7 körül. A hangulat eleinte nem volt valami nagy, de nem bántam meg, hogy átmentem, ha más nem a kijelző mérete miatt megérte. Aztán a meccs előrehaladtával a hangulat is magasba hágott. Megállt mellettem egy fickó, mondott valamit, váltottunk két szót, majd azt mondta: amúgy dolgozom, mennem kell. A meccs után alig léptem ki az ajtón, csörög a telefon, Csilla volt, csak kicsit megbeszélni a meccset :-).

A Time Warener stadion, a kosárcsapat otthona. Egyébként Charlotte Bobcats, vagyis hiúzok a neve a csapatnak, és Michael Jordan a tulaj, aki ebben az államban él.

Ez akár New Yorkban is lehetne, nem véletlen a "Kis New York" elnevezés

Prosperál

Csődöl

Hát, ez az építkezés is áll... Az amerikaiak azért elég furcsák A bal oldalon látni egy sötét, nagyobb épületet, az a börtön... A belváros közepén. A másik kedvenc börtönöm a Central Parkra néz...

A játékról már írtam tavaly, most inkább az utózöngéről akarok szót ejteni. Bár egyesek szerint ostoba sportág, én azért átlátom a nehézségeit. Jó, jó, igazi amerikai sportág, kicsit olyan háborúsdi, és még a sakknál is agresszívebb, mert nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is az ellenség fölé kell kerekedni. És nem szabad hibázni! Bár a győztes irányító a meccs után magabiztosan nyilatkozta, hogy egy pillanatig nem volt kétsége a győzelem felől, azért még az utolsó másodpercben volt az ellenségnek egy olyan támadása, ami centimétereken múlott. Egy-egy ilyen összecsapás után, még ha nyert is a csapatom, valahogy bele tudok gondolni a legyőzöttek bánatába. Sokszor, sok helyen megbeszéltem már rengeteg emberrel, hogy a sportolók miért nyomják, miért hajtanak. Bár sosem voltam profi sportoló, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a profik szeme előtt csak a pénz lebeg. Nem ott, és nem akkor, amikor a pályán rohangálnak. Ez a kép mindent elmond arról, hogy mit érezhetett a legyőzött. És ami a csodálatos, és ami miatt Brady-t ismét tudom értékelni, az, hogy ez a kép nem a lefújás után készült, hanem egy passza után, amit a "wide receiver" nem fogott meg. Pont az a Wes Welker, aki soha nem hibázik, ezt az elkapást 100-ból 100x megcsinálja. Ezen a napon mégsem jött össze, pedig... Szóval ezután még felállt, és az utolsó másodpercben dobott egy olyan passzt, hogy ha a jó embere, Gronkowski egészséges, talán el is kapja. Nem így történt. Viszont megjelent egy cikk a Yahoon, amit érdemes elolvasni. Nem vállalkozom a lefordítására, mert nagyon jó és én nem tudnám jól lefordítani, de az első mondatot ide biggyesztem:

Tom Brady az öltözőszekrényével szemben ült, feje lehajtva, egy fehér törölközővel letakarva, miközben lefelé nézve a stoplik közötti űrt bámulta. Teljes szerelésben ült. Teljesen elmerülve a gondolataiban. Ott voltak az elvesztegetett játékok. Az el nem ért lehetőségek. Ott volt a Super Bowl, ami kicsúszott a kezei közül, 21-17re a Giantsnak. Ismét a Giants. Ismét. 10:04 volt ekkor. A percek lassan múltak, de Brady nem mozdult.

Na jó, kicsit több, mint az első mondat, de nagyon jól megírt cikk. Magyarul én még sosem olvastam ennyire jó sport-cikket, ez is olyasmi, amit eltanulhatnánk az amcsiktól. Brady egyébként azt is megmutatta, hogyan kell emelt fővel viselni egy vereséget: még véletlenül sem hibáztatta volna a társait, akik 4 olyan hibát vétettek, amiből, ha csak az egyiket megcsinálják, már más lett volna az eredmény. Persze Brady is hibázott, ez nem az ő napjuk volt...

(Egy hete kezdtem írni a bejegyzést...)

Foci

Ez a bejegyzés "sportos" lesz, aki nem szereti az ilyesmit annak javaslom a lapozást... Pár perce fejeződött be az XLV (45-dik. Csak onnan tudom, hogy mondták a tévében, a franc se tudja kiolvasni a római számokat, nem is egészen értem, miért így számozzák...) Super Bowl. (Halkan megjegyzem, hogy mire ezeket a sorokat írom és gyűjtögetem a web oldalakat, addigra a Wikipedia magyar oldala is frissítve az eredménnyel és az Index is lehozta egy cikkben.) Részemről rég óta foci kedvelő vagyok, de döntőt még soha nem láttam élőben, nagy élmény volt, de kezdjük a beszámolót kicsit korábbról, vagyis teljesen máshonnan. 

Amerikában lényegében 4 fontos sportág létezik, az amerikai foci, baseball, kosárlabda és jégkorong. A népszerűségük is kb. ebben a sorrendben van. A sportágak lebonyolítási rendszere nagyon hasonló: alapszakasz (regular season) valamint rájátszás (post season). Mindegyik két konferenciára van osztva,  ami lényegében egy bajnokságot jelent, majd a két konferencia győztese játssza a szuper döntőt. A NFL-ben a két rész National Football Conference és American Footbal Conference. A foci és a többi három között az az alapvető különbség, hogy míg az utóbbiakban 3 illetve 4 nyert mérkőzésig folyik a rájátszás egy fordulója, addig az fociban egyenes kieséses a rendszer. Ráadásul a foci szeptembertől februárig tart, utána szünet. Mondjuk meg van az a bazi nagy előnye ennek a szisztémának, hogy szeptemberre a rajongók már annyira ki vannak éheztetve, hogy el nem mulasztanának egy mérkőzést sem. Ennek persze következménye, hogy míg a jégkorongban az alapszakaszban játszanak 80 meccset a csapatok, addig a NFL-ben 20 összecsapásból meg lehet nyerni egy egész bajnokságot. Kicsit igazságtalannak tűnhet, hogy a sokkal kevesebb meccs ellenére a foci a legnépszerűbb, de pont emiatt az egyenes kiesés miatt sokkal nagyobb nyomás nehezedik a foci játékosokra, mint a többe sportágban. Magáról a sportról inkább nem írok, mert a Wikipedián kiváló cikk olvasható, ha érdekel itt megtalálhatod, de vannak furcsa dolgok. Pl.: akad olyan poszt, ahol kötelező a rövid ujjas, és hát mondjuk Chicago-ban is játszanak meccseket, ugye télen... Aiyi miatt természetesen mi nem tudtunk elmenni mondjuk egy kocsmába nézni az eseményt, de legnagyobb meglepetésemre Csilla is alig várta a kezdést. Ami természetesen nem esett egybe a meccs elejével, mert már jóval előtte elkezdődött a közvetítés. Számunkra érdekes módon nem valamelyik csapat otthonában, hanem az évekkel korábban kijelölt Dallas Cowboys stadionjában gyülekeztek a nézők. A felvezetés közben mutattak egy szektort a lelátón, amire a "Fire Marshall" ("tűzoltó parancsnok". Hmmm... a "fájjer marsall mennyivel menőbbnek hangzik...) azt mondta, nem elég biztonságos, így oda nem engedhettek be nézőket. A jegyeket természetesen visszaválthatták. Vagy kereshettek másik helyet. Gondolhatod. A közvetítés alatt láthattuk, hogy a stadion körül több ezren nézték a kivetítőkön a meccset, nem hinném, hogy valaki is a visszaváltást választotta volna...

Az esélylatolgatások után jöhet a show. Természetesen itt már nem kis felhajtás megy, énekes jobbról, parádé balról. Aztán himnusz. Gondolom láttál "Csupasz pisztoly" és hasonló filmeket, a jelenet ezért ismerős lehet. Részemről elég komoly zenerajongó vagyok, elsősorban hangszeres muzsika, jazz meg ilyesmi. De Beethoven srácnak igaza volt, az emberi ének a legtutibb dolog, főleg akkor, ha valaki egy szál egymagában kiáll a pódiumra és mindenféle kíséret nélkül énekelni kezd. Ebben az esetben Christina Aguilera tett ki magáért.

A mérkőzés pénzfeldobással kezdődik, amit egy korábbi győztes, Hall of Fame tag végzett el. Ezután kezdődhet a meccs. Ezt megint nem írom le nagyon, mert az említett Indexes cikk megteszi helyettem, inkább csak a benyomásaimat osztanám meg. Szóval a meccs jó volt, izgalmasan alakult, bár lehetett volna picit szorosabb. Miután nagyon nincs kedvenc csapatom, nagyon nem drukkoltam senkinek, Csilla kitalálta, hogy a Steelers edzője és a Packers irányítója (Quarter Back) szimpatikus, ezért nekik drukkol. Biztos győzelem... Az egész esemény a legnézettebb közvetítés az USA-ban, 100 milliónál többen szokták nézni, ezért a reklámköltségek az egekben, 3 millió dollár 30 mp, így nem csoda, ha a cégek új reklámokkal készülnek, amikbe szintén lapátolják a lét. Ha érdekel, az eseményre készített reklámokat is megnézheted. Meg kell hagyni, jók, meg tudom érteni, hogy vannak olyanok, akik csak a reklámok kedvéért nézik a mérkőzést. Az egésszel ebben a formában csak az a baj, hogy ugye az ember ilyenkor szeret sört inni... Nos. Mikor menjek ki??? A két mérkőző csapatnak nincs "cheerleader" gárdája, ami azt jelenti, hogy jó sok év után először nem voltak pom-pom lányok a szünetekben. Azért nem kell aggódni, volt felhajtás. A félidőben a gyepet 2 perc alatt koncert színpaddá alakították, és a Fekete Szeműek játszottak. (Ez ügyben nem kell az Indexnek hinni, asszem ők "hivatalból" fanyalognak...) Mondjuk nem éppen az én zeném, de a felhajtás hihetetlen volt. Ez egy fedett stadion, a zenészek a magasból ereszkedtek le, színpadi alkatrészek mászkáltak jobbra-balra, volt vagy 1000 ember a füvön, akiknek egy része izzósorral felszerelt ruhában masírozott, mindenféle nyilat és egyéb ábrát alakítva. Gondolom nem aznap gyakoroltak először. Ha valakit érdekel, majd megpróbálom megszerezni. Szóval itt amcsiban a show-hoz nagyon-nagyon értenek, nem volt egy unalmas másodperc sem.
Az egyedüli furcsa dolog a végén történt. A Vince Lombardi Kupát nem az egyik játékosnak, hanem a csapat valami vezetőjének adták át, aztán az edzőnek, meg még valakinek, és csak utána került a győztes csapat irányítójához, aki egyben a döntő legértékesebb játékosa lett...

Azt hiszem mindent leírtam. Csak a tájékozódás kedvéért, kaptam Tabitól egy térképet, ezt most mellékelem:

Frissítés: A helyzet az, hogy szegény csaj tényleg elrontotta a Himnuszt... A szöveget hibázta el. Ehhez nem igazán tudok hozzászólni, Csilla szerint az emberek 80%-a nem tudja a szöveget, ezt ugye az előző kép alapján simán el is hisszük. Azt részemről továbbra is tartom, hogy az énekléssel nem volt semmi baj. Bár az Index szerint "a félidőben a Black Eyed Peas adott elő egy nem túl szórakoztató műsort, de megjelent Usher és Slash is", szerintem azért nem volt annyira unalmas és a közönség is hallhatóan jól szórakozott. Érdekes módon az egyetlen hallható hibát (a BEP énekesnőjének kicsit vaklizott a hangosítása) nem említette meg senki. A Yahoo lehúzta a szervezést, de a TV-n keresztül ebből semmi nem látszott.

Frissítés II: Idézet az NFL honlapról:


"It was obviously a failure on our behalf, and we have to take responsibility for that," NFL Commissioner Roger Goodell said. "We had, obviously, a lot of challenges this week. There were a lot of things we were trying to deal with. But there's no excuses. When you put on an event like this, you know you're going to have those sorts of challenges."
Goodell said the league would give tickets for next year's Super Bowl to the 400 fans left without a place to sit Sunday. The league already had said it would offer those 400 people refunds of triple the face value of their Steelers-Packers tickets.
A total of about 15,000 temporary seats were added to $1.2 billion Cowboys Stadium, and Sunday's attendance was announced at 103,219

Heveny fordításban:

"Nyilvánvalóan hiba történt a nevünkben, amiért nekünk kell felelősséget vállalni." ... "Rengeteg tennivalónk volt a héten. Sok mindennel próbáltunk szembenézni. De erre nincs mentség. Ha egy ilyen eseményt rendezel, akkor tudnod kell, hogy ilyen jellegű kihívásokkal kell szembenézni."

Goodell azt mondta, hogy a liga a következő évi Super Bowl-ra fog jegyet biztosítani a 400 pórul jártnak. Azt már korábban bejelentették, hogy ennek a 400 drukkernek háromszoros árat adnak vissza a Steelers-Packers jegyért.

Egyébkétnt 15000 ideiglenes helyet adtak az 1,2 milliárd dolláros Cowboys Stadion lelátóihoz és az összes fizető néző elérte a 103219 főt.

Hát izé, legalább nem kicsinyeskednek...

Velodrom, aquarium

Ma hatalmas felfedezést tettem! Óriási meglepetésre találtam egy bicóspályát. (Az áthúzott betűk azért vannak, mert Kispánczélnak nagyon tetszik...) Valójában azért nem meglepő, mert a múlt alkalommal egy fickó megkérdezte, hogy merre találja a Casino Velodrom-ot. A nevet kicsit félreértettem, vagy a fickó nagyon fura kiejtéssel beszélt, mert Kissena a becsületes elnevezése és nagyon közel van hozzánk. Kb. olyan pálya, mint a Millenáris, csak 12 méter és valamennyivel rövidebb a leírás szerint, vagyis pontosan 400 méter. (Most megint röhögök magamban, szegény amcsi gyerek nézhetnek ki a fejükből, hogy miért nem yard :-). Ebből is látszik, hogy a biciklisták mindenhol normálisak, itt is rendes mértékegységet használnak!) Idézem: "400-meter, state-of-the-art track". Na mondjuk a "sztét of di árt"-tól azért messze van, vagy itt nem nagyon értenek a művészethez, mert pont olyan hepe-hupás, mint a Milli. Viszont ma nem volt rajta csak két fickó rajtam kívül, de ők sem sokáig. Így aztán nyomtam is gyorsan egy 1 órás időfutamot, elértem a bravúros 31,2 km-es teljesítményt, amivel tulajdonképp csúcstartó is lehettem volna 1893-ig. (Azt a szemétséget a mai napig nem tudom megemészteni, hogy az 1984 és 1996 közötti 1 órás csúcsokat az UCI simán leminősítette '96-ban - 12 évre visszamenőleg megváltoztatva a szabályokat!!!) A lényeg az, hogy nagyon jót bicajoztam, még ha nem is a legsimább a  pálya, asszem máskor is megyek majd. Az nagyon klafa, hogy nincs forgalom, illetve nem nagyon kell figyelni merre megyek, mert vezet a pálya :-).

Csilla vett egy halat, mikor még Omer itt volt, Orsinak neveztük el. Mondogattam Csillának, hogy szegény hal, milyen rossz lehet neki, mert egyedül van. Elég vicces, mert ha közel megyek az üvegéhez, akkor elkezd figyelni. Szóval amikor meghozta, kicsit bénáztam hogyan tegyem bele az üvegébe. Erre Omer mondta, hogy adjam csak oda neki, mert ő nagy mester és majd jól átrakja. Ez sikerült is, igaz, Orsi előtte dobott egy hátast a földre, de az tény, hogy onnan Omer nagyon ügyesen vette fel és rakta bele a vízbe. Miután az üvege elég kicsi és nincs benne semmi, ezért 3 naponta vizet cserélek benne. Az előző kiugrós jelenet többször megismétlődött már, ez a lökött hal nem szeret átsiklani a nagy pohárból a kicsibe, inkább a lefolyóban landol. Szerencsére ott van egy szűrő, ami mindig felfogja, így még nem ment le egyszer sem. Orsi minden esetre kemény hal, nagyon jól érzi magát, szokott tréningezni, le-fel úszkál, meg az álla alatt van egy lebernyeg, amit elő tud varázsolni, na ilyenkor nagyon félelmetes, ha másfél méterrel nagyobb lenne, tuti betojnék tőle. (Van vagy 4 centi...) Egyébként nem tudom milyen hal, ha valaki ért hozzá piros és olyan, mintha egy zászlót húzna maga után, meg kilóg belőle pár izé, ami gondolom az uszonya, vagy valami stabi cucc. Van rendes oldal úszója is.

Ma, amikor Csilla hazajött, egy csomagot nyomott a kezembe, majd boldog születésnapot kívánt. Kicsit bután néztem ki a fejemből, mert ugye holnap Aiyi születésnap lesz (ja, meg Muter, el ne felejtsek szkájpolni...). Kiderült, délután betévedt egy halas boltba, vett Orsinak két barátot, levegőztetőt, meg mindenféle csiri-biri dolgot, amitől a halak majd nagyon jól érzik magukat, és egy méretes, igazi akváriumot. Sajnos Aiyit egyelőre nem nagyon hatja meg a dolog, bár minden este ő eteti Orsit - nem is kell figyelmeztetni, magától megcsinálja. Annyi szépséghibája van az etetésnek, hogy csak a konyhaasztalról éri el, oda viszont minden figyelmeztetés nélkül felmászik... Szóval akkor nem lesz több vízcsere, mert a nagyobb akváriumban mindig jó lesz a víz a levegőztető-szűrő miatt. Szépen kimostam az új cuccot, majd szokás szerint kézzel beállítottam a csapvíz hőmérsékletét, és először Orsit engedtem be a régi kis edényből az új helyre. Ezek után jöttek a kiscsávók, egy sárga és egy narancssárga a vendég vízzel együtt. Úgy saccoltam, hogy a hőmérséklet kb. azonos, nagy gond nem lehet, Orsinál bevált. Láthatóan jól érezték magukat, és úgy látszott az eladónak igaza van, mert Orsi nem próbálta megenni őket, igaz, sokkal gyorsabban úsztak, mint Orsi. Pedig ő sem lassú. Szépen feltettem a helyére a tartályt, beépítettem a levegőztetőt és néztük milyen jók így együtt.

Aztán a sárga kicsit furcsán kezdett úszni: lemerült az aljára és a hasát fordította felfelé. Mondom Csillának, te, ezzel valami gáz van, mert a halak nem szoktak szórakozásból háton úszni, edzeni meg csak gyorsra szokás. Ráadásul nem is ficánkol. Orsi persze egyből rámozdult új barátjára, kieresztette a lebernyeget és támadásba kezdett. Aztán meggondolta magát, úgy látszik a túl könnyű préda nem érdekli. Nem baj, maradt még a narancssárga. Az mint a mérgezett egér le-föl, jobbra-balra úszkált. Aztán egyszer csak megállt, ugyan nem feküdt hanyatt, de kisvártatva oldalazva folytatta az úszást. Ekkor már a rossz sejtelmek kezdtek előjönni... Sajnos be is igazolódott a dolog, mert kisvártatva ez is a hátúszást kezdte gyakorolni - egy helyben. De hirtelen elkezdett úszni rendesen. Ezt megismételte párszor, aztán abba maradt minden úszás jellegű tevékenység. Mondjuk ez legalább lebegett, nem merült le. Csilla teljesen beteg lett, azt mondta, látni sem bírja ezt a drámát. Aztán erőt vett magán és megnézte a blokkot. Szerencsére a döglött halakat is becserélik, igaz csak egyszer, de az is jobb, mint a semmi. Mondjuk nem sokra megyünk vele, ha itthon csak 5 percig bírják. Amúgy halvány elképzelésem nincs, mi csinálta ki a őket... Aiyinak meg magyarázhattuk, hogy a halacskák megfáztak és vissza kell vinni őket a boltba, ahol majd meggyógyulnak... Orsi viszont remekül érzi magát és van egy bazi nagy akváriuma.

Utóirat (hehe, ezt a szót ha jól emlékszem Dani utálja, mert a Post Scriptum a jó, de szerintem ez ugyanazt jelenti): utánanéztem, Orsi sziámi harcoshal, és kifejezetten hím nemű példány. Annyira agresszív tud lenni, hogy a saját tükörképét is megtámadja :-). (Az agresszivitásról csak az angol nyelvű oldalon írnak.)

New York Marathon

Dani rég óta készül a nagy megmérettetésre, be is volt sózva rendesen. Nekem úgy alakult, hogy Aiyival mentem ki, emiatt nem igazán tudtam fotózni vagy nagyon élvezni a helyzetet, mert közben vele is kellett foglalkozni, de panaszra igazán nincs okom, remekül viselkedett a csípős hideg ellenére. Ha eddig úgy tűnt, hogy fikázom "választott hazámat", akkor most itt az ideje kicsit irányt változtatom. Az a helyzet, hogy NY-ot nem annyira a város, mint inkább az emberek teszik azzá, ami. Nem az épületek, az utak, vagy épp a Central Park, hanem az emberek, akik benépesítik. Gondolom ez közhelyesen hangzik, de nem tudom másként megfogalmazni. Az város szerintem nem néz ki valami kasán, legalább is közelről. Nézd csak meg a fotókat, főleg amit hazafelé készítettem. Olyan nyomasztó, hogy az embernek az élettől is elmegy a kedve. Viszont az emberek, események, a "cirkusz", az hibátlan. Ha megnézed a Marathon útvonalát, akkor látszik, hogy az öt nagy városrészből négyen keresztül megy az pálya, ami azt jelenti jól lezárják hermetikusan az egészet, két bazi nagy hídnak (mindkettő kétszintes...) egy-egy részét, ami jelentősen lassítja a közlekedést. Mit tesznek erre a nyújorkiak? Kimennek versenyt nézni, és szurkolnak ezerrel. De ezt szó szerint kell érteni, síppal, dobbal, és a nagy karriert befutott vuvuzelával nyomják, rendes hangzavarral. Szerintem az egész útvonalon végig állnak a nézők, csak ott nem, ahol tilos. Rendőrség igen nagy létszámmal vonult fel, így meglehetősen kordában tartották a népet, még a kukák tetejére sem lehetett felállni a jobb fotó vagy kilátás kedvéért. Ne gondold, hogy ez bárkit is zavart. Egy vállrándítással elintézték az egészet, és más helyről folytatták a nézelődést. Szóval jó volt látni az emberek lazaságát és hogy a kényelmetlenségeket könnyedén fogadták. Hihetetlen jó a hangulata az egész eseménynek és amint tapasztaltam a Nagy Alma egy emberként áll a verseny mögött, a lebonyolításban több ezer önkéntes vesz részt. Rendben, komoly bevételt is jelent, de ahogy elnéztem ez másodlagos kérdés. 

Mi van ezzel szemben otthon? Ha van valami esemény, akkor tuti, hogy beindul legalább egy nyekergő csapat. Kedvencem a repülőverseny. Minthogy én is nagy rajongó vagyok, az ilyen eseményeken mindig kint szoktam lógni, akár egyedül is kimegyek. A Red Bull Air Race a kezdetektől kedvencnek számított, erre mi történt idén? Elmarad. Túl zajos. Komolyan mondom, hogy itt a közönség zajongása hangosabb volt. Egy szó, mint száz, vannak olyan dolgok, amiket simán importálni kellene innen Pestre, mert jó. Meglepő módon nem feltétlenül technikai, gazdasági, hanem simán emberi dolgokat. 

Ma egy ilyen közepes hosszúságú bejegyzésre futotta, de vannak képek. A találós kérdés versenymunkák leadási határidejét a nagy számú beérkezett anyag miatt holnap (hétfő) estig meghosszabbítjuk (kivételesen nyi idő szerint.)

Daninak meg gratu a 4:10-hez, még ha jobbra számított is!

Frissítés: és a cikk, amit írt a futásról itt meg itt.

Hétvége a tónál

Ez egy régebbi írás május utolsó hétvégéjéről, gondoltam felteszem ide is... 

Mióta itt vagyok a hétvégén először hagytuk el NYot, nagyon rám fért már ez a kis kiruccanás. Kicsit bezártsági érzésem volt, pedig hát a város nem nevezhető egy néhány négyzetméteres patkánylyuknak... A Sebago tónál a kenu szövetségnek van egy állandó tábora, természetesen Csilla tagja a szövetségnek, így a hétvégére kibéreltünk egy "kabint", ráadásul hétfő ünnepnap volt (Memorial Day). Péntek reggel elvittük Aiyit az oviba, mi pedig nekiálltunk csomagolni. Nagyon jól haladtunk minden a terveknek megfelelően alakult. Bár arra azért nem gondoltam, hogy a felszerelést, amit viszünk, 5 fordulóval tudom csak levinni a kocsihoz... Délben irány a gyerkőcért, majd be a kocsiba mindent, és indulás. Csilla rutinosan beállította a GPS-t, indulás után még megálltunk pumpát venni egy bicajboltban. Itt kezdődött a kalamajka. Nem lehetett a nekem kellő belsőt kapni, csak egyetlen egy darabot! Az is hosszú szeleppel ellátott. Klaszul néz majd ki, ha defektem lesz és berámolom... Pumpát természetesen nem lehetett kapni, csak 35 $-osat, ezt inkább kihagytam. Pont olyan egyszerű kis darab, mint amit a Decathlonban is lehet kapni, csak kicsit drágább...

Vissza a kocsiba, irány az úti cél. Kicsit furcsa volt, hogy miután átértünk Manhattan-be, a GPS déli irányba fordított, ugyanis észak felé kellett volna menni. Mindez péntek délután... El tudod képzelni... Az az igazi lépésben haladás, sehova sem jutás. Agyzsibbasztó. Egy idő után elegem lett, kérdeztem Csillát, hogy szerinte merre akar vinni. Mondta, hogy egy alagúton akar átvinni, na ezt jó felülbíráltam és észak felé fordítottam a kocsit. Itt sem sikerült valami jó tanácsokat adnia, másfél óra alatt tudtuk elhagyni Manhattant. A városból kiérve is elég zsúfolt utakon jutottunk ki, de az már gyerekjáték volt, viszont GPS-ben többet nem bízom igazán...

Ahogy kiértünk a tóhoz, minden elhagyatottnak tűnt. Az emberek úgy döntöttek, hogy nem a nagy forgalomban mennek ki. Ezért aztán a táborvezető sem volt ott, nekünk meg nem volt kulcsunk a kabinhoz. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy valamit rosszul csináltunk, amikor megjelent egy fickó egy kulccsal a kezében, és azt kérdezte, hogy melyik a "Lakeside" kabin? Csilla megmutatta neki, és megkérdezte, honnan van a kulcs. Emberünk azt mondta, hogy miután lefoglalta a kabint, a táborvezetőtől kapott egy levelet, amiben a kulcs érkezett. Ekkor kezdtünk azon gondolkodni, hogy fel kellett volna bontatni azt a levelet, ami délelőtt érkezett... Szerencsére van egy nagy közös épületrész, ami nyitva állt, úgy döntöttünk, ha a nem érkezik meg a táborvezető a kulcsokkal, akkor ott alszunk. Előtte azonban körülnéztünk, Csilla találkozott ismerősökkel. Említették, hogy a közös házban kiraktak pár egérfogót. Próbáltak segíteni, hogy juthatnánk a kulcsokhoz, és persze felajánlották a segítségüket. Ahogy közeledett az este, gondoltuk, ideje vacsizni és lefektetni Aiyit. Elkezdtünk megágyazni, amikor a gyerek egyszercsak elkezdett sírni. Többféle módon adja ezt elő. Amikor hisztizik, akkor iszonyat hangerővel nyomja, és inkább visít, de van egy nagyon jellegzetes sírása, ami sokkal halkabb, viszont nagyon keserves. Ezt az igazán problémás eseteknél szokta "elővenni". Na ez is olyan volt. Persze kapásból eldobtunk mindent, Aiyi meg jött - kezén az egérfogóval... Egy pillanatra levert a víz mindkettőnket, én egyből azt hittem, hogy eltörte a kézfejében a csontokat, vagy az ujjait, végül mégiscsak ilyesmire lett kitalálva a szerkezet, de szerencsére a fájdalmon és az ijedségen kívül más baja nem esett.

Időközben megérkezett a táborvezető, adott kulcsot, így elfoglalhattunk a kabint. Alig, hogy elkezdtük kipakolni a cuccokat, Aiyi megint elkezdett sírni, igen azon a keserves hangon. Ez alkalommal azonban nem lehetett tudni pontosan, hogy mi történt, mert nem volt semmi látható nyoma a dolognak. Ahogy keresgéltük egy bogarat láttam rajta elszaladni. Szegény gyerek jól belekezdett a táborozásba.

Innentől kezdve tulképp minden simán ment. Mindhárom nap bicajoztam, hihetetlen jól esett. Az utak kialakítása nagyon más mint itthon. Ez egy nemzeti park, nem tudom, hogy ez kivételt jelent-e az egyéb utakhoz képest, minden esetre itt a kereszteződéseknél körforgalom van, de ez sok esetben azt jelenti, hogy a kör ellenkező oldalát nem is látni, mert közte van egy sziklás rész, vagy valami hasonló. Nagyon jól megcsinálták ezeket. A forgalom kicsi, egy szó, mint száz, jókat tekertem.

Közben Csilla és Aiyi a medencében pancsoltak, de amikor visszaértem, elmentünk evezni. Vasárnap beültem egy kajakba, igaz nem versenyhajó, de azért kajak. Olyan érzés volt, mintha 2 hete még eveztem volna, egyáltalán nem érzetem azt a 25 év kihagyást!

Esténként vacsorára meghívtak, ennek 2 előnye volt, lehetett dumálni, és igen, nem kellett főzni :-).

Pár kép a hétvégéről:

Tó

Hód-történet

A táborról majd egy másik írásban részletesebben, mert valahogy nem az az igazi "amerikai" hely...