Vállalati kultúra

A jelenlegi munkahelyem a harmadik nagyobb, kapitalista cég, ahol dolgozom. Mindháromnál beszéltek a vezetők a vállalati kultúráról, meg hogy mi egy család vagyunk, meg bla-bla-bla. Miután az én "professzionális" pályafutásom még egy valódi szocialista nagyvállalatnál kezdődött (igaz, másik szakmában), ezért az ilyen szövegeket sajnos a mai napig kétkedéssel fogadom, mindig az az érzésem, hogy ez csak duma. Ma megvolt az első "townhall"*, amit nem tudom hogy lehet magyarra fordítani, de az "Amerika alulnézetben" záró cikke helyett inkább ezzel foglalkozom.

A "vállalati kultúra" kifejezéssel a Pannonnál találkoztam először (jójó, előtte is ismertem), de akkor úgy éreztem, csak rizsa az egész. Később persze rájöttem, ott is volt/van ilyesmi, csak nem egészen az, amit a vezetők kommunikáltak. Ment a szöveg a közös célról, meg az együtt dolgozásról, de amikor cselekedetekre került sor, akkor mindig úgy éreztem, én megteszem ami tőlem telik, de a vezetők valahogy sosem elég nyitottak, közlékenyek és kicsit sem mutatnak példát. Mondjuk elég visszatetsző, amikor a nyilván elég jól kereső vezető otthonra hazavisz a gyerekeinek egy vállalati számítógépet játszani... Az információ sosem akart eljutni hozzánk, helyette mindig ment a vakítás. Ezzel csak az a baj, hogy ha mondjuk én nem is voltam elég okos kiagyalni dolgokat, a rengeteg mérnökkel, egyetemistával megpakolt informatikus csoportokban elég hamar kiszámolták, átlátták a dolgok visszásságait. Csak, hogy egy egyszerű példát mondjak, fizetésemelésnél ment a nagy rizsa, hogy mennyire honorálni akarják a jó munkát, ezért differenciáltan emelik a béreket. Aztán kiderült, ez +/- 2 %-ot jelent (a nominális értékekről ugye nem szabadott beszélni), miközben a fémműves vezető kollégánk arról beszélt, hogy "ugye nem akartok szocializmust, ezt a testvériség, egyenlőség dolgot"... Aztán incidensek esetén sokszor elmaradt a "poszt mortem analízis"** publikálása. A fene sem volt kíváncsi arra, hogy ki hibázott, de hogy mi történt, az nagyon is tanulságos lehetett volna sok esetben. Visszagondolva, ezek a dolgok leginkább azért lehettek, mert ezek a srácok (mármint vezetők, akik sok esetben nagyon is szimpatikus arcok) még a szocialista érában tanultak vezetési ismereteket, onnan hozták az okosságaikat és ez meglátszott a vezetési stílusukon. Persze nem kell azt hinni, hogy a Pannonban nem volt vállalati kultúra. Miután a Pannon nem egy brutálisan nagy létszámú szolgáltató, ezért az ismeretség, informális kapcsolatok nagyon fontosak a cég életében, ezt pedig nagyon okosan lehet használni mind a cég, mind az egyén hasznára. Rengeteg szakmai dolgot el lehetett intézni a haverokkal megtárgyalva a részleteket, és kihasználva a kiskapukat. Ez az esetek nagy részében hihetetlenül fel tudta gyorsítani a folyamatokat, napok alatt elvégezve olyasmit, amit "hivatalosan" esetleg csak hetek, hónapok munkájával lehetett volna. Természetesen éveket kellett eltölteni a cégnél, mire ezek a kapcsolatok kiépültek, és itt jön a Pannon egy gyenge pontja, a HR politika. Ha egy szakibácsi elkezdett elégedetlenkedni, akkor leginkább az volt a hozzáállás, hogy ha nem tetszik, keress magadnak más melót. Ezzel aztán a Pannon nagyon jó gyakorlópályává vált rengeteg egyetemistának, kezdő mérnöknek, akik a szárnybontogatás után elmentek a Vodához, T-hez, vagy éppen IT-n belül valami jobban jövedelmező céghez, akár más munkakörbe. Tévedés ne essék, a Pannonban nagyon jó szakemberek dolgoztak/dolgoznak, a lehető legjobb technológiákkal, csak nem igazán lehet hosszú távú karrierben gondolkodni.

Ezután jött a Morgan Stanley a maga több tízezres gárdájával és nagyságrendekkel több tőkéjével, súlyával, befolyásával. Talán a legfontosabb, egyből szembetűnő különbség a nemzetköziségében rejlik. Az anya-iroda New Yorkban székel, fontosabb üzleti irodák Londonban és Tokióban vannak, de a kisebb-nagyobb irodáik behálózzák az egész világot. Szinte minden technológiai kütyü-mütyü korlátlanul áll rendelkezésre, a segédeszközök tárháza a videokonferenciától az integrált VoIP-os csodatelefonig amit az ember el tud képzelni, minden a munka hatékonyságának fokozásáért. Donát kolléga egyszer azt mondta, azért nem akar elmenni az üzemeltetésről, mert annyira jó eszközök vannak, hogy belehalna, ha nem használhatná őket. Azt kell mondjam, van benne valami. Nos ennél a cégnél a szakmai dolgok valami egészen profi szinten vannak. Olyan információáramlás van IT terén, hogy az embernek komolyan össze kell szednie magát, hogy az összes beérkező anyagot elolvassa, értelmezze. Nem tudok esetről, hogy a korábban említett, egy-egy leállás utólagos elemzése ne került volna körlevél formájában az érintettek kezébe. Ezekből a hasznos információkat aztán az ember beépítette a mindennapjaiba, ami által a cég is és a zemberek is jobban érezték magukat. Amikor itt a "tulajdonosi szemléletet" sulykolták, akkor valóban úgy éreztem, hogy van benne valami, és a vezetők nem csak beszélnek róla, hanem példát is mutatnak. Persze az évek múlásával azért itt is kiderült, hogy az informális kapcsolatoknak rengeteg haszna van, azonban sokkal kisebb mértékben lehetett használni, mint a Pannonnál. A nagy cégeknek meg vannak a maguk hátrányai is. Az európai üzemeltetési csoport két részből állt, az egyik fele Londonban, a másik fele Pesten dolgozott. Hiába lógtunk a telefonon nap, mint nap a kollégákkal, sokszor nem igazán lehetett a távolság miatt elintézni semmit, mert miközben pofáztunk, hallom a telefonban, hogy a kolléga inkább a billentyűzetével van elfoglalva, mint hogy rám figyeljen. Aztán amikor kilátogattam Londonba, akkor leültünk egy tárgyalóba és 2 óra alatt annyi munkát végeztünk el, mint telefonon 2 hét alatt. Mindent összevetve szinte csak pozitív dolgokat tudok mondani, de azért a vezetőkkel mindig is éreztem valami távolságot. Nem a közvetlen vezetőkre gondolok, hanem a kicsit távolabb levőkre. Lehet, hogy ez nem is igazán lehet másként egy ekkora cégnél, és ez a távolság, vagy távolságtartás nem azért van, mert nem érdekli, vagy lekicsinylő dolognak érzi velünk foglalkozni, hanem inkább az ő mindennapi problémái annyira távol esnek a mieinktől, hogy ez okoz egy bizonyos, nehezen áthidalható távolságot.

A mostani cégről, a Citco-ról egyelőre nem sokat tudok mondani kultúra terén. Az mondjuk feltűnő, hogy mennyire vegyes a dolgozók összetétele. A főnököm orosz, a mellettem ülő kolléga indiai, a másik Svájcban él és francia (neki aztán van egy kiejtése, mintha franciául beszélne...), a minap egy pakisztáni kolléga hozott eredeti sütit, akad persze szép számmal tősgyökeres amerikai, rengeteg kínai, kb ugyanaz a keresztmetszet, mint a Morgannél, csak sokkal kisebb létszámnál. Ugye Amerikában vagyunk, ahol mindenki perel mindenkit bármiért, PC***-nek kell lenni, különben gáz van. Erre a minap csetelek a főnökkel meg a svájcival, és egy shell scriptről van szó, mire a következő beszélgetés zajlik:

Főnök: ne őrülj meg a logikájával, tartsd meg egyszerűnek de használhatónak

Svájci: már így is bonyolult...

Főnök: mert francia

Svájci: kis javítással meg lehet oldani

Főnök: szóval francia = nincs logika

Svájci: köszi

Főnök: hé, jobb, mintha "rossz logika" lenne

Svájci: az a nőknek van

Főnök: na ezt majd megbeszéljük, miután Karen belépett a csoportba

Én: Főnök, kérdezted hogy érzem magam? Otthonosan, dilinyósok között

Főnök: az jó, ne nagyon számíts rá, hogy a józan ésszel sűrűn találkozol itt

Svájci: tudok adni a gyógyszereimből

Főnök: én inkább a borodból innék

Ezek után került ma sor az említett "town hall"-ra. Szokásosan indult, ilyen volt a Pannonnál is, Morgannél is, Joe, a CIO**** beszámolt pár dologról, válaszolt pár előre, emilben feltett kérdésre, aztán egy diasorozat alapján megtartotta a fő szöveget. Közben persze jópofaságok, hangsúly a kommunikáción, miután az iroda új, ezért elmondja, hogy olyan légkört szeretne kialakítani, ahol az emberek szívesen dolgoznak stb. Eddig semmi különös. Aztán a vége felé elkezdett arról magyarázni, hogy őt bármikor, bármivel meg lehet keresni (ez sem új...), mesélt is egy példát. Valami okból Mike elkezdett csetelni Joeval, és a következőkre került a sor.

Mike: igen, itt jól mennek a dolgok, épp a gúnyneveidről beszélünk, jó a hangulat.

Joe: miről beszéltek? (Joe persze gyors észjárású gyerek, a terv egy szikrányi idő alatt megszületett a fejében.)

Mike: tudod, mindenkinek van gúnyneve. (Joe kommentálja: kicsit kezd idegessé válni.)

Joe: igen? De én ezt nem szeretem.

Mike: á, Joe, ez nem komoly dolog. (Szinte hallani, ahogy az izzadságcseppek hullanak a homlokáról.)

Joe: Mike, de te egy felső vezetőn viccelődsz?

Mike: nem, dehogy!

Joe: Mike, én nem szeretem az ilyesmit!

Mike: Joe, nem gondoltam ám komolyan, nehogy félre érts! (Kész a srác)

Eközben Joe már hívta telefonon Scottot, Mike főnökét. Gyorsan vázolta, hogy épp miről dumál Mike-kal, és mondta neki, hogy ugrassák kicsit. Amikor Scott visszaér az irodájába, behívja Mike-ot, elmondja neki, hogy Joe mivel kereste  meg, és felhívja Joe-t, hogy megbeszéljék a dolgot. Persze Joe majd jól elkezd üvöltözni. Scottnak nagyon tetszett a dolog, előre dörzsölte a kezét. Közben Joe cseten mondta Mike-nak, miután Mike már jól betojt, hogy az egész csak ugratás, viszont beszélt Scottal, aki be fogja hívni az irodájába a telefon miatt. Megkérdezte Mike-tól, hogy benne van-e egy kis szívatásban? A már megkönnyebbült Mike egy másodperc hezitálás nélkül rávágta, hogy természetesen. Megbeszélték, hogy amikor Joe elkezd üvöltözni, akkor majd Mike is rákezd. Ezek után Mike ment Scott irodájába, jön a telefon. Joe elkezdi mondani a mondókáját, mire Mike rezignáltan megjegyzi:

Mike: ugyan már Joe, ne vedd ilyen komolyan magad!

Scott fehérre vált arccal meg sem tudott szólalni, mire folytatja.
Mike: Nyugodj már le öregem, nem történt semmi komoly!

Miután kihangosítón ment a beszélgetés, Scott ekkor elkezdett hadonászni Mike felé, hogy hagyja abba, de ő csak folytatta:

Mike: Joe, egy kis poéntól nem lett még semmi baja senkinek!

Scott persze egy idő után rájött, hogy miről van szó. Természetesen a történet mindhárom résztvevője jelen volt, csapkodták a hasukat a röhögéstől.

Egy biztos, ez a cég más, mint amivel eddig találkoztam, de hogy milyen, arról majd csak egy idő eltelte után tudok beszámolni.

*"town hall": szó szerint ugye városháza, cégeknél egy kötetlen, laza szerkezetű megbeszélés a felsőbb vezetők és a pórnép között. A Morgannél ebből viccet csináltunk, mert a tonhallal eléggé egybecseng, ezen még az angol anyanyelvűek is derültek
**post mortem analizis, ha egy IT rendszerben hiba lép fel, az elhárítása után a naplóbejegyzésekből, és az elhárítás alatt tett lépésekből összeállítják, hogy pontosan mi történt, mi okozta a leállást

***politically correct, politikailag megfelelő, még véletlenül sem bánt meg senkit sem

****Chief Information Officer, IT vezérigazgató

Amerika alulnézetben II

A folytatásban először az építkezésekkel, műszaki dolgokkal kezdeném. Fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok szakember, tehát a szakkifejezéseket én találtam ki, így félrevezető lehet, szakdolgozatban inkább ne jelöld be forrásmunkaként... 

Alapvetően kétféle építkezés létezik, "commercial" és "residental". Ez utóbbi a lakásokat jelenti, az előbbi pedig minden egyebet, irodaház, étterem, raktár stb. Így néz ki egy tipikus építkezés, ez egy  másik. Mint a képeken látható, a vázszerkezet kb. 4*10 cm-es fából épül, de minden, a falaktól a tetőszerkezeten keresztül. Ennek megvan az a nagy előnye, hogy hihetetlen gyorsan lehet haladni, ráadásul trükkösebb alakzatokat nagyon könnyű kialakítani. Miután a vázszerkezet megvan, jönnek a villanyszerelők, gáz, víz és egyéb épületgépészeti figurák. Minden szerelvényt ebben a 10 centis részben kell elhelyezni, ami viszonylag könnyű feladat, mert minden jól hozzáférhető, ugye falak még nem igazán vannak, csak a váz szerkezet. Amikor ezek a szerelések elkészülnek, akkor jönnek a gipszkartonozók. A gipszkartonnak is az az egyik előnye, hogy nagyon gyorsan lehet feltenni, ráadásul nagyon szép sima, ezért a falak gyönyörűek lesznek, és nem azon múlik, hogy a Józsibácsi jó szaki-e, ért-e a vakoláshoz. A másik előny az alakíthatóság. Méretre vágni, lukakat kialakítani gyerekjáték, ráadásul van pár spéci szerszám, amiknek a segítségével ez még könnyebb feladat.  Ja, a vágáshoz nem is kell szuper cucc, egy sima éles késsel párszor megkarcolod, azt annyi. A minőség már más kérdés. Mondjuk talán a minőség nem is a legjobb kifejezés, mert ha jól készítik el, akkor nagyon szép lakásokat lehet előállítani, csak pl olyanokra kell vigyázni, hogy ne nagyon támaszkodj neki a falnak ott, ahol nincs tartóoszlop, mert a fal esetleg beszakad. Így aztán itt az IKEAnak másmilyen bútorokat kell hoznia, mert falra szerelhető dolgokkal nem érdemes próbálkozni, ugyanis a fal nem tartja meg. Persze lehet trükközni, hogy megfelelő távolságonként rakott oszlopokba fúrni és akkor az tart, de messze nem olyan egyszerű, mint otthon a jó kis téglafalakba tiplit rakni. Természetesen kisebb tömegű dolgok szereléséhez lehet kapni sépci gipszkarton tipliket, ezekre korrektül ráírják a teherbírást,  tapasztalatom szerint tudják is, de az azért nem sok, Aiyi le is szakította a törölközőtartót a fürdőben...
Nos beszéljünk arról, amivel kicsit jobban megismerkedtem, vagyis a villanyszereléssel. Itt ugye 110 Voltot használnak 60 Hz-en, aminek nem tudom mi az előnye, de hátránya mindenképpen, hogy több a veszteség a hálózaton a kisebb feszültség miatt, de ebbe had ne menjek bele, már csak azért is mert nem értek hozzá. A szerelés viszont nagyon korrekt, mirmincmillióféle szerelő eszközt, szerszámot, kézi gépet lehet kapni. A kisgépekről már áradoztam egyszer, ezt most is megteszem. Ez ügyben sokkal szélesebb a választék, mint otthon, a Bosch-tól kezdve a Hiltin keresztül DeWalt, Milwaukee, Makita, Porter & Cable-ig minden megtalálható, természetesen a gagyi kínaiak is. Ezekkel a szerszámokkal hihetetlen jó dolgozni, mindenféle trükkös feladatra meg lehet találni a megfelelő eszközt. Tudom, hogy otthon is sokféle gép beszerezhető, de úgy érzem, hogy itt szélesebb a választék, ráadásul a cégek ilyesmi beszerzésével nem fukarkodnak, a dolgozók pedig saját szerszámkészlettel nyomják. Például a vezetékeket úgy viszik a falon keresztül, hogy az oszlopokban lukat fúrnak és azon húzzák be a drótot. Ezek természetesen kettős szigetelésűek és kizárólag rézből készülnek. Az oszlopokba a furatokat szintén célszerszámmal készítik, ezzel viszonylag kis helyen is jól lehet fúrni, nem véletlen, hogy a motort visszafordították a fúrószár alá. A lakásokban ugye általában háromeres vezetékkel dolgoznak, a keresztmetszet lapos, így, ha függőlegesen kell menni, akkor simán "U" szögekkel rögzítik.  Csak csavart kötést alkalmaznak, rengeteg méretű csatlakozót kapni, csatlakozó dobozt nem nagyon használnak, az elágazásokat inkább a kapcsolók dobozában oldják meg. Ezeket a dobozokat simán a fa oszlopokra szögelik és amikor a gipszkartont szerelik, egy célfűrésszel vágják ki a lukat a számára, meglehetősen pontosan. Miután a gipszkarton fent van, bekerül a kapcsoló, ez felfekszik a külső felületre is, ezért a dobozt, ami nem valami stabil a két szöggel, nagyon megfogja, a kapcsolók egy kicsit sem mozognak. Felmerülhet a kérdés, mi van akkor, ha egy kész lakásban kell változtatásokat eszközölni a vezetékezésen? Minden lelkifurdalás nélkül kivágják a gipszkartont és behúzzák a vezetéket az oszlopok között, ha keresztben kell vinni, akkor jó nagy lukat kell vágni, kifurkálni az oszlopokat és úgy húzzák be a vezetéket. Ha csak kis szerelési lukat vágtak, akkor betesznek egy darab fát keresztbe és arra teszik vissza a kivágott gipszkarton darabot, majd jön a festő bácsi, aki ügyesen eltünteti a réseket és mehet is a festés, a nagyobb lukaknál pedig ott van a gerenda szerkezet. Egyszerű, gyors, hatékony. A szerelés minősége hibátlan (persze azért kell a lelkiismeretes munka). Az már más kérdés, hogy a választék annak ellenére, hogy bazi nagy, meglehetősen egysíkú. Már élcelődtem rajta, hogy mennyire nincs pl sokfajta villanykapcsoló. Formára 3 féle van és sokféle variáció. 3 színnél többet én nem láttam, bár az igaz, hogy lehet kapni pár festett, esetleg fa fedőlapot, ami azért színesíti a kínálatot. Az persze előny, hogy ezek szabványosak. A lámpák viszont borzalmasak. Itt NY-ban legalábbis. Szinte kizárólag valami aranyszínű csiri-biri izét lehet kapni, és rondánál rondábbak. Szerencsére van IKEA, ahol az én/mi ízlésünknek jobban megfelelőek a termékek. Itt jegyezném meg, hogy itt a kilincsek is arany színűek, hiába no, a Birodalmi Állam (Empire State), Charlotteban viszont szép matt, natúr fém színű minden.
A "commercial" építkezés lényegében abban különbözik, hogy az oszlopok nem fából, hanem "u" keresztmetszetű fém oszlopokból vannak, ezeken előre készítenek lukakat, amiben a vezetéket lehet húzni, ahol nincs, ott lukasztanak. Természetesen, miután a fém vékony, ezért éles, itt nem műanyag, hanem fém köpenyes, gégecsőben levő vezetéket használnak, a függőleges vezetéshez pedig egy darab csavarral rögzíthető bilincseket. A McDonald'snál kívülre került pár díszítő elem, "terméskővel" kirakott rész, ezek kicsit kiemelkednek a fal síkjából (sajnos nincs fotóm...). A kiemelkedéseket "plywood"-ból készítik, ez lényegében gagyi rétegelt lemez, ami persze azt jelenti, hogy olcsó, de szintén jól lehet alakítani, ezért hatékony, az utólag felrakott, előre vágott terméskő pedig esztétikus. Az épületen belül még kétféle vezetést használnak, a földvezetéket és a légvezetéket. Az előbbihez az alap betonozása előtt teszik be a földbe a PVC csöveket, amibe a jól ismert módon húzzák be a megfelelő számú vezetéket: először porszívóval becuppantanak egy vékony, de erős műanyag spárgát, majd ahhoz rögzítik a vezetékét és már lehet is izmozni. A levegőben fém csöveket alkalmaznak és miután a tető általában könnyűszerkezetes fémváz, ezért ehhez könnyű rögzíteni ezeket.
Nagyjából ennyi a műszaki részletekről, én nem nagyon vagyok megelégedve ezzel a fa-szerkezetes építkezéssel, mert a legnagyobb hátránya, hogy semmi hangszigetelés nincs. Csabi ugyan azt állítja, hogy ez csak azért lehet, mert kilopják a hangszigetelést, de ezt én nem hiszem, mert még sehol nem találkoztam jól hangszigetelt favázas épülettel itt Amcsiban, azt meg nem akarom elhinni, hogy mindenhol lopnak. Hallottam olyasmit, hogy azért ez az egyszerű építkezési rendszer, merthogy nem az örökkévalóságnak építenek házakat. Nos, ezt sem hinném, mert az egyik ismerős egy olyan házban lakik, ami már vagy 100 éves. Egyébként, ahol most lakunk, 6 emeletes épület, és itt is minden födém fából van. Ha fülelek azt is hallom, ha a szomszéd bácsi pukizik...

Első nap a cégnél

Nyilván egy nap munka után nem lehet semmit sem mondani egy cégről, de azért, hogy irigykedjetek: a főnök megmutatta a konyhát, kávé, tea, majd a hűtőnél azt mondta: itt találsz üdítőt, és alul van pár üveg sör, amit 5 után lehet fogyasztani! 

Ezen kívül semmi különös, hozzám vágtak egy laptopot, egy tonna papírt, és kicsit ismerkedtem a rendszerekkel. Az utazás meglehetősen jó, sima metró, egy átszállás a PATH metróra és séta a Hudson partján.

Van egy dolog, ami kicsit izé. Otthon állandóan azt hallgattam, hogy nekünk milyen jó dolgunk van, és nem vagyunk felnőttek, mert az állambácsi intéz mindent helyettünk, és a magyarok bénák, mert nem tudnak öngondoskodni és el sem tudjuk képzelni, hogy az orvosi ellátás milyen sokba kerül. Hát el tudom. És elég sokat fizettem is, ha elfogadható szolgáltatást akartam kapni. Ez csak arról jutott eszembe, hogy itt a juttatási csomag része a betegbiztosítás. Amcsiban lényegében 4 lehetőséged van:

- nincs biztosításod. Csak abban az esetben elfogadható állapot, ha egyedülálló és fiatal vagy, de így is elég rizikós, mert ha gáz van, inged-gatyád rámegy az orvosi költségekre

- saját magad fizetsz valami biztosítást. Úgy 1500 dollár körül van havonta egy 3 tagú családnak

- PPO biztosításod van. Az előbb említett havidíj kb 10%-t kell fizetni és van úgynevezett co-payment, ez lényegében a "vizitdíjnak" felel meg. A szolgáltatástól függően változik, pl: ha megelőző beavatkozásról van szó, mondjuk fogtisztítás, akkor ingyen, egyébként 10-25% fizetés.

- EPO ez mindent fedez, de ebben az esetben a biztosítónak van egy szerződése valamilyen orvosi hálózattal, vagy céggel, és csak ennek a szolgáltatásait lehet igénybe venni. 

Nyilvánvalóan amíg Jannak dolgoztam, az első eset állt fent (Csillának van biztosítása). A másodikat szerencsére nem kellett megtapasztalnunk, most pedig választanom kell, hogy az utóbbi kettőből melyik legyen? Azért látható, hogy igaz nem az állambácsi, de normális esetben valaki azért mégiscsak "gondoskodik" a dolgozóról, és hát akárhogy nézem, otthon is fizetsz biztosítást, csak hát ez az a dolog, amit egyelőre nem igazán reformált meg senki. Ne kérdezd, hogy mi lenne jó otthon...

Amerika alulnézetben

Nem tudom mennyire lesz jó ez a bejegyzés, de rengeteg élménnyel, tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt 3 hónapban. Egy hete még abban a tudatban voltam, hogy minden folytatódik az eddigiek szerint, és a hét végén megyek vissza Sloatsburgba, Jan házába és kedden folytatom a vezetékhúzgálást...

Azt már említettem, hogy a nagyszájú lengyel ajánlott munkát és szállást. Egy szép vasárnap délután Csilla és Aiyi nélkülem mentek vissza New Yorkba én pedig maradtam Jannál. Hétfő reggel n8-kor indultunk dolgozni. Elég vicces, mert Jan ilyen tipikus üzletember, hajt, sokáig van fent, de a reggel büntetés neki, indulás előtt 7-8 perccel kel fel. Én legalább egy órával korábban, mert meg kell igyam a kávémat, klotyó stb, ehhez idő kell. Beültünk a Toyota Hilux V8 5,7 literes rettenetbe és elszáguldottunk Airmontba, majd beültünk reggelizni a Bagel Boys-ba. Sajnos képet nem tudok mutatni, mert a Guglin még nincs rajta... Rögtön gondoltam, hogy ez nem nekem való kezdés, mert majd egy tízest otthagytam, ez viszont egy kicsit sok minden reggelre, ugyanis 12 dolláros óradíjban állapodtunk meg. Nos, ez otthoni szemmel elég jónak hangzik, monnyuk 2640 Ft, de ez itt kb. a hidegvíz kifizetésére elegendő. Ne érts félre, nem panaszkodom, csak a viszonyokat próbálom érzékeltetni. Meg azért sem háborogtam, mert Jannál laktam, ez pedig alaphangon felér havi 5-600 dollárral, ami azért jelentősen javít az összképen. Szerencsére Jan már másnap mondta, hogy nem fog ő engem fuvarozgatni, így a két kisteherautó egyikével mentem  dolgozni meg vissza nap, mint nap. 
Reggeli után elmentünk a közelben levő elektronikai ellátó boltba, ahol találkoztunk a kollégákkal. Három lengyel arc, az egyik elég jól a másik kettő kevésbé beszél angolul. Szimpatikus figurák - gondoltam, bár az egyikről később kiderült, hogy az utóbbi 20 év legnagyobb bunkója, akivel találkoztam. Meglepetésemre Jan lengyelül tartotta a reggeli eligazítást. Valahogy ahhoz vagyok szokva, hogy ilyenkor értelmesebb a közös nyelvet használni, hogy ne kelljen kétszer beszélni. Ennek később többször is hangot adtam, aztán, amikor nem változott a helyzet, feladtam a küzdelmet. Aznap Mirek mellé kerültem és az egyik későbbi nagy munkánkhoz, a Walgreens-hez mentünk. Mondani sem kéne, hogy szépen esett az eső, és ez a nagy hodály ugyan be volt már akkor is fedve, de szigetelve még nem, így bent is igen nagy volt az esőzés. Mi ideiglenes világítást szereltünk fel, aznap nem sok mindent csináltam, csak hozd ide ezt-azt. Mirek szimpatikus gyerek, kár, hogy ő az egyik aki nem beszél túl jól angolul. Viszont ismerkedésként elmondta, már 8 éve dolgozik Jannak, természetesen illegálisan van itt és nagyon elege van az egészből. Hétfő reggel, amikor meglátja Jant a szokásos találkozási helyen, kiveri a hideg veríték... Dani írt egy cikket az illegálisan itt tartózkodókról, érdemes elolvasni. A konklúzióval azonban nem egészen értek egyet. Tényleg nehéz sok szempontból az illegális itt tartózkodás, de sok szempontból lényegesen könnyebb, mint otthon. Ha valami normális munkát tud összeszedni az illető (márpedig, ha akarsz és értesz valamihez, akkor ez sikerülni szokott...), akkor magasabb életszínvonalat tud biztosítani családjának, mint otthon. Az egyik kolléga például az egész családjával jött át, már vagy 15 éve itt él és esze ágában sincs elmenni. Az embert nem igazoltatják úton-útfélen, a munkákon sincs razzia, így a hétköznapokban a lebukás veszélye minimális. Természetesen a biztosítás komoly probléma, de fiatalon ezzel talán kevésbé kell számolni. A "pénzért" házasodás viszont egyszerűen megy. Ha találsz valakit, aki rááll, akkor nincs gond. Persze ügyelni kell a részletekre, de még ügyvéd sem kell hozzá, a Neten, haveroktól be lehet szerezni a szükséges tudnivalókat. Egy ismerős nemrég kapta meg a zöldkártyáját, pedig előtte 10 évig volt illegális. Na ez is egy érthetetlen dolog, mert ugye ilyenkor minden adatodat szépen le kell adni, vagyis feketén-fehéren látszik a hatóság számára, hogy egy darabig nem volt engedélye az USA-ban lenni, mégsem ebrudalják ki. Egy másik ismerős ráadásul a házassága előtt már igényelt zöldkártyát, de elutasították, a házassággal viszont simán mentek a dolgai, pedig az interjú előtt kapott egy elutasítást, és bíróságra kellett mennie. A bíró viszont értetlenkedve közölte vele, hogy ez marhaság, nem is érti miért utalták hozzá az ügyet és szépen lezárt mindent. Szóval én meg tudom érteni az illegálisokat, ráadásul ezek a srácok/lányok nyilván a kevésbé képzettebbek közül kerülnek ki, nekik pedig jóval nagyobb a különbség életszínvonalban, mint egy jól képzett figura esetében. Ráadásul az amerikaiak szerintem csak hálásak lehetnek nekik, mert rengeteg olyan dzsuva munkát végeznek el, amit bennszülöttek nem szívesen csinálnának. Erről majd kicsit később részletesen is akarok írni.
Másnap valamivel érdekesebb dolgokat csináltunk, az idő is jobbra fordult. Egy családi házon bővítést végeztek, mi természetesen a vezetékhúzgálást és szerelést csináltuk. Ekkor láttam ugye először amerikai építkezést, meg kell mondjam köze nincs az európaihoz. Persze, a végeredmény ház lesz, de teljesen más minőség. Bizonyos szempontból sokkal jobb, más szempontból meg kutyaütő. Kenrick-kel, a csapat negyedik állandó tagjával itt találkoztam. Ő egy jamaicai arc, de rég óta él itt, a beszéde teljesen new yorki. Persze fekete beszéd, ha hozzám szólt, mindig úgy kezdte: "Bro!", vagyis "tesó".  Elég laza arc, üde színfolt Jan csapatában. Ő is nehezményezi a lengyel nyelv használatát, ilyenkor hátat szokott fordítani a többieknek és odébb megy. Meséltem neki, hogy én is fekete vagyok, óriásit röhögött, azóta jóban vagyunk. Hihetetlen széles mosolya van. Az első meglepetés ezen a napon ért. Mint kiderült, az ebéd szent és sérthetetlen, pontosan 12-kor kiesett az aktuális szerszám a kezükből és fél óráig rá se néztek semmire. Én meg, ahogy szoktam, gyors kaja, aztán már mentem is volna vissza dolgozni. Persze megkaptam a beosztásomat, hogy mi a fenét csinálok, mert még van negyed óránk. Nem mondom, hogy korábban a Pannonnál vagy a Morgannél nem álltunk meg, kajaidőben még egy-egy léghoki parti is belefért néha, de azért alapvetően nem sokat foglalkoztunk a kajaidővel, és ha befejeztük, irány vissza billegetni. Ehhez képes itt teljesen más a mentalitás, de ez csak később derült ki számomra miért. 

És csak később írom le ;-)

Szitkó

Juhúúúúú!!! Megtörtént! Felvettek a Citco-hoz! Már megint nem abban a sorrendben írom meg a bejegyzéseket, ahogy szeretném, és ahogy történtek, de azt hiszem a mai nap ezt elfogadhatóvá teszi. Már rég óta forog a fejemben a következő bejegyzés megírása a munkával kapcsolatos élményeimre alapozva, de az, hogy felvettek, elhomályosít mindent. Mint említettem szeptember óta villanyszerelőként dolgoztam, jó-rossz, hideg-meleg, kellemes-kellemetlen élményekkel. A munka tulajdonképp nem rossz és hosszú távon akár anyagilag is megfelelő lehet, de számomra ha tetszik, ha nem, egy új szakmáról van szó és alap szinten is 2-3 év, amíg önállóan tudok dolgozni és jobban tudok keresni. Így annak ellenére, hogy több száz helyre beadtam már az önéletrajzomat, de még egy telefonos interjúig sem jutottam el, kisebb-nagyobb lelkesedéssel továbbra is kerestem informatikus állást. Ezek után jött a fordulat.

Úgy egy hónappal ezelőtt Csilla a Yahoo-n böngészett, amikor egy iskolára akadt. Ezt egy író alapította, mert nem talált a gyerekeinek megfelelő iskolát, persze komoly összeköttetésekkel rendelkezett, és az ismerősei segítségével hozta létre ezt a sulit. Keresztény elveken alapul, de képviseltetve van az összes vallás, az iskola 4 éve alatt a gyerekek 25 országban tesznek látogatást, spanyolul tanulnak, egyszóval mindent megad, ami egy tizenéves számára isteni. A dolognak annyi szépséghibája van, hogy Észak-Karolinába kell hozzá költözni, vagyis néhány állammal délebbre. Na meg persze a költözéshez kéne valami munka is... Hát nem baj, miután azon a hétvégén visszamentem Sloatsburgba, elkezdtem böngészni a Craigslist-et célzottan Charlotte-ba. Miért ide? USA legdinamikusabban fejlődő városa és bármilyen meglepő, New York után a második legnagyobb bank központ az Egyesült Államokban. A böngészés nem sok jóval kecsegtetett, mert az első nap csak 3 állást találtam, ami számomra alkalmasnak nézett ki, aztán még kettőt, majd még kettőt. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva jelentkezett az egyik cég, hogy szeretnének egy első körös, telefonos interjút csinálni velem. Hirtelen nem is tudtam, hogy melyik cég, mert ezen a listán nem látszik, csak az állás, és miután az oldalon keresztül küldtem el a jelentkezést, nem tudtam, hogy pontosan ki áll a hirdetés mögött. Pár szó után azért kiderült, hogy a NAS-os állásról van szó. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de próbáltam időt nyerni egy kis készülés miatt. Sikerült is a következő hét hétfőre megbeszélni az időpontot, a hétvége épp elégnek tűnt. Sajnos egy dologgal nem számoltam, ezen a hétvégén volt Aiyikám negyedik születésnapja, szombatra és vasárnapra is egy kis összejövetellel, pénteken pedig érkezett a Muter. Nagyon talán nem kell részleteznem, de olyan ismerősök is befutottak, akikre én egyáltalán nem számítottam, ezért hol az egyik, hol a másik szobába menekültem egy kis nyugalom érdekében. Én csak szép csendben tudok tanulni, próbáltam füldugót használni, nem sokat segített. Vasárnap vissza Sloatsburgba, Jan azzal fogadott, hogy másnap reggel 7-kor kezdünk a McDonald's-ban. Köszi. Volt egy kis rossz előérzetem. 4:30-ra volt az időpont, addigra általában simán befejezünk mindent. A munka aznap nem kezdődött rosszul, viszont brutál volt a folytatás. Jan, a főnök iszonyat morcos volt és kőkemény hajtás ment. Szerencsére 3:30-kor felhívott a figura, hogy akkor most tudnánk-e beszélgetni. Mondtam neki, hogy nem, mert egy órával későbbre beszéltük meg és én még nem végeztem... Ezt akkor elég rossz előjelnek vettem, de azért bizonyult szerencsésnek, mert a fickónak a későbbi időpont nem volt alkalmas, ezért másnapra halasztottuk a telefont. Nos ez nagyon jól jött, ugyanis este 10:30-ig dolgoztunk. Úgy mentem el a Mekitől, mint a mosott lekvár, szóval aznap nem biztos, hogy sok esélyem lett volna. 

Másnap viszont elég nyugalmasan alakult a munka, már négy után pár perccel a kisteherautóban ültem és leparkoltam a közeli bevásárlóközpontnál. Az eső zuhogott és persze a levegő is rendesen lehűlt, emiatt járattam a motort, hogy legyen egy kis tartalék hő, mert a beszélgetés idejére le akartam állítani, hogy csend(esebb) legyen. Befutott a hívás, a fickó indiai, a vonal szar, ezért a kérdések felénél meg kellett kérdezzem, hogy ez volt a kérdés? Jó fél órát dumáltunk, összesen egy kérdés volt, amire nem tudtam a választ, illetve mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne. A vége felé szokásos módon megkérdezte, hogy van-e kérdésem? Asszem csak egy dolgot kérdeztem, erről neki eszébe jutott még valami műszaki dolog, úgyhogy még belehúztunk egy kicsit a NetApp háttértárak rejtelmeibe. Összességében nem érezem rossznak, de amikor már harmadik napja sem jeleztek vissza, elkezdtem aggódni. Szerencsére alaptalanul. Úgy egy héttel az interjú után az otthoni telefonon hagytak egy üzenetet, hogy behívnának második körre. Csilla izgatottan hívott fel a mobilomon, miközben a Walgreens-en dolgoztam. Az első két próbálkozásra semmi, csak üzenetrögzítő, aztán amikor a HR-es kolléga hívott Charlotte-ból, akkor természetesen én nem tudtam felvenni... Végül csak összejött a telefon, és szerencsémre nem arra a hétre, hanem a következőre adtak időpontot, hétfő délutánra. Jantól kértem egy nap szabit, meg sem kérdezte miért kell, nekem meg ott volt az egész hétvége, hogy tanuljak.  Riasztottam az ismerősöket, hogy tegyék egy kis időre szabaddá magukat a hétvégén, hogy kicsit átfussunk az ismereteken. Danival még a hét közben belehúztunk a fájlerek és junikszok rejtelmeibe, másnap küldött anyagokat, így nem unatkoztam. Még pénteken gyorsan letöltöttem egy Debian készletet, Windows szerverem volt kéznél, a VmWare meg amúgy is futott a Mac-en, rövidesen egy kisebb hálózat állt össze Windows clusterrel, Open Filerrel. Iszonyat jót szórakoztam, ráadásul most még a családom sem tett fel vicces kérdéseket, hogy "játszol kisfiam?", hanem békén hagytak. Beszéltem Petivel meg Tompával és még a hétfő délelőtt is rendelkezésemre állt. Csilla kivett aznapra szabadságot, ezért kocsival tudtam menni. Bő két órával előbb indultam, nehogy valami galiba legyen, de ilyen jó még soha nem volt a forgalom New Yorkban, így vagy másfél órával idő előtt érkeztem Jersey-be. Nem igazán tudtam mit kezdjek az idővel, ráadásul az öt FSMO szerepkörből csak négy jutott eszembe, ezen elkezdtem pörögni és átkoztam magam, mi a fenének indultam olyan korán, ahelyett, hogy még olvastam volna? A pörgés asszem nem tett rosszat, mert kicsit felhúzva érkeztem meg az irodába. A már telefonból ismert HR-es néni, Robin fogadott és elkezdtünk beszélgetni a cégről, mivel foglalkoznak, milyen náluk dolgozni stb. Kiderült, hogy azért vesznek fel embereket, mert ők is "outsource"-oltak, de a cégük olyan bizalmas dolgokkal foglalkozik, hogy az ügyfelek jobban szeretik, ha inkább "insource" dolgoztatnak. Azt kérded mivel foglalkoznak? Elolvastad a web oldalukat? És rájöttél? Hehe, hát, nekem nem sok minden derült ki belőle, ezért rá is kérdeztem. Robin mosolygott és azt mondta ő sem tudja :-). Aztán elkezdett mesélni, hogy "hedge fund"oknak vagyis befektetési alapoknak nyújtanak lényegében könyvelési szolgáltatásokat. A HF-ekről annyit kell tudni, ha egyén  akar befektetni, akkor legalább 5 azaz öt millió dollár befektethető tőkével kell rendelkezzen, cégek esetében ez 25 milla... Gondolhatod, komoly léről van szó, érthető, ha a bizalom elsődleges szempont. A Citco egy család tulajdonában van, vagyis nincsenek mögötte értékpapírok, kb. négyezer főt foglalkoztatnak és főleg Észak-Amerikában illetve Európában vannak irodáik. Miután lefutottuk a kötelező köröket, hívta a junikszos csoportvezetőt, Szergejt. Egy szimpatikus, energikus, gyors gondolkodású fickó, olyan, akiről pár perc után azt gondolod, ezzel az arccal szívesen dolgoznál együtt. Beültünk az irodájába, és kicsit szabadkozva mondta, a főnöke is ott lesz telefonon keresztül. A tárcsázás után egyből elkezdtek záporozni a kérdések, rögtön az első ez volt: mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni? Majdnem elkezdtem röhögni, ugyanis előző nap beszéltem Petivel, akit a Morganes időkből ismerek és az európai storage csoport vezetője. Az utolsó kérdésem hozzá ez volt: "Te Peti, mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni?" Ilyen kezdés után úgy éreztem már nagy gond nem lehet, elég jól jöttek a válaszok, időközben a főnök is belekérdezett, nem annyira műszaki, mint inkább folyamatokkal kapcsolatban, aztán egy idő után elnézést kért és kijelentkezett. Mi folytattuk Szergejjel, aztán amikor elege lett az NVRAM-okból meg mirrorokból, akkor nekem szegezte az előző bejegyzés végén olvasható kis logikai kérdést. Rögtön kivert a víz. Természetesen ismertem a feladványt, de a franc sem gondolt ilyesmire egy interjú kapcsán. Mondtam is neki kínosan mosolyogva, hogy ez nem fair kérdés, fejből leírom neki egy "B" osztályú /23-as hálózat felosztását, de ez így gonosz. Azt válaszolta, hogy azt bárki tudja... Kicsit izzadtam, de azért kiagyaltam a megoldást. (Megjegyzem, a legelegánsabb megoldást Lulibácsi közölte az előző bejegyzés végén, igazi informatikus...) Még megjegyezte, hogy szakmailag feltétlenül megfelelek a követelményeknek, majd visszaadott Robinnak. Ez utóbb megjegyzése egy kis bizalommal töltött el, soha nem szoktak interjúztatók visszajelzést adni, hogy mennyire elégedettek a jelölt teljesítményével. Robin még elmondta mit várhatok, aztán vissza az addigra már rendesen besötétedett jersey-i utcára. Természetesen egyből telefon haza, dolgok megbeszélése, kicsit még gyönyörködtem Manhattan fényeiben, aztán irány a parkoló. Akkor fedeztem fel, hogy ott igazi frankó villamosok járnak, szépen kékre festve.

Ez után jött az idegőrlő rész. Rágódás vezetékhúzgálás közben, hogy elég jókat válaszoltam-e? Igaz, hogy csak egy dologra nem ugrott be a megoldás, de ilyenkor ezeket az ember alapvető hibának látja.  Egész biztosnak láttam, hogy volt egy másik jelölt, aki szakmailag hasonlót nyújtott, de kapásból megoldotta a kapcsolós feladatot, ezzel kiejtve engem. Múlt pénteken aztán összeszedtem fent a cuccaimat, mert kaptam 2 hét szabadságot, és elköszöntem Jantól. A családja vasárnap érkezett haza, így legalább egy kellemes Karácsonynak néznek/nézünk elébe,  elvileg január másodikán kezdek újra. Itthon minden ok, Aiyikám majd kiugrott a bőréből örömében, a hétvége kellemesen telt. Hétfőn reggel belém hasított, hogy már biztos eldöntötték mi  a helyzet. Egy dologban voltam biztos: ha telefonálnak, akkor felvettek, ha emil, akkor mehetek vissza a balettba.  Kedd este már remegve nyitottam ki a gépet, de levélnek se híre, se hamva. Úgy terveztük, hogy ma reggel korán indulunk, Aiyit leadjuk az oviban és lendületből megyünk a Metropolitan Múzeumba. Ebből szerencsére nem lett semmi. Épp a gép előtt ültem, Csilla az unokaöccse egyeteme miatt telefonálgatott, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon, a kijelzőn: CITCO. Csilla felállt és falfehéren elhagyta a szobát, én pedig felvettem és mondtam háj, itt Geri. Robin volt az és azt kérdezte: ár jú redi tu proszíd? Mert téged választottunk! Nem kezdtem el ugrálni, azt későbbre tartogattam. Megbeszéltük a részleteket, fizut, szabit egyebeket, 17-én kezdek Jersey Cityben, aztán 2 hét ismerkedés, betanulás után megyek Charlotteba. Miután letettem a telefont észrevettem, hogy senki nincs körülöttem, de Aiyi szobaajtaja zárva. Na ekkor kezdtem ugrándozni és nyitottam be. Sok mindent nem kellett mondani, tudták hogy mi az eredmény. Kicsit később felbontottunk egy pezsgőt, amit ismerősöktől kaptunk, és Csilla szerint 40 dollár. Utólag ez hibás lépésnek bizonyult, de nem tudta elrontani a kedvünket. Azóta kecókat nézünk a Neten, itt jegyzem meg, hogy ez ügyben a Zillow oldal szolgáltatásait érdemes igénybe venni, ha valaki USA-ban keres pecót. Természetesen egyik első dolgom volt felhívni Jant, hogy már nem megyek vissza dolgozni, szerencsére érezhetően örült a hírnek.

Nekünk ezt hozta a Jézuska. Hogy őszinte legyek, kicsit büszke vagyok magamra. Az utcáról besétálva, az első alkalommal felvettek, ráadásul az első interjú igen vicces körülmények között zajlott. Nem hinném, hogy túl sok informatikus mondhatja el magáról, hogy 8 óra fizikai munka után beült egy kisteherautóba telefonos interjúzni :-). Komoly tanulság, hogy a Netes fejvadász oldalak nem feltétlenül nyújtanak segítséget munkakeresésben. Ha adatbázis-szerűen válogatnak, akkor jó eséllyel nem fogsz átjutni az első rostán. Ráadásul, ha épp nincs állásod, akkor eleve bizalmatlanul állnak hozzád: nyilván azért nincs állásod, mert béna vagy. Január elején azt tervezzük, hogy megyünk Charlotte-ba körülnézni és szállást szerezni. Gondolom majd írok...