A legjobban befektetett 24 dollár, amit valaha költöttem

Igen, tudom, már megint nem írtam egy ideje. Nem mintha nem lenne miről, de azt  vettem észre, hogy akkor megy jobban az írás, ha valamin felbosszantom magam, de amióta Charlotteban élünk, elég nyugalmas minden, így bár lenne miről írni, valahogy nem akaródzik leülni. Nemrég viszont kaptam Danitól egy cikket, jobban mondva egy blog bejegyzést, valamikor apák napja környékén, és annyira megtetszett, hogy elhatároztam lefordítom. Ja, ja, már megint más tollával fogok ékeskedni, de remélem egyetértünk, hogy érdemes volt nekiállni. Amúgy persze repcsis bejegyzés, amúgy persze szeretjük a repülés minden formáját, legalább ennyivel adózok az aviátoroknak.

*****************

1998 kora szeptemberében a Norhtwest Airlines pilótái sztrájkba kezdtek. Abban az időben Falcon Jeteken repültem, így a légitársaságok dolgai körülbelül nulla hatással voltak rám. Az egyetlen dolog, ami igazán szembetűnő volt, hogy a sztrájk alatt az észak-közép államok ege igazán csendessé vált. Ez a tény vezetett a legjobban befektetett 24 dollárhoz, amit valaha repülésre költöttem.
Röviddel azután, hogy elkezdődött a sztrájk, felhívtak egy repüléssel kapcsolatban Washington DC-ből Winnipeg, Manitobába. Az odafelé úton fent az égben hamar észrevettem azt a nagy csendet, ami a központi frekvenciákon uralkodott. Végül is amint elhagytuk DC légterét, megkaptuk a "direkt Winnipeg" utasítást. Az úton odafelé úgy tűnt, mintha nekünk személyes légi irányítónk lett volna, aki csak nekünk dolgozik minden frekvencián. Még viccelődtem is vele, hogy milyen csendes az ég, amikor a Northwest srácok körbe-körbe sétálnak a sztrájkplakátokkal. Mire azt válaszolta, "Nekem mondod? Nagyon hosszú így a nap."
Winnipegben a földön sikerült meglátogatnom  egy borzalmas hoki boltot és megfigyelnem a helyieket, amint a élvezik a nyár maradékát. Mindannyian úgy néztek ki, mint akik tudják, hogy a kanadai tél rövidesen rájuk zuhan, mint egy üllő. Az idő éppen meleg volt és valószerűtlenül tiszta.
Ahogy készülődtünk a felszállásra, figyeltem az időjárást, az idő tiszta volt, vissza DC-ig. Miután a sztrájk továbbra is folytatódott a rádiófrekvenciák is tisztának ígérkeztek az ATC-vel. A felszállási engedélyünk emiatt lényegében Winnipegből direkt IAD-be (a reptér Washington DC-ben) szólt. Ahogy a térképen néztem az utat lefelé, észrevettem, hogy a Huron tó felé vezetett, és ez adott egy ötletet. Meggondolva, hogy az MBS VOR (pont, amit repülés közben érintenek) lényegében Freeland-ben helyezkedik el - a szülővárosom csak kicsit esett kívül a repülési útvonalunkon -, kieszeltem egy tervet. A szüleim kevesebb, mint 3 kilométerre laktak VOR-tól, arra gondoltam, hogy igazán vicces lenne, ha az útvonalat kicsit megváltoztatnánk és elrepülnék anya és apa fölött. Miközben fölöttük repülünk, felhívhatnám őket telefonon, és mondhatnám nekik, hogy nézzenek fel az égre. Elmondtam a fickónak, akivel aznap repültem, teljesen beindult és azt mondta vigyorogva, hogy ezt meg kell csinálnunk.
Amikor megkaptunk az engedélyt, mondtam az ATC-nek (Air Traffic Controller, légi-irányító), hogy szeretnénk megváltoztatni a repülési útvonalat direkt MBS, direkt IAD-re. Hirtelen csend lett a rádióban, majd a légi irányító értetlenkedve kérdezte, hogy "miért akarnád ezt csinálni?"* Mondtam neki, hogy "a nyugdíjas szüleim MBS VOR mellett laknak, el akarok repülni felettük, felhívni őket, és mondani nekik, hogy menjenek ki a ház elé és nézzenek fel az égre." Újabb csönd következett, majd ismét megszólalt a hang kuncogva, "ez túl jó, rendben, megkaptad az engedélyt direkt MBS, direkt IAD." Visszaolvastam, majd válaszolt, "nyugta rendben, jó mulatást!"
Az egyik legfontosabb szabály, amit a pilótáknak a lelkükbe kell égetni, hogy az légi-irányítók is emberek. Annak ellenére, hogy sokszor teljesen szükségszerűen rövidnek és tömörnek kell lenni velük, vannak alkalmak, amikor ha valamire szükséged van, akkor úgy lehet velük beszélni, mint átlag emberekkel. Amennyiben a szabályok megengedik és nem akarod átlépni a légi forgalom lehetőségeit vagy megsérteni a biztonságát, mindig készségesen segítenek. A legjobb, amit egy tanulónak oktathatsz, hogy ha segítségre van szükséged, akkor hívd fel az ATCt és simán kérdezd meg. Egy hús-vér ember lesz a vonal másik végén és rá fogsz jönni, hogy ők átkozottul jók... Főleg, ha valami vicceset akarsz csinálni. Egy másik dolog, amit a pilóták sokszor elfelejtenek, hogy a légi irányítók beszélnek egymással, így az, aki átvette az irányításunkat, tovább adta a soron következőnek és így tovább, hogy mit is szeretnénk csinálni.
Ahogy közeledtünk MBS VOR felé, felvettem a telefonkagylót és hívtam a családomat. Egy ilyen hívás akkoriban kb. 12 dollárba került percenként, szóval szűkszavúnak kellett lennem. Miután a szüleim már nyugdíjasok voltak, szinte mindig otthon tartózkodtak. Anya vette fel, megkérdeztem, hogy a vezeték nélküli készülék van-e a kezében, azt mondta igen. Mondtam neki, hogy menjen ki a ház elé. Amikor kiért, mondtam neki, hogy nézzen fel az égre. "Látsz egy kondenzcsíkot?" "Nem", jött a válasz. "Nézz észak felé, a reptér irányába, és amikor észreveszel egy kondenzcsíkot, az én vagyok. Majd visszahívlak, amikor pont fölöttetek vagyunk, mert ez így iszonyat sokba kerül." Letettem és elkezdtem gondolkodni, hogy ez esetleg egy kondenzcsík mentes nap?! Miután más nem volt fent velünk, elég nehéz volt megállapítani.
Ahogy a DME (távolságmérő eszköz) lejárt és az útvonalunk pontosan az MBS állomás fölé ért, újra felhívtam anyát és apát. Anya úgy hangzott, mint aki le-föl ugrál izgalmában. "Jaj istenem! Jaj istenem!" kiabálta, "Látunk, látunk téged, pontosan fölöttünk vagy!" Válaszként mondtam a magasságunkat és már fordulunk is, irány DC. "Látunk" kiabálta, "ott vagy fent!" Pilóta szokás szerint intettem viszlátot, és megígértem telefonálok, amint hazaértem.
A kabinban mindketten vigyorogtunk, mert tudtuk, hogy alattunk ott van két izgatott szülő. Azok után a hosszú, iskolákban töltött évek után, a rengeteg repülési tréning után, gyakorló repülések, repülés oktatások, légitársaságok és a karrierben lévő buktatók után, amit ők figyelemmel kísérték hogy és mint ment keresztül rajta a gyermekük, végül láttak egy kondenzcsíkot és tudták, hogy abban a pontban én vagyok. Amit én nem tudtam, hogy apa rohant a felvevőért, amiben az elem természetesen döglött volt. A szomszédokat is próbálták kihívni, de azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tartózkodtak otthon. Apa fogta az örökösen életlen látcsövét és próbálta azzal kémlelni az eget, de biztos vagyok benne, hogy homályos volt. Végül is csak ők ketten álltak ott együtt a kiskertben, ahol én nézegettem a kondenz csíkokat amint elhaladtak az MBS VOR fölött, és nézték, amint az én kondenzcsíkom eltűnik az égen. Utána apa még ott maradt egyedül, anya szerint "meglehetősen hosszú ideig."
Röviddel azután, hogy ráfordultunk az IAD felé vezető kurzusra, a központ jelentkezett be rádión és megkérdezték, "Na, hogy ment a dolog? Láttak benneteket?" Válaszoltam "A-firm. Két nagyon izgatott idős ember van most ott lent." A légi-irányító egy nagyon derűs "Nagyszerű!"-vel válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy még a TRACON** is mosolygott.
Miután a gépet leadtam a hangárban, hagytam egy üzenetet az irodán, hogy használtam a repülési telefont, hogy tudjanak számlázni. Összesen 24 dollárt kellett fizetnem a hívásokért. Végül is azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a körülmények, melyek messze esnek az ellenőrzésed alól, lehetővé teszik, hogy valami igazán klassz dolgot csinálj. Apa hat évvel később elment, de azóta is sokszor gondolok rá, amint ott áll kint a kertben egyedül és néz fel az égre ahol kicsit korábban én voltam, és azokra a gondolatokra amik átfuthattak rajta. Egy aviátor szempontjából, mindent összevetve ez volt a legjobban befektetett 24 dollár, amit valaha repülésre költöttem.

***************


* Igaziból a hangulatát az eredeti szövegnek nem hiszem, hogy vissza lehet adni. Így szól: "Why do ya' wanna do THAT?" ami egyrészt szleng, másrészt a "ya'" eléggé délies kiejtés, ami ebben a környezetben különösen viccesen hangzik.
** Terminal Radar Approach Control, megközelítést segítő radarrendszer

Eredeti cikk

Polgárháború

Avagy Dél Észak ellen

 

Tanult barátom felszólított, hasonlítsam össze a new yorki életet a charlotteival. Rögtön az elején meg kell jegyezzem, hogy nem vagyok felkent tudora az összehasonlító tudományoknak, de leginkább kevésnek tartom a tapasztalatomat. Már csak azért is, mert 2 éves new yorki tartózkodásom alatt nem igazán jött össze munka, ezért az emberekkel általában véve kevés és meglehetősen egysíkú kapcsolatom alakult ki. Persze a szomszéd családdal jóban voltunk, meg a már többször említett Scottyékkal, de ebből azért nehéz kiindulni, Charlotteban pedig leginkább a kollégákkal dumálok. Kezdjük is a csoporttársammal. Ananthának hívják, és szörnyen idegesítő egy gyerek. Indiai, itt végezte az egyetemet, a cég intézte a tartózkodási engedélyét. Monnyuk megértem a céget, Anantha ugyanis nagyon okos. Dolgoztam már együtt pár jó fejű arccal, de ő annyiban még rátesz egy lapáttal, hogy kétfelé tud figyelni. Egy alkalommal gépelt valamit, én meg beszéltem hozzá, és az a szokása, hogy közben hümmög, nem tudod eldönteni hallja-e amit mondasz neki. Szóval osztom az eszet, valami jó kis összetett problémáról, aztán befejezem, ő meg csak motyog tovább. Amikor befejezte, rákérdeztem: te, tudod miről beszéltem? Mire szóról-szóra elismételte, a problémát... Mondom, szörnyen idegesítő gyerek. Érdekes módon, ő olyan "new yorki". Szinte sosem hagyja, hogy végig mondjak egy kérdést, hanem már a felénél válaszol, emiatt aztán egy kérdésre többször is mond valamit. A kiejtése jellegzetesen indiai. Érdekes módon rajta kívül még négy indiai srác ül körülöttem, és még vagy 5-6 fiú és lány az emeleten. Amúgy nagyon vegyes a társaság. Volt szerencsém korábban  együtt dolgozni vagy négy földrész lakóival, de velük csak telefonos kapcsolatban voltam, itt viszont 3D-ben vannak jelen. Mellettem dolgozik Wayne, afró arc, tudod, az az igazán szimpatikus, jó dumájú figura, állandóan jó kedve van, nagy kütyü-buzi, minden évben megveszi a legújabb iPhone-t, eleve készül rá, szépen elteszi a csomagolást, a legkisebb gyári alkatrészt is és azokkal együtt adja el. Ahogy Dani már utalt az egyik bejegyzésében, elég sokan teljesítettek katonai szolgálatot, ő is, harckocsi-elektronika szerelő volt, szintén New Yorkból költözött Charlotteba. Ő is tudja a feketék trükkjét: egy tízest simán letagadhatna... Tőle nem messze egy spanyol ajkú arc dolgozik, vele nem sokat dumáltam, nem is tudom honnan való. Az íróasztalom átellenes oldalán az emelet második legfontosabb figurája, James. Ő azért vicces, mert nagyon hasonlít TiBi nevű pesti kollégára, mintha legalább is tesók lennének, ő is magas, de még ahogy beszélnek is hasonlít, csak ő TiBivel ellentétben fekete... És miért a második legfontosabb? Ő a "desktop support" és minden egyéb fontos dolog kezelője, minden mobil telefonos, nyomtatós, fénymásolós problémával őt lehet megkeresni, és mindig segít. Egyszer kérdeztem is, hogy mit szeret, whiskey? Sör? Bor? Mondja, whiskey, de miért? "Nézd James, ha kell valami, akkor tudjam mit kell hoznom!" Röhög, "Hmmm... Megvesztegetés! Igen, azt csípem!" :-)  És miért csak a második legfontosabb? Mert természetesen a legfontosabb a recepciós néni, aki történetesen szintén fekete és nagyon szép és mindent tud. Egy alkalommal dumálunk Jamesszel és Mikekal, valahogy a korra terelődött a szó, Paula meghallotta, aztán elárulta, hogy ő már 40 fölött van.  Na most biztosra, nagyobb összegben fogadtam volna, hogy max tavaly fejezte be az egyetemet... Ő egyébként az egyik tősgyökeres charlottei, isteni a kiejtése, szinte énekel, és állati jó, ahogy az utolsó szótagot el tudják nyújtani. Mint említettem a társaság meglehetősen vegyes,  indiai, olasz, koreai, orosz, kínai, venezuelai és még mittudoménmilyen kollégák vannak az irodában. Továbbra is a feketék a favoritok, nagyon laza arcok (mondhatnám cool figurák...), velük a legkönnyebb kapcsolatot teremteni, és általában elég vidámak.
És hogy milyen a munkatempó? Változó. Általában nyugodt a légkör, de láthatóan komoly munka folyik. Az iroda fiatal, valamikor másfél éve nyitották, ezért még nincs teljesen feltöltve emberekkel, így csalóka lehet, hogy nincs akkora nyüzsgés. Miután alapvetően európai és amerikai irodái vannak a cégnek, ezért ennek a két földrésznek az munkaidejében van nagy aktivitás. A változáskezelést (Change Management) végző kollégák általában korábban mennek be, hogy az európaiakkal több időt tudjanak együtt dolgozni, de vannak olyan üzemeltetők, akik 24/7-es felügyeletet látnak el, ők du. 1-re jönnek be és hajnal 1-kor mennek haza, Corkban, Írországban van a csapat másik fele, ők helyi idő szerint reggel hattól este hatig nyomják. Általában van egy munkatempó, de ha beesik valami, akkor nincs megállás a probléma megoldásáig, folyik a hajsza. Alapvetően azért azt hiszem nyugodtabb az irodában, mint mondjuk a Morgannél New Yorkban. A háttértárak területén Eu és USA között üzemeltetési szempontból jelentős különbségek vannak, szerencsére Ananthával egy húron pendülünk, eddig nem volt olyan fontos szakmai kérdés, amiben nem értettünk volna egyet, így, ha valami vitatható kérdés merül fel, akkor közösen győzködjük a főnököt az igazunkról.
Lépjünk ki az irodából a belvárosba. Mint említettem Charlotte kisváros. Nem csak amerikai, de magyarországi szemmel is (számomra elég meglepő módon Budapest az ötödik legnagyobb város lenne népességét tekintve az USAban...), a belváros viszont minden igényt kielégítő nagyvárosi hangulatú hely, igaz az alapterülete nagyon pici. Az épületek gyaloghidakkal össze vannak kötve (amikor Csilla először meglátta, halkan megjegyezte: "ajjaj, itt nagyon meleg lehet nyáron..."), a képen kettőt is látni, ha elforgatod. Ezen a szinten tele van éttermekkel, kisebb boltokkal, könnyen el lehet jutni minden felé. Én nem panaszkodom a kajára, van indiai, japán, kínai stb. a közelben,  de Anantha és az indiai kollégák nem értenek egyet, mert csak két indiai étterem van, és ők mindennap ott esznek, ezért a választék kicsit szűkös számukra :-). Charlotteról azt mondják, hogy "kis New York", de ezzel én nem értek egyet. Persze, van valami hasonló hangulat a felhőkarcolók miatt, és találkoztunk már pár utcazenésszel, de ez nagyon csak érintőleges hasonlóság. Sokkal nyitottabb terek vannak, szinte minden sarkon van egy szökőkút, kis park, ahol le lehet ülni, az élettempó lassabb, az emberek nyugodtabbak, még az autósok is kulturáltak, egy szóval emberibb a belváros. Ebből adódóan természetesen a szórakozási lehetőségek sokkal szűkebbek, nincs Broadway, nincs Madison Square Guarden. Van viszont minden, ami a gyerekneveléshez hasznos: uszoda, ahova Aiyi edzésre jár (2000-ben világcsúcsot úsztak benne, szóval nem rossz...), zeneiskola, jóga klub, ovi, doktornéni, bevásárló központ, mindez kb. 10 perces távolságon belül. Nem meglepő módon a forgalom sokkal kisebb, főleg hétvégén. Ha valami igaz New Yorkra, az a reklámszlogen, ami az egyik legismertebb Amerikában: "The city that never sleeps" - vagyis a város, mely sohasem alszik. Hát Charlotte kicsit sem ilyen. Kaptam egy tippet pár hete, hogy reggelente eljárnak fickók bicajozni. Gondoltam kipróbálom, és megerőltetve magam h6-kor indultam egy szép szerda reggelen. A találkozás nem jött össze, de amikor elindultam,  szó szerint egyetlen autó sem volt az úton. Később természetesen elindult a forgalom, de nem olyan rettenetes, mint akár Pesten. Apropó, bicaj. A városi élet egyik velejárója, hogy szűkösebb a lehetőség a hosszabb bringázásra, de viszonylag sokan hajtanak a környéken. Tőlünk nem messze van a "booty loop", ahova kijár, aki mozgásra vágyakozik. Ezen a részen az autósok fokozottan figyelnek a dilis bringásokra, mert tudják, hogy itt rengetegen edzenek, és másra hét közben nem is igazán van lehetőségük, ezért elviselik ezt a rövid kellemetlenséget. Amúgy nem sokára lesz egy jótékonysági esemény, ezen a körön 24 órás bicajozással. Ha más nem, nézőnek biztos, hogy megyünk.
Még egy dolog, ez mondjuk személyes, vagyis inkább szerencse kérdése, de óriási és kellemes változás. New Yorkban a felettünk lakó vallásossága ellenére olyan hangos volt, hogy azt egy diszkó is megirigyelte volna. Az, hogy napközben veszekedett a feleségével és néha verte is, még csak hagyján, de amikor este 11-kor elkezdte üvölteti a zenét, az elég sok súrlódásra adott okot. Itt viszont akkora csend van, hogy az évek óta tartó füldugós alvásról leszoktam, a felettünk lakó pedig olyan csendes, hogy néha azt hisszük elköltözött. Ja és még egy apropó: a magyarok után ugyebár az amerikaiak a második legsportbarátabb népség, írtam is már róla, most meg ugye megy a foci EB. Meglepő módon elég sokan nézik (megy a TV a konyhában) a meccseket (nézik..., jó, szóval 5-10 perc, aztán vissza dolgozni), értik is hogy mi történik, és néha olyan pontos szabálymagyarázatot adnak, hogy leesik az állam. Hiába na, ez a foci dolog azért nagyon vonzó tud lenni, főleg, ha jó a meccs.
Zárásként még annyi, hogy ami nagyon nagy különbség az itteni élet és az otthoni között (függetlenül attól, hogy NY-ról vagy Charlotteról beszélünk), hogy a politika nem játszik bele a hétköznapokba. A gazdaság, ezzel kapcsolatos események igen. Mint mondtam megy a TV, ha nem foci vagy valami amcsi sport, akkor pénzügyi hírek, ez ugye a cég profiljába is vág, nos ezt szokták nézi a figurák, beszélnek is róla, de az elnökválasztás például egyáltalán nem téma.
Próbáltam összeszedni példát a kiejtésre példákat, ezeket találtam. Még, ha nem is beszélsz angolul, azért vicces lehet meghallgatni, szerintem elég jól hallani a különbséget.

Ebben az ősz hajú néni beszél úgy, amit én "charlottei" kiejtésnek hallok:
http://www.youtube.com/watch?v=MFfM2GMr3lI

Hillary itt kapott tőlem egy piros pontot, vicces is és jól is csinálja:
http://www.youtube.com/watch?v=YaDQ1vIuvZI

Na és aki ezt érti jól, az tud valamit az USA déli kiejtéséről:
http://www.youtube.com/watch?v=03iwAY4KlIU

Képek majd a következő bejegyzéshez...

Amerika alulnézetben III

Rég óta ígérgetem a saga befejező részét, most van egy kis időm, hát nekiállok. Ma hajnal 4-kor keltem és h5-re be is értem az irodába, dizászter rikóveri tesztelünk. A nagyobb cégek a fontosabb alkalmazásaikat kettőzött rendszerekre teszik, nálunk is van ilyen, most azt teszteljük, hogy éles esetben minden működik-e? A háttértárak eddig elég jól vizsgáztak, semmi dolgom nincs, aki ismeri az ilyesmit annak nem tudok újat mondani, aki nem, azt meg úgysem érdekli, szóval lépjünk is tovább, mert azon kívül, hogy két telefon van a fülemre aggatva, semmi nem történik. Majd fog.

Szóval ott hagytuk abba, hogy vékonyak az amerikai falak... Amiről most akarok beszélni, az első sorban az illegálisan itt élők munkája. Őket sokan sokféleképp értékelik, általában azonban lesújtó a vélemény róluk. Én úgy látom, hogy aki illegálisan van itt, az többnyire dolgozni akar, általában pedig – nyilván a papírok hiánya miatt is – fizikai munkát végeznek főleg az építőiparban, különböző szolgáltatások területén, mint pl fűnyírás, takarítás, bébisintérkedés stb. Upstate new yorki munkám során egy alkalommal találkoztam (feltehetően) illegális dolgozókkal. A már említett Walgreens munkánál, amikor mi már lefektettünk minden csövet a földbe, eljött az ideje a betonozásnak. Miután a villanyvezetékeket majdan tartalmazó csövek vékony PVC-ből készülnek, ezért egy ilyen betonozós munkánál igen sérülékenyek tudnak lenni, így aznapra azt a „feladatot” kaptam, hogy ügyeljek a csövek épségére. Ez egy borongós novemberi napra esett, semmi kedvem nem volt ott ácsorogni egész nap, de aztán ahogy elkezdtek mozgolódni, egyre jobban lekötött az emberek megfigyelése. A betonozás előkészítése, szigetelő fólia leterítése,  a vasrácsozat beszerelése, egy nappal korábban fejeződött be. A betonozásra egy Mr Concrete (Beton Úr) nevű cég kapta a megbízást, és az a helyzet, hogy elég komoly feladat, legalább is nagyon rendesen kell kivitelezni, mert nem kerül rá borítás, csak felpolírozzák, és ugye, ha nem sík a felület, akkor nagyon rondán néz ki. Beton úrék csapata kb 15 emberből állt, spanyol ajkúak és többnyire még nálam is alacsonyabb arcok. Az a látszólagos fejetlenség, ami a munka megkezdése után kialakult, számomra kétségessé tette, hogy itt bármi sikeres tevékenységnek leszek tanúja. A főnök - hívjuk csak Beton úrnak a cég után – már eleve gumicsizmában jelent meg, a többiek csak később húzták fel, szóval ő volt a leghangosabb, idegesen rohangált jobbra-balra, utasításokat osztogatva. Hoztak egy kézi egyengetőgépet, amivel majd az elsődleges simítást fogják végezni, ez persze nem akart működni, úgy nézett ki, mintha a kezelője akkor látna ilyet először. Hozzá kell tenni, hogy nem kis feladatról van szó. Egy nagyjából 50x80 méteres területet kell lebetonozni, ami tele van a földből kiálló csövekkel, mindezt néhány óra alatt, hogy a beton ne kössön meg és szépen el lehessen simítani. Az alapterület az egyik oldalon lecsapott téglalapra hasonlít, a lecsapott oldal a bejárat, itt még a beton ki is tud folyni, mert nincs ott semmi. Szóval én csak mosolygok magamban, hogy mi lesz itt, amikor az emberek hangya módra rohangálnak és úgy néz ki semmi nincs a helyén. Aztán előkerült egy  – hogy, hogy nem – pont megfelelő méretű fa gerenda, amit a bejárathoz leraktak és ezzel tulajdonképp az előkészítést be is fejezték. Ekkor Mr Beton előkapta a Ford pick-up kisteherautójából a lézeres jeladóját. Nyilván aki ért az építkezéshez, annak ez nem újdonság, én azonban itt láttam ilyet először. Mi is használtuk, mert a csövek kivezetésének egy elég kis tűréshatáron belüli magasságban kellett lennie, ebben segít ez a jeladó. Felteszed az állványra, amit előtte ki kell vízszintezni, aztán bekapcsolod a jeladót, ami körbe forog és egy lézernyalábbal világít. A mérőeszköz meg igen egyszerű, egy készülék, ami veszi a jeleket egy botra szerelve, aminek a magasságát előre beállítod. Amikor a végét lerakod a földre, csipog, ha nem a megfelelő magasságban van. Nos, barátunk is beállította az eszközt, majd az akkor már érkező betonszállító autókhoz rohant. Vicces egy kocsik ezek. Otthon nálunk ugye úgy van, hogy a keverődobnak a kocsi vége felé emelkedik, a kifolyó rész hátra felé néz. Itt nem, itt előre, a kiömlője a vezetőfülke fölött van, ami mindig egyszemélyes és középre tették. Amikor meglátok egy ilyet, mindig az az érzésem, hogy tolatva közlekednek. Ekkor már a másik főszereplő lépett a ténykedés középpontjába, Mr Beton haverja, akit a testalkata miatt (és persze tiszteletünk jeleként a névadó felé) nevezzünk Arturo Gattinak. Arturo azzal foglalatoskodott, hogy a betonpumpa csövét megfelelően elhelyezze, valamint a csapatát felkészítse a cső irányítására. A már említett rácson ez nem is olyan egyszerű feladat, mert a csövet állványlábakra teszik, nehogy megsérüljön a rácsozat, de mint kiderül Arturo tudja a dolgát, a vezeték megfelelő helyre került. Aztán egyszercsak megszűnt az eszetlen rohangálás, valahogy a simító is elkezdett működni, mindenki megtalálta a helyét és a beton elkezdett a csövön beáramlani. A csapat két részre oszlott: az egyik Arturo irányítása alatt a beton egyenletes terítésével foglalatoskodott, míg Mr Beton a simítást irányította. Arturo tartotta végig a cső kiömlőjét, na most ez egész káprázatosan nehéz feladat. Ekkor már persze a hűvös ellenére Arturo félmeztelenül volt a haverjaival együtt, így jól lehetett látni mennyire keményen dolgozik. Közben folyamatosan fütyült és kiabált a beosztottjaival, utasításokat adva, merre és hogyan vezessék a csövet, miközben ő a betont irányította a megfelelő helyre. Mr Beton csoportjánál először az említett kézi masina ment – az irányítóját hívjuk Micky Wardnak – először, és elsimította a beton tetejét. Ezt a gépet úgy kell elképzelni, mint azokat a masinákat, amivel nagy áruházakban vizes pucolni szoktak, csak 2 kerékkel. Az elején egy kinyúló karon helyezkedik el a simító lap, ami vagy 5 méter széles és a két végén egy-egy lézeres mérő, amivel egyrészt a vízszintest, másrészt a megfelelő magasságot lehet belőni az említett lézeres jeladóhoz. A másik oldalán van két kar, mint egy talicskánál, ezzel irányítja a kezelő a sebességet, víszintet, magasságot. Micky elég viccesen nézett ki, mert annyira koncentrált, hogy a nyelve végig kilógott, de az az igazság, hogy pengén végezte a dolgát, mert a két oldalon haladó kézi simítóknak nem sok dolga akadt. Ők inkább csak akkor avatkoztak a munkába, amikor egy-egy helyen nem volt elég beton, ekkor odalapátoltak egy keveset és Micky még egy moztulattal elsimította a lukat. Ezután, utolsó lépésként – ha már eddig boxolókról neveztük el a főszereplőket, akkor maradjuk is ennél – Archie Moore érkezett, aki egy kb 8 méter hosszú simító eszközzel az esetleges problémákat javította ki. Ezt az eszközt úgy kell elképzelni, mint egy ablaklehúzót, aminek a szára hosszú, a lehúzó része pedig vagy 3 méter széles. Nos, ezt sem igazán könnyű irányítani, ügyesnek is kell lenni hozzá és persze erősnek. Szóval a hangyacsapat szerintem jelesre vizsgázott, sajnos csak idáig tudtam követni a tevékenységüket, mert el kellett mennem. Mire pár órával később visszaértem, Mr Beton és csapata messze járt, nem láttam a simítógépeket sem, amiket akkor kezdenek használni, amikor a beton már kicsit kezd megszilárdulni. Ezek a gépek kis dodgemre hasonlítanak, amiknek az alján van egy ventillátor. Ez a ventillátor simítja le a betont.

Remélem ebből a kis leírásból kiderült, hogy ezek a srácok kőkeményen megdolgoznak azért a feltehetően nem sok pénzért, amit zsebre raknak. Ez az eset és charlottei tartózkodásom megerősített abban is, hogy Amerika betonozási világbajnok, de erről majd kicsit később még. Zárásként annyi, hogy természetesen nem tudom, hogy illegálisak voltak-e a munkások, de feltehetően egy részük igen, főleg, ha abból indulok ki, hogy akikkel együtt dolgoztam srácoknál háromból kettőnek nincs tartózkodási engedélye.

A másik dolog, amit még el akarok mondani az a kapitalizmus furcsaságai. Persze lehet, hogy ez ebben az esetben nem olyan tiszta kapitalizmus, hanem a jó cucilista emlékek miatt van így, vagy nem csak a magyarok búbánatosak, hanem az egész Közép-Európa? Amint említettem Jannak, a nagyszájú lengyelnek dolgoztam. Scotty mellett ő az, aki segítőkésznek bizonyult Amerikában, igaz, most mondhatod, hogy csak azért adott szállást, hogy jól ki tudjon zsákmányolni, mert elég alacsony órabért fizetett. Azt kell mondjam, ez nem egészen igaz. Ugyanis, ha a szállást forintosítjuk (akarom mondani dollárosítjuk), akkor egész elfogadhatóan kerestem. De nézzük a problémákat. A felállás a következő: Jannak volt 2 nagy munkája akkoriban, az egyik a betonozós Walgreens, a másik egy McDonald's. Neki 3 állandó embere van, mindannyian lengyelek. Nos ez is egy pozitív dolog, hogy próbálja a földijeit segíteni, munkát adni nekik, de az embererő kevés erre a két melóra, így kerültem képbe én is. Elég vicces mondjuk, hogy mennyire lengyelek maradtak ezek a srácok, szinte mindennap bementek a lengyel boltba valami kaját venni, Jannál is a házban egy csomó lengyel kaja volt állandóan. Szóval ezekkel az arcokkal rég óta dolgozik együtt, de folyamatosan panaszkodott rájuk. Kicsit hülye helyzetbe is kerültem, mert Jan sokat beszélt munkáról, míg a srácok is elmondták természetesen a véleményüket Janról, szóval kicsit két tűz között voltam... Mirek például az első nap azzal kezdte, hogy mennyire utál Jannak dolgozni, mert nem sok előrelépési lehetőséget lát, hétfő reggel amikor megy a szokásos helyre, akkor már előveszi a depresszió és a gombóc van a torkában. Ezek után valahogy nem igazán csodálkozom, hogy annak ellenére, hogy ezer éve kollégák, messze nem zökkenőmentes a kapcsolatuk. A srácok minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis plusz bevételre tegyenek szert. Az egyik ilyen forrás a réz vezetékek begyűjtése. Én másmilyen anyaggal nem is találkoztam, ők pedig minden apró, leeső darabkát összegyűjtenek. Persze Jan tudta nélkül. Azt a sunnyogást, ami ezt az egészet körülveszi – hihetlen és nem vicces, utoljára kb. 17 éves koromban a BRG-ben láttam ilyesmit. Jan persze erre is panaszkodott, mondván meglopják, mert az anyagot ugye ő veszi, tehát a hulladék is az övé. A leeső darabokat Jan bázisán egy nagy szemetes kukába gyűjtik (már amikor ő ott van a munkán...), állítólag egyszer a srácok bementek hétvégén és kiürítették az egészet, ért vagy 800 dodót... Szóval nem egyszerű a dolog, mert az érdekeik ellentétesek, de közben meg jól is elvannak, mindig lengyelül beszélnek egymás között, de ezt már említettem. Minden esetre vicces volt látni, mennyire nem tudnak ilyen dolgokban előre lépni. Pedig egyszerű lenne. Az arcok úgy lógnak, ahogy tudnak, de valahol meg is értem, mert nincs semmi motivációjuk a jobb, gyorsabb munkavégzésre. Órabérben dolgoznak, ezért az esetek nagy részében, ha befejeztünk egy munkát, akkor ott ácsorogtunk még fél-egy órát, hogy leteljen a „munkaidő”. Komolyan mondom, ilyen érzésem utoljára akkor volt, amikor az előbb említett BRG-ben dolgoztam. Én persze röhögtem magamban Janon, mert az az ő dolga lenne, hogy kitaláljon valamilyen motivációs rendszert. Pedig lehetne. Csináltunk egyszer egy munkát, elfogyott a hely a szerelőpanelen, kellett egy másikat venni. Ez önmagában nem lenne baj, de Staszek nem szólt időben, így másnap vissza kellett menni. Jan persze kiakadt. De Staszeket miért érdekelné a dolog? Legalább másnapra is volt mit csinálnia.  Nyilván másként gondolkodna, ha mondjuk az elvégzett munka után járna a lé, nem órabérben. Mindkettőjük szerencséjére megrendeltek még egy munkát ugyanott, így végül is nem lett igazi veszteség a dologból... Volt szerencsém nagyobb cégeknek dolgozni, egy dologban mindenhol egyetértés volt: ha egy beosztott nem dolgozik, akkor az a főnök hibája. Pont ezért érdekes volt látni, hogy az amcsik milyen más felfogásban dolgoznak.

Steve egy állati jó arc, koreai születésű, de gyerek kora óta itt él. Na vele kifejezetten élvezet volt dolgozni. Mindig pontosan elmondta, hogy mit akar, megkérdezte, hogy tudom-e hogyan kell megcsinálni, ha igent mondtam, akkor nem pazarolt rám több időt, ha nemet, akkor meg szépen részletesen elmondta, megmutatta mit kell csinálni. Állandóan rajzolt és nagyon jó a humora. Ő egy másik cégnek dolgozik és azért volt a Walgreenses munkán, mert már csinált ilyet és segített nekünk. Hivatalosan asszem nem is dolgozhatott volna NYban, mert neki Jerseyben van engedélye, de az általam ismertek közül messze ő a legjobb szakember. Szóval egy alkalommal kifejtette, ha nincs kedve dolgozni, akkor a tervrajzokat nézegeti, mert abból nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Persze sokat kell néznie, mert ő vezette a munkát, egy ilyennél meg is kérdeztem, hogy „mi van Pisti, nincs kedved dolgozni?” Rámnéz, aztán persze nagy röhögés volt a válasz. Néha eljött az egyik embere, Sammy, világlazája gyerek, ilyenkor előkerült a spangli, aztán azzal „koncentrált”. Lényeg az, hogy ők nem morogtak, állandóan vidáman néztek a világba, szóval erősen gondolkodtam, hogy ha maradok, akkor megkérdem Stevet, át lehet-e menni hozzájuk dolgozni. Ő viszont mindig megjegyezte, ha valamit jól csináltam, hogy ez nagyon jó lett, ha valamivel nem volt megelégedve, akkor meg állati komoly pofával megjegyezte, hogy ne okozzak csalódást. Nem mondhatom, hogy ők mindig teljes leklesedéssel dolgoztak, vagy ne lettek volna rossz napjaik. Pár alkalommal mondta is: „Stanley, Geri, húzzunk haza a fenébe!” Amikor viszont munka volt, akkor nem volt mese, keményen nyomta, és Jannal ellentétben soha nem garasoskodott. Ha valamire ki kellett adni lét, akkor mindig a jobbat vette meg, ha egy munkát meg lehetett csinálni kézzel vagy géppel, akkor inkább beszerezte a gépet, csak hogy jobban, gyorsabban lehessen dolgozni. OK, ennek van egy másik oldala is, ezt is Stevetől tudom. Egy alkalommal kifejtette, hogy az a baj az olyan kisvállalkozásokkal, mint Jané, hogy relative kicsi rajta a haszon, ezért egy Jan-szerű tulaj 2x is meggondolja, hogy mire adjon ki pénzt. Itt jegyzem meg, hogy azért nem egészen értek egyet. Egyszer kifejtettem Jannak, hogy ahhoz képest, hogy Amerika a vezető benzinzabáló ország, a New York körüli benzinkutak gyalázatosan néznek ki, sokszor az embernek nincs kedve megfogni a csövet, de ez a benzinkutakat kicsit sem érdekli. Az eszközök ezer évesek, gagyik, és még a levegőért is fizetni kell. Gondolom azért lenne rá keret, hogy ne így legyen, ennek ellenére még a nagyobb cégeknél is ilyen a helyzet... Egy szó, mint száz, érdekes tapasztalat, így utólag nem bánom, hogy egy darabig ezt csináltam.

Zárásként még a helyi lakosokról pár szó. Nagy százalékban élnek vallásos zsidók a környéken és érdekes volt látni, mi mindennel foglalkoznak. Az iskolabusz vezetéstől kezdve benzinkutason át rengeteg helyen láttam őket dolgozni, de amit sosem fogok elfelejteni, az az, amikor egy alkalommal kellett valami vezetéket vennünk. Staszek megrendelte, aztán az egyik alkalmazott ment ki a raktárba: fehér ing kicsit feltűrve, imazsinórok az oldalán, fekete vászon nadrág. Ebben a szerkóban izmozta ki a karvastagságú vezetéket, természetesen nyakig maszatosan. Mindezt miért említem? Nagyon sokszor láttam, hogy stoppolnak az országúton, de nem tudom miért? Mint említettem az amishok is saját világban élnek, de nekik legalább van buggyjuk és rollerük, az ittenieknek viszont semmi. Vallási okokból nem vezetnek? Nincs rá pénzük, vagy egyszerűen csak nem akarnak megtanulni? Sose derült ki, kérdeztem Csillát is, de ő sem tudta. Miután többször mentem egyedül vissza munka után a kisteherautóval, elhatároztam, felveszem az egyiket, hátha mesél? Sajnos nem került rá sor, mindig felvette előttem valaki az aktuálisan stoppoló figurát, 1-2 percnél többet nem hinném, hogy valaha várakoztak... Ha valaki tudja, a megoldást a szokásos címre kérem!
Ja, betonozás. Ahogy megyek be az irodába a parkolón keresztül, mindig megcsodálom a betongerendákat. Olyan szépek, hogy az embernek tényleg könnybe lábad a szeme. Sajnos nem tudtam még jó fotót készíteni róla, de más egyéb fotók itt.


Epilógus: Walgreens bácsi meggondolta magát, és más elrendezést akart, így aztán Mr Betonék munkáját pár helyen fel kellett törni...

Költözés

(Lusta vagyok rendezgetni, a fotókat a végére teszem...)

St. Patrick napja után már csak egy hétvége volt hátra charlottei magányomból, ezt elég lustán töltöttem, a lakás felújítását befejeztem, csak pár apróság maradt hátra, de azzal nem volt kedvem foglalkozni. Szóval csak hanyatt feküdtem, meg kicsit bicajoztam. Aztán eljött a nagy nap, a "szokásos" szombat reggel helyett csütörtök este repültem New Yorkba és nem bántam meg. Természetesen ablak mellett ültem, a jegy kiválasztásánál csak az a necces, hogy ugye a szél irányát nem lehet megsaccolni a jegy vásárlásakor, de most is szerencsém volt. Bal oldalon helyezkedtem el és délről jött be a gép a LaGuardiára, ami azt jelenti, hogy  Manhattant, Queenst és Brooklynt gyönyörűen lehetett látni, ráadásul kedvenc Verazzano hidamat is. A fogadóbizottság ezúttal otthon maradt, negyed órás taxizással értem a kecóhoz.

Péntek reggel össznépileg mentünk be az oviba még egy utolsó alkalommal. Aiyi útközben magyarázta, hogy Sofiával milyen jó, mert összeölelkeznek, aztán elesnek és ezen olyan jót lehet nevetni. Amikor Sofia megérkezett, be is mutatták, hogy ezt hogy kell csinálni... Csillával mi viszont elmentünk, és felvettük a teherautót. Jó nagynak tűnt, arra gondoltam, hogy elég lett volna a kisebbet kölcsönözni, bár jelentősen nem lett volna olcsóbb. Itt egy kisteherautót bérelni nem kerül sokba, ha ugyanoda viszed vissza, akkor olyan 20-25 dollárnál kezdődnek az ajánlatok, de ha máshova viszed vissza, mint esetünkben, akkor jelentősen megugrik a költség. Egy NY-Ch költözéshez minimum 4 napra adnak kocsit, ennek az az oka, hogy ne akarjál nagyon rohanni, legyen időd mindenre, ezzel csökkentve a baleset kockázatát. Anyagilag ez egy kicsit gáz, mert napi 250 körül van a bérlés, mindennel együtt vagy 1200-at fizettünk. Ez otthoni szemmel szerintem kifizethetetlen összeg, itt azért még elfogadhatónak számít, meg hát amúgy sem igazán volt választási lehetőség. Csilla már szerda reggel elfoglalt egy parkolóhelyet a ház előtt, ezt tartotta is, amikor el kellett menni, megkért valakit, hogy álljon a helyére. Természetesen megint Louisra lehetett számítani. Ha nem említettem volna, ő a házmester egyik embere, nagyon szimpatikus arc, aki mindig készségesen segített, ha valami ügyes-bajos dolgunk volt. Szóval leparkoltam a dögöt, aztán egyből neki is álltunk a már bedobozolt cuccokat lehordani. Tamás ekkor már ott várt ránk, és John is (Scotty fia), eljött segíteni. Nagyon hamar elkezdett kiürülni a lakás, igazolni láttam korábbi aggályomat. Aztán Johnnak le kellett lépnie, de kicsit később Scott érkezett segíteni. Arany ember, tényleg nem lehet mást mondani rá. Nem szólt nagyon semmit, csak elkezdett csomagolni és lehordani mindent. Annyira célszerűen és tudatosan dolgozott, hogy öröm volt nézni. Ekkor én már azt hittem mindjárt kész vagyunk, de az az igazság, ha ő nincs ott, akkor lehet, hogy még most is rámolnánk. Késő estére fejeztük be a csomagolást, és a kamiont teljesen telepakoltuk.

Másnap reggel kellemetlen kis meglepetés várt ránk. A szélvédőre egy aranyos kis narancssárga borítékot helyeztek el vagy 65 dollárról, de nem igazán értettünk, hogy miért, hiszen olyan szabályosan parkoltam. Aznap voltak beköltözők is a házba, nekik profi költöztetők segítettek, ők mondták, hogy azért jött a szeretetcsomag, mert „commercial vehicle”-lel, vagyis céges kocsival tilos az utcán parkolni... Hát, ezt mondjuk senki nem kötötte az orrunkra (mint Dani hozzászólásából kiderül, már mesélt róla, szóval kellett volna emlékeznem, de az az igazság, hogy még most sem dereng, hogy említette... Ez persze csak azt jelenti, hogy Cavintont kéne már szedjek), minden esetre ez így biztos bevételi forrásnak tűnik, mert hol a fenében parkolnék egy ekkora kocsit???  (Hát, a kijelölt parkolóban...) Úgy terveztük, hogy Csilla viszi a Hondát Aiyival és Muterrel, én meg a kamiont Tamással, persze a reggel 9 órai indulásból a szokásos dél lett. Miután csak egy GPSünk van, gondoltuk majd jól együtt megyünk. Természetesen Csilla már az első kanyarnál jól eltűnt a láthatárról, még szerencse, hogy tudtam fejből az út elejét Washingtonig (nem nagy kunszt...) A Verazzano híd felé vettük az irányt, majdnem kiestem a kocsiból, amikor a híddíjat kellett kifizetni: 25 dollár. Nem mondhatjuk, hogy egy olcsó költözés volt... Szinte még el sem indultunk az autópályán, amikor Csilla telefonált, megbeszéltünk egy gyors megállást. Csilla megkérte Tamást, hogy vezessen kicsit, így egyedül folytattam. Szépen eseménytelenül értünk Washingotba a Mariotte Hotel Innbe. Ez nem szálloda, hanem apartment ház, komolyan mondom, ilyen kasa helyen még nem jártam. Muter mondta is, hogy vegyek neki születésnapjára, de azt hiszem erre még  várnia kell egy kicsit. Ez alkalommal szerencsére nem a 95-85-ös úton jöttünk, hanem a szállás adottságai miatt a 81-es pályán folytattuk utunkat. Sokkal-sokkal szebb, két „hegy”vonulat között húzódik, kb olyan jellegű, mint Vörösvár előtt a 10-es úton, csak kicsit hosszabb. Délután megálltunk a Dixie's-ben kajálni egyet. Dani már többször istenítette az amerikai vendéglátást, vagy minek hívjam, szóval az éttermekben a kiszolgálást. Itt sem csalódtunk. Bár ez egy olyan tipikus amerikai, út menti kajálda, a kiszolgálás osztályon felüli és a kaja is elég jó volt. Persze, tudom, az amerikaiak akkor is mosolyognak, amikor épp nem sok kedvük van hozzá, de akkor is jó érzés, hogy egy ilyen istenháta mögötti helyen fizetéskor megkérdezik, hogy jól érezted-e magad, és miután igennel válaszolsz, akkor még hozzáteszik, sok szeretettel várnak máskor is. Amint megérkeztünk Charlotteba, gyorsan kirámoltuk az alváshoz szükséges dolgokat, aztán bedobtuk a szunyát. (Van még lent egy kis szöveg, csak ezt a blogot elég nehéz képpel szerkeszteni...)

Csilla kedvence...

Na, ez egy okos dolog. A sárga táblára az van kiírva, hogy ha elromlik a féked, akkor oda, a földútra lehet felrobogni, ahelyett, hogy elszállnál. 3-4 ilyet láttunk.

A másnapi teendők elég egyszerűen alakultak: kirámolni kamiont. Tulajdonképp nem is volt semmi gondunk, csak egyszer kellett elállni a kocsival, mert a ház melletti fák tetejét nyirbálták és útban voltunk, de hamar elkészültünk. Délután Tamást kivittem a reptérre, a kocsit másnap reggel vittük vissza. Az a helyzet, hogy csak ekkoriban tudatosult bennünk, hogy azért ez a lakás kisebb, mintha new yorki volt, egy csomó dologtól meg kellett válnunk, különben nem férnénk el. Tulajdonképp nem annyira a lakótér, mint a tároló helységek mérete az, ami kisebb. Aztán azért egész jól sikerült elhelyezni mindent, pl a nagyobb babakocsit a lakáson kívül helyeztük el a lépcsőfeljáró alatt. A legjobb dolog azt hiszem azért mégiscsak a hinta. Aiyinak felszereltem a kertben, és minden reggel azzal kezd, hogy kimegy 5-10 percre hintázni. (Erről majd később lesz fotó, amit készítettem annyira rossz lett, hogy nem mutathatom meg...)

Ide teszek pár képet, bár lehet, hogy a következő bejegyzéshez kellene, legalább is a témát tekintve, de az egy kicsit hosszabb lett (igen, már megírtam...), ezért így elosztom a dolgokat. Kedvcsinálónak elmondom, hogy a bejegyzésben megjelenik Arturo Gatti, Micky Ward és Archie Moore is...

St. Patrick nap

Képes beszámoló

Olvasói nyomásnak engedve kibújok barlangomból és nekiállok írni. Nincs mentség a hosszú hallgatásra, egyszerűen valahogy nem jutott időm nyugodtan leülni a gép elé, meg hát túl sok érdekes nem történt. (Na jó, ez nem igaz.) Elköltözött a család NYból, autóztunk két napot, megbüntettek, berendezkedtünk, kész a kert... Azért sem szaladok ennyire előre, inkább leírom ami kimaradt.

Ilyen volt az érkezés után nem sokkal...

...ilyen lett a Muter ténykedése után.

Tamás segített (itt épp nem...), de erről majd a következő bejegyzésben

Dobozvilág

Aiyi megérkezett :-)

A kandalló fölötti részt elég volt egyszer festeni

A másfél hónap charlottei magány alatt kicsit dézsávűm volt, másfél éve is szobafestés-mázolással töltöttem napjaimat - igaz, akkor egész napra, most csak a délutánra volt igaz. Reggel bementem dolgozni, aztán haza, pingálás, fúrás-faragás estig. Semmi komoly persze, csak rengeteg apróság, olyasmi, amivel elmegy az idő, de ha nem csinálod meg, akkor viszont folyamatosan rossz érzésed van, hogy eh, de ronda ez itt... És természetesen mindig adódott valami, amikor már azt hittem ez az utolsó ecsetvonás. Pl: lefestettem a fürdő oldalfalait, a plafont viszont nem kellett volna, mert eredetileg is szép volt. Csakhogy az éleknél leragasztottam, hogy szép legyen, viszont amikor szedtem le a szalagot, akkor jött a festék is... Kis javítgatás, majd másnap plafonfestés. Amúgy ez a kecó 2 nagyságrenddel jobb, mint a nyi lakás volt és egész jó állapotban van. Esténként viszont bejártam a céghez gyakorolni, ott nyugodtan fújhatom a szaxofont, senkit nem zavar. Elég flúgos egy időszak volt, pár alkalommal csak este 10 felé jutottam be, néha f1-ig fújtam... Azt viszont továbbra is tartom, hogy Amerikában nagyon jó barkács dolgokat csinálni, mert az itteni praktiker hihetetlenül fel van szerelve mindennel. Természetesen nekem a kéziszerszámoknál csorgott leginkább a nyálam, kb. annyival bővebb itt a választék, hogy az európai és japán gyártók mellett az amerikaiak is megjelennek a polcokon. Ezen kívül, miután festettem, ismét bíbelődtem kicsit a színekkel, festék típusokkal. Itt a Benjamin Moore számít a tuti bulinak, ennek megfelelően kicsit drágább is, mint a többi, de a Behr, Valspart, Olympia márkák is nagyon jók. Az nagy tuti, hogy a színeket elég jók ki tudják keverni. Pl az egyik fal nagyon jó állapotban volt, csak pár pici dolgot javítottam, de ugye emiatt le kellett festeni az egészet. A szín jó volt, és szerencsémre az előző festő itt hagyta a festék bödönét. Miután megvettem a színt, csak egy rétegben kellett átkenni, és jó is lett, teljesen fedett. Itt jegyzem meg, hogy nem volt hiábavaló a villanyszerelési kitérő, simán beépítettem a falba egy aljzatot. Sajnos csak akkor jutott eszembe, hogy fotózzak, amikor már visszatettem a gipszkarton, de talán így is el lehet képzelni, hogy miként működik a dolog.

A szép színessel határolt részt vágtam ki fűrésszel, mögötte húztam be a vezetéket, majd raktam be az aljzatot a dobozba. A rózsaszín pöttyök a csavarok feje, amik tartják a kivágott darabot.

Ez egy kicst béna kép lett, de legalább látszik, hogy messze nem lett tökéletes, de elfogadható, főleg, mert a gardróbban van...

Tulajdonképp rendesen néz ki, csak le kellett pucolni... Van vagy 18 aljzat...

Pénteken beszéltem az ír kollégával, hogy mit fog csinálni, nem nagyon akarta elhinni, hogy én is zöldbe öltözök, ezért álljon itt egy kép:

Szombat reggel még egy kis festéssel kezdtem, aztán felhúztam Tour de France-os zöld mezemet és elindultam bicajozni. Visszafelé könnyű volt megtalálni az eseményeket, mert a belváros egy részét lezárták, utcabállal tarkított kirakodó vásárt alakítottak ki. Szinte mindenki írnek öltözött és nagyon jó volt a hangulat, az egyik oldalon zenészek nyomták,

közvetlenül mellettük volt a sörös sátor. Gyerekekre is gondoltak természetesen, a legmenőbbnek ez az ugrálós keret bizonyult.

Leálltam beszélgetni egy házaspárral, már nyugdíjban vannak, Alaszkában élnek csak épp fél éves csavargáson voltak. Vettek egy lakóautót és azzal járják Amerikát, vontatnak magukkal egy személyautót, azzal járnak körbe az aktuális várost. Elég vicces, hogy bár én számítok helyi lakosnak, ők meséltek a környék látnivalóiról, többek között a vadvízi kajakos pályáról. Elég modern valami lehet, épített pálya és úgy működik, mint egy síparadicsom: felfelé nem kell cipelni a kajakot, hanem valami kötélzet segítségével felvontatják, ki sem kell szállni belőle. Ha egyszer Anchorageban járunk, tuti felkeresem őket.
Itt egy kép arról, hogyan kell az infrastruktúrát megfelelően kihasználni:

És még néhány fotó:

A bácsit megkértem, hogy álljon pózt, nem kellett rimánkodni...

Őőőő... izé, kicsit hirtelen kép, a szemetes nem szándékos...

 Jó volt írnek lenni aznap Charlotteban.