Ferde, igénytelen...

Azért ez a lakás még mindig tartogat meglepetéseket... A képen látható, hogy ferdén szögelnek szinte mindent, ami persze nem tart az égvilágon semmit. Felülről két csavarral megfogattam a darabot, amikor észrevettem, hogy egy gomb hozzá lett festve a polchoz... Vagyis a fickó aki festette, annyira tetű volt, hogy otthagyta a gombot, és simán ráfestett! Gratulálok. Pedig mi egy elvileg középosztálybeli részen élünk. Azért remélem, hogy amerika (igen, így, kisbetűvel...) nem ilyen...

Ferde szög helye

Gomb és eredeti "helye"

Technikai izé...

Ez most elég száraz lesz, Kityi, inkább ne is olvasd el... Ott kezdődik, hogy kaptam a Kispánczéltól egy lámpát. Csabiról egy dolgot érdemes tudni: iparművész. Nem, inkább ipari művész. Vagy mi. Szóval olyan valaki, aki az ipari dolgokat művészi szinten készíti. Olyan a kecója, mintha egy ipartelepre lépne be az ember. Nekem legalább is ez a benyomásom. Persze nem arra kell asszociálni, hogy a fémforgácsok halmokban állnak, nem, tisztaság van, inkább olyasmire gondolok, hogy pl.: a lakásokban van egy biztosítékdoboz, oszt kész. Nála egy olyan szürke doboz van felszerelve,  mint mondjuk egy gépteremben, amin spéci kapcsoló lett beépítve és egy gravírozott nyíl végű villamos jel van rajta, meg valami felirat. Természetesen ezeket a lapocskákat rendelte egy gravírozótól, majd utólag szépen kifestette. Mindez hallatlan precizitással elkészítve. Amúgy is az az elképzelése az ilyen alkotásokról, hogy értelmetlenül tökéletesre kell készíteni a dolgokat. Arra gondolok, hogy az embereknek általában nem jut eszébe, hogy mondjuk egy nem látható felületet felpolírozzon/köszörüljön/egyáltalán megmunkáljon, de ő nem tud aludni, ha a bicajtartó állvány kallantyújának a belső éle nincs 0,5 x 45 fokban letörve... 

Még otthon nyaggattam, hogy én is akarok egy olyan lámpát, amilyen neki van. Igen, saját gyártmánya, elhasznált bicaj alkatrészekből. Pár nappal ezelőtt egyszer csak megérkezett a nem várt csomag. Egy igazi Kispánczél-féle lámpa! Azt hozzá kell tenni, hogy az esztergályos/marós munkákat az öccse, Nagypánczél András végezte, szintén "zenész"... 

Jójó, elhiszem, hogy nem mindenkinek tetszik ez a lámpa, ezért elmagyarázom, hogy mi benne a nagy tuti. Először is egy régi Boschetti váz alsó csöve a fő elem, vagyis egy Oria TT09-es. Ha valaki ismeri a régi bringákat, akkor tudja, hogy ez egy igen jó nevű anyag (ok. a Columbus SLX nyilván menőbb...), csodaszép bicajokat készítettek belőle. A festék homokfúvással lett eltávolítva, alul-felül kapott egy-egy záró darabot, ezek tökéletesen illeszkednek. Az alsó záró darab a talapzatba süllyesztve, ahol az átmenetet nem lehet érezni kézzel a két darab között. Négy imbusz csavar rögzíti, ezek anyamenete szintén süllyesztve, szoros illesztéssel kerültek az alaplap aljába. A villanykapcsoló a felső kulacstartó-szembe helyezve, a vezeték pedig az alsóban jön ki. (Korábban vitatkoztunk, hogy inkább alul kéne kijönnie, de belátom, ez így ipari...) A vezeték a szemnél kettős szigeteléssel, törésgátlóval ellátva. A végén egy spéci földelt dugó. 

Mindezt miért vetettem blogra? Egyrészt, mert nagyon örülök a lámpának, másrészt, hogy megpróbáljam bemutatni az amerikai és az európai gondolkodás közötti különbséget. Mondjuk biztos viccesen hangzik, de erre jelen esetben a csatlakozó szolgáltat alapot. Ahogy a képeken is látszik, tökéletesen szerelve, de ahhoz, hogy ez ilyen legyen, rutinos szem kell, biztos kézzel kell tartani a szerszámokat. Nos, vettem egy csatlakozót, 2 dodó. Itt ilyesmiről szó nincs. A szerelés a következőképp megy:

- csatlakozó széthúz, szétnyit

- vezetéket a házon áthúz, másik darabba helyez

- villa összenyomás és helyretolás.

Hosszabb volt leírni, mint megcsinálni. (Mondjuk a törésgátló nem fért bele a házba...) És működik. Ronda. Talán nem is olyan jó, mint az eredeti, de a termelékenység, a gyártási költség - össze sem lehet hasonlítani. Az előbbi sokkal jobb, az utóbbi sokkal alacsonyabb. 

Mi ebből a tanulság? Azt nem tudom.

Kicsit viccesebb történet. Csilla még korábban vett egy faliórát, bazi nagy, klassz, már csak azért is, mert francia (kinézetre, és képzeld, Méd in Jueszéj!). Olyan igazi vasútállomás hangulatú külseje van, bár, műanyag, de ez nem nagyon látszik rajta. Neeeekem teccik! Egy darabig nagyon jól járt, aztán megállt. OK, nyilván lemerült az elem, csere, de miután szeretem a környezetbarát dolgokat, ezért akksit tettem bele. Két nap múlva azzal is megállt. Na mondom okos, tuti nem töltöttem fel rendesen, tehát éjszaka töltés. Másnap akku vissza, óra elindul, Geri boldog. Ja. Vagy újabb 2 napig... Amikor megállt, arra gondoltam, hogy valami baja van mechanikának. Nem baj, veszek egy órát, kicserélem a szerkezetet és minden baba lesz ismét. A minap meg is történt a vásárlás, egy eredeti (tehát kínai) óra, ami meglehetősen szép, főleg a 6 dolláros árához képest. Fából van a kerete, meg minden. Lényeg, hogy gyorsan átszereltem volna a dolgokat, amikor eszembe jutott, hogy van egy másik falióránk, mi lenne, ha annak a ketyegőjét tenném át és akkor a sokkal szebb kínai cuccot tenném fel a fürdőbe? Remek. A fehér óra és a bazi nagy francia pillanatok alatt szétesett, majd a csere után a nagy órát összeraktam, vissza a helyére. Miután ez olyan szerkezet, hogy rengeteg kis csavarral van szerelve (tuti mégsem amerikai...), akkus fúróval szereltem. Kicsit később vettem észre, hogy sikerült az üvegét eltörnöm, merthogy ez ténylegesen üvegből van, az akkus  fúrón meg a legkisebb nyomaték is nagynak bizonyult. Nagyon boldog voltam, mert stabilan járt az óra. Ja, egy napig... Na akkor kezdtem el gondolkodni, hogy talán az az 1,2 Volt, amit az akksi szolgáltat, nem elég. Duracell be, mármint az elem, mert az akksi is az volt. Azóta minden óra pontosan jár, igaz, jelenleg van egy plusz óránk, de legalább a nagy sokkal patinásabb lett, mert törött az üvege...

"Lótek"

Kityi unszolására ismét jelentkezem - röviden. Levizsgáztam KRESZ-ből. Jó, ez nem egy nagy fegyvertény, már csak azért sem, mert 20 kérdésből 14-re kell válaszolni, vagyis nincs túl magasan a léc...

A cím azért nem teljesen igaz, mert a felkészülést azért az Interneten keresztül nyomtam, de a meglepetés a DMV (Dipártment of Motor Viéköl, közlek felügyelet) irodájában, vagyis ügyfélfogadásán ért. A bejelentkezés még csak-csak rendben volt, bár érdekes, hogy a jogsihoz 3 iratot kellett azonosításnak beadnom: zöldkártya, szoc. szec. igazolvány (ami itt mindenható...) és még egy hitelkártya. A bácsi szépen megnézte, lefotózott, aztán adott egy sorszámot. Eddig ugye minden rendben is lenne. Kisvártatva behívtak vizsgázni. Papír, izé-izé, aztán a néni kezembe nyomott egy papírfecnit. Ezen kellett vizsgázni. Basszus, otthon motorból pont öt éve vizsgáztam, Pesten azért ez számítógépen megy. A válaszadás eltartott vagy 5 percig is, pedig 2 kérdésen filóztam, hogy mi is a válasz. Mondjuk azért sem volt nehéz, mert szó szerint ugyanazok a kérdések voltak, mint a felkészítési teszteken... Papír vissza, mami meg azt mondta, hogy menjek ki és várjak. Ez volt a mélypont. Természetesen egy nem éppen kicsi terem, tele spanyolokkal, kínaiakkal, afróamerikaiakkal* (gyengébbek kedvéért: négerekkel), akik persze beszélgetnek - zaj van. Időnként a néni kijött és mondta a keresztneveket. Pl.: Dzsozé! Aha, persze, hogy Hozé (Jose) nem értette... Egy idő után elkezdte betűzni a neveket. Szerencsére a pultot más okból  körül állták, így nem igazán lehetett hallani semmit. Amikor rám került a sor, onnan mondjuk minden olajozottan ment, elkérték újra az azonosító okmányokat, a néni ellenőrizte, hogy a hitelkártya hiteles-e,  aztán adott egy újabb sorszámot. Újabb várakozás után vissza a vizsgaterembe, itt egy komoly szemellenőrzés, az azonosítók ismételt átnézése, és kész is az eljárás. Mit mondjak... 4x kellett sorba állni. Nem egy igazán korszerű megoldás, bár az tény, hogy így több munkahelyet lehet fenntartani...

*A helyesírás-ellenőrző bejelölte, hogy rosszul írtam, de az egyik esetlegesen jó: aritmetikaiakkal

Megint egy rövid...

Aiyi ugye nem nagyon beszél még, de legalább már hallja a különbséget a magyar és az angol között.  Ha valami érdekes történik, akkor mindig azt mondja: Óóóó... Mi itthon csak magyarul, az oviban viszont értelemszerűen angolul beszélnek. Órákat szereltem ma (hmmm... erről majd később...) és az egyik nem volt elég pontos, ezért állítgattam rajta. Mire Aiyi megkérdezi:

- Micsiász?

- Beállítom az órát, hogy pontos legyen.

Mire ő:

- Ómájgád...

Majd leestem a székről :D

Közlekedésről

Rég óta tervezem, hogy írok a közlekedésről, a minap akadt egy kis apropó, ami miatt most írok. Természetesen a legegyszerűbb és legjobb a bicaj. Az a tapasztalatom, hogy itt jobban elfogadják a bicajosok "arra megyek, amerre épp kedvem tartja" felfogását. Senkit nem érdekel, ha átmész a piroson, vagy éppen szembe bicajozol a forgalommal, noha mehetnél az út túloldalán is. Az ilyen kis szabálytalankodásokhoz ráadásul nagy segítséget nyújt az itt jellemző rengeteg egyirányú utca: nem kell benézni csak az egyik irányba, és már suhanhatsz is tovább. Ez azért nagyon fontos, mert tapasztalatom szerint a jelzőlámpák szándékosan "rosszul" vannak beállítva. Nincs "zöldhullám", hanem olyan ahogy puffan, úgy jó alapon váltogatnak. Rengetegszer tapasztaltam, hogy nagyobb utakon, pl.: a 108-dik utcán végignézve a lámpák piros-zöld-piros-zöld mintázatot mutattak, a kereszteződések pedig úgy 50 méterenként vannak... Legjobban a gyalog közlekedés ritmusát követik, az valahogy mindig zöldre jön ki :-). Vissza a bicajhoz. Bringa utak nem igazán vannak, de a gyorsforgalmi utakat kivéve mindenhol lehet bicajozni, és azért a távolságok nem olyan észveszejtően nagyok, tehát mondjuk a Central Parkba fél óra alatt odaérni tőlünk. 

A tömegközlekedéssel igaziból kevés a tapasztalatom, csak metróval mentem eddig, buszra még nem szálltam. Viszont van itthon busztérkép is, na az szép baleset, vess egy pillantást Queensre (pdf). Metróval azonban nagyon jól lehet közlekedni. Meglehetősen sok járat létezik, igaz ezeket néha átszervezik, de a térkép segítségével nagyon könnyen lehet tájékozódni, útvonalat keresni. Viszonylag sűrűn is járnak, de a legmeglepőbb talán a "gyors" járatok létezése. Ezek természetesen csak úgy tudnak gyorsak lenni, hogy két-két vágány megy mindkét irányba és a belső kettőnek ritkábban van megállója. A járatok egész éjszaka közlekednek, csak hát éjszaka néha karbantartási okokból egy-egy vonalon megváltozik a menetrend. Ezt halandó ember nem tudja követni, bár pont ma láttam valami reklámot, hogy ezentúl erről jobb tájékoztatás lesz, minden esetre ez bekavarhat, jelentősen növelve a menetidőt. Természetesen a rendszer is más, ha bementél a metróba, akkor szinte bármelyik pontra eljuthatsz, a vonalak közötti átszállásért nem kell fizetni. Ez olyannyira működik, hogy van egy állomás, ahol a két vonal között három utcányit kell a felszínen gyalogolni, de miután elektronikus jegyek vannak, az újbóli belépésért nem von le a kártyáról többet a rendszer. Itt minden esetre nem vették át a londoni sematikus ábrázolást, hanem egy viszonylag jó térképet használnak, amin könnyű eligazodni. Az átszállásokkal nincs gond, meglehetősen sűrűn elhelyezett táblák jelzik merre találni a kívánt irányt. A "földalatti" kifejezés itt nem állná meg a helyét teljesen, mert nagyon sok vonal a föld felett végződik magasvasút formában. Ilyet szinte mindenki látott már filmekben. Nos ez az, amit remélem otthon soha nem akar építeni senki. Természetesen sokkal olcsóbb, mint a föld alá tenni az egészet, és még jól is néz ki (messziről), utazni rajta kifejezetten látványos tud lenni. Viszont alatta minden sokkal sötétebb, arról nem is beszélve, hogy aki ott lakik, annak nem lehet valami leányálom a zaj, meg hogy a másodikon az ablaka előtt jár a metró. 

Utoljára maradt az autózás. Az az érzésem, hogy a város tervezése ilyen szempontból nagyon jól sikerült. A térképen jól látszik, ahogy a gyorsforgalmi utak (mint pl.: a Shore Pkwy) behálózzák az egész várost. Ha egyszer felkerültél egy ilyenre, akkor elég jól lehet haladni - természetesen, ha nem akadályoz valami, mondjuk egy baleset... Ezek általában nem fizetősek, többnyire csak hidakon kell perkálni, de érdekes módon csak akkor, ha befelé mész, kifelé ingyen mehetsz. Amint lehajtasz a gyorsforgalmiról, akkor kezdődik a maszatolás. Napközben általában nem lehet nagyon haladni, amiben az említett lámpabeállítás nem sokat segít. Tájékozódni viszont isteni. Minden kereszteződésben szép zöld táblák jelzik, hogy mi a keresztutca neve, a szélesebb utakon pedig az is látható, hogy mi a következő lehajtó. Na nem mondom, elsőre azért csak kapkodtam a fejem jobbra-balra és nem igazán találtam semmit, de hamar rá lehet jönni a rendszerre és onnantól kezdve minden ok. Vezetni nem rossz itt, igaz, az sem mondható el, hogy olyan jól vezetnének az itteniek. 16 éves kortól lehet jogsid... Bent a városban még csak rendben van a dolog, mert ha nem is kifejezetten udvariasak, de azért a cipzár-elv működik, lehet lendületből haladni. Agresszívek természetesen itt is akadnak szép számmal, de többnyire kevés az atrocitás.  Viszont a városon kívül autópályán haladni, na az nem egy nagy élmény. Eleve 55 a megengedett, ja ez mérföldben van, szóval 88 km/h a megengedett sebesség. Danival jól megbeszéltük a múltkor, hogy ez pont az a sebesség, ami annyira unalmas, hogy tutira elalszol, elunod magad, szóval a lehető legrosszabb. Németországban ugye kicsit tempósabban lehet haladni, mégis kevesebb a baleset, mint itt. De nem is ez a legrosszabb. Itt valahogy azt tanítják, ha felmész a pályára, akkor válassz egy sávot és ameddig mész, addig menj rajta.* Nos ezzel az a baj, hogy ha valaki történetesen csak 50-nel (80-nal) akar menni és a belső sávba esett, akkor jól feltartja a tempósabban haladókat. Ilyenkor természetesen a gyorsabbak jobbról előznek, ami viszont sosem egy szerencsés dolog. Ráadásul imádnak valahogy összecsomósodni. Tegyük fel nincs nagy forgalom, mégis időről időre egy kisebb kupacba keveredik pár autó, előzni nem lehet őket és általában lassan haladnak. Javasolnám az amerikai vezetőknek, hogy az öreg Ejrópában ne nagyon akarjanak autókázni, főleg Németországban ne, mert csúnya meglepetések érhetik őket. Azt hiszem a helyiek szövegértésével is lehet valami gáz. Vagy én nem tudok bizonyos dolgokat az angol nyelvről. Rengeteg "Don't honk!" (Ne dudálj!) feliratú tábla van, nos ezeknél tutira mindig tülköl valaki. Imádnak zajongani. Ha lassabban rajtolsz zöldnél (vagy ő úgy gondolja, hogy lassú voltál), akkor egy hangjelzés a bünti. Szinte soha senki nem indul időben... A kresz táblákból nagyon sok feliratos, a kedvencem a "Don't even thing about parking here", bár ezt eddig csak parkolóban láttam, szóval lehet, hogy nem is igazi kresz tábla...

Zárásnak az apropó. Mentem az oviba Aiyit elhozni, természetesen késésben, ezért toltam neki, ahogy a csövön kifért. Már a célegyenesben tekertem, jó széles út, 2x1+parkoló de 3 sáv simán elférne,  forgalom kicsi. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, mire felnéztem velem szemben jött egy autó az én sávomban! Már láttam is magam felkenődni a szélvédőre, de persze a kép megjelenése előtt már markoltam a féket. Omer is megirigyelné ahogy a hátsó kerekem jobbra-balra csúszkált, de a kocsi  így is egyre közelebb került. Ahogy lassultam ismét irányíthatóvá vált a bicaj, kicsit balra húztam a kormányt és centikkel (szó szerint...) elkerültem az ütközést. Persze emberünk bekanyarodott balra, ahogy tervezte, eszébe sem jutott megállni. Vörös köd le, fordulás, uccu utána. Piszok mázlija volt, hogy az első kereszteződésnél elém kanyarodott egy kocsi, ami feltartott, de még így is utolértem volna, ha nem megy át a piroson... Természetesen hiába üldöztem még pár utcán keresztül, lerázott a törvénytisztelő amerikai állampolgár. Amúgy nem értem mi a fenét gondolt, átlevitálok felette? Mert rég átértem a kereszteződésen, amikor kikerültem, így simán utánam is kanyarodhatott volna. Minden esetre ez volt az első necces eset, pedig már 2000 km-t hajtottam itt, igaz nagy részét "vidéken".


*Készülök KRESZ vizsgát tenni, azért csak kiderült, hogy itt is jobbra tartás van...

Frissítés: egy fontos dolgot kihagytam, az utak állapotát. Nos, ne gondold, hogy otthon sokkal rosszabb az utak állapota, mint itt. Nagyon kegyetlen rossz felületek tudnak lenni errefelé is és a karbantartás is tiszta "szocialista" tempóban megy. Az ovi felé épp feltúrták az egyik utat, meg mellette még egy-kettőt és már vagy 2 hete csinálják, friss aszfaltnak nyoma sincs még. Ma reggel, amikor mentem, tisztára otthon éreztem magam, mert ugyanolyan zsebre dugott kezű arcok ácsorogtak, mint otthon :-). És a legszebb, hogy néha megjavítanak egy-egy kisebb úthibát: leraknak az inkriminált részre egy kb. 20 mm vastag vaslapot, oszt jóéccakát... Képzelheted, a forgalom felőli részre ugyan még odalöknek egy kis aszfaltot, na de az akkor is egy járdára felhajtással ér fel. Ilyennel nem eggyel találkoztam már.

Village Vanguard

Még mindig rendszeresen felmerül a kérdés, hogy érzem magam. Hogy őszinte legyek eleinte egyáltalán nem tetszett ez az egész város, de az utóbbi hetekben ez erősen változik. Amikor megérkeztem az egyik első dolgom volt utánanézni, hogy a Village Vanguard-ban mikor és milyen koncertek vannak. Kiderült, hogy februárban volt a 75-dik születésnapja, ahol Joe Lovano és csapata játszott. Én ugye erről lemaradtam egy hónappal. A múlt héten valami isteni sugallatnál fogva felnéztem az oldalukra, és kiderült, hogy a héten Ravi Coltrane quartet játszik (Luis Perdomo-zongora, Drew Gress-bőgő, E. J. Strickland-dob.) Nosza, nem kellett több, megkérdeztem Csillát, van-e kedve eljönni, de miután Aiyival nem tudtunk mi legyen és őt annyira nem is érdekelte, csak magamnak vettem jegyet - á 25 dodó.

A mai nap is csak úgy indult, mint a többi. Ébredés h7. Botorkálás. Konyha. Kávé. Kicsit lassan térek magamhoz, Aiyival ovi. Aztán hazaérve Csillával megbeszéltem, hogy az egykor kezdődő interjúra pontosan kell odaérni, és jobb egy kicsit előbb, mint késve érkezni, szóval délelőtt csak borotválkozás. Bent a cégnél 3 órát nyúztak mindenféle technikai kérdéssel, remélem elég jól ment a dolog. Utána Danival dumáltunk, az ablakon kinézve azt láttuk, hogy bazi nagy készülődés van, rengeteg rendőr, mesterlövészek a háztetőkön, mire Dani mondja, hogy igen, jön az elnök, mert UNO gyűlés van. Ezzel kapcsolatban ő írt bővebben, minden esetre élőben láttam az elnököt - igaz, nem volt nagyobb egy hangyánál. Haza, aztán irány a koncert. A 14-dik utcánál szálltam le a metróról, Greenwich sugárút és már ott is voltam a Hetedik sugárút 178-nál. Kicsit megremegett a lábam, de, hogy őszinte legyek, egy jelentéktelen kis hely benyomását keltette. 

Pedig a Village Vanguard az a jazzben, mint Wimbledon a teniszben, a Maracana stadion fociban, vagy éppen a Royal Albert Hall komolyzenében. A Szentélybe belépve kb. a budapesti Marximhoz hasonló helyégbe jutottam, mint említettem jelentéktelen kis lebuj benyomását keltve, ezzel szemben itt olyan legendás zenészek játszottak, mint Sonny Rollins, Roland Kirk, Cannonball Adderley és sorolhatnám. A non-plus-ultra természetesen John Coltrane 1961-es négy estés fellépése, melyen voltak olyan számok, amik csak azért kerültek rögzítésre, mert Rudy Van Gelder véletlenül bekapcsolva felejtette a magnót... Ültetés érkezési sorrendben, s miután egyedül mentem, a harmadik sorban kaptam helyet :-). 

A zenekar kis késéssel kezdte meg a koncertet. Teljesen box meccs érzésem volt, az első két szám  tapogatózással telt: mit bír a közönség, milyen formában vannak a zenészek. A tenor kicsit fásultan szólt, mintha a gazdája még nem ébredt volna fel, pedig este 9 is elmúlt, így a quartetben egy kicsit szürkének hatott. Ami a legjobban meglepett, hogy kottából játszottak, vagy legalább is valami jegyzeteket rakosgattak a számok között. Aztán a második szám vége felé megjelent a Nagy Ember Fia nyakán egy-két izzadság csepp, majd a harmadik számnál semmi lapozgatás, csak odafordult a zenekar tagjaihoz, motyogott valamit, aztán a szemüvege felett a dobosra nézett és eljátszotta a motívumot. A dobos erre egy lehelet finom ritmussal válaszolt, amire teljes lendülettel ráültette ismét a dallamot. Ezután már nem volt megállás, vagy útkeresés. Teljes sebességgel, mintha valami alpesi lejtőn száguldoznának, áradt a zene. A bőgős ugyan maga elé tett egy lapod, de nem hiszem, hogy a szemhéján keresztül bármit is látott belőle, azonban nagyon pontosan tolta a ritmust és a kontrákat a szaxofon alá. A zongorista sem maradt tétlen, káprázatos uniszónókat nyomtak. A lendület nem tört meg az első óra hátralevő részében, annak ellenére, hogy a negyedik szám egy lírai hangvételű ballada volt. Sőt, mintha csak fokozta volna a feszültséget, amit csak a következő számok energiája tudott feloldani. A közönség óriási, pontosan érezte mikor mi történik, és a finomságokat hangos elismeréssel jutalmazta.

Az estét két részesre tervezték, az első félidőnek hamar vége lett. Ravi meglehetősen közvetlen ember benyomását keltette, miután lejöttek a színpadról kedélyesen beszélgetett az emberekkel. Egyszer csak egy kisfiú kérdezett tőle valamit, azt válaszolta, hogy "persze, menj csak játszani!" A kis csávónak nem kellett kétszer mondani, levágta magát a zongora elé és rácsapott a billentyűkre. Egyből tátva maradt a szájam. Miután a Nagy Ember Fia épp mellettem állt, megkérdeztem, hogy ki ez a kiskrapek?  Mosolyogva válaszolta, hogy "csak hallgasd!" és ő maga is letelepedett egy székre. 

Az elmosódott folt a srác, bal oldlon a sötét folt Ravi.

Nem játszott sokáig a srác, de igazi jazz volt. Nagyon furcsa tartásban, de hihetetlen érzékkel adta elő. Tuti nagy jövő áll előtte, de sajnos a nevét nem tudtam megjegyezni, viszont kiderült, hogy 14 éves. Ekkor sikerült egy-két szót váltani a Mesterrel, a végén megkérdeztem, hogy a második részben ugyanazt játsszák-e? Miután nemleges választ kaptam, hamar eldőlt, hogy bazi későn érek haza...

A második részt Ornette Coleman  "The Tribes Of New York" c. számával indították, hasonlóan a harmadik darabhoz a doboshoz fordulva játszotta el a témát és ha lehet még sodróbb lendülettel csaptak bele a lecsóba. Nem volt megállás, vagy pihenés, egymást követték az improvizációk, szólók. Nekem talán a dobos tetszett a legjobban, bár kicsit rockos benyomást keltett. Ravi Coltrane amikor épp átengedte a terepet a kollégáknak, mindig egy oszlop mögé húzódott. Az egyik alkalommal helyette pont az ellentéte ugrott ki a sötétből: egy vékony, fehér, keskeny ajkú lány, nyakában egy tenor szaxofonnal. Ahogy belefújt a hangszerébe, meglepően telt, kerek hangok jöttek ki belőle. A sound-ja talán kicsit Brecker-es, de a semmiből való felbukkanása mellbevágó volt. Az utolsó néhány számra sem lankadt a lendület, a végén egy olyan impróval, hogy szegény Chelsea láthatóan nem tudta mi fog következni, de aztán minden összeállt egy egésszé.

Hamar vége lett, de meg kellett állapítsam, hogy Tabi tévedett: nem született meg minden fontos zene '68 előtt. Maradt azonban bennem egy adag hiányérzet: nem volt kivel megosztani ezt az élményt. Sajnos volt már ilyen, amikor egymagam körbemotoroztam fél Európát. Hazafelé a metrón az járt az eszemben, hogy mennyire mázlista vagyok, köszi Csilla!

Mekkintos

Tele lett a hócipőm ezzel a szuper, istenijó, semmisemjobbnála iMac-kel! Mac hívők jobb, ha most abbahagyják az olvasást, főleg, ha nem akarnak összeveszni velem... Csilla még 2 éve vett egy ájMeket, azóta is ezzel szenvedek. Bocs a nem annyira számítógépes arcoktól, de most morognom kell egy kicsit.

Először is az ájMek nagyon jól néz ki, dizájnos, klaffa a billentyűzete, szóval minden jól indul, csak az a balfék egér lenne kicsit jobb. Egyrészt a PC-knél nagyjából 2x olyan drága géphez még mindig olyan egér jár, aminek csak egy gombja van, igaz tekerentyű van rajta, ami használhatatlan.  Ráadásul olyan rövid a madzagja, hogy csak a billentyűzethez lehet csatlakoztatni. Ezt már  ezer éve a Sun-nál is utáltam, mert mindig sikerült az egeret padlóra tenni. Értsd szó szerint... A patkány annyira gagyi, hogy még a Mac hívő kollégám is azt mondta, ez az első, amit le kell cserélni. Nos, már egy ideje nincs is vele gond, a Logitech baba dolgokat gyárt. A billentyűzeten meg az a szép, hogy két "delete" gomb van, "backspace" nincs. Hiába no, a Mekk sokkal kifinomultabb! Igaz az egyik az "jobbra delete" és mondani sem kellene, hogy a sima "delete" a "backspace"...

Az ember elkezdi használni, csiri-biri, nagyon szép a kijelzője, hibátlan éles kép, gyorsan rakosgatja az ablakokat, öröm használni. Aztán szokás szerint megfogom az egyik program bal oldalát, hogy átméretezzem az ablakot, de mintha nem érdekelné, marad minden a régiben. Hmmm... A keret jobb alján észrevettem, hogy van valami rovátkolás, na az az egy pont, ahol meg lehet fogni és átméretezni egy ablakot. Kicsit értetlenül néztem ki a fejemből. Korábban mindig azt hallottam, hogy a Vindóz milyen fapados, kényelmetlen, használhatatlan. Na most, ha valamire több lehetőségem van, az miért rosszabb?

Rendben ez nem egy komoly probléma, meg lehet azt is szokni, hogy az ablakot vezérlő elemek a jobb felső helyett a bal felső sarokban vannak, miért ne? Így egyéni. Azt azonban a mai napig nehezen emésztem, hogy a menü mindig a monitor tetején levő csíkban jelenik meg, akárhova teszem is a programablakot. A Kényelem Netovábbja gép egy újabb kényelmetlenséggel örvendeztet meg. Rendben,  ez csak egy koncepcionális különbség - lenne, de azt is maga után vonja, hogy az általam szeretett X-mouse beállítás nem működik. A Mac imádók persze azt mondják, hogy az X-mouse marhaság, de mondjuk nem ez a kérdés, hanem az, hogy egy Unix oprendszer egyszerű dolgokat tervezéséből adódóan nem tud. A buta Vindóz persze igen... Újabb kényelmetlenség, hogy ha a menüt el akarom érni, akkor először a programra kell váltani, csak utána lehet hozzáférni, szóval sokkal több egerészés.

Ezek voltak az első, de tulképp apró problémáim. A következő sorscsapás akkor ért, amikor a terminált, vagyis a parancssort vettem elő. Egy beállítást akartam megváltoztatni, elő a szokásos fájt, abban persze nyoma sincs a dolognak. Nosza Internet, keresgélés, kiderült, hogy a "sztét of árt" junikszon a nagyon okos Alma cég valami eldugott fáljba tette az adott beállítást. Köszi, szeretlek Steve nagyon... Arról nem is beszélve, hogy a junikszokon azért illik szöveges fájlban tárolni a beállításokat, de itt szerencsére plist állományokba pakolják a dolgokat. Gondolom kizárólag a kompatibilitás, meg egyszerűség kedvéért. Ja, hogy a sokat szidott Vindózer sem szöveges állományokba rakja a dolgait? De az akkor is szarabb!!! Illetve az gagyi, ez meg maga a tökéletesség.

A beállítások egyébként tényleg egyszerűek. A "System Preferences" nevű helyen lehet hozzáférni sok mindenhez, többek között a hálózatok beállításaihoz. Csilla új munkahelyén kapott egy IBM, ja nem, bocsi, Lenovo notesz gépet (azóta is irigylem, pöpec kis tablet,) azon dolgozik. Természetesen kell a hálózat a munkához, mi sem egyszerűbb, WiFi megosztás az áj(jjájáj) gépen, és mehet. Ment is simán, csak kicsit kellett rajta berhelni, de tényleg jól ment. Egy darabig, aztán a csatornát fixre kellett állítani, mert automatikusan állandóan ledobta a klienst. Mondjuk ez nem nagy gond, de másnap amikor bekapcsoltam a Mekket, nem ment megint. Hmm... Megosztás kikapcs-bekapcs és minden ok... Klasz, szóval akkor nem csak a Vindózert kell újraindítgatni. Aztán kiderült, ezt ilyenre tervezték. Miért is? Ha beállítok valamit, az újraindítás után miért nem marad úgy? Utánaolvastam a Neten, okos gyerekek írtak rá mindenféle trükkös megoldást, pl egy olyat, amit a 15 évvel ezelőtti Vindózer szintet pont eléri. Van egy szkriptelős valami izé, ahhoz írt "programot". Nos ez nem egy shell szkript, hanem egy olyan "első lépés: menj a System Preferencesbe, második lépés: nyisd meg a hálózati beállításokat..." Gratu, komoly teljesítmény. 

A "Finder" nevű alkalmazást nem nagyon akarnám elemezni, pont olyan "használható", mint Vindózon a zExplórer: semennyire. Fájlműveletek végzésére kifejezett büntetés mindkettő. Nosza kerestem egy proggit, muCommander a neve. Egész tuti kis alkalmazás, Java alapú, amit ha lehet kerülök. A napokban találtam a Rudix nevű okosságot, amiben van "Midnight Commander" is. Pikk-pakk feltettem, már megy is az mc, isteni. És az első használatnál jött a meglepetés! A naccerű Mekk billentyűzeten nincs, azaz nem létezik "Insert" gomb... Köszi. Ezer mittudoménhányszáz dollárért. Jobban megnézve a billentyűzetet, kiderül, hogy jó pár gomb nincs rajta, ami a PC-hez jár. Pl numlock. Mert ha azt ki tudnám kapcsolni, akkor talán lenne insert. Nincs. Ráadásul a funkció billentyűk egy részére Mekk izéket kapcsoltak hozzá, mondjuk fényerő állítást, hangerő, stb. Emiatt a funkciók csak egy plusz gomb lenyomásával érhetőek el. Újabb kényelmes megoldás... Az mc-vel azonban kell valamit kezdeni, uccu neki Net. Ilyen javaslatok, tippek jöttek:

- Ennyi, meg annyi ideje használok Mekked, sosem kellett insert gomb. 

Köszi barátom, igazán segítőkész vagy. Mondjuk az ájFón sem hiányzott senkinek, amíg nem létezett...

- Az insert gomb csak gondot okoz, ha megnyomod, akkor "felülír" üzemmódban lesz. 

Barátom, talán tanulj meg 10 ujjal vakon gépelni és akkor esetleg nem lesz ilyen gondod. Én viszont szeretném magam eldönteni, hogy akarok-e valamit, vagy nem... Ebből az a baj, hogy billentyűzet csere lesz, de sajna most nincsen rá lé. (Az mc egyébként azért kéne, mert sokkal gyorsabb, meg jobban szeretem, mint a mu-t :-)).

A kedvencem mégis a ájMúvi alkalmazás. Omer rámolt fel pár gigatonna videót. Sajnos nem tudom bizonyítani, nincs kép vagy ilyesmi, de simán betelt a vinyó és senki nem szólt egy szót sem, csak másolta befelé az ájMúvi a fájlokat. Hátha fel lehet fújni a vinyót és akkor fér még rá. 

Tudnám még sorolni a szép dolgokat, itt is vannak frissítési mizériák, de mára ennyi elég lesz. Összességében persze nem olyan rossz masina, de ha találkozol egy Mekk-hívővel, és arról kezd áradozni, hogy mennyivel sokkal jobb, mint a Linuksz, a Vindózerről már nem is beszélve, akkor azért mosolyogj nyugodtan egyet magadban és hagyj rá mindent... Szerintem semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint az Vindózer, csak simán más. A Linuksz azért asszem a legtutibb. Ott nem mondja meg senki, hogy mit hogy csinálj, oda nyomnak eléd egy rakat alkalmazást, győzd kiválasztani melyik kell, azt adj neki. Na abban viszont tuti egyetértenek a Mekk és Vindózer hívők, hogy ez utóbbi állításban tévedek :-).
Frissítés: a Midnight Commander probléma megoldódott, mert az okos szoftvert át lehet konfigurálni. Gonosz Mekk, nem tudsz kiszúrni velem! :-)

Végül egy találós kérdés, ez most nehezebb lesz. Mi ez?

Nem, nem, ez egy sörnyitó, amire még rászereltek 13 másik szerszámot festés-mázolás előkészítéséhez. (Nem tudod megtalálni mindet, mert takarva van.) Mondjuk szerintem a sörnyitót sem egyszerű megtalálni :-)

Esett az eső, fújt a szél...

Omer barátom pár napja ment haza, de szerintem most sajnálhatja, hogy nem maradt még pár napot. Ez elég látványosra sikeredett! Rövid történet, de azért tegnap kezdődött. Mivel jelenleg még nem dolgozom, minden dollárocskára szükségünk van, próbálunk spórolni, ahol lehet. A kocsi biztosítása havi négyszázmittudoménmennyi volt, ezért úgy döntöttünk, hogy csak a leglényegesebb, vagyis a kötelezőnek megfelelő biztosítást tartjuk meg. Mindez annak fényében, hogy garázsban áll - bár Csilla ezzel jár dolgozni - jó lépésnek tűnik.

Ma reggel elvittük a gyereket oviba, utána elmentünk a Home Depo-ba linóleum lapokat venni a konyhába. Miután hazaértünk én szépen elkezdtem lerakni, Csilla meg ment dózói (ez Aiyi szótárban a "dolgozni" megfelelője...) Három körül telefon, hogy készüljek, mert visszük a gyereket doktornénihez. Az ovi-rendelő viszonylatot hamar lezavartuk, én be a gyerekkel a dokinénihez, Csilla el parkolni. Aiyikám hősiesen csak az oltásoknál kezdett üvölteni, szóval klasszul ment minden. Aztán ahogy kiléptünk a rendelőből, igen nagyon sötét lett, pedig a Napnak még magasan kellett lennie. Nem baj, közel a kocsi, 2 háztömbnyire, simán odaérünk. Azért a haladás kedvéért Aiyit a nyakamba vettem, persze marhára élvezte, ahogy futás közben a nyakamban ugrált. Miután átértünk az első utcán, a szél kicsit erősebben fújt és még vagy 20 métert tettünk meg, mikor az eső komolyabban rákezdett. Csilla mondta, hogy álljunk be az épp útba eső ház verandájára. Magamban kicsit morfondíroztam, nem kéne-e tovább menni, hiszen egy kis eső nem árthat, láttunk már ilyet, már csak azért is, mert a szél pont a veranda felé fújt, vagyis semmit nem védett az eső ellen. A szél egyre erősödött, Aiyit le is kellett venni a nyakamból, mert elkezdett félni. Ekkor kezdett rá úgy, amilyet soha életemben nem láttam! Iszonyat erős szél fújt, igazi üvöltő hangot hallatva, a villámok pedig 100 méteres körzeten belül csapkodtak, a víz meg ömlött. Megpróbáltunk bejutni a házba, de csengő nem lévén csak kopogtatni tudtunk, de abban a zajban persze nem hallottak meg minket. Ekkor viszont hirtelen sötét lett a házban, kiderült, egy leszakadt vezeték miatt. 

Aztán ahogy az egész jött úgy el is ment. Szerintem 3 percig sem tartott , de tuti száz százalék, hogy 5 percnél nem volt több. Na, szép lassan el is indultunk a kocsi felé. A furcsa az volt, hogy a járdán vagy egy centi vastag víz állt és ahogy a következő utcánál befordultunk, döbbenetes látványban volt részünk. Egy fa kb. 10 méter magasságban teljesen letarolva, az utca pedig térdig ágakkal, levelekkel borítva. 

Az autók az utca közepén várakoztak, mert nem tudtak a leszakadt fáktól továbbmenni. Szerencsére a sarkon egy iskola bejáratát találtuk, be is mentünk, ott már jó sokan várakoztak az idő javulására. Bőrig áztunk, mármint Csilla és én, Aiyi szerencsére nem nagyon lett vizes, mert persze próbáltuk védeni. 

Miután már nem esett annyira, elhatároztam, hogy megnézem a kocsit. Szóval ilyet még nem láttam és hírekben sem nagyon tapasztaltam. Derék vastagságú fák kettétörve, mint a pálcika, az utak mintha Wimbledonban lennénk, annyira zöldek és ami a legmeglepőbb volt, az a hihetetlen mennyiségű víz. A járdákon centi vastagon folyt át, a csatornák nem tudták elnyelni a vizet, ezért a járdaszegély mellett szép kis tavak alakultak ki. A közlekedés természetesen megállt, de olyan szinten, hogy az egyik kereszteződésben minden irányban néhány tíz méteres távolságon belül kidőlt fa állta az autók útját. Az emberek elég jól viselték, sokan kérdezgették, hogy mi a helyzet, próbáltam segíteni mindenkinek, elhúztunk fákat az útról, és persze fotóztam, tiszta katasztrófa-turistának éreztem magam. Aztán odaértem a kocsihoz. Egy comb vastagságú fa pihent a tetején, szépen behorpasztva azt. Megpróbáltam megemelni, simán ment, nagy gond nem lehet majd a kiállással. Uccu vissza, megbeszéltük, hogy ha lehet hazamegyünk a kocsival. Ekkor ugrott be, hogy tegnap mondtuk le a biztosítást :-). Azzal vigasztaltam Csillát, hogy erre tuti nem fizetett volna a biztosító, de azért jellemző az eset. 

Ahogy odaértünk, Csilla azért kicsit azért elfehéredett, mert ha a kocsinak komoly baja van, akkor nem tud dolgozni menni... Szerencsére kozmetikai hibán kívül más gond nincs, az ajtó záródik rendesen, csak hát szegény járgány egyre ütöttebb-kopottabb, és hihetetlenül koszos is lett. Megpróbáltunk kijutni a kelepcéből, szépen szembe az egyirányú utcában. Az első kereszteződésben balra kellett volna mennünk, de egy autó épp tolatott, mire az egyik néni azt mondta, azért jött vissza, mert leszakadt egy vezeték, és nem mer alatta elmenni, bár mások már kikerülték, szóval nem lehetetlen elmenni alatta.

OK, el is indultunk tényleg simán ment a dolog, viszont a néni azt nem említette, hogy kicsit odébb viszont egy kidőlt fa  torlaszolja el a járást... Csilla azt mondta, parkoljuk le a gépet, aztán majd visszamegyünk érte, de láttuk, ahogy egy autó a járdán szépen kislisszolt a főútra. Cseréltünk, végrehajtottam ezt a kis manővert, és már indulhattuk is haza. Illetve csak volna, mert az amerikai autósok is nagyon okosak tudnak lenni, és ha kell, ha nem átmennek a piroson, akkor is, ha nincs hely. Emiatt aztán jó lassan haladtunk hazafelé, de végül bekanyarodtunk a 67-es útra. 

Az utolsó piros lámpánál Csilla észrevette, amint egy néni az autóját takarítja. Jobb kezében egy spangli, ballal meg egyesével szedegette le a leveleket járgányról. Úgy elkezdtünk röhögni, hogy az emberek a betört szélvédőből szedik ki a karnyi vastag fákat, mások a leszakadt vezetékeknél állnak nehogy baleset legyen, kicsit odébb egy fát tövestül csavart ki a vihar, ez a néni meg undorodva szedegetett le 2-3 levelet a kocsijáról... 

Itthon aztán megbeszéltük, hogy óriási szerencsénk volt, mert hát a szabadban vészeltünk át egy hurrikánt. Igen, a tv legalább is azt mondta, tornádó volt. Még nem beszéltem a srácokkal, akik Manhattan-ben laknak, de nem csodálkoznék, ha ők nem láttak volna semmit az egészből, elvileg Brooklyn-on és Queens-en halad keresztül. Azóta is folyamatosan mennek a szirénázó autók, esik az eső, igaz szép csendben, de az nem nagyon tetszik, hogy itt az utcában az autók a legkisebb gázadására kipörög a kerekük...

Zárásként egy találós kérdés: Mi ez?

Nem, nem, ez egy sörnyitó, aminek a másik végére egy festéknyitót szereltek!

Frissítés: Csilla csak kíváncsiságból felhívta a biztosítót, hogy ha nem mondjuk le, akkor fizettek-e volna. A válasz még az előző találós kérdésnél is egyszerűbb: igen :-).
Tegnap átmentem igazi katasztrófaturistába, itt van pár kép:
http://picasaweb.google.com/gerithebikerwithcampa/ViharQueensben

A találós kérdéseket kedvelőknek: lesz még nehezebb is!!!

Zöldkártya interjú

Szokás szerint nem arról írok, amiről eredetileg terveztem, gondolom nem meglepő. Történt ugyanis, hogy ma meglátogattunk az USCIS (Junájtid Sztétsz Szitizensip end Immigrésön Szörvisziz) vagyis bevándorlási hivatal közeli irodáját. Ez az interjú arról szól, hogy bizonyítsuk a mi házasságunk nem kamu, érdek, vagy ilyesmi, hanem valódi. Az idézést már egy hónapja megkaptam. Szépen leírták mit kell vinnem. Kicsit gyanús volt, hogy szinte szóról-szóra ugyanazok, mint amiket az igénylés leadásakor be kellett adnom. Ezekkel miként fogom igazolni a házasságunk valódiságát? Na mindegy, a fotókat azért összekészítettük, csekkfüzet, amin szépen ott van a nevem.

Ha már láttál bevándorlással kapcsolatos filmet, akkor nem lesz nehéz elképzelni az épületet: kicsit lepukkant bevásárlóközpont méretű fehérre meszelt épület, faarcú biztonsági emberek, minden rendezetten, gördülékenyen megy. Az idézés átadása után a "C" szekcióban kellett helyet foglalni, majd pontban 10-kor jött egy pasi, felolvasta a neveket és sorba állította a delikvenseket. Miután végzett, elindította a menetet, ami egy szakasz katonát megszégyenítően menetelt fel az első emeletre. Itt egy kulturált váróteremben csüccsentünk le. Elég kellemesen indult a dolog, szólították az első párt, egy szimpatikus, mosolygós, de tartózkodó öltönyös fickó üdvözölte őket. Aztán jött egy nagyon vidám néni, kézfogás a családtagokkal, "nájsztumítju" mindenkinek. Gondoltam nagy kalamajka nem lehet ez az egész. Aiyi szokásához hűen most is otthonosan érezte magát: segített az amúgy önműködő ajtónak becsukódni. Persze minden arra jövő hivatalos arc aggodalmaskodott, hogy a gyerek majd jól becsípi az ujját, de hát neki esze ágában sem volt ilyesmi, viszont el kellett csapni az időt valahogy. Csilla mondta is, "nem értik ezek a felnőttek, hogy az nem kalap, hanem a kígyó megette az elefántot." Több kisgyerek is volt, az egyik rendesen visított is, persze Aiyinak sem kellett több, elkezdett izegni-mozogni. Nehogy nagy hacacáré legyen Csilla elment sétálni vele. Persze alig álltak fel jött egy mogorva néni és belevernyogott a levegőbe:

- Lazlo.

Így. Ennyi. Semmi miszter, vagy mittudomén, ami itt elég fura, mert bár az amcsikat szokás mindenfélének elmondani, azért hivatalos helyen elég udvariasak szoktak lenni. No mindegy, voltam én katona, nagy lelki megterhelést azért nem jelentett, de nem vettem jó előjelnek. Persze magyarázkodással kellett kezdeni, hogy az asszonka elcsatangolt a gyerekkel egy kis kedélycsillapító sétára, gondolhatod milyen nézés volt a válasz. Miután elhelyezkedtünk a néni belekezdett a kérdezésbe: mióta ismerem Csillát? Korábban jó tanácsként mondták, hogy nem szabad mellébeszélni, mert itt aztán mindent kiderítenek, még az is lehet jobban tudják a történteket, mint én. Ennek megfelelően mondtam, hogy tizenéves koromtól. Mire azt mondta úgy érti a kapcsolatunk mikor kezdődött... Izé...

Csilla októberben jött ki, én meg márciusban, afelől érdeklődött, mi történt a két időpont között. Elkezdtem mesélni miként próbáltam a cégen belül állást találni az itteni irodában, de ez nem érdekelte, inkább kiselőadást tartott arról, hogy mi a hivatalos útja egy ilyen házasságnak... Ahogy haladtunk a kérdésekben, eljutottunk a bankszámlához.

- Van-e közös bankszámlánk?

- Van.

Bólint.

- Van-e saját bankszámlám?

- Van.

Csúnyán néz.

- Bank neve?

- Citi Bank Hungary.

Mérges nézés.

- Úgy értem itt Ámerikában??? Itt vagyunk Ámerikában, csak ez számít!

Őőőőő... Izé... Akkó' mé' nem azt kérdezed, amire kíváncsi vagy? Amúgy meg nem mindegy, hogy hol van bankszámlám?? És ha egy svájci bankban, vagy éppen a Kajmán szigeteken vannak a megspórolt dollár százezreim? (jójó, millióim...). Csilla már rutinosabban válaszolt, hogy nincs. Persze van, hiszen szükség lehet forint alapú számlára, meg otthon mi a fenét használna...

- Hány hálószobás lakásban élünk?

- 1.

A lakással kapcsolatban érdeklődés közben jön a keresztkérdés:

- Ki fizeti a számlákat?

Hát, ugye becsületes gyerek vagyok, meg már feléltem a forintocska tartalékomat, szóval:

- She.

Mármint Csilla, hiszen ő dolgozik. Kicsit később:

- Ki tölti ki a csekkeket?

- Én.

Na ezen értetlenkedett pár percet. Pedig pofonegyszerű, a papírmunka az enyém... Az egésznek csak az volt a jelentősége, hogy megkérdezze mennyi a kecó bérleti díja...

- Él-e más rokonom jueszéjben?

- Igen, nagybácsi, nagynéni.

- Ők tudnának engem támogatni? (petíciót benyújtani... ez az, amivel Csilla folyamodott, hogy maradhassak.)

Hááá, mondom: - Nem tom, nem kérdeztem tőlük...

- Nönö... Olyan rokon kell, aki nyújthat be petíciót, mármint anya, apa, tesók.

Csókolom, akkó' talán tessék ezt kérdezni...

- Ja nem, olyan nincs...

- Volt-e tagja katonai szervezetnek, kapott-e katonai kiképzést?

Gondoltam most vigyázz Geri, jön a csőbe húzás!

- Igen.

Nézi a papírokat, majd:

- Akkó' méénem azt írta be?

Azért itt megingott a felkészültségbe, meg "mimindenttudunk"-ba vetett hitem...

- Őőőő, azt írtam be, még egy külön lapon le is írtam, hogy akkoriban kis hazámban kötelező volt az ilyen mulatság... (A másolaton ellenőriztem, jól írtam be...)

Szerencsére legalább azt a lapot megtalálta... Azon már meg sem lepődtem, hogy pár dolgot többször is megkérdezett, biztos azzal akart jól kizökkenteni a magabiztos válaszaimból. Aztán jött a banális kérdés:

- Kedves neje mikor született?

Mire ezt kitaláltam, leizzadtam rendesen. Persze tudom mikor született, csakhogy amíg mi normálisan év/hó/nap sorrendben írjuk az dátumokat, addig az angolok nap/hó/év sorrendben, és hát az amcsik szeretik a változatosságot, szóval itt a sorrend hó/nap/év... Gondolhatod, mire összeraktam a megfelelő permutációt...

A vége felé Aiyi már rendesen rendetlenkedett, kellemes volt megszabadulni az egyébként nagyon is antipatikus nénitől. Nem is ellengyógyszerész, inkább rosszindulatú. Ahogy ballagunk lefelé a lépcsőn, Csilla megjegyzi egy hálószoba és egy gyerekszoba. Jójó, de gyerekszobát nem kérdezte, csak a hálószobák számát. Meg Csilla szerint nem is ezeröt a pecó, hanem ezerhárom, mert kétszá' a garázs. Igaz, ugyanazon a számlán fizetjük... Meg hogy ki a fene gondolta arra, hogy Csilla munkaszerződése bizonyítja a kapcsolatunk valódiságát? Mert ezt kérte a boszi, persze nem volt nálunk...

Szóval kicsit felpaprikázta magát Csilla is, de a kocsinál már röhögve abban maradtunk, hogy mielőbb el kell kezdenem dolgozni, mert kell a lé a fellebbezésre :-D

Utóirat: még mielőtt valaki belém köt a dátumok helyes leírásával kapcsolatban: ha sorba rendezel, akkor az évszám az első rendezési szempont, így ez csak nálunk látszik rendesen.

Utóirat kettő: az előzőhöz kapcsolódik a névsorrend, illetve elnevezés. Az amcsik rafináltan "förszt ném"nek és "lászt ném"nek hívják a neveket. Mármint keresztnév és családi név. Persze a sorba rendezéshez hogy, hogy nem, ismét csak a mi sorrendünket használják, vagyis felcserélik a neveket és vesszővel választják el (hogy lehessen tudni, itt csere volt...) Jól is néz ki minden nyomtatvány, mert úgy kezdődnek: "lászt ném"... Azt már ki sem fejtem, hogy ilyenkor persze a lászt a förszt, szóval megint egy okos elnevezés.

Találtam érdekes adalékot a mértékegységekhez, de azt majd később.

Frissítés: Na, mindezen szívatások után a mai nappal kézhez kaptam a zöldkártyát! 

Egy rövid: A riasztó

Visszatérő kérdés: Hogy érzed magad. Nos, teljesen otthonosan! Kicsit ugye zaj-freak vagyok, erre 0:48-kor megszólalt az utcában egy riasztó - nem először. Tisztára, mint Pesten, még a "dallama" is ugyanaz. A következő ilyennél verekedni fogok, mert persze Aiyi felébredt.

Kidühöngtem magam, megyek aludni, az érdekesebb dolgokról később...

A hitelválság igazi oka

Oknyomozó riport

Mindig úgy alakul, hogy másról írok, mint amit eredetileg tervezek. Most például ez a nagyon fontos téma ugrott be! Mert ugye mindenki azt hiszi a bankok rossz hitelezési szokása, a profit hajhászása okozta a másodlagos jelzáloghitel válságot*. Nos nem, a bankok nem csináltak semmit sem rosszul, csak egy tényezővel nem számoltak. Ennek jártam utána.

Történetünk ott kezdődik, amikor Csillával elhatároztuk, itt maradunk ebben a lakásban legalább 4-5 évet. Az okok prózaiak: olcsó, jó helyen van, közlekedés rendben, iskola-óvoda a közelben, garázs az épületben, más nem is kell. Mindez rendben is lenne, de a lakás, hogy is mondjam, szóval "szépen" kifestették, mielőtt beköltöztünk. A "szép" ugye relatív fogalom, nos az itteni festés kb. egy faluvégi garázs falán menne el "szép"nek. Ezért elhatároztunk, mielőtt elkezdek dolgozni kipingáljuk a kecót. Miután már részt vettem 1-2 lakásfelújításban, úgy gondoltam itt Amcsiban sem okozhat különösebb gondot. Pár hete vettünk egy csiri-biri akkus fúrógépet, ugye ez jól jöhet minden munkához, ütve fúr, állítható a nyomatéka, amit csak akarsz. Imádom az ilyen kütyü-mütyüket, igaz, ezt használtan, illetve a gyártó által felújítottan szereztük be - féláron. A nagy jó az egészben az, hogy ez egy rendszert alkot, ezért a csiszológéphez tényleg nagyon olcsón jutottunk hozzá. Gondoltam nekiesek a falnak a csiszolóval és pikk-pakk olyan lesz a felület, amire már csak rá kell pingálni a festéket és örülünk. Na itt jött az első koppanás. Valami olajos trutyival kenték le az egyébként tapétázott falat. Mint kiderült, Ámerikában teljesen normális a fürdő tapétázása, én mondjuk sosem hallottam ilyet és eszembe sem jutna, de már tapasztaltam fura dolgokat, szóval nem lepődtem meg. Na de, ha tapéta, akkor azt nem probléma lekaparni - gondolná az egyszeri munkás, neki is zuhantam. Anyagbeszerzés közben Csilla talált egy "14 in 1" eszközt. Ez egy érdekesen kialakított spakli: található rajta 6 lap fejű csavarhoz kulcs, át lehet alakítani csavarhúzóvá (sima és kereszt slicc) és természetesen sörnyitó. (Mondjuk csak 13 eszközt találtam meg...) Szépen kiéleztem és uccu! 2 nap alatt sikerült is lekaparnom 1, azaz egy falat. Ennél a pontnál jeleztem kis feleségemnek: ne tovább, sose leszünk készen, ha így folytatom. Valami hihetetlenül felragadt az az olajos izé a falra, de olyan ronda is, hogy nem lehetett fent hagyni. Szerencsére egy ismerős mondta, hogy egy bizonyos "joint compund" nevű anyaggal érdemes a falat kiegyengetni. Mint kiderült ez glett és fel lehet hordani a festékre is. Ha eddig sok negatívumot mondtam a helyi viszonyokról, akkor itt az ideje az áradozásnak. Mesés! Ha már gletteltél, akkor tudod milyen kínlódás valami jó anyagot keverni gipszből, tapétaragasztóból, diszperzitből. Ez is gipsz alapú, de habosított - ezért nagyon kicsi a fajsúlya (itt jobb a fajsúly, mert egyébként nagyon sűrű...), előre bekevert cucc, direkt erre a feladatra fejlesztve. Az ember ráteszi a glettvasra, elhúzza és jön a meglepetés. Az igaz, hogy az anyag jobb, mint tökéletes, de ahogy elhúzom, elsőre jó, aztán olyan mélyszántást húzok bele, amilyet még soha. Nézem mit rontottam el. Felfektetem a vas tiszta oldalát, nagyjából a közepéig feküdt fel, a másik oldala elállt a faltól - úgy egy collnyira! (Hehe, jó lenne tudni mennyi az egy coll, mi?) Megmértem, 22 mm! Ennyire hullámos falfelületet még nem láttam. Hozzá kell tenni itt másként építkeznek, mint otthon. Filmen tuti láttál már olyan félig kész házat, ahol az épület váza látszik fából, aztán jön a gonosz, a főhős meg szögbelövő pisztollyal a fóliához szögezi a fickót. Ebből úgy lesz ház, hogy a gonosz helyett gipszkarton lapokat rögzítenek a vázra. Ez sosem lesz olyan szép egyenes, mint amilyen Józsibácsi tud vakolni, de mondjuk így sem értem miként lett ekkora hepe-hupa benne... És persze nem olyan, mint a hullámpala, hanem inkább négyzetrácsra hasonlít, ezért sehogy nem tudtam szépen kiegyenesíteni. Más ötletem nem lévén jó vastagon vittem fel az anyagot a mélyedéseknél, a kiemelkedéseknél meg alig valamit.

Ennél a pontnál kezdtem el gondolkodni a hitelválságon. Az eredeti verzió szerint a bankok bódog-bódogtalannak adtak hitelt, nem ellenőrizték a fizetőképességet, így az amcsi nép fedezetlen hiteleket vett fel, amit törvényszerűen bedőlt. Á, frászkarikát! Az odáig rendben, hogy felvették a hitelt, elkezdték törleszteni a lakás árát, aztán 3-4 év után ki kellett pingálni, na akkor döbbentek rá ők is arra, amire én, és azt mondták: hát ezért a gagyiért nem fogok fizetni! És tömegesen leálltak a törlesztéssel. Szegény Dick Fuld, ha értett volna az építőiparhoz, akkor most is a Lehmann főnöke lehetne!

Na jó, azt azért el kell árulnom, ez egy viszonylag régi lakás, amit valami hihetetlen trehány módon festettek ki, mielőtt beköltöztünk volna. Egyszerűen nem értem, hogy lehet pölö penészes falra pingálni? Itt ilyet is találtam.

Zárásként egy találós kérdés, mi ez?

Nem, nem, ez egy sörnyitó, aminek a másik végére egy drótkefét erősítettek.

Utóirat: a fal egyébként egész szép lett, ezt az anyagot csiszolni is élvezet, nem porzik annyira és könnyű leszedni. Holnap alapozás, festés. Az alapozó is nagyon baba: vakítón fehér és hihetetlenül fed, a rozsdát is simán eltakarja. Hehe, tulajdonképpen itt élmény dolgozni!

*Sajnos csak angolul. Hmmm... Egyszer úgy mérte egy Internetes oldal az ismertséget, hogy a Wikipedia cikk hány nyelvre volt lefordítva. Innen látszik, hogy minket egyáltalán nem érintett a világválság...

Hétvége a tónál

Ez egy régebbi írás május utolsó hétvégéjéről, gondoltam felteszem ide is... 

Mióta itt vagyok a hétvégén először hagytuk el NYot, nagyon rám fért már ez a kis kiruccanás. Kicsit bezártsági érzésem volt, pedig hát a város nem nevezhető egy néhány négyzetméteres patkánylyuknak... A Sebago tónál a kenu szövetségnek van egy állandó tábora, természetesen Csilla tagja a szövetségnek, így a hétvégére kibéreltünk egy "kabint", ráadásul hétfő ünnepnap volt (Memorial Day). Péntek reggel elvittük Aiyit az oviba, mi pedig nekiálltunk csomagolni. Nagyon jól haladtunk minden a terveknek megfelelően alakult. Bár arra azért nem gondoltam, hogy a felszerelést, amit viszünk, 5 fordulóval tudom csak levinni a kocsihoz... Délben irány a gyerkőcért, majd be a kocsiba mindent, és indulás. Csilla rutinosan beállította a GPS-t, indulás után még megálltunk pumpát venni egy bicajboltban. Itt kezdődött a kalamajka. Nem lehetett a nekem kellő belsőt kapni, csak egyetlen egy darabot! Az is hosszú szeleppel ellátott. Klaszul néz majd ki, ha defektem lesz és berámolom... Pumpát természetesen nem lehetett kapni, csak 35 $-osat, ezt inkább kihagytam. Pont olyan egyszerű kis darab, mint amit a Decathlonban is lehet kapni, csak kicsit drágább...

Vissza a kocsiba, irány az úti cél. Kicsit furcsa volt, hogy miután átértünk Manhattan-be, a GPS déli irányba fordított, ugyanis észak felé kellett volna menni. Mindez péntek délután... El tudod képzelni... Az az igazi lépésben haladás, sehova sem jutás. Agyzsibbasztó. Egy idő után elegem lett, kérdeztem Csillát, hogy szerinte merre akar vinni. Mondta, hogy egy alagúton akar átvinni, na ezt jó felülbíráltam és észak felé fordítottam a kocsit. Itt sem sikerült valami jó tanácsokat adnia, másfél óra alatt tudtuk elhagyni Manhattant. A városból kiérve is elég zsúfolt utakon jutottunk ki, de az már gyerekjáték volt, viszont GPS-ben többet nem bízom igazán...

Ahogy kiértünk a tóhoz, minden elhagyatottnak tűnt. Az emberek úgy döntöttek, hogy nem a nagy forgalomban mennek ki. Ezért aztán a táborvezető sem volt ott, nekünk meg nem volt kulcsunk a kabinhoz. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy valamit rosszul csináltunk, amikor megjelent egy fickó egy kulccsal a kezében, és azt kérdezte, hogy melyik a "Lakeside" kabin? Csilla megmutatta neki, és megkérdezte, honnan van a kulcs. Emberünk azt mondta, hogy miután lefoglalta a kabint, a táborvezetőtől kapott egy levelet, amiben a kulcs érkezett. Ekkor kezdtünk azon gondolkodni, hogy fel kellett volna bontatni azt a levelet, ami délelőtt érkezett... Szerencsére van egy nagy közös épületrész, ami nyitva állt, úgy döntöttünk, ha a nem érkezik meg a táborvezető a kulcsokkal, akkor ott alszunk. Előtte azonban körülnéztünk, Csilla találkozott ismerősökkel. Említették, hogy a közös házban kiraktak pár egérfogót. Próbáltak segíteni, hogy juthatnánk a kulcsokhoz, és persze felajánlották a segítségüket. Ahogy közeledett az este, gondoltuk, ideje vacsizni és lefektetni Aiyit. Elkezdtünk megágyazni, amikor a gyerek egyszercsak elkezdett sírni. Többféle módon adja ezt elő. Amikor hisztizik, akkor iszonyat hangerővel nyomja, és inkább visít, de van egy nagyon jellegzetes sírása, ami sokkal halkabb, viszont nagyon keserves. Ezt az igazán problémás eseteknél szokta "elővenni". Na ez is olyan volt. Persze kapásból eldobtunk mindent, Aiyi meg jött - kezén az egérfogóval... Egy pillanatra levert a víz mindkettőnket, én egyből azt hittem, hogy eltörte a kézfejében a csontokat, vagy az ujjait, végül mégiscsak ilyesmire lett kitalálva a szerkezet, de szerencsére a fájdalmon és az ijedségen kívül más baja nem esett.

Időközben megérkezett a táborvezető, adott kulcsot, így elfoglalhattunk a kabint. Alig, hogy elkezdtük kipakolni a cuccokat, Aiyi megint elkezdett sírni, igen azon a keserves hangon. Ez alkalommal azonban nem lehetett tudni pontosan, hogy mi történt, mert nem volt semmi látható nyoma a dolognak. Ahogy keresgéltük egy bogarat láttam rajta elszaladni. Szegény gyerek jól belekezdett a táborozásba.

Innentől kezdve tulképp minden simán ment. Mindhárom nap bicajoztam, hihetetlen jól esett. Az utak kialakítása nagyon más mint itthon. Ez egy nemzeti park, nem tudom, hogy ez kivételt jelent-e az egyéb utakhoz képest, minden esetre itt a kereszteződéseknél körforgalom van, de ez sok esetben azt jelenti, hogy a kör ellenkező oldalát nem is látni, mert közte van egy sziklás rész, vagy valami hasonló. Nagyon jól megcsinálták ezeket. A forgalom kicsi, egy szó, mint száz, jókat tekertem.

Közben Csilla és Aiyi a medencében pancsoltak, de amikor visszaértem, elmentünk evezni. Vasárnap beültem egy kajakba, igaz nem versenyhajó, de azért kajak. Olyan érzés volt, mintha 2 hete még eveztem volna, egyáltalán nem érzetem azt a 25 év kihagyást!

Esténként vacsorára meghívtak, ennek 2 előnye volt, lehetett dumálni, és igen, nem kellett főzni :-).

Pár kép a hétvégéről:

Tó

Hód-történet

A táborról majd egy másik írásban részletesebben, mert valahogy nem az az igazi "amerikai" hely...

Beperellek!!!

Igaziból a múlt hétvégi bicajozásról akartam írni, készítettem képeket is hozzá, de a mai eset előrébb való. Sokkal rövidebb is :-).

Elhatároztuk, hogy kicsit kifestünk itthon, mert a fürdő meg a konyha olyan rondán van lefestve, ami jó esetben egy garázsban még elfogadható, de a kecóban nem igazán. Már megvettünk mindent, de nincs létránk, ezért Csilla ma reggel lefelé menet megkérdezte az egyik itt dolgozó kollégát, hogy van-e és kölcsön adják-e? A válasz az volt, hogy a főházmesterbácsitól (superintendant :-)) kell elkérni. A liftből kilépve épp ott állt a fickó egy nővel az oldalán, persze Csilla egyből megkérdezte a létrát. Mire a nő válaszolt, hogy "nem, nem adja kölcsön, mert leesünk róla és akkor őt fogjuk beperelni"...

Nem, ez nem vicces. Eddig csak filmen meg mesében találkoztam ilyesmivel, de itt tényleg ez a véres valóság.

A mértékegységekről

Ha valami Amerikában idegesítő, az a mértékegységek...

Rendben van, nem használják az elég jól kitalált metrikus rendszert, ezzel nem lenne gond, de az itteni mértékegységek teljesen légből kapottak! Semmi közük egymáshoz, az átváltás nehézkes, de elvannak vele, és működik. Ja és a legviccesebb, hogy természetesen az egész alapja a metrikus rendszer, mert az nagyon pontosan, tudományosan van definiálva, így csak annyi dolguk van, hogy 1 mérföld ennyi meg ennyi méter...

Lássuk. Ha már szóba került a mérföld, akkor nézzük a hossz mértékeket. Az az elv, hogy különböző igényekhez különböző mértékegységet használnak. Így az amerikai fociban yard a mértékegység. Ezzel nem is lenne gond, hiszen ez majdnem egy méter (1 yard = 0.9144 m), de egy yard az 3 feet, vagyis 36 inch. Mert van ám nekik másik méter-szerű mértékük, a feet. Amit, ha osztani akarsz, akkor a collt, vagyis az inchet lehet használni, de ebből 12 kell egy lábhoz... Klasz mi? Természetesen az inchet sem 10-es számrendszerrel osztják, hanem felezik. Imádom, amikor a fúrószárak mérete 15/64" és 3/16". Na most melyik a nagyobb?? Na nem baj, jó lesz ez. Az utakon a közlekedési táblák megadják, hogy a következő elágazás 300 lábra van. Na jó, akkor számítsuk át a lábat mérföldre. Normál esetben 1000 láb lenne egy mérföld, esetleg, ha valami informatikus találta ki, akkor 1024, de nem! 5280 láb tesz ki pont egy mérföldet. Ezt is jól össze lehet hasonlítani... Szerencsére következetesek, néha lábban, néha negyed mérföldekben adják meg a távolságot... Yardra átszámítás meg a hármas szorzó miatt igazán egyszerű, 1760.

Következő kedvencem a hőmérséklet. Ugyebár Farenheit. Szerencsére a hosszmértékekkel ellentétben ezt gyakorlatilag csak az USAban használják, és egy nagyon pontos mértékegység, mert Farenheit az emberi test hőmérsékletét vette alapul, de vagy beteg volt, vagy valami hasonló, mert kicsit pontatlanra sikerült a skála. Ezt korrigálandó később pontosították, hogy a víz fagyáspontja (32 fok F. Na most, hogy miért pont 32...) és forráspontja (212 F) között pontosan 180 fok legyen. Röhögő görcsöt kaptam, amikor először mondta Csilla, hogy 100 fok lesz. Persze, Pesten szokott lenni 200 is. Aztán persze kevésbé röhögtem, amikor átszámoltam, hogy az majdnem 38 fok rendes mértékegységben... Az átszámítást meg felejtsük el, ez nekem még gép előtt is nehezen megy:

[°C] = ([°F] - 32) · 5/9

[°F] = [°C] · 9/5 + 32

OK, a nehezén túl vagyunk, a többi már nem olyan fontos. Bár a nagy liblingem a "cup". Nem, nem bicajversenyről van szó, ez egy űrmérték, amit leginkább a konyhában használnak. Igen vaze, külön mértékegységük van a konyhához! Amúgy az átszámítás itt is egyszerű, mert 1 cup az 240 ml. Vagy nem. Mert van nekünk is itthon egy 1 cuposunk, de azon a felirat 237 ml. Jójó, a reggeli kakaónál nem sok jelentősége van, ha 237 ml helyett 240-nyi tejet adsz a kakaóporhoz, de ha felnézel a vonatkozó Wikipédia oldalra, akkor látszik, hogy kismillió féle cup létezik. Ez amúgy igaz a többi, értsd MINDEN szerencsétlen mértékegységre. Igen, a yardra is vonatkozik, abból is van vagy 8 féle. Az sem véletlen, hogy az említett oldal nincs igazán sok nyelvre fordítva... Viszont legalább nincs gond, ha ennél kisebb mértékre van szükség. Ott van ugyanis a teaspoon, vagyis a teáskanál. Ne röhögj, ez az USAban létező mértékegység, simán megadnak benne értékeket, állítólag a gyógyszerészetben is használják. Ez legalább pontos: 1 tsp = 4.92892159375 ml.

Na itt jönne a képbe a cubic inch (köbincs...), de ezt inkább kihagyom. Helyette tárgyaljuk a nagyszerű "fl oz"-t. Ez a fluid ounce rövidítése, és totál értelmetlen egy mérték, de ezen már nem csodálkozunk. Egy "fl oz" 30 ml, szóval legalább ez egy stampedli körül van. Ezt viszont használják tömeg mértéknek is, mert ugye ha térfogat mérésére vizet használsz... Illetve mégsem használják, a tömegre a sima "oz" dukál. Viszont az "fl oz"-ból származtatják, és legalább az "fl oz"-re néha simán "oz"-ként hivatkoznak. Egyszerű.

A nagyobb méretekhez külön mértékegység jár a térfogatnál is, ez pedig jó barátunk a gallon. Nagyjából 4 liter, de a részletesen nem tárgyalt köbinch-et könnyű átszámítani, mert 231 tesz ki pont egy gallont. De, hogy ne legyen semmi gond, ezért 3 használatban levő definíció létezik. Az egyik a sima amcsi, ami 3,78 liter, aztán a "száraz" gallon, ez 4,4 liter, és az angoloknak az imperiális, ami 4,5 liter. OK, itt az USAban nyilván csak az egyiket használják. Vagy a simát, vagy a szárazat... A sort még lehetne folytatni, ha érdekel itt van egy jó cikk, a táblázatok magukért beszélnek. Még szerencse, hogy a kézi kütyümre találtam egy átszámító programot, csak elég idétlen, amikor valaki mond valamit, hogy mondjuk 72" (coll/inch) hosszú egy zuhany cső, akkor előkapom a gépet és számolgatok...

Ami még fura dolgokat produkál, az a közlekedés, de erről egy másik bejegyzésben írok...

Hétvége

Bár úgy terveztem, hogy először a régebben történteket írom le, a hétvége annyira jó volt, hogy mégis megváltoztatom az eredeti elgondolást.

Hosszú hetek óta most először nem mentünk el a tóhoz, hanem itthon töltöttük az időt. Szombaton délután elhatároztunk, meglátogatjuk a tengerpartot. Akarom mondani az Óceán partot. Mondjuk a homokban mászkálva nem hiszem, hogy sok különbséget lehet látni, de ez most mellékes. Összerámoltuk egy kis elemózsiát, raktunk el jó sok vizet, aztán uccu neki irány a beach! Végül is ide mentünk: Jacob Riis Park. Rég éreztem magam ilyen jól tengerparton! Először is hihetetlen jó idő volt, a víz meleg és amikor az életmentők hazamentek, akkor kezdett jobban hullámozni az óceán. Nagyon jót szórakoztam, igaz nem volt se buggy boardunk (ez olyan mint a surf, csak hasalni kell rajta), se szörfünk, de úszva is nagy élmény volt a hullámokon lovagolni. Aiyi eleinte a lábát sem akarta a vízbe tenni, de aztán megbarátkozott a hullámokkal, annyira, hogy a vége felé a kezemet fogva ment befelé, és azt mondogatta: még, még! Nem nagyon zavarta a feje fölött átcsapó hullám, olyankor kicsit nyalogatta a szájáról a sót, majd ismét: még, még! A "hullámlovaglás" annyira kifárasztott, hogy azt hittem másnap nem fogok tudni bicajra ülni. Mert megbeszéltem egy közös bringázást újdonsült ismerősömmel. Ennek vicces az előzménye, kísértetiesen hasonlít Dani esetéhez. A helyszín ezúttal egy bicajbolt volt, ahova klipsz szíjért mentem, hogy a bicaj nyerge alá tudjam a pótbelsőt kötni. A manusz köszönés helyett megkérdezte, honnan van a gépem? Miért ilyenem van? Majd hosszabb beszélgetés után megkérdezte tulképp miért is néztem be a boltba?

Na ezzel a fickóval találkoztam vasárnap reggel f8-kor, és mentünk át a Prospect Parkba. Eleinte kicsit féltem, hogy nem leszünk azonos súlycsoportban, de kb. egy szinten vagyunk, így nagyon jót tekertünk, csak neki dolgoznia kellett menni, ezért korán lelépett. Egyébként nem eredeti amcsi arc, szerelmi ügy miatt keveredett NYba, mondjuk ez is vicces, hogy az első ember, akibe belebotlok, hasonló cipőben jár, mint én :-)

Mielőtt hazament, útbaigazított Manhattan felé, ő haza én pedig irány a Central Park a Williamsburg hídon keresztül. A Szabadságszobor után talán a legismertebb nyi ojjektum és ez volt az első alkalom, hogy bicajoztam benne. Komolyan mondom jó élmény volt. Rengeteg ember, többé-kevésbé fegyelmezetten közlekednek, sportolnak, szóval tempósan lehetett haladni. Az aszfalt hibátlan, így rengetegen görkoriztak. Na ez az, amiben mondjuk a Margitsziget példát vehetne! Jó, tudom, pénz, de annyi marhaságra költünk, hogy egy új csíknak simán bele kéne férnie.

Haza felé  a Queensboro hídon jöttem, majd a Queens boulevard. Hát, ez utóbbi nem valami vicces hely, bazi forgalom, rossz útfelület, 2x3 sáv + 2x2 sáv szervízút, szóval randa. A végén le is mentem róla, egy kerülő, de barátságosabb útvonal kedvéért. Viszont 20 perc alatt hazaértem a hídtól, ami azt jelenti azért itt is emberiek a távolságok, Manhattan simán biccajjal elérhető.

Délután sajnos esett, így nem tudtunk elmenni sehova, azonban ma Csilla korán végzett és a szombati napon fellelkesedve mondta, hogy ugorjunk le ismét a tengerpartra. Ezúttal a Rockaway Beachre mentünk. Érdemes térképről műholdas képre váltani. Az "Athletic Style Promotions" felirattól jobbra igazi, lepukkant betonlakótelepet látni, sokkal rondább, mint amit valaha otthon láttam. Na itt ezeket "prodzsekt"nek nevezik. Klassz kis ellentmondás van a Beach 59th Street két oldala között. Amúgy az emberek barátságosak, sőt, a balra levő részen még akár lakni is lehetne. Az egyetlen komoly széséghiba, hogy a JFK leszálló pályája pont útba esik, így percenként elhúz egy repcsi félmagasan... NY amúgy tele van hasonló helyekkel. Úgy értem az ember azt gondolná a tengerpart az igazi milliomos negyed, erre kiderül itt frankó nyomornegyedek néznek az óceánra, ipartelepek fekszenek a legklasszabb partokon, az emberek meg milliókat fizetnek, hogy Mahnattanben zsúfolódjanak. Szóval ezt nehéz megérteni miért alakult így. Mondjuk ma nem volt olyan jó idő, de azért Aiyi ma is felbátorodott a vége felé, úgy kellett elrángatni a vízből.

Na, még egy csomó mindenről akarok írni, de majd csak később...

Gyereknevelés

Többen kérdezték, hogy milyen a gyereknevelés NYban?

Sok minden nem tetszik itt, de a gyereknevelésre azt hiszem nagyon jó lehetőségek vannak. Persze fontos hangsúlyozni ismét, hogy NY iszonyat nagy, így amit írok valójában csak Queens-re igaz, illetve ezen belül inkább csak a Forest Hills-re. Először is kb. 1 km-re vagyunk Flushing Meadows-tól, ez az a rész, ahol a US Open teniszversenyt rendezik. Nagyon szép környezet, parkos, egy modern sportközponttal, ahol a korcsolyázástól a teniszezésen keresztül az úszásig mindenre van lehetőség. Általában is igaz, hogy a "teremsportokra" jó lehetőségek vannak NY-ban, illetve gondolom az egész USA-ban. De ugye a kis csaj egyelőre oviba jár. Nos minden második utcában van egy óvoda, lehet válogatni. Az ilyen korú gyerekeknél azt hiszem előírás, minden esetre vagy 4 gyerekre jut egy óvónéni, ennek megfelelően persze meglehetősen borsos ára van az ovinak. Heti 5 alkalom teljes napra olyan 1500/gyerek/hó. Ebben azért van rengeteg képzés, tánctanár jár hozzájuk, van tornatermi foglalkozás, és persze a szokásos éneklés stb. (Mondjuk elég vicces, mert a gyerek egy zsidó oviba jár, ennek megfelelően tanulják a zsidó ünnepeket, dalokat. A csoportba járnak még ázsiai, afrikai, indiai és hottentotta gyerekek. El tudom képzelni milyen lehet mondjuk japánéknál, amikor egy gyerkőc rákezd, hogy "Sabbath, Shalom..." :-)) Ha majd eléri az iskolás kort, akkor is rengeteg hely között lehet választani, mert általánosból is sokat láttam. Ezekhez az iskolákhoz természetesen tartozik sportpálya (kosár, tenisz, foci (soccer)). Nyelvtanulásra leginkább a spanyol a nyerő, mert NY gyakorlatilag 2 nyelvű, rengeteg spanyol ajkú él itt és nem nagyon tanulnak meg angolul, ezért mindenütt két nyelven írnak ki mindent. Ebből persze adódik, hogy a spanyol oktatás elég magas szinten van.

Az ovin, iskolán kívül fontos természetesen a játszótér. Na ebből is rengeteg található, általában jól felszereltek, rendesen karbantartottak. Nyáron, amikor nagyon meleg van, folyik a víz egy biztonságosan kialakított szökőkútból, tudnak pancsolni a gyerekek. Ami mondjuk hiányzik, az a homokozó, ez valami oknál fogva nem létezik a játszótereken. Sajnos a gyerekek nem veszik figyelembe a felnőtt bácsik tervezési elveit és továbbra is szeretnek homokozni, de miután nincs, ezért a fák körül a földet kapirgálják... Esténként gyűlik is a mosás.

A parkokról majd egy külön írást szeretnék összehozni, de fontos megjegyezni, hogy itt tényleg van olyan, hogy park-kultúra. Bár Dani rámutatott, hogy Pesten a Margitsziget valami hasonló funkcióval bír, ez itt egy kicsit más. Miután a városból kijutni nem egyszerű feladat, ezért ha valaki mozogni, kikapcsolódni akar, akkor valamely közeli parkot választja. Én pl.: a Forest Parkba járok bicajozni, na nem egy nagy tér, de közel van és még ha rövid is a pálya, csendes, a levegő tiszta, és viszonylag kevesen vannak. Apropó levegő. NY-nak nem csak a méreteihez képest, de úgy összességében is jó a levegője. Itt eddig nem éreztem, hogy nagy szmog lenne, még akkor sem, amikor áll a levegő.

Összességében szerintem jól lehet gyereket nevelni. Persze az is igaz, amit egy indiai kolléga mondott egyszer Budapestről: "Nagy, koszos város." Ami azért baj, mert ha egy gyerek tizenéves korba lép és netán valami "outdoor" sporttal szeretnek foglalkozni (síkvízi kajak, kenu, monti, bicaj stb.) arra nem igazán van lehetőség.

Röviden ennyi, a parkokról megy egyebekről később írok.

Frissítés: a zajról megfeledkeztem. Elég fontos tényező, hihetetlen zaj van. Megy minden lakásban a légkondi, és ha kinyitod az ablakot, akkor zümmög az egész utca. Még füldugóval is hallani. Azt hiszem az amerikaiak hallása egy kicsit rosszabb lehet, mint nálunk. Természetesen a módosabb környékeken nyilván csendesebb, akinek saját háza van, kisebb forgalmú út mellett lakik stb.

Frissítés 2: ma bicajozás közben észrevettem, hogy a Meadows tónál lévő konténer nem más, mint egy csónakház! Szóval árnyalódik a kép, mert evezésre is van lehetőség. Gondolkodom is rajta, hogy idővel kéne venni egy kajakot, és délutánonként lejárni evezni egyet...

Beilleszkedés...

Többen kérdezték már, hogy érzem magam, mennyire sikerült beilleszkedni?

A helyzet az, hogy jól vagyok, de beilleszkedésről szó sincs. A múlt héten találkoztam egy kajakos lánnyal, aki Californiában élt egy darabig. Hasonló kérdésre (milyen Calif??) azt válaszolta, mint bárhol másutt: víz, edzés, iskola... Valami ilyesmi van nálam is.

Egyszerűen annyira elszigetelten élek per pill, ami nem teszi szükségessé a beilleszkedést. Jelenleg ugyanis teljes munkaidős apuka vagyok, bazi kevés a kapcsolatom másokkal, ezek a ritka alkalmak pedig olyan érzést keltenek, mintha otthon találkoznék pár idegennel. Persze, be kell menni az oviba papírokat intézni, meg pár ilyen apróság, de ez nem a mindennapos létet befolyásoló tevékenység. Így egyelőre csak benyomásaim vannak. Lemenni a közértbe vásárolni, elmenni a gyerekért az oviba... Nos ezek a tevékenységek mind pont olyanok, mint a Világ bármely más pontján.

Az látszik, hogy hihetetlen méretű városról van szó és minden más. Nem jobb vagy rosszabb, csak más. Annyira más, hogy nem is európai. Európában azért otthonosan érzem magam, legalább is ahol eddig jártam. Itt nem. Leginkább az jut az eszembe, hogy itt minden a tömegtermelésről, a tömegek kiszolgálásáról szól. A minőség egyáltalán nem elsődleges. Pl.: itt a párnahuzatokon nincs gomb, hanem 10-15 centivel hosszabbra hagyják, oszt jónapot. Épületen belül az elválasztó falak mind gipszkartonból vannak. Még a lakások között is. Elkészül a ház váza, beraknak fából egy rácsozatot, arra rá a karton és kész is az épület. Iszonyat hatékony, de azért egy panel többet tud. Viszont a szolgáltatások, ügyfélszolgálatok hihetetlen jók. Mindent szinte bármikor el lehet intézni. Ha úgy van időd, akkor éjszaka hívod fel az "ELMŰ"-t és intézed a számlázással kapcsolatos dolgokat. Senkinek eszébe nem jutna olyan marhaságokról gondolkodni, hogy üzletek lehetnek-e vasárnap nyitva... És olyasmiben is üzlet van, amiről nekem eszembe nem jutna. Voltunk ma ágyat (matracot) venni. A "franciaágy" méretű matracok úgy 600 $-tól a csillagos égig. Látunk egyet 8000-ért... Persze hihetetlen választék, és minden boltban öltönyös fickók próbálják rád sózni a portékát.

Ami még nagyon feltűnő különbség, az a szeméttermelés. Pesten mindig cikinek érezzük a lomtalanítást. Na itt abból hetente van egy nagy és egy kisebb. Vasárnap este az utcában alig lehet végigmenni a sok kidobott cucc miatt. És persze kukáznak is az emberek rendesen. Nekünk is az utcáról van egy első osztályú számítógép asztalunk: tömör fa, billentyűzetfiók, furatok a vezetékeknek, szóval baba. Csak le kellett mosni és a csúszkatartó sínek csavarjait kellett megerősíteni.

Manhattan persze egy másik baleset. Egy ismerős írta a Grand Canyonról, hogy az olyan nagy, hogy az ember nem érti, nem képes befogadni. Na Manhattan is ilyen. A többi városrész (Brooklyn, Queens stb.) szintén nagy, de nincsenek felhőkarcolók, ezért nem érezni annyira, hogy mekkora a város területe. Manhattanhez közeledve viszont az ember elveszettnek érzi magát. Ha már bent vagy, akkor azért rájössz, ott is csak emberek vannak és nem látszik csak felfelé a méret. Az épületek azonban nem olyan szépek, mint mondjuk egy Iparművészeti Múzeum, de nagyon praktikusak, jól használhatóak. Szóval nem véletlenül hívják NY-ot "Empire State"-nek...

A végére talán a legfontosabb, az emberek. Ez megint olyan ellentmondásos. Egyfelől sokkal barátságosabbak, mint otthon, már többször leálltam beszélgetni az utcán vadidegenekkel (jó, ez lehet, hogy csak a gyerek miatt van...), de ugyanakkor mégis van valamilyen távolságtartás. És persze sokkal változatosabb, többféle népséggel találkozni egymás hegyén-hátán.

Egy szó mint száz egyelőre csak érzéseim, benyomásaim vannak, remélem hamarosan tudok majd dolgozni, az nagy változás lesz. A legjobb eddig a Lake Sebago melletti hétvégék, de erről majd később írok...