St. Patrick nap

Képes beszámoló

Olvasói nyomásnak engedve kibújok barlangomból és nekiállok írni. Nincs mentség a hosszú hallgatásra, egyszerűen valahogy nem jutott időm nyugodtan leülni a gép elé, meg hát túl sok érdekes nem történt. (Na jó, ez nem igaz.) Elköltözött a család NYból, autóztunk két napot, megbüntettek, berendezkedtünk, kész a kert... Azért sem szaladok ennyire előre, inkább leírom ami kimaradt.

Ilyen volt az érkezés után nem sokkal...

...ilyen lett a Muter ténykedése után.

Tamás segített (itt épp nem...), de erről majd a következő bejegyzésben

Dobozvilág

Aiyi megérkezett :-)

A kandalló fölötti részt elég volt egyszer festeni

A másfél hónap charlottei magány alatt kicsit dézsávűm volt, másfél éve is szobafestés-mázolással töltöttem napjaimat - igaz, akkor egész napra, most csak a délutánra volt igaz. Reggel bementem dolgozni, aztán haza, pingálás, fúrás-faragás estig. Semmi komoly persze, csak rengeteg apróság, olyasmi, amivel elmegy az idő, de ha nem csinálod meg, akkor viszont folyamatosan rossz érzésed van, hogy eh, de ronda ez itt... És természetesen mindig adódott valami, amikor már azt hittem ez az utolsó ecsetvonás. Pl: lefestettem a fürdő oldalfalait, a plafont viszont nem kellett volna, mert eredetileg is szép volt. Csakhogy az éleknél leragasztottam, hogy szép legyen, viszont amikor szedtem le a szalagot, akkor jött a festék is... Kis javítgatás, majd másnap plafonfestés. Amúgy ez a kecó 2 nagyságrenddel jobb, mint a nyi lakás volt és egész jó állapotban van. Esténként viszont bejártam a céghez gyakorolni, ott nyugodtan fújhatom a szaxofont, senkit nem zavar. Elég flúgos egy időszak volt, pár alkalommal csak este 10 felé jutottam be, néha f1-ig fújtam... Azt viszont továbbra is tartom, hogy Amerikában nagyon jó barkács dolgokat csinálni, mert az itteni praktiker hihetetlenül fel van szerelve mindennel. Természetesen nekem a kéziszerszámoknál csorgott leginkább a nyálam, kb. annyival bővebb itt a választék, hogy az európai és japán gyártók mellett az amerikaiak is megjelennek a polcokon. Ezen kívül, miután festettem, ismét bíbelődtem kicsit a színekkel, festék típusokkal. Itt a Benjamin Moore számít a tuti bulinak, ennek megfelelően kicsit drágább is, mint a többi, de a Behr, Valspart, Olympia márkák is nagyon jók. Az nagy tuti, hogy a színeket elég jók ki tudják keverni. Pl az egyik fal nagyon jó állapotban volt, csak pár pici dolgot javítottam, de ugye emiatt le kellett festeni az egészet. A szín jó volt, és szerencsémre az előző festő itt hagyta a festék bödönét. Miután megvettem a színt, csak egy rétegben kellett átkenni, és jó is lett, teljesen fedett. Itt jegyzem meg, hogy nem volt hiábavaló a villanyszerelési kitérő, simán beépítettem a falba egy aljzatot. Sajnos csak akkor jutott eszembe, hogy fotózzak, amikor már visszatettem a gipszkarton, de talán így is el lehet képzelni, hogy miként működik a dolog.

A szép színessel határolt részt vágtam ki fűrésszel, mögötte húztam be a vezetéket, majd raktam be az aljzatot a dobozba. A rózsaszín pöttyök a csavarok feje, amik tartják a kivágott darabot.

Ez egy kicst béna kép lett, de legalább látszik, hogy messze nem lett tökéletes, de elfogadható, főleg, mert a gardróbban van...

Tulajdonképp rendesen néz ki, csak le kellett pucolni... Van vagy 18 aljzat...

Pénteken beszéltem az ír kollégával, hogy mit fog csinálni, nem nagyon akarta elhinni, hogy én is zöldbe öltözök, ezért álljon itt egy kép:

Szombat reggel még egy kis festéssel kezdtem, aztán felhúztam Tour de France-os zöld mezemet és elindultam bicajozni. Visszafelé könnyű volt megtalálni az eseményeket, mert a belváros egy részét lezárták, utcabállal tarkított kirakodó vásárt alakítottak ki. Szinte mindenki írnek öltözött és nagyon jó volt a hangulat, az egyik oldalon zenészek nyomták,

közvetlenül mellettük volt a sörös sátor. Gyerekekre is gondoltak természetesen, a legmenőbbnek ez az ugrálós keret bizonyult.

Leálltam beszélgetni egy házaspárral, már nyugdíjban vannak, Alaszkában élnek csak épp fél éves csavargáson voltak. Vettek egy lakóautót és azzal járják Amerikát, vontatnak magukkal egy személyautót, azzal járnak körbe az aktuális várost. Elég vicces, hogy bár én számítok helyi lakosnak, ők meséltek a környék látnivalóiról, többek között a vadvízi kajakos pályáról. Elég modern valami lehet, épített pálya és úgy működik, mint egy síparadicsom: felfelé nem kell cipelni a kajakot, hanem valami kötélzet segítségével felvontatják, ki sem kell szállni belőle. Ha egyszer Anchorageban járunk, tuti felkeresem őket.
Itt egy kép arról, hogyan kell az infrastruktúrát megfelelően kihasználni:

És még néhány fotó:

A bácsit megkértem, hogy álljon pózt, nem kellett rimánkodni...

Őőőő... izé, kicsit hirtelen kép, a szemetes nem szándékos...

 Jó volt írnek lenni aznap Charlotteban.

Bugyogó

Na, mondjuk azt is kiröhögtem volna, aki azt mondja, valaha női bugyit fogok felhúzni. 

A hétvégét ismét New Yorkban töltöttem, ahol azért nem csak olyan kecók vannak, mint amilyenben mi élünk, hanem olyan is, mint ez. Rendben, az árképzés nyilván nem azonos nagyságrend és az sem kérdés, melyikben szeretnék hanyatt feküdni. Azon gondolkodtam a napokban, hogy itt az USAban az igazán vájt fülű gyerekek hogy hallgatnak zenét? Ők ugye azzal szórakoznak, hogy a hangsugárzó függőlegesen álljon tű lábakon, ne mozogjon semmi, itt meg ugye a födémek fából vannak (mint az jól látható a képeken,) az meg nem igazán stabil. Ez a manhattani luxuslakás is biztosan mozog, szóval mit tehet egy igazán igényes zenehallgató? Ja, elmegy koncertre... 

Most is reggel 6-ra vettem repcsijegyet, de ez alkalommal nem mondta le a légitársaság az utat. 3 hete ugyanis az történt, hogy este 10 körül rám csörgött egy automata, és közölte a járat törölve, de ha jó, akkor a 3 órával későbbivel mehetek, még a beszállókártyám is marad. Nyilván mondtam, hogy rendben. Apropó, nem rejtem véka alá a véleményemet, ha valami nem tetszik, ez azonban annyira jó rendszer, hogy beszélni kell róla. Az ma már nem nagy újdonság, hogy "becsekkolni" lehet az Interneten keresztül is, de olyat még nem láttam, hogy ki sem kell nyomtatni, hanem emilben küldenek egy Azték kódolású képet az okostelefonodra, és kész. A reptéren meg egy olvasó alá dugod és mehetsz a dolgora. Tetszik. Péntek este nem igazán sikerült időben elaludnom, így elég kómásan ébredtem 4-kor. Kitántorogtam a fürdőbe, felkattintom a lámpát és - semmi. Na mondom, Csilla nem fizette be a villanyszámlát, ezért lekapcsolták az áramot... Sebaj, ezzel most nem fogom tölteni az időt, mindjárt itt a taxi, keressük csak elő a fejlámpát, jó lesz az most. A nappaliban aztán fura látvány fogadott: kint is teljes a sötétség. Akkor kezdett el derengeni (azért vedd számításba, hogy hajnali 4, keveset aludtam, kávét sem ittam még...), hogy talán nem csak nálunk kapcsolták le a villanyt, meg mintha valami viharról is beszéltek volna az időjárás előrejelzés közben. Ezzel a reggeli kávé is kilőve, mert villany rezsónk van... Kisvártatva azért visszajött az áram, bár a házsor másik felében továbbra is sötétség maradt. A taxi ezúttal elfogadható volt,  a repcsiút addig tartott, amíg felszálltunk, utána meg jól elaludtam. 

New Yorkban a szokásos fogadóbizottság jött ki: Aiyi és Csilla, a gyerek majd kiugrott a bőréből - én is... Délutánra szülinapi ajándékként kaptam egy masszírozást. Szokás szerint szép nyugodtan készültem, eszegettük a román cukrászdából hozott sütiket. Apropó. Nita's European Bakery-ből ettük eddig a legfinomabb sütiket. Képviselőfánk, mákos pite, csokis torta, amit el tudsz képzelni, és bármelyik pesti cuki megirigyelhetné. Jó, rendben, egy dolgot nem tudnak tökéletesen, a dobos torta tetejére a mázat. De a mákos pite annyira finom, hogy még én sem tudok jobbat, pedig hidd el mákosban otthon vagyok. Szóval eszegetem a mákost, amikor beugrott, hogy hoppá gáz van. Nem hordok alsó gatyát, összesen egy van, ha orvoshoz kell mennem, netán masszőrhöz. És hát a kétlaki élet ismét megbosszulta magát. Feltúrtuk a szekrényeket, de még fürdőnadrágot sem találtunk, így Csilla előkotort egy kék bugyit és azt húztam magamra...

A masszírról akarok még szót ejteni. Miután sportoltam eleget, ezért van némi tapasztalatom masszírozás terén. Meggyőződésem volt, hogy csak férfiak tudnak jól masszírozni, mert a nőknek nincs megfelelő erejük hozzá. Az öcsémnek pl vasból van a tenyere, de ő is azt mondta, hogy 90-95 kiló fölött nem igazán tud masszírozni, mert a mély rétegeket nem tudja elég erősen megnyomni. Ilyen előzmények után mentem le ehhez a nénihez, aki egy idősödő kínai mammer, gondolom nem meglepő, hogy vasággyal együtt sincs 45 kiló. Pesten is voltam thai masszázson, ott egy lepedővel letakartak és a földön, matracon gyömöszöltek. Nos az sem volt kifejezetten rossz, de nem is volt igazán jó, pont az említett fizikális dolgok miatt. Itt nincs ilyen hókusz-pókusz, ez a néni  rendes masszőrpadon nyomja. Szokásos bemelegítés, eleinte csak könnyed mozdulatok és kérdések, hogy vannak-e olyan pontok, amik jobban fájnak, nagyobb odafigyelést igényelnek. Nekem a hátam jobb oldala elég izé már pár napja, úgyhogy azt kértem dolgozza meg rendesen. Hát, nem kellett kétszer mondani neki. Egy korábbi alkalommal, amikor nagyon nyomott valamit és a falat akartam volna kaparni, akkor közölte, hogy ne tartsam bent, mert az nem jó, hanem kiabáljak nyugodtan... Ez alkalommal nem volt ennyire fájdalmas semmi, viszont annyira jól megdolgozta a hátamat, hogy újjászületve másztam le a padról. Hogy mennyire jó masszőz, azt mindenképp mutatja, hogy Manhattan déli részéből, a kínai negyedből is járnak hozzá páciensek. Persze foglalkozik harcművészetekkel, 2005-ben Taiji két kardos formagyakorlatával aranyérmet nyert New Yorkban. Muter és Csilla is hozzá járnak, ha valami nincs rendben, ha erre jársz és érdekel, megadom az elérhetőségét.

Frissítés
A hétvégéhez tartozik a visszaút is. Mint amatőr fotós az első dolgok egyike amit megtanultam, hogy egy fotósnak a masinája mindig kéznél kell legyen. Én ezt a szabályt sajnos túl sokszor megszegem, most is kellett volna cipelnem. Repcsin imádok az ablaknál ülni, pont úgy, mint a kisgyerek, amikor először utazik repülőn. Hosszas tanakodás után a bal oldalra foglaltam helyet és alig vártam, hogy az égbe emelkedjünk. Nos itt kellett volna a gép, ugyanis tiszta volt az idő, a LaGuardiaról északnyugat felé startoltunk, majd balos körön hagytuk el New Yorkot. A látvány fantasztikus volt. Látszott az összes híd, mind az öt városrészt megfigyelhettem, a szigeteket, mindent. A Central Park megdöbbentően nagy és istenien lehetett látni a mólókat is. Aztán jót aludtam, majd ugyanez ismétlődött Charlotteban: hibátlan rálátás a belvárosra.
Sajnos ezeket a képeket csak én fogom látni...

Tweet

Széles olvasótáborom erőszakosan követel újabb és újabb képeket. Sajnálattal tudatom, hogy csak egyet tudok feltenni, de legalább az is nagyon gagyi. Íme:

Igen, igazi kisváros, minden busz elején található egy bicajtartó, mert hosszabb távolságokra járnak az emberek, és milyen jó bevinni a bicajt a belvárosba, ahol aztán kényelmesen lehet közlekedni. Itt egy kicsit jobb kép (nem az én fotóm):

És, ha esetleg nem érted, hogy hogy működik, akkor a CKV (gyengébbek kedvéért Charlottei Közlekedési Vállalat) oldalán megnézheted. Érdemes a videót megnézni, elég korrekt.

Az egész onnan jött, hogy vettem ma buszjegyet, mert holnapra rossz időt jósolnak, és ha nagyon esik, akkor inkább gyalogosan megyek a dógozóba. A jegyvásárlás kellemes élmény volt, ebből is látszik, hogy azért kisvárosról van szó. Ugyanis semmiféle automata vagy ilyesmi nincs a buszpályaudvaron, hanem CKV-s néninél lehet megvenni a jegyet. Ez is persze modern, digitális jegy, de nem lehet, csak a buszon használni, a villamoson nem. Apropó, villamos. Mi sem jellemzőbb Amerikára, mint a magabiztosság, vagy ha úgy tetszik, nagyképűség. Mielőtt jöttünk volna, természetesen olvasgattunk a városról, és persze eljutottunk a LYNX oldalára is. Light Rail, vagyis könnyű vasút. Ki kell ábrándítsalak, közönséges villamosról van szó, vagyis, ha csak azért jönnél Charloteba, hogy megnézd, tanulmányozd a híres-neves Light Rail-t, akkor javasolnám inkább Debrecen meglátogatását. (Budapesti lakosoknak bármelyik villamosvonal...) Na jó, azért nagyon szép ám, és vadi újak kocsik, de kapacitásra, indulási sűrűségre messze elmarad mondjuk Budapest mögött.

Ígérgetésben továbbra is dobogóesélyes vagyok bármilyen egynapos versenyen, így ígérem, ma nekiállok az alulnézeti cikk írásának. Amúgy jót szórakozom írás közben...

Super Bowl

Tegnap este elmentem a Wild Wings-be amerikai foci döntőt nézni. Az egyik nagy különbség Magyarország és Amerika között, hogy itt minden gond nélkül ült egymás mellett két asztaltársaság, az egyik a Giants-nak, a másik a Patriots-nak drukkolt, persze hangosan, és felváltva ugratták egymást attól függően, mikor melyik csapat vezetett. De hogy is kerültem ide focit nézni?

Az utazási történetet ott hagytam abba, hogy megtaláltuk a kecót, pedig utána még vissza is kellett vezetni NY-ba. Visszafelé Virginia Beach-en álltunk meg éjszakázni, mert ugye szezonon kívül vagyunk, ezért a szállás még olcsóbb volt, mint Washington D.C.-ben, viszont ha lehet még jobb szállodában. Az út hosszú volt és unalmas. Eléggé kietlen vidéknek tűnt a térképen látható szakasz egészen a tengerpartig, a new yorki szomszédnéni meg is jegyezte, hogy az az igazi "redneck"-ek hazája. (Sajnos a cikk nincs magyarra fordítva, de szimplán parasztot jelent, merthogy a földeken dolgozva a nyakuk lebarnul...) A szálloda viszont igen, a tengerparton, és természetesen a tengerre néző szobával. Én foglaláskor persze naivan szóvá tettem ilyen szobát akarunk, de kiderült, a tengerparti szállodáknak csak tengerre néző szobáik vannak, a szárazföld felé a folyosók helyezkednek el. A fűtést mondjuk nem vitték túlzásba. Lementünk vacsorázni, aztán irány aludni. Alig érkeztünk be a szobába, a szomszédból hihetetlen hangosan muzsika kezdett szólni. Csilla azt mondta, ez nem lesz jó, mert hiába panaszkodunk, egy idő után úgy is elkezdenek zajongani, ezért megkérdezte, átmehetünk-e egy másik lakosztályba. Simán igent mondtak, így negyed óra múlva már a másik szobában feküdtünk az ágyakon. Elhatároztam, hogy reggel korán kelek és megnézem a napfelkeltét, meg jól lefotózom. Azért nem kellett túlzásba vinni a dolgokat, mert n8-kor kelt a Nap :-). Utána persze megkaptam kis feleségemtől, hogy mennyire tapintatlan vagyok, mert nekiálltam hajnalok hajnalán csattogtatni. Mindegy, irány a reggeli. Ekkor vettük észre, hogy Aiyikám sántít... A hideg verejték kivert egyből, Csilla totál maga alatt, a Muter meg azt bizonygatta, hogy csak játszik a gyerek. Sajnos kiderült, hogy nem, de egyelőre nem tudtunk mit csinálni, elindultunk vissza. Közlekedési szempontból nem a legszerencsésebbül, látvány szempontjából viszont tökéletesen választottuk az útvonalat. (Monnyuk a Gugli elég jó cég, de hogy milyen indíttatásból fotózták a Keleti Partvidék egyik leglátványosabb útvonalát ködben, az rejtély...) Szóval ez a jó 20 km hosszú, cölöpökön álló híd nem semmi. Megy szépen végig a tengeröböl bejáratánál, magamban pedig azon gondolkodtam, hogy közlekednek a hajók? Nos, ez is egy szép példája a leleményességnek és a nagyszerű mérnöki munkának, ugyanis a hídból 2 helyen nagyjából kilométer hosszú alagút lesz. Bazi látványos, sajnos nem igazán volt kedve megállni a családnak, így a parkoló helyek mellett szépen elautókáztunk. A Muter azért folyamatosan nyomkodta a gombot a masinán, így lett egy-két jó kép, de jelenleg nem férek hozzá (NY-ban van minden...), ezért majd egy másik bejegyzésben töltöm fel őket. Miután átértünk, ez a 13-as út istentelen hosszúságban mendegél, nem autópálya, így minden bokornál akad egy jelzőlámpás kereszteződés, a vidék az ismét redneck-es hangulatú, és a már említett nehézkes haladás, mert a kollégák kicsit sem segítőkészek. Azt hittem kitépem a hajamat, de szép lassan eljutottunk egy autópályáig, onnan pedig már sima volt az ügy. Másnap irány a gyerekkórház. A doktornéninek mindent szépen elmondott Csilla, a néni meg is kérdezte, hogy valami szakmabeli-e, mert olyan szabatosan fogalmaz... Aztán konzultált a másik nénivel, majd kiagyalták, hogy röntgen. Szerencsére nem mutatott semmit, így aztán hazamentünk. Kedden elvitte Champeneri nénihez, a gyermekorvoshoz, ő megnyugtatta, hogy ha a röntgen nem mutatott semmit, akkor nincs komoly baj, és csak egy influenza húzódott rá a térdére, ezért sántított. Szerencsére igaza lett, mert szép lassan eltűnt a sántaság. Szeretjük őt, sajnos nem tudjuk magunkkal hozni Charlotteba...
Miután hétfő szünnap volt, kedden mentem be először a munkahelyemre. Az interjúra kocsival jutottam el, dolgozni viszont már metróval, mert sokkal kényelmesebb. NY-ot a fene sem érti továbbra sem, ugyanis az említett PATH "metró" olyan szép tiszta, hogy csodálkozom, a többi miért nem olyan? Kicsit be voltam tojva tőle, mert ezt valami speckó eljárással készítették több, mint 100 éve, de úgy néz ki, hogy jól tart. Az irodáig viszont a Hudson partján visz a séta, közben nézegetem a házakat és olyan érzés fog el, mintha Londonban lennék, mert nagyon modern minden és a parton sétálgatás valahogy emlékeztet a Temze partjára. És persze nem értem, hogy az emberek miért verekszenek a manhattani lakásért, hiszen Jerseyből sokkal szebb a kilátás Manhattanre és olcsóbb is... Az irodáról és emberekről ejtettem már pár szót, de arról nem, hogy a harmadik napon behívott a főnök, és elmondta, 15% leépítés van folyamatban. Meg is kérdeztem, hogy az hogy lehet, miközben meg veszik fel az embereket. A kulcsszó a teljesítmény... A második héten aztán elmentünk sörözni egyet és közben értetlenkedve elemezték, hogy Európában mennyivel jobban védik a dolgozókat, mint itt. Erről Dani már értekezett, szerintem azért nem olyan rossz az európai modell, és pár országban azért működik is, de ezt most hagyjuk.
Eközben esténként nézegettem a kocsibérlési lehetőségeket, mert ugye január 28-án nekem jönnöm kellett le Charlotte-ba, ugyanis hétfőn már itt kellett kezdenem. Péntekre nagyjából össze is csomagoltam, majd a Hertz mellett döntöttem, szombaton reggel Csilla ki is vitt a reptérre, ahol felvettem a kocsit. Egy Toyota Camry-ról beszélünk, minden csiri-birivel felszerelve, amit el tudsz képzelni. Bőr ülés, elektronikus ülés állítás, fedélzeti számítógép, mittudoménmiafene. Gondoltam mielőtt elhajtok, azért megnézem, hogy milyen a GPS, mert azt ugye rendeltem, a fene sem akar csalinkázni. Sehogy sem sikerült előcsalni, nosza vissza az irodába, kértem, hogy segítsenek. Mire a néni kedvesen közölte, az nincs a kocsiban, de ad egy másikat. Valahogy volt egy rossz sejtésem, mert a kocsi felé menet láttam egy másik Camry-t, de az kicsit lestrapáltabbnak nézett ki. Persze az lett az enyém. Első ránézésre nem is volt vele semmi gond, nem hat meg a bőrülés hiánya, csak amikor kinyitottam az ajtót... Az az igazi, félreismerhetetlen áporodott, mocskos füstös kocsmaszag csapta meg az orromat. Hazáig alig tudtam elvezetni, de már nem volt kedvem hadakozni, mert késésben voltam. Otthon aztán szépen telenyomtam légfrissítővel. Sosem hittem a reklámoknak, most sem csalódtam, mert bár sokat segített, azért magammal hoztam a spray-t és időnként fújtam útközben. Ami egyébként elég eseménytelenül telt, végül 10 óra alatt leértem, kicsit folyamatosan a megengedett felett mentem, de azért nem ész nélkül.
Hétfőn aztán irány az iroda, találkoztam Ananthával, aki olyan halkan beszél, néha egyszerűen nem hallom, amit mond. Most mondjuk Indiában van, épp házasodik. Az iroda teljesen rendben van, kivéve, hogy valami olyan brutálisan zúg, hogy kellett vennem egy fejhallgatót, amit az irodába rendszeresítettem zajelnyomás céljából. Nem a legjobb, mert a zenét meg elég hangosan kell hallgatni, de ez van. Dolgozni bicajjal járok, 8 perc alatt érek be. A legmeglepőbb az, hogy van egy fickó az irodában, aki pont úgy néz ki, mint TiBi kollégám Pesten, még hasonlóan is beszél, csak feka az illető. Ő mondott egy helyet, ahol érdemes lehet a foci döntőt nézni, így aztán át is kerekeztem a Wild Wings-be 7 körül. A hangulat eleinte nem volt valami nagy, de nem bántam meg, hogy átmentem, ha más nem a kijelző mérete miatt megérte. Aztán a meccs előrehaladtával a hangulat is magasba hágott. Megállt mellettem egy fickó, mondott valamit, váltottunk két szót, majd azt mondta: amúgy dolgozom, mennem kell. A meccs után alig léptem ki az ajtón, csörög a telefon, Csilla volt, csak kicsit megbeszélni a meccset :-).

A Time Warener stadion, a kosárcsapat otthona. Egyébként Charlotte Bobcats, vagyis hiúzok a neve a csapatnak, és Michael Jordan a tulaj, aki ebben az államban él.

Ez akár New Yorkban is lehetne, nem véletlen a "Kis New York" elnevezés

Prosperál

Csődöl

Hát, ez az építkezés is áll... Az amerikaiak azért elég furcsák A bal oldalon látni egy sötét, nagyobb épületet, az a börtön... A belváros közepén. A másik kedvenc börtönöm a Central Parkra néz...

A játékról már írtam tavaly, most inkább az utózöngéről akarok szót ejteni. Bár egyesek szerint ostoba sportág, én azért átlátom a nehézségeit. Jó, jó, igazi amerikai sportág, kicsit olyan háborúsdi, és még a sakknál is agresszívebb, mert nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is az ellenség fölé kell kerekedni. És nem szabad hibázni! Bár a győztes irányító a meccs után magabiztosan nyilatkozta, hogy egy pillanatig nem volt kétsége a győzelem felől, azért még az utolsó másodpercben volt az ellenségnek egy olyan támadása, ami centimétereken múlott. Egy-egy ilyen összecsapás után, még ha nyert is a csapatom, valahogy bele tudok gondolni a legyőzöttek bánatába. Sokszor, sok helyen megbeszéltem már rengeteg emberrel, hogy a sportolók miért nyomják, miért hajtanak. Bár sosem voltam profi sportoló, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a profik szeme előtt csak a pénz lebeg. Nem ott, és nem akkor, amikor a pályán rohangálnak. Ez a kép mindent elmond arról, hogy mit érezhetett a legyőzött. És ami a csodálatos, és ami miatt Brady-t ismét tudom értékelni, az, hogy ez a kép nem a lefújás után készült, hanem egy passza után, amit a "wide receiver" nem fogott meg. Pont az a Wes Welker, aki soha nem hibázik, ezt az elkapást 100-ból 100x megcsinálja. Ezen a napon mégsem jött össze, pedig... Szóval ezután még felállt, és az utolsó másodpercben dobott egy olyan passzt, hogy ha a jó embere, Gronkowski egészséges, talán el is kapja. Nem így történt. Viszont megjelent egy cikk a Yahoon, amit érdemes elolvasni. Nem vállalkozom a lefordítására, mert nagyon jó és én nem tudnám jól lefordítani, de az első mondatot ide biggyesztem:

Tom Brady az öltözőszekrényével szemben ült, feje lehajtva, egy fehér törölközővel letakarva, miközben lefelé nézve a stoplik közötti űrt bámulta. Teljes szerelésben ült. Teljesen elmerülve a gondolataiban. Ott voltak az elvesztegetett játékok. Az el nem ért lehetőségek. Ott volt a Super Bowl, ami kicsúszott a kezei közül, 21-17re a Giantsnak. Ismét a Giants. Ismét. 10:04 volt ekkor. A percek lassan múltak, de Brady nem mozdult.

Na jó, kicsit több, mint az első mondat, de nagyon jól megírt cikk. Magyarul én még sosem olvastam ennyire jó sport-cikket, ez is olyasmi, amit eltanulhatnánk az amcsiktól. Brady egyébként azt is megmutatta, hogyan kell emelt fővel viselni egy vereséget: még véletlenül sem hibáztatta volna a társait, akik 4 olyan hibát vétettek, amiből, ha csak az egyiket megcsinálják, már más lett volna az eredmény. Persze Brady is hibázott, ez nem az ő napjuk volt...

(Egy hete kezdtem írni a bejegyzést...)

Vállalati kultúra

A jelenlegi munkahelyem a harmadik nagyobb, kapitalista cég, ahol dolgozom. Mindháromnál beszéltek a vezetők a vállalati kultúráról, meg hogy mi egy család vagyunk, meg bla-bla-bla. Miután az én "professzionális" pályafutásom még egy valódi szocialista nagyvállalatnál kezdődött (igaz, másik szakmában), ezért az ilyen szövegeket sajnos a mai napig kétkedéssel fogadom, mindig az az érzésem, hogy ez csak duma. Ma megvolt az első "townhall"*, amit nem tudom hogy lehet magyarra fordítani, de az "Amerika alulnézetben" záró cikke helyett inkább ezzel foglalkozom.

A "vállalati kultúra" kifejezéssel a Pannonnál találkoztam először (jójó, előtte is ismertem), de akkor úgy éreztem, csak rizsa az egész. Később persze rájöttem, ott is volt/van ilyesmi, csak nem egészen az, amit a vezetők kommunikáltak. Ment a szöveg a közös célról, meg az együtt dolgozásról, de amikor cselekedetekre került sor, akkor mindig úgy éreztem, én megteszem ami tőlem telik, de a vezetők valahogy sosem elég nyitottak, közlékenyek és kicsit sem mutatnak példát. Mondjuk elég visszatetsző, amikor a nyilván elég jól kereső vezető otthonra hazavisz a gyerekeinek egy vállalati számítógépet játszani... Az információ sosem akart eljutni hozzánk, helyette mindig ment a vakítás. Ezzel csak az a baj, hogy ha mondjuk én nem is voltam elég okos kiagyalni dolgokat, a rengeteg mérnökkel, egyetemistával megpakolt informatikus csoportokban elég hamar kiszámolták, átlátták a dolgok visszásságait. Csak, hogy egy egyszerű példát mondjak, fizetésemelésnél ment a nagy rizsa, hogy mennyire honorálni akarják a jó munkát, ezért differenciáltan emelik a béreket. Aztán kiderült, ez +/- 2 %-ot jelent (a nominális értékekről ugye nem szabadott beszélni), miközben a fémműves vezető kollégánk arról beszélt, hogy "ugye nem akartok szocializmust, ezt a testvériség, egyenlőség dolgot"... Aztán incidensek esetén sokszor elmaradt a "poszt mortem analízis"** publikálása. A fene sem volt kíváncsi arra, hogy ki hibázott, de hogy mi történt, az nagyon is tanulságos lehetett volna sok esetben. Visszagondolva, ezek a dolgok leginkább azért lehettek, mert ezek a srácok (mármint vezetők, akik sok esetben nagyon is szimpatikus arcok) még a szocialista érában tanultak vezetési ismereteket, onnan hozták az okosságaikat és ez meglátszott a vezetési stílusukon. Persze nem kell azt hinni, hogy a Pannonban nem volt vállalati kultúra. Miután a Pannon nem egy brutálisan nagy létszámú szolgáltató, ezért az ismeretség, informális kapcsolatok nagyon fontosak a cég életében, ezt pedig nagyon okosan lehet használni mind a cég, mind az egyén hasznára. Rengeteg szakmai dolgot el lehetett intézni a haverokkal megtárgyalva a részleteket, és kihasználva a kiskapukat. Ez az esetek nagy részében hihetetlenül fel tudta gyorsítani a folyamatokat, napok alatt elvégezve olyasmit, amit "hivatalosan" esetleg csak hetek, hónapok munkájával lehetett volna. Természetesen éveket kellett eltölteni a cégnél, mire ezek a kapcsolatok kiépültek, és itt jön a Pannon egy gyenge pontja, a HR politika. Ha egy szakibácsi elkezdett elégedetlenkedni, akkor leginkább az volt a hozzáállás, hogy ha nem tetszik, keress magadnak más melót. Ezzel aztán a Pannon nagyon jó gyakorlópályává vált rengeteg egyetemistának, kezdő mérnöknek, akik a szárnybontogatás után elmentek a Vodához, T-hez, vagy éppen IT-n belül valami jobban jövedelmező céghez, akár más munkakörbe. Tévedés ne essék, a Pannonban nagyon jó szakemberek dolgoztak/dolgoznak, a lehető legjobb technológiákkal, csak nem igazán lehet hosszú távú karrierben gondolkodni.

Ezután jött a Morgan Stanley a maga több tízezres gárdájával és nagyságrendekkel több tőkéjével, súlyával, befolyásával. Talán a legfontosabb, egyből szembetűnő különbség a nemzetköziségében rejlik. Az anya-iroda New Yorkban székel, fontosabb üzleti irodák Londonban és Tokióban vannak, de a kisebb-nagyobb irodáik behálózzák az egész világot. Szinte minden technológiai kütyü-mütyü korlátlanul áll rendelkezésre, a segédeszközök tárháza a videokonferenciától az integrált VoIP-os csodatelefonig amit az ember el tud képzelni, minden a munka hatékonyságának fokozásáért. Donát kolléga egyszer azt mondta, azért nem akar elmenni az üzemeltetésről, mert annyira jó eszközök vannak, hogy belehalna, ha nem használhatná őket. Azt kell mondjam, van benne valami. Nos ennél a cégnél a szakmai dolgok valami egészen profi szinten vannak. Olyan információáramlás van IT terén, hogy az embernek komolyan össze kell szednie magát, hogy az összes beérkező anyagot elolvassa, értelmezze. Nem tudok esetről, hogy a korábban említett, egy-egy leállás utólagos elemzése ne került volna körlevél formájában az érintettek kezébe. Ezekből a hasznos információkat aztán az ember beépítette a mindennapjaiba, ami által a cég is és a zemberek is jobban érezték magukat. Amikor itt a "tulajdonosi szemléletet" sulykolták, akkor valóban úgy éreztem, hogy van benne valami, és a vezetők nem csak beszélnek róla, hanem példát is mutatnak. Persze az évek múlásával azért itt is kiderült, hogy az informális kapcsolatoknak rengeteg haszna van, azonban sokkal kisebb mértékben lehetett használni, mint a Pannonnál. A nagy cégeknek meg vannak a maguk hátrányai is. Az európai üzemeltetési csoport két részből állt, az egyik fele Londonban, a másik fele Pesten dolgozott. Hiába lógtunk a telefonon nap, mint nap a kollégákkal, sokszor nem igazán lehetett a távolság miatt elintézni semmit, mert miközben pofáztunk, hallom a telefonban, hogy a kolléga inkább a billentyűzetével van elfoglalva, mint hogy rám figyeljen. Aztán amikor kilátogattam Londonba, akkor leültünk egy tárgyalóba és 2 óra alatt annyi munkát végeztünk el, mint telefonon 2 hét alatt. Mindent összevetve szinte csak pozitív dolgokat tudok mondani, de azért a vezetőkkel mindig is éreztem valami távolságot. Nem a közvetlen vezetőkre gondolok, hanem a kicsit távolabb levőkre. Lehet, hogy ez nem is igazán lehet másként egy ekkora cégnél, és ez a távolság, vagy távolságtartás nem azért van, mert nem érdekli, vagy lekicsinylő dolognak érzi velünk foglalkozni, hanem inkább az ő mindennapi problémái annyira távol esnek a mieinktől, hogy ez okoz egy bizonyos, nehezen áthidalható távolságot.

A mostani cégről, a Citco-ról egyelőre nem sokat tudok mondani kultúra terén. Az mondjuk feltűnő, hogy mennyire vegyes a dolgozók összetétele. A főnököm orosz, a mellettem ülő kolléga indiai, a másik Svájcban él és francia (neki aztán van egy kiejtése, mintha franciául beszélne...), a minap egy pakisztáni kolléga hozott eredeti sütit, akad persze szép számmal tősgyökeres amerikai, rengeteg kínai, kb ugyanaz a keresztmetszet, mint a Morgannél, csak sokkal kisebb létszámnál. Ugye Amerikában vagyunk, ahol mindenki perel mindenkit bármiért, PC***-nek kell lenni, különben gáz van. Erre a minap csetelek a főnökkel meg a svájcival, és egy shell scriptről van szó, mire a következő beszélgetés zajlik:

Főnök: ne őrülj meg a logikájával, tartsd meg egyszerűnek de használhatónak

Svájci: már így is bonyolult...

Főnök: mert francia

Svájci: kis javítással meg lehet oldani

Főnök: szóval francia = nincs logika

Svájci: köszi

Főnök: hé, jobb, mintha "rossz logika" lenne

Svájci: az a nőknek van

Főnök: na ezt majd megbeszéljük, miután Karen belépett a csoportba

Én: Főnök, kérdezted hogy érzem magam? Otthonosan, dilinyósok között

Főnök: az jó, ne nagyon számíts rá, hogy a józan ésszel sűrűn találkozol itt

Svájci: tudok adni a gyógyszereimből

Főnök: én inkább a borodból innék

Ezek után került ma sor az említett "town hall"-ra. Szokásosan indult, ilyen volt a Pannonnál is, Morgannél is, Joe, a CIO**** beszámolt pár dologról, válaszolt pár előre, emilben feltett kérdésre, aztán egy diasorozat alapján megtartotta a fő szöveget. Közben persze jópofaságok, hangsúly a kommunikáción, miután az iroda új, ezért elmondja, hogy olyan légkört szeretne kialakítani, ahol az emberek szívesen dolgoznak stb. Eddig semmi különös. Aztán a vége felé elkezdett arról magyarázni, hogy őt bármikor, bármivel meg lehet keresni (ez sem új...), mesélt is egy példát. Valami okból Mike elkezdett csetelni Joeval, és a következőkre került a sor.

Mike: igen, itt jól mennek a dolgok, épp a gúnyneveidről beszélünk, jó a hangulat.

Joe: miről beszéltek? (Joe persze gyors észjárású gyerek, a terv egy szikrányi idő alatt megszületett a fejében.)

Mike: tudod, mindenkinek van gúnyneve. (Joe kommentálja: kicsit kezd idegessé válni.)

Joe: igen? De én ezt nem szeretem.

Mike: á, Joe, ez nem komoly dolog. (Szinte hallani, ahogy az izzadságcseppek hullanak a homlokáról.)

Joe: Mike, de te egy felső vezetőn viccelődsz?

Mike: nem, dehogy!

Joe: Mike, én nem szeretem az ilyesmit!

Mike: Joe, nem gondoltam ám komolyan, nehogy félre érts! (Kész a srác)

Eközben Joe már hívta telefonon Scottot, Mike főnökét. Gyorsan vázolta, hogy épp miről dumál Mike-kal, és mondta neki, hogy ugrassák kicsit. Amikor Scott visszaér az irodájába, behívja Mike-ot, elmondja neki, hogy Joe mivel kereste  meg, és felhívja Joe-t, hogy megbeszéljék a dolgot. Persze Joe majd jól elkezd üvöltözni. Scottnak nagyon tetszett a dolog, előre dörzsölte a kezét. Közben Joe cseten mondta Mike-nak, miután Mike már jól betojt, hogy az egész csak ugratás, viszont beszélt Scottal, aki be fogja hívni az irodájába a telefon miatt. Megkérdezte Mike-tól, hogy benne van-e egy kis szívatásban? A már megkönnyebbült Mike egy másodperc hezitálás nélkül rávágta, hogy természetesen. Megbeszélték, hogy amikor Joe elkezd üvöltözni, akkor majd Mike is rákezd. Ezek után Mike ment Scott irodájába, jön a telefon. Joe elkezdi mondani a mondókáját, mire Mike rezignáltan megjegyzi:

Mike: ugyan már Joe, ne vedd ilyen komolyan magad!

Scott fehérre vált arccal meg sem tudott szólalni, mire folytatja.
Mike: Nyugodj már le öregem, nem történt semmi komoly!

Miután kihangosítón ment a beszélgetés, Scott ekkor elkezdett hadonászni Mike felé, hogy hagyja abba, de ő csak folytatta:

Mike: Joe, egy kis poéntól nem lett még semmi baja senkinek!

Scott persze egy idő után rájött, hogy miről van szó. Természetesen a történet mindhárom résztvevője jelen volt, csapkodták a hasukat a röhögéstől.

Egy biztos, ez a cég más, mint amivel eddig találkoztam, de hogy milyen, arról majd csak egy idő eltelte után tudok beszámolni.

*"town hall": szó szerint ugye városháza, cégeknél egy kötetlen, laza szerkezetű megbeszélés a felsőbb vezetők és a pórnép között. A Morgannél ebből viccet csináltunk, mert a tonhallal eléggé egybecseng, ezen még az angol anyanyelvűek is derültek
**post mortem analizis, ha egy IT rendszerben hiba lép fel, az elhárítása után a naplóbejegyzésekből, és az elhárítás alatt tett lépésekből összeállítják, hogy pontosan mi történt, mi okozta a leállást

***politically correct, politikailag megfelelő, még véletlenül sem bánt meg senkit sem

****Chief Information Officer, IT vezérigazgató

Amerika alulnézetben II

A folytatásban először az építkezésekkel, műszaki dolgokkal kezdeném. Fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok szakember, tehát a szakkifejezéseket én találtam ki, így félrevezető lehet, szakdolgozatban inkább ne jelöld be forrásmunkaként... 

Alapvetően kétféle építkezés létezik, "commercial" és "residental". Ez utóbbi a lakásokat jelenti, az előbbi pedig minden egyebet, irodaház, étterem, raktár stb. Így néz ki egy tipikus építkezés, ez egy  másik. Mint a képeken látható, a vázszerkezet kb. 4*10 cm-es fából épül, de minden, a falaktól a tetőszerkezeten keresztül. Ennek megvan az a nagy előnye, hogy hihetetlen gyorsan lehet haladni, ráadásul trükkösebb alakzatokat nagyon könnyű kialakítani. Miután a vázszerkezet megvan, jönnek a villanyszerelők, gáz, víz és egyéb épületgépészeti figurák. Minden szerelvényt ebben a 10 centis részben kell elhelyezni, ami viszonylag könnyű feladat, mert minden jól hozzáférhető, ugye falak még nem igazán vannak, csak a váz szerkezet. Amikor ezek a szerelések elkészülnek, akkor jönnek a gipszkartonozók. A gipszkartonnak is az az egyik előnye, hogy nagyon gyorsan lehet feltenni, ráadásul nagyon szép sima, ezért a falak gyönyörűek lesznek, és nem azon múlik, hogy a Józsibácsi jó szaki-e, ért-e a vakoláshoz. A másik előny az alakíthatóság. Méretre vágni, lukakat kialakítani gyerekjáték, ráadásul van pár spéci szerszám, amiknek a segítségével ez még könnyebb feladat.  Ja, a vágáshoz nem is kell szuper cucc, egy sima éles késsel párszor megkarcolod, azt annyi. A minőség már más kérdés. Mondjuk talán a minőség nem is a legjobb kifejezés, mert ha jól készítik el, akkor nagyon szép lakásokat lehet előállítani, csak pl olyanokra kell vigyázni, hogy ne nagyon támaszkodj neki a falnak ott, ahol nincs tartóoszlop, mert a fal esetleg beszakad. Így aztán itt az IKEAnak másmilyen bútorokat kell hoznia, mert falra szerelhető dolgokkal nem érdemes próbálkozni, ugyanis a fal nem tartja meg. Persze lehet trükközni, hogy megfelelő távolságonként rakott oszlopokba fúrni és akkor az tart, de messze nem olyan egyszerű, mint otthon a jó kis téglafalakba tiplit rakni. Természetesen kisebb tömegű dolgok szereléséhez lehet kapni sépci gipszkarton tipliket, ezekre korrektül ráírják a teherbírást,  tapasztalatom szerint tudják is, de az azért nem sok, Aiyi le is szakította a törölközőtartót a fürdőben...
Nos beszéljünk arról, amivel kicsit jobban megismerkedtem, vagyis a villanyszereléssel. Itt ugye 110 Voltot használnak 60 Hz-en, aminek nem tudom mi az előnye, de hátránya mindenképpen, hogy több a veszteség a hálózaton a kisebb feszültség miatt, de ebbe had ne menjek bele, már csak azért is mert nem értek hozzá. A szerelés viszont nagyon korrekt, mirmincmillióféle szerelő eszközt, szerszámot, kézi gépet lehet kapni. A kisgépekről már áradoztam egyszer, ezt most is megteszem. Ez ügyben sokkal szélesebb a választék, mint otthon, a Bosch-tól kezdve a Hiltin keresztül DeWalt, Milwaukee, Makita, Porter & Cable-ig minden megtalálható, természetesen a gagyi kínaiak is. Ezekkel a szerszámokkal hihetetlen jó dolgozni, mindenféle trükkös feladatra meg lehet találni a megfelelő eszközt. Tudom, hogy otthon is sokféle gép beszerezhető, de úgy érzem, hogy itt szélesebb a választék, ráadásul a cégek ilyesmi beszerzésével nem fukarkodnak, a dolgozók pedig saját szerszámkészlettel nyomják. Például a vezetékeket úgy viszik a falon keresztül, hogy az oszlopokban lukat fúrnak és azon húzzák be a drótot. Ezek természetesen kettős szigetelésűek és kizárólag rézből készülnek. Az oszlopokba a furatokat szintén célszerszámmal készítik, ezzel viszonylag kis helyen is jól lehet fúrni, nem véletlen, hogy a motort visszafordították a fúrószár alá. A lakásokban ugye általában háromeres vezetékkel dolgoznak, a keresztmetszet lapos, így, ha függőlegesen kell menni, akkor simán "U" szögekkel rögzítik.  Csak csavart kötést alkalmaznak, rengeteg méretű csatlakozót kapni, csatlakozó dobozt nem nagyon használnak, az elágazásokat inkább a kapcsolók dobozában oldják meg. Ezeket a dobozokat simán a fa oszlopokra szögelik és amikor a gipszkartont szerelik, egy célfűrésszel vágják ki a lukat a számára, meglehetősen pontosan. Miután a gipszkarton fent van, bekerül a kapcsoló, ez felfekszik a külső felületre is, ezért a dobozt, ami nem valami stabil a két szöggel, nagyon megfogja, a kapcsolók egy kicsit sem mozognak. Felmerülhet a kérdés, mi van akkor, ha egy kész lakásban kell változtatásokat eszközölni a vezetékezésen? Minden lelkifurdalás nélkül kivágják a gipszkartont és behúzzák a vezetéket az oszlopok között, ha keresztben kell vinni, akkor jó nagy lukat kell vágni, kifurkálni az oszlopokat és úgy húzzák be a vezetéket. Ha csak kis szerelési lukat vágtak, akkor betesznek egy darab fát keresztbe és arra teszik vissza a kivágott gipszkarton darabot, majd jön a festő bácsi, aki ügyesen eltünteti a réseket és mehet is a festés, a nagyobb lukaknál pedig ott van a gerenda szerkezet. Egyszerű, gyors, hatékony. A szerelés minősége hibátlan (persze azért kell a lelkiismeretes munka). Az már más kérdés, hogy a választék annak ellenére, hogy bazi nagy, meglehetősen egysíkú. Már élcelődtem rajta, hogy mennyire nincs pl sokfajta villanykapcsoló. Formára 3 féle van és sokféle variáció. 3 színnél többet én nem láttam, bár az igaz, hogy lehet kapni pár festett, esetleg fa fedőlapot, ami azért színesíti a kínálatot. Az persze előny, hogy ezek szabványosak. A lámpák viszont borzalmasak. Itt NY-ban legalábbis. Szinte kizárólag valami aranyszínű csiri-biri izét lehet kapni, és rondánál rondábbak. Szerencsére van IKEA, ahol az én/mi ízlésünknek jobban megfelelőek a termékek. Itt jegyezném meg, hogy itt a kilincsek is arany színűek, hiába no, a Birodalmi Állam (Empire State), Charlotteban viszont szép matt, natúr fém színű minden.
A "commercial" építkezés lényegében abban különbözik, hogy az oszlopok nem fából, hanem "u" keresztmetszetű fém oszlopokból vannak, ezeken előre készítenek lukakat, amiben a vezetéket lehet húzni, ahol nincs, ott lukasztanak. Természetesen, miután a fém vékony, ezért éles, itt nem műanyag, hanem fém köpenyes, gégecsőben levő vezetéket használnak, a függőleges vezetéshez pedig egy darab csavarral rögzíthető bilincseket. A McDonald'snál kívülre került pár díszítő elem, "terméskővel" kirakott rész, ezek kicsit kiemelkednek a fal síkjából (sajnos nincs fotóm...). A kiemelkedéseket "plywood"-ból készítik, ez lényegében gagyi rétegelt lemez, ami persze azt jelenti, hogy olcsó, de szintén jól lehet alakítani, ezért hatékony, az utólag felrakott, előre vágott terméskő pedig esztétikus. Az épületen belül még kétféle vezetést használnak, a földvezetéket és a légvezetéket. Az előbbihez az alap betonozása előtt teszik be a földbe a PVC csöveket, amibe a jól ismert módon húzzák be a megfelelő számú vezetéket: először porszívóval becuppantanak egy vékony, de erős műanyag spárgát, majd ahhoz rögzítik a vezetékét és már lehet is izmozni. A levegőben fém csöveket alkalmaznak és miután a tető általában könnyűszerkezetes fémváz, ezért ehhez könnyű rögzíteni ezeket.
Nagyjából ennyi a műszaki részletekről, én nem nagyon vagyok megelégedve ezzel a fa-szerkezetes építkezéssel, mert a legnagyobb hátránya, hogy semmi hangszigetelés nincs. Csabi ugyan azt állítja, hogy ez csak azért lehet, mert kilopják a hangszigetelést, de ezt én nem hiszem, mert még sehol nem találkoztam jól hangszigetelt favázas épülettel itt Amcsiban, azt meg nem akarom elhinni, hogy mindenhol lopnak. Hallottam olyasmit, hogy azért ez az egyszerű építkezési rendszer, merthogy nem az örökkévalóságnak építenek házakat. Nos, ezt sem hinném, mert az egyik ismerős egy olyan házban lakik, ami már vagy 100 éves. Egyébként, ahol most lakunk, 6 emeletes épület, és itt is minden födém fából van. Ha fülelek azt is hallom, ha a szomszéd bácsi pukizik...

Első nap a cégnél

Nyilván egy nap munka után nem lehet semmit sem mondani egy cégről, de azért, hogy irigykedjetek: a főnök megmutatta a konyhát, kávé, tea, majd a hűtőnél azt mondta: itt találsz üdítőt, és alul van pár üveg sör, amit 5 után lehet fogyasztani! 

Ezen kívül semmi különös, hozzám vágtak egy laptopot, egy tonna papírt, és kicsit ismerkedtem a rendszerekkel. Az utazás meglehetősen jó, sima metró, egy átszállás a PATH metróra és séta a Hudson partján.

Van egy dolog, ami kicsit izé. Otthon állandóan azt hallgattam, hogy nekünk milyen jó dolgunk van, és nem vagyunk felnőttek, mert az állambácsi intéz mindent helyettünk, és a magyarok bénák, mert nem tudnak öngondoskodni és el sem tudjuk képzelni, hogy az orvosi ellátás milyen sokba kerül. Hát el tudom. És elég sokat fizettem is, ha elfogadható szolgáltatást akartam kapni. Ez csak arról jutott eszembe, hogy itt a juttatási csomag része a betegbiztosítás. Amcsiban lényegében 4 lehetőséged van:

- nincs biztosításod. Csak abban az esetben elfogadható állapot, ha egyedülálló és fiatal vagy, de így is elég rizikós, mert ha gáz van, inged-gatyád rámegy az orvosi költségekre

- saját magad fizetsz valami biztosítást. Úgy 1500 dollár körül van havonta egy 3 tagú családnak

- PPO biztosításod van. Az előbb említett havidíj kb 10%-t kell fizetni és van úgynevezett co-payment, ez lényegében a "vizitdíjnak" felel meg. A szolgáltatástól függően változik, pl: ha megelőző beavatkozásról van szó, mondjuk fogtisztítás, akkor ingyen, egyébként 10-25% fizetés.

- EPO ez mindent fedez, de ebben az esetben a biztosítónak van egy szerződése valamilyen orvosi hálózattal, vagy céggel, és csak ennek a szolgáltatásait lehet igénybe venni. 

Nyilvánvalóan amíg Jannak dolgoztam, az első eset állt fent (Csillának van biztosítása). A másodikat szerencsére nem kellett megtapasztalnunk, most pedig választanom kell, hogy az utóbbi kettőből melyik legyen? Azért látható, hogy igaz nem az állambácsi, de normális esetben valaki azért mégiscsak "gondoskodik" a dolgozóról, és hát akárhogy nézem, otthon is fizetsz biztosítást, csak hát ez az a dolog, amit egyelőre nem igazán reformált meg senki. Ne kérdezd, hogy mi lenne jó otthon...

Alternáló

Ha már szóba került, legyen itt egy kép az alternáló utcai jelzésről:

Négy sávjelző lámpát is látni, "csak balra", "sáv zárva"; "csak egyenesen", "sáv nyitva". Azt csak most vettem észre, hogy a jelölések nem egészen következetesek, mert a zöld nyíl lefelé mutat, míg a fehér fölfelé, pedig haladás szempontjából ugyanazt jelentik. Szóval ezek a nyilak és piros X-ek a forgalomtól függően változhatnak, kijelölve  a haladás irányát. Még annyival van megbolondítva a dolog, hogy létezik egy "csak balra kanyarodás mindkét irányban" jelzés is, akkor áll az az eset elő, amit Dani az előző bejegyzésben említett. Dani mentségére legyen mondva, hogy ilyen útjelzők NYban nem igazán fordulnak elő, én csak egyet ismerek, a Tappanzee hídon, lehet, hogy G is ezt említette meg.

A hétvégén remélem jut időm egy összefoglalót írni.

Utazás II

Szocreál. Persze, cserkész, meg minden, de azért simán elmenne a Vörös térre is...

Azért ez gyönyörű. És fontos. Sajnos az előtere felújítás miatt le volt zárva.

A Vietnami Emlékmű. Megrendítő. Tudjuk, hogy az USA történetének talán legmegrázóbb eseménye, ráadásul nem igazán jogos háború, de látni azt a rengeteg nevet és átérezni, hogy a Történelem egy darabjával találkoztam, ez megfogott.

Washington Monument, háttérben a Capitolium

Lincoln Emlékmű

Sajnos se tegnap, se ma nem vittem fotómasinát, így csak a washingtoni képeket tudom feltenni. Indulás előtt még elmentünk a képeken látható dolgokat megnézni. És persze nem jutott lehetőségem a Pulaski Parkban sátrazókat lefotózni, akik gondolom tüntetnek, vagy valami... A rövid városnézés után elindultunk Charlotte-ba. Az utat talán nem részletezném, Észak-Karolinába érve nagyon megváltozott a táj, óriási nagy üres terek, hosszú, egyenes útszakaszok, dimbes-dombos terep. Estére értünk ide, így egyenesen a szállásra mentünk, egy nagyon kellemes kis ház a Mountain Island Lake partján. Ha kicsit jobb idő lesz majd fotózok, merthogy egész nap esett.
Tegnap aztán belecsaptunk a lakáskeresésbe, de az első nap kissé csalódás volt. A Neten már rég óta nézegettük a kiadó lakásokat, mind nagyon szépnek mutatkozott képeken, de élőben az első három lakás már belépéskor olyan érzést keltett, hogy "á, ez nem az, ahol lakni szeretnénk". Mondjuk nekem az egyik tetszett, de mindenképp legalább másfél fürdőszobásat szeretnénk (egy teljes fürdő és egy kló), de ebben csak egy található, így nem jöhetett szóba. Aztán találtunk egy gyönyörű, ötödik emeleti lakást, garázs az emeleten, az árban benne az Internet, TV, 24 órás edzőterem, medence, szóval baba, csak éppen 1500/hó, mi meg szeretnénk kicsit leszorítani a kiadásokat. Minden esetre elraktuk a címet.
Ma reggel aztán megtaláltuk az igazit! 2 háló, 1,5 fürdő, földszinti, ezért kis kert is van, medence, parkoló, nagyon kellemes beosztású lakás, 88 nm, jó környék, iskola közel, szóval kasa. És, ami a legbabább, 1000 dodó havonta! A leendő munkahelyemtől mintegy 2 kilire van, oda még gyalog is be tudok menni, de akad busz is, bár azt még nem tudom milyen sűrűn jár. Szóval egyelőre jól alakul minden. Miután lefoglaltuk a kecót, elmentünk egy bevásárlóközpontba, mert azt hittük, hogy van Aiyinak játék lehetőség - sajnos csalódtunk. De az a bevásárlóközpont, az hihetetlen! Ilyen brutál méretű izét még sosem láttam, 2-3x akkora, mint a Nyugatinál, és bent alig lézengett pár ember. Gondoltam is, hogy ha ezek nem mennek csődbe, akkor innentől kezdve nekem a new yorki kollégáik ne nagyon siránkozzanak, hogy nincs elég profit, mert ott meg levegőt nem lehet kapni a boltokban, annyian vannak és persze vásárolnak is.
Ja, amúgy mi szeretjük "lebirkázni" az amerikaiakat, de két dolog, amivel nekünk otthon nem tudom hogy sikerülne megbirkózni. Az egyik pont a bevásárlóközpontokkal kapcsolatos. Marhára utáltam otthon, hogy akárhova mentem, mindenhol százassal a zsebembe kellet megérkezni, különben nem tudtam kocsihoz jutni. Itt a "birkáknál" eddig sehol nem láttam ilyet és kétféleképp működik a dolog. "Vidéken", pl Long Island-en az emberek szépen visszatolják a helyére a kocsikat, a nagyobb helyeken viszont vannak fizetett alkalmazottak, akik összeszedik őket, de sehol nincs érmével szívózás. Ráadásul valami miatt a kocsiknak csak az első két kereke kanyarodik, ezért sokkal könnyebb irányítani, mint az otthoni 4 kerék-kormányzottakat... A másik az sávok alternáló felhasználása az utakon. A forgalom függvényében a középső sávot használhatják hol az egyik, hol a másik irányban. Ezzel nem csak kisebb utakon, hanem autópályán is találkoztam! Nos ez utóbbi akadályt az otthoni vezetést ismerve nem tudom hogy küzdenének meg az autós kollégák...

Charlotte-ról egyelőre tényleg nagyon csak benyomásaink vannak. Olyan érzés, mintha Pestről valamelyik nagyobb városba mennél, Debrecen, vagy Szeged, azzal a különbséggel, hogy a Belvárosban van pár felhőkarcoló meg két nagy stadion, ezen kívül viszont nincsenek magas házak, kertváros az egész. És persze sokkal nagyobb a tér, mint NY-ban, az autópályákon eddig nem találkoztunk dugóval, a környék szép. Már otthon is gondolkodtam sokszor, hogy vidékre kéne költözni, hát most megkaptam :-). Ami még feltűnő, az az akcentus. Itt már vastagon déli kiejtéssel beszélnek, ami nekem ugyan tetszik, de telefonon néha alig lehet érteni, hogy miről beszélnek. Hát, itt tartunk most, szombaton indulunk vissza.

Frissítés:
Feltettem pár képet a lakásról, ráadásul a legfontosabbat elfelejtettem: van kandalló :-).

Utazás

Amióta eldőlt, hogy költözünk, esti programunk elég egyszerűen alakul: lakást keresünk. Rengeteg kecót néztünk már meg, egy biztos, szebb lakásban fogunk lakni, ugyanis mind jobban néz ki a jelenleginél. A kandalló azt hiszem kötelező lehet arrafelé, mert nem igazán láttunk olyan lakásokat, ahol nincs tűzhely. Általában medence is tartozik a pecókhoz, szóval bizakodunk. Ma reggel aztán megindultunk, két részletben autózunk le, ma Washingtonban alszunk, holnap már Charlotte mellett. Washington DC nagyon szép város, hihetetlen nagy a tér, szellős, nagyon tiszta. Találkoztunk az unokatesómmal, jót dumáltunk, persze séta közben is, aztán egyszercsak 3 lány ránk köszönt, hogy Boldog Új Évet!  Elkezdtünk dumálni, kiderült, 2 évig vannak itt, operként dolgoznak. Sajnos nem sikerült lefotóznom a pillanatot, amikor megkérdeztük hogy érzik magukat? Egyszerre emelték égnek hüvelyk ujjukat és mosolyodtak el, jó volt látni. Utána érkeztük a Fehér Házhoz. Kellemes meglepetés volt látni, hogy Párizshoz hasonlóan itt is van automata bicajkölcsönzés. Most ennyi szövegben, pár fotóm viszont van.

Kölcsönbicajok

Távolban a Capitolium

A Kínai Negyed bajárata

Építkezés. Ezt demó céllal tettem fel, itt nem gáz az ország zászlóját használni úton, útfélen...

Szoborparkban fémfa

Nem NY, van hely bőven...

Utcakép

Fehér Ház

A Fehér Házzal szemben tüntetnek a guantanamoi bázis bezárásáért

Sarki maci

New Yorkban sok érdekes dolog van, szórakozási lehetőség, park, koncert, bla-bla. Tegnap éjszaka a Time Square dugig volt emberekkel, egy fiú ott kérte meg a kedvese kezét, persze a tv közvetítette, nyomták a zenészek, majd a polgármester indította el az idő labdát, ami a brit idő labdákhoz hasonlít, némiképp eltérő funkcióval. Mi természetesen szolidabb körülmények között adtuk elő Szilvesztert, itt Forest Hillsben még petárda durrogtatás sincs, csendesen-kellemesen telt az éjszaka. Ma reggel azonban verőfényes napsütésre ébredtünk, útra is keltünk Coney Island felé, utunk a Verrazano-Narrows híd alatt ment el. Erre eddig még sosem jártam, pedig kellett volna, mert Brooklynnak olyan része, ahol gondolkodás nélkül laknék. A tengerparti házakról rálátás a hídra és a nyílt tengerre, szép rendezett környék, mindössze egy probléma akad, iszonyat drága. 

A Verrazano hídról még nem ejtettem szót, pedig megéri. Részemről nem vagyok nagyon hanyatt esve az amerikai építészettől, mert nem igazán vannak szép épületek. Félreértés ne essék, nagyon tudnak építeni, de inkább csak "nagyot", meg műszakilag zseniálisat. Természetesen az Empire State Building-et akkor és úgy felépíteni bravúros teljesítmény volt, de ettől még nem lett tetszetős az épület, hanem "csak" impozáns. A Verrazano-Narrows Bridge viszont gyönyörű és gondolom nem lep meg senkit, hogy amikor felépítették, akkor a Világ legnagyobb hídja volt. Lehet, hogy azért is tetszik, mert a mai Erzsébet hídra nagyon hasonlít, csak hát kicsit nagyobb. Mondjuk az Erzsébet hídnak nincs mit szégyellnie, mert szintén volt világcsúcstartó volt, de az egy másik történet. A Verrazano viszont annyira hatalmas, hogy állítólag NY mind az öt nagy városrészéből (Bronx, Brooklyn, Manhattan, Staten Island, Queens) lehet látni. Manhattanre innen van a legszebb rálátás, mindenképp érdemes keresztül autózni rajta, ha valaki NY-ban jár. Meg kell hagyni, hídépítésről tudnak valamit, a Brooklyn Bridge-t rengeteg filmben látni, mindenki fotózza, és a Queensboro Bridge-en is rengeteg autós üldözéses jelenetet vettek fel, ráadásul alatta elhaladva érzi az ember igazán, mennyire Gotham városában jár.

Még a híd előtt láttam egy jó képet, sajnos vezetés közben nem tudtam fotózni, de itt van két link, az egyik térkép, a másik pedig egy kép. Vágányok egyenesen a tengeröbölbe futnak bele, gondolom ki- és berakodásnál kicsit egyszerűbbé teszi a dolgokat.

Verrazzano-Narrows Bridge

Ahogy megérkeztünk Coney Islandra, sikeresen leparkoltam a kocsit, ez nekem elég ritkán szokott összejönni, most jó helyen álltam meg. Kivettük a kocsiból a dolgainkat és elindultunk a "board walk"-on. Ez a tengerparton fával, néhol betonnal borított sétáló utca, ahol persze bicajjal, gyalog, babakocsival és minden egyéb elképzelhető nem motoros eszközzel közlekednek. Mi is elindultunk nyugati irányba, célunk a Polar Bear Club szokásos január elsejei lubickolását megnézni. Ahogy sétálunk, egy jól öltözött, középkorú, afroamerikai bácsi megkérdezte, hogy merre találja ezt az eseményt. Csilla mondta neki, én pedig megkérdeztem, hogy ő is akar-e úszni? Jót nevetett, és azt mondta, gondolod, hogy akkor ilyen ruhában jöttem volna?? Amikor odaértünk, akkor már Csilla teljesen belelkesedett, hogy Geri milyen jót fog úszni. Én még nem határoztam el magam teljesen, de ahogy sétáltunk a víz felé Csilla közölte, ha nem fürdök, akkor a "Karácsony Hős" helyett ezentúl a "nagyszájú kiscsávónak" fog hívni, kb életem végéig. Fürödtem már hidegben, egyszer valamikor októberben Amszterdam mellett, de hát ma mégis csak január elseje van. Az viszont jó jelnek ígérkezett, hogy egy elkapott beszélgetésben valaki azt állította a víz 15 fok körüli. Az nem is olyan hideg. Ahogy leértünk, csak elszántam magam, és nekivetkőztem. A cipőből kilépve meglepve tapasztaltam, hogy a homok nem olyan hideg, mint gondoltam, így aztán bizakodva vágtam neki a tengernek. Szépen besétáltam és uccu neki, ugrottam egy fejest, majd egy, azaz 1 darab pillangó kartempó után indultam is kifelé. Nem mondom, hogy én voltam bent a leghosszabb ideig, de a képeken látszik, hogy azért páran nálam rövidebb idő alatt abszolválták a feladatot. A Muter váltig fogadkozott, hogy ő is megmártózna, persze fürdőruha nem volt nála, azért szívesen megnézném, amint beveti magát hetven évesen a habok közé. Aiyinak is nagyon tetszett a vetkőzés, ezért ő is mezítláb mászkált egy kicsit :-).

Szép lassan elindultunk hazafelé, be akartunk ugrani egy török kajáldába, de sajnos időközben bezárt,  vagy elköltözött, szerencsére megláttunk egy indiai étkezdét, ide ültünk be. Az indiai azért vicces, mert Csilla még tavaly a születésnapomra megígérte, hogy elmegyünk indiaiba, de sosem jött össze. A múlt héten pl bementünk egy helyre, nagyon jól nézett ki, de teljesen üresen állt, közölték is a pincérek, hogy ők ilyenkor 2 órára leállnak és csak 5-kor nyitnak újra... Elsőre elég lehangoló volt ez a hely is, egy kicsi indiai hangulatot sem éreztünk, de legalább a kiszolgálás borzalmasan alakult. Nem a szokásos new yorki tempó, semmi "egyből odamegyünk és megkérdezzük mit akarnak". Szerencsére a kaja nagyon jó volt, még ha nem is a gasztronómia csúcsa. Mindannyian lencse levessel kezdtük, mert itthon csak egy konzerv van, miután elfelejtettem alapanyagot venni... Lényeg, hogy idénre is biztosítottunk az anyagi jólétünket.

Készítettem pár képet.