Költözés

(Lusta vagyok rendezgetni, a fotókat a végére teszem...)

St. Patrick napja után már csak egy hétvége volt hátra charlottei magányomból, ezt elég lustán töltöttem, a lakás felújítását befejeztem, csak pár apróság maradt hátra, de azzal nem volt kedvem foglalkozni. Szóval csak hanyatt feküdtem, meg kicsit bicajoztam. Aztán eljött a nagy nap, a "szokásos" szombat reggel helyett csütörtök este repültem New Yorkba és nem bántam meg. Természetesen ablak mellett ültem, a jegy kiválasztásánál csak az a necces, hogy ugye a szél irányát nem lehet megsaccolni a jegy vásárlásakor, de most is szerencsém volt. Bal oldalon helyezkedtem el és délről jött be a gép a LaGuardiára, ami azt jelenti, hogy  Manhattant, Queenst és Brooklynt gyönyörűen lehetett látni, ráadásul kedvenc Verazzano hidamat is. A fogadóbizottság ezúttal otthon maradt, negyed órás taxizással értem a kecóhoz.

Péntek reggel össznépileg mentünk be az oviba még egy utolsó alkalommal. Aiyi útközben magyarázta, hogy Sofiával milyen jó, mert összeölelkeznek, aztán elesnek és ezen olyan jót lehet nevetni. Amikor Sofia megérkezett, be is mutatták, hogy ezt hogy kell csinálni... Csillával mi viszont elmentünk, és felvettük a teherautót. Jó nagynak tűnt, arra gondoltam, hogy elég lett volna a kisebbet kölcsönözni, bár jelentősen nem lett volna olcsóbb. Itt egy kisteherautót bérelni nem kerül sokba, ha ugyanoda viszed vissza, akkor olyan 20-25 dollárnál kezdődnek az ajánlatok, de ha máshova viszed vissza, mint esetünkben, akkor jelentősen megugrik a költség. Egy NY-Ch költözéshez minimum 4 napra adnak kocsit, ennek az az oka, hogy ne akarjál nagyon rohanni, legyen időd mindenre, ezzel csökkentve a baleset kockázatát. Anyagilag ez egy kicsit gáz, mert napi 250 körül van a bérlés, mindennel együtt vagy 1200-at fizettünk. Ez otthoni szemmel szerintem kifizethetetlen összeg, itt azért még elfogadhatónak számít, meg hát amúgy sem igazán volt választási lehetőség. Csilla már szerda reggel elfoglalt egy parkolóhelyet a ház előtt, ezt tartotta is, amikor el kellett menni, megkért valakit, hogy álljon a helyére. Természetesen megint Louisra lehetett számítani. Ha nem említettem volna, ő a házmester egyik embere, nagyon szimpatikus arc, aki mindig készségesen segített, ha valami ügyes-bajos dolgunk volt. Szóval leparkoltam a dögöt, aztán egyből neki is álltunk a már bedobozolt cuccokat lehordani. Tamás ekkor már ott várt ránk, és John is (Scotty fia), eljött segíteni. Nagyon hamar elkezdett kiürülni a lakás, igazolni láttam korábbi aggályomat. Aztán Johnnak le kellett lépnie, de kicsit később Scott érkezett segíteni. Arany ember, tényleg nem lehet mást mondani rá. Nem szólt nagyon semmit, csak elkezdett csomagolni és lehordani mindent. Annyira célszerűen és tudatosan dolgozott, hogy öröm volt nézni. Ekkor én már azt hittem mindjárt kész vagyunk, de az az igazság, ha ő nincs ott, akkor lehet, hogy még most is rámolnánk. Késő estére fejeztük be a csomagolást, és a kamiont teljesen telepakoltuk.

Másnap reggel kellemetlen kis meglepetés várt ránk. A szélvédőre egy aranyos kis narancssárga borítékot helyeztek el vagy 65 dollárról, de nem igazán értettünk, hogy miért, hiszen olyan szabályosan parkoltam. Aznap voltak beköltözők is a házba, nekik profi költöztetők segítettek, ők mondták, hogy azért jött a szeretetcsomag, mert „commercial vehicle”-lel, vagyis céges kocsival tilos az utcán parkolni... Hát, ezt mondjuk senki nem kötötte az orrunkra (mint Dani hozzászólásából kiderül, már mesélt róla, szóval kellett volna emlékeznem, de az az igazság, hogy még most sem dereng, hogy említette... Ez persze csak azt jelenti, hogy Cavintont kéne már szedjek), minden esetre ez így biztos bevételi forrásnak tűnik, mert hol a fenében parkolnék egy ekkora kocsit???  (Hát, a kijelölt parkolóban...) Úgy terveztük, hogy Csilla viszi a Hondát Aiyival és Muterrel, én meg a kamiont Tamással, persze a reggel 9 órai indulásból a szokásos dél lett. Miután csak egy GPSünk van, gondoltuk majd jól együtt megyünk. Természetesen Csilla már az első kanyarnál jól eltűnt a láthatárról, még szerencse, hogy tudtam fejből az út elejét Washingtonig (nem nagy kunszt...) A Verazzano híd felé vettük az irányt, majdnem kiestem a kocsiból, amikor a híddíjat kellett kifizetni: 25 dollár. Nem mondhatjuk, hogy egy olcsó költözés volt... Szinte még el sem indultunk az autópályán, amikor Csilla telefonált, megbeszéltünk egy gyors megállást. Csilla megkérte Tamást, hogy vezessen kicsit, így egyedül folytattam. Szépen eseménytelenül értünk Washingotba a Mariotte Hotel Innbe. Ez nem szálloda, hanem apartment ház, komolyan mondom, ilyen kasa helyen még nem jártam. Muter mondta is, hogy vegyek neki születésnapjára, de azt hiszem erre még  várnia kell egy kicsit. Ez alkalommal szerencsére nem a 95-85-ös úton jöttünk, hanem a szállás adottságai miatt a 81-es pályán folytattuk utunkat. Sokkal-sokkal szebb, két „hegy”vonulat között húzódik, kb olyan jellegű, mint Vörösvár előtt a 10-es úton, csak kicsit hosszabb. Délután megálltunk a Dixie's-ben kajálni egyet. Dani már többször istenítette az amerikai vendéglátást, vagy minek hívjam, szóval az éttermekben a kiszolgálást. Itt sem csalódtunk. Bár ez egy olyan tipikus amerikai, út menti kajálda, a kiszolgálás osztályon felüli és a kaja is elég jó volt. Persze, tudom, az amerikaiak akkor is mosolyognak, amikor épp nem sok kedvük van hozzá, de akkor is jó érzés, hogy egy ilyen istenháta mögötti helyen fizetéskor megkérdezik, hogy jól érezted-e magad, és miután igennel válaszolsz, akkor még hozzáteszik, sok szeretettel várnak máskor is. Amint megérkeztünk Charlotteba, gyorsan kirámoltuk az alváshoz szükséges dolgokat, aztán bedobtuk a szunyát. (Van még lent egy kis szöveg, csak ezt a blogot elég nehéz képpel szerkeszteni...)

Csilla kedvence...

Na, ez egy okos dolog. A sárga táblára az van kiírva, hogy ha elromlik a féked, akkor oda, a földútra lehet felrobogni, ahelyett, hogy elszállnál. 3-4 ilyet láttunk.

A másnapi teendők elég egyszerűen alakultak: kirámolni kamiont. Tulajdonképp nem is volt semmi gondunk, csak egyszer kellett elállni a kocsival, mert a ház melletti fák tetejét nyirbálták és útban voltunk, de hamar elkészültünk. Délután Tamást kivittem a reptérre, a kocsit másnap reggel vittük vissza. Az a helyzet, hogy csak ekkoriban tudatosult bennünk, hogy azért ez a lakás kisebb, mintha new yorki volt, egy csomó dologtól meg kellett válnunk, különben nem férnénk el. Tulajdonképp nem annyira a lakótér, mint a tároló helységek mérete az, ami kisebb. Aztán azért egész jól sikerült elhelyezni mindent, pl a nagyobb babakocsit a lakáson kívül helyeztük el a lépcsőfeljáró alatt. A legjobb dolog azt hiszem azért mégiscsak a hinta. Aiyinak felszereltem a kertben, és minden reggel azzal kezd, hogy kimegy 5-10 percre hintázni. (Erről majd később lesz fotó, amit készítettem annyira rossz lett, hogy nem mutathatom meg...)

Ide teszek pár képet, bár lehet, hogy a következő bejegyzéshez kellene, legalább is a témát tekintve, de az egy kicsit hosszabb lett (igen, már megírtam...), ezért így elosztom a dolgokat. Kedvcsinálónak elmondom, hogy a bejegyzésben megjelenik Arturo Gatti, Micky Ward és Archie Moore is...

St. Patrick nap

Képes beszámoló

Olvasói nyomásnak engedve kibújok barlangomból és nekiállok írni. Nincs mentség a hosszú hallgatásra, egyszerűen valahogy nem jutott időm nyugodtan leülni a gép elé, meg hát túl sok érdekes nem történt. (Na jó, ez nem igaz.) Elköltözött a család NYból, autóztunk két napot, megbüntettek, berendezkedtünk, kész a kert... Azért sem szaladok ennyire előre, inkább leírom ami kimaradt.

Ilyen volt az érkezés után nem sokkal...

...ilyen lett a Muter ténykedése után.

Tamás segített (itt épp nem...), de erről majd a következő bejegyzésben

Dobozvilág

Aiyi megérkezett :-)

A kandalló fölötti részt elég volt egyszer festeni

A másfél hónap charlottei magány alatt kicsit dézsávűm volt, másfél éve is szobafestés-mázolással töltöttem napjaimat - igaz, akkor egész napra, most csak a délutánra volt igaz. Reggel bementem dolgozni, aztán haza, pingálás, fúrás-faragás estig. Semmi komoly persze, csak rengeteg apróság, olyasmi, amivel elmegy az idő, de ha nem csinálod meg, akkor viszont folyamatosan rossz érzésed van, hogy eh, de ronda ez itt... És természetesen mindig adódott valami, amikor már azt hittem ez az utolsó ecsetvonás. Pl: lefestettem a fürdő oldalfalait, a plafont viszont nem kellett volna, mert eredetileg is szép volt. Csakhogy az éleknél leragasztottam, hogy szép legyen, viszont amikor szedtem le a szalagot, akkor jött a festék is... Kis javítgatás, majd másnap plafonfestés. Amúgy ez a kecó 2 nagyságrenddel jobb, mint a nyi lakás volt és egész jó állapotban van. Esténként viszont bejártam a céghez gyakorolni, ott nyugodtan fújhatom a szaxofont, senkit nem zavar. Elég flúgos egy időszak volt, pár alkalommal csak este 10 felé jutottam be, néha f1-ig fújtam... Azt viszont továbbra is tartom, hogy Amerikában nagyon jó barkács dolgokat csinálni, mert az itteni praktiker hihetetlenül fel van szerelve mindennel. Természetesen nekem a kéziszerszámoknál csorgott leginkább a nyálam, kb. annyival bővebb itt a választék, hogy az európai és japán gyártók mellett az amerikaiak is megjelennek a polcokon. Ezen kívül, miután festettem, ismét bíbelődtem kicsit a színekkel, festék típusokkal. Itt a Benjamin Moore számít a tuti bulinak, ennek megfelelően kicsit drágább is, mint a többi, de a Behr, Valspart, Olympia márkák is nagyon jók. Az nagy tuti, hogy a színeket elég jók ki tudják keverni. Pl az egyik fal nagyon jó állapotban volt, csak pár pici dolgot javítottam, de ugye emiatt le kellett festeni az egészet. A szín jó volt, és szerencsémre az előző festő itt hagyta a festék bödönét. Miután megvettem a színt, csak egy rétegben kellett átkenni, és jó is lett, teljesen fedett. Itt jegyzem meg, hogy nem volt hiábavaló a villanyszerelési kitérő, simán beépítettem a falba egy aljzatot. Sajnos csak akkor jutott eszembe, hogy fotózzak, amikor már visszatettem a gipszkarton, de talán így is el lehet képzelni, hogy miként működik a dolog.

A szép színessel határolt részt vágtam ki fűrésszel, mögötte húztam be a vezetéket, majd raktam be az aljzatot a dobozba. A rózsaszín pöttyök a csavarok feje, amik tartják a kivágott darabot.

Ez egy kicst béna kép lett, de legalább látszik, hogy messze nem lett tökéletes, de elfogadható, főleg, mert a gardróbban van...

Tulajdonképp rendesen néz ki, csak le kellett pucolni... Van vagy 18 aljzat...

Pénteken beszéltem az ír kollégával, hogy mit fog csinálni, nem nagyon akarta elhinni, hogy én is zöldbe öltözök, ezért álljon itt egy kép:

Szombat reggel még egy kis festéssel kezdtem, aztán felhúztam Tour de France-os zöld mezemet és elindultam bicajozni. Visszafelé könnyű volt megtalálni az eseményeket, mert a belváros egy részét lezárták, utcabállal tarkított kirakodó vásárt alakítottak ki. Szinte mindenki írnek öltözött és nagyon jó volt a hangulat, az egyik oldalon zenészek nyomták,

közvetlenül mellettük volt a sörös sátor. Gyerekekre is gondoltak természetesen, a legmenőbbnek ez az ugrálós keret bizonyult.

Leálltam beszélgetni egy házaspárral, már nyugdíjban vannak, Alaszkában élnek csak épp fél éves csavargáson voltak. Vettek egy lakóautót és azzal járják Amerikát, vontatnak magukkal egy személyautót, azzal járnak körbe az aktuális várost. Elég vicces, hogy bár én számítok helyi lakosnak, ők meséltek a környék látnivalóiról, többek között a vadvízi kajakos pályáról. Elég modern valami lehet, épített pálya és úgy működik, mint egy síparadicsom: felfelé nem kell cipelni a kajakot, hanem valami kötélzet segítségével felvontatják, ki sem kell szállni belőle. Ha egyszer Anchorageban járunk, tuti felkeresem őket.
Itt egy kép arról, hogyan kell az infrastruktúrát megfelelően kihasználni:

És még néhány fotó:

A bácsit megkértem, hogy álljon pózt, nem kellett rimánkodni...

Őőőő... izé, kicsit hirtelen kép, a szemetes nem szándékos...

 Jó volt írnek lenni aznap Charlotteban.