Pumák az Óriások ellen

Azt hiszem senki előtt nem titok, hogy Amerikában a sport fontos dolog, de a hétköznapokban a 4 nagy amerikai csapat-sportág viszi a pálmát, mondhatnám azt is, hogy ők fújják a passzátszelet. Ezek négyen az amerikai football, baseball, kosárlabda és jégkorong, kb ebben a fontossági, vagy talán népszerűségi sorrendben. Meglepő módon az amerikai fociban játsszák a csapatok messze a legkevesebb mérkőzést, de ennek érthető okai vannak: a leginkább sérülésveszélyes sportág a négyből, egy csapat az alap-szakaszban mindössze 16 meccset játszik. A játék tulképp egyszerű: az egyik csapat támad, a másik védekezik. A támadás úgy történik, hogy leteszik a tojást a földre, a center feladja a labdát az irányítónak, és megpróbálják előrébb cipelni a bőrt. Négy próbálkozásból legalább 10 yardot (tudod, az amcsik bénák, nem tudnak 10 m-t menni, megelégszenek 10 yarddal...) kell előrehaladni, ha ez nem jön össze, akkor jöhet az ellenfél. Addig megy a támadás, amíg a célterületre nem viszik a labdát, vagy el nem veszi az ellenség. A többi szabály csak sallang, hogy ne legyen olyan egyszerű a játék. Pont úgy 11-en játsszák, mint a rendes focit. Hogy miért kezdek már megint erről dumálni? Mert ma kint voltunk a kollégákkal a Carolina Panthers - New York Giants meccsen, életem első foci összecsapásán.

Dzsémsz

Mielőtt rátérnénk az eseményre, ejtsünk pár szót magáról a sportról, hogy mi benne a jó, miért szeretik ennyire az amcsik. Szerintem nagyon egyszerű a válasz, ez a sportág pont olyan, mint egy csata, egy ütközet, azt meg tudjuk, hogy itt a katonásdit nagyon szeretik. Az amerikai foci természetesen rokon a rögbivel és az ausztál focival, valamint távolabbi kapcsolatban van a rendes focival. A tojás labda előbb említett feladása úgy történik, hogy a két csapat feláll egymással szemben, középen a lasztival, aztán amikor a labda elhagyja a földed, akkor a két csapat egymásnak esik. A képen látható srácok a "védő", illetve "támadófal" tagjai, ők nagydarab, erős figurák és meglehetősen agresszívek is. A védőfal tagjai megpróbálják az irányítót elkapni, mielőtt passzolni tudna. Ha ez sikerül, akkor nagyon boldogok és persze jöhet a vitustánc. Egy jó csapat irányítóját nehéz elkapni, mert egyrészt a támadófal jól védi, ügyesen a "zsebben" tartják az irányítót, aki ezalatt ki tudja választani, hogy melyik "wide receivernek" vagyis "szélső elkapónak" passzolja előre a lasztit. Az irányító srácok természetesen elég pontosan tudják hajigálni a labdát, hiszen az elkapók teljes erőből futnak és az ő kezükbe kell varázsolni a tojást. A leghosszabb passz a levegőben 80 m fölötti (pontos adatot sajna nem találtam, mert ők nem így mérik, hanem az elkapás utáni futással együtt...), ami azért nem semmi, ha belegondolsz, hogy ez tulképp egy ilyen hosszú célba dobás volt... Néha persze nem hosszasan passzol, hanem valamelyik barátjának adja a labdát, aki mögötte helyezkedik el a feladás pillanatában. Én ezeket a játékokat általában nem csípem, mert leginkább azzal végződnek, hogy a védekező csapat sitty-sutty földre nyomja a delikvenst, kicsit mindig olyan eszetlen, fejjel a falnak taktika érzésem.

A srác Panthers mezben, míg a lány Giants pólóban mosolyog

A stadion bejárata

Persze, amikor összejön, akkor nagyon látványos is tud lenni az ilyen "futó játék". Szóval az irányító kétség kívül a legfontosabb játékos, de mindenkinek megvan a maga szerepe és adott esetben eldöntheti a meccset. Az elmített szélső elkapók például szintén nagyon fontosak, hiszen nekik lehet jó hosszan előre passzolni a labdát, ezzel nagy területeket szerezve. Nekik illik 10 körül futni a százat labdával a kézben és persze ha feléjük megy a bogyó, akkor háttal, oldalt, fejjel lefelé és estében is egy kézzel el kell tudni kapni a labdát, majd nem elejteni. Nem vicc, a 2008-as Nagy Döntőben a New York egyik kulcs mozzanata volt, amikor Eli Manning barátja egy 30 méteres passz után a labdát egy kézzel a fejéhez szorítva kapta el, miközben egy nem pici ellenség minden erejével megpróbálta elvenni tőle a labdát. Egy szabályt szerintem a vízilabdából vettek át, mert amíg nincs a fickónál a labda, addig csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Még egy fontos srácról szeretnék beszélni, ez a rúgó játékos. Bármilyen hihetetlen, az amerikai fociban néha rúgják is a labdát, többnyire négy esetben, kirúgás, jutalompont, mezőnygól és "punt", aminek nem tudok magyar fordításáról, de ez olyan látszólag ész nélkül előre rúgott a labda. Erre a feladatra is természetesen speciális játékos van és bár eléggé nyugdíjas állásnak tűnik, azért a felelősség óriási lehet, ha mondjuk a győzelem vagy vereség az utolsó rúgáson múlik.

Már bent a stadionban, Dzsémsszel

A kis bevezető után térjünk rá a mi történetünkre. Már régebben pedzegettem Dzsémsznek, hogy egy focimeccsre csak el kéne mennünk egyszer, de nem mutatott nagy lelkesedést. Aztán vagy 6 héttel ezelőtt egyszer csak nagy örömmel elkezd magyarázni, hogy óriások így, megy úgy, aztán leesett, hogy ő nem a helyi csapat drukkere, hanem a Giantsé, és jönnek egy meccset játszani. Dzsémsz Connecticutban lakott sokáig, ezért NY drukker, és miután Wayne is new yorki eredetileg, ezért hamar összeállt a csapat. Gondoltam, hogy nem leszek ünneprontó, beálltam én is NY drukkernek, annak ellenére, hogy leginkább a 49eseket választanám és mindemellett azért a helyi csapat is szimpatikus, fiatal irányítójuk van, szerintem lesz még pár jó évük. Szóval gyorsan megvettük a jegyeket á 120 dodó, monnyuk nem kevés pénz, átszámítva 24 ezer HUF körül, érzésre inkább olyan 8000, de ennyi még belefér. A meccs előtti napokban már nőtt a hangulat, és kiderült, a cégnek vannak jegyei, amiket meg lehet nyerni... Azzal vígasztaltuk magunkat, hogy a miénk a biztos megoldás. Persze jó páran vannak az irodában, akik Panthers drukkerek, és úgy lehetett jegyeket nyerni, hogy valami diszítést kellett készíteni. Én ezt nem tudtam pontosan, de amikor megláttam a Panthers zászlókat, mondtam Dzsémsznek, hogy mi is tehetnénk ki New Yorkos logókat. Gyorsan kerestem a neten, kinyomtattam aztán már raktuk is ki az asztalunkhoz. Aztán arról dumáltunk, hogy kéne valami feliratot pingálni a mellkasunkra. Mondtam, hogy ahhoz nincs festékem, de ha gondolják, akkor viszek be pólót, bicajfestéshez meg van anyagom, írjuk ki magunkra, hogy Eli, a NY irányítójának nevét. Az a helyzet, hogy én mindent meg is tettem, de a végén berezeltek, és nem lett semmi a dologból. Aztán eljött a nagy nap, hamar elment, a munkaidő végén Dzsémsz is meg Wayne is eltűntek.

Az éjszakai Charlotteban özönlenek a nézők

Mondom ebből nem lesz semmi jó, hívom Dzsémszt, hogy mizu, valamit magyaráz, hogy lement kocsihoz. Jó, jó, úgy is el akarunk menni kajálni, a kocsi jó felé van, megkerestem Wayne aztán irány lefelé. Hát, meg kell mondjam, elsőre inkább azt hitte az ember, hogy NYban van, annyi Giants-os mezt lehetett látni. Az mondjuk nagyon jó, hogy itt nem kellett attól rettegni, hogy egymásnak esnek az emberek, együtt söröztek a Phanters mezesek a NYiakkal. Ez a kép pedig magáért beszél. A jó kis csirkeszárnyak meg burger után elindultunk a stadion felé, az a jó egy ilyen kisebb városban, hogy gyalog el lehet jutni mindenhova a belvárosban. Menet közben kiderült, hogy a közeli építkezésen egy bézból stadion készül. A bejutás tulajdonképp zökkenőmentes volt, de azért itt komolyabb biztonsági eljáráson kell keresztül esni összehasonlítva mondjuk egy bézból meccsel. Gondolom itt is lehetett valami huliganizmus, ezért a komolykodás, de azért ez nem olyan terror ellenes marhaság. Szóval a viszonylag drága jegy ellenére nagyon magasra szólt a jegyünk. Hiába, a Giants nyerte a legutóbbi Nagy Döntőt, meg kell fizetni a minőséget, valamint a TV is közvetítette.  Azt azért meg kell mondjam, nem éreztem magam egyedüli turistának, mindenki fotózott :-)

A bevonulás közben megy a műsor

Ez már a meccs vége, majd mindenki hazament

A kijelző szép nagy

Támad a Giants

Bevonulás

Kirúgás

Pom-pom lányok nem minden csapatnál van, 

így pl a Giantsnak sincs

Himnusz

Már a csapatok bevonulása előtt megkezdődött a csinnadratta. Bemutattak sportolókat, akik az Olimpián helyezéseket értek el és észak karolinai lakosok. Aztán jöhetett a csapatok bevonulása. A vendégek csak úgy beszaladtak, semmi cicó, de aztán füst, fény és jöhettek a Pumák. Utána pénzfeldobással eldöntötték, melyik csapat kezd. A szerencse a NYnak kedvezett, a helyiek jöttek kirúgással. Már a harmadik perc végén pontot is szerzett a címvédő, ezzel megadva a meccs alaphangulatát. Itt a gól 6 pontot ér, így gyorsan nő a pontok száma, plusz jár még az egy plusz pont, ezért aztán könnyen elszalad a meccs állása, azonban egy 21:14-es vezetés olyan, mintha rendes fociban 3:2 lenne. A tavalyi évben nagyot nyújtó hazai Cam Newtonnak nem igazán ment, az első két támadásukból semmi nem jött össze, míg az ellenség szinte minden támadásból legalább egy mezőnygólig jutott. Az állás annyira alakult, hogy Wayne-nek le kellett fotóznia a kijelzőt, mert ilyet ritkán látni. TV-ben természetesen sokszor láttam már foci meccset, már otthon is néztem épp eleget és azt gondoltam, élőben is simán fogom tudni követni az eseményeket. Nos, nem. Ez a játék annyira összetett, és olyan gyorsan változik a kép, hogy ha a labda feladásáról csak tizedmásodpercekkel lemaradsz, akkor azt a támadást már nem fogod tudni követni. És ha mindent látsz az elejétől, akkor is a villámszerű változás miatt nagyon nehéz felfogni, hogy épp mi miért történik. Az egész meccs sajnos nem volt valami jó, a Pumák annyira alárendelt szerepet játszottak, hogy a negyedik negyed közepétől már nem is az egyes számú irányítók játszottak. Ennek ellenére természetesen jól szórakoztunk, és mi new yorkiak örültünk az eredménynek :-).

(A képeket továbbra sem tudom normálisan elhelyezni, bocs...)

Demoktratikus Nacionális Konvenció

A cím alapján az angol ajkúak azt gondolhatnák, hogy magyarul megtanulni nagyon könnyű, hiszen csak meg kell változtatni az angol szavak végződését, esetleg ragozni, és máris perfektek vagyunk magyarul. Ebben a formában persze nem láttam leírva a címet, de a "demokratikus konvenció"-t igen. Pedig annak tulképp magyarul semmi értelme, és nem is fedi azt, amiről a Democratic Natianal Convention szól. A "konvenció" szó ugyebár létezik a magyar nyelvben is, latin származású, jelentései: társadalmi szokás, udvariassági szabály, megállapodás. Ha fellapozzuk mondjuk a sztaki szótárat, megemlíti, hogy jelenthet "elnökjelölő pártgyűlést" is, persze az USA-ban és pontosan erről is van szó, a Demokrata Párt Elnökjelölő Kongresszusa. Talán a magyar médija azért nem használja a pártgyűlés, vagy kongresszus kifejezést, meeeert kicsit rossz kicsengése van :-). Szóval ez az az esemény, amire nem hinném, hogy valaha pénzt adnék ki, csakhogy láthassam, de a "hegy megy Mohamedhez" tipikus esete állott elő és azért érdekes,  fontos esemény, ráadásul nem csak az USA, hanem az egész világ szemszögéből. Ha tetszik, ha nem, egyáltalán nem mindegy, hogy ki az elnök és milyen politikát folytat. 

Mindenhol korlát, autóforgalom gyakorlatilag nulla

edit

Az előkészületek a hétköznapi ember számára szinte észrevehetetlenek maradtak, számomra abban tért el egy kicsit, hogy a miután munkahelyem az események központjától kőhajításnyira van (ezt most szó szerint értsd, Pars Krisztián tuti eldobna odáig), mi kaptunk egy külön útmutatót, hogy merre lesznek lezárva az utak, hogy lehet bemenni az épületbe. A központi, lezárt rész 4 napig megközelíthetetlen volt, illetve csak a küldöttek (vagy mittudoménhogykik, akik részt vettek az egészben) mehettek be. A cégnél az a házirend, hogy noha technikailag lehetséges, nem szabad otthonról dolgozni. Nos ezt a szabályt most felfüggesztették, minden charlottei kolléga dolgozhatott otthonról, mert az épületben levő garázst viszont lezárták, csak távolabbi parkolókat lehetett használni. Én elhatároztam, hogy be fogok járni, mert itthonról nem nagyon tudok dolgozni, túl sok a zavaró tényező. A kongresszus területét frankón körbekerítették és természetesen komoly rendvédelmi erőket vonultattak föl, tisztára mintha Jack Bauer és haverjai lepték volna el a területet. A központtól eltávolodva viszont semmi nem változott, minden teljesen nyugodt marad. A móka vasárnap kezdődött, én hétfőn elmentem bicajozni (Amerikában szeptember harmadikán van a munka ünnepe, Labor Day), és hogy hogy nem, a rendőr-akadémia mellett vitt el az utam. Na ez a rész viszont háborús övezethez hasonlított, ne is álmodj fotóról, itt frankó Hummerek voltak, nem a kamu, városi változat, ezen kívül folyamatosan keringett a levegőben 5 heli, csúnyán felfegyverezve, az ajtóban ücsörgő katonával. Ennek ellenére az utammal persze nem volt semmi, ezek az erők egyáltalán nem kellemetlenül jelentek meg, hanem csak ott voltak, nem találkoztam ilyen képpel. Kedden aztán már kellett volna dolgozni menni, de volt egy kis elintézni való, szóltam Ananthának, hogy kicsit lelépek, aztán majd itthonról dolgozom. Persze a munkából sok minden nem lett, hiába, nem nagyon megy ez nekem itthonról.

Az ellentünte

tők tábora

Másnap irány az iroda, bicajra felpattanás és a szokásos útvonalon indultam befelé, de eltérítettek a rendőrbácsik, akik meg kell mondjam igen kulturáltan viselkedtek, szépen elmondták, hogy merre kell menni, mire számíthatok. Ahogy bekanyarodtam, láttam, hogy sátraznak az egyik réten. Nem fogod elhinni, azok a tüntetők, akik a Demokraták ellen ágálnak. Nem kell félni, ugyanez megvolt a másik oldalon is. A tüntetőknek persze pontosan meg volt határozva, hogy hol gyülekezhetnek, hol verhetnek sátrat és milyen útvonalon tiltakozhatnak. Minden esetre az utamon innentől kezdve nem volt semmi! Még az épület mellet sem pedig az közvetlenül szomszédos a tiltott övezettel. Dolgozni viszont isteni volt, összesen hárman voltunk bent, csak a légkondi zaját lehetett hallani, és így legalább alkalmam nyílt az itteni TiBivel beszélgetni. Miután ugyebár kelet-európai gyerek vagyok, nem átallottam megkérdezni politikai nézeteiről - monnyuk Csilla kioktatott, hogy ilyesmit itt nem illik, meeerhogy kerek-perec rákérdeztem: kire fog szavazni? Szerencsére nem magába fordult arc, jót dumáltunk, elmondta, hogy mindkét oldalon vannak jó és rossz dolgok, de azért ő kicsit úgy érzi, hogy csak az a fontos: megszerezzék a hatalmat és valahogy nem az emberek vannak a középpontban. Ismerős? Lesz még pár dolog szerintem, pölö az azonos neműek közötti házasság. Ilyen témáknál kicsit azért izén érzem magam, mert az elmaradott, turáni, szittya Magyarországot sok mindenért kioktatják, pedig itt sem annyira egyértelműen felvilágosult a helyzet. Észak-Karolinában a tavasszal szavaztak a kérdésről és nem meglepő módon elutasították, ezzel jóval több, mint az államok felében tilos a meleg-házasság. A kolléga viszont Connecticutból való, élete nagyobb részét NY és környékén töltötte, ezért más a véleménye. Beszéltünk a halálbüntetésről, abban maradtunk, hogy ezt hagyjuk, mert nagyon nehéz kérdés. Szóba került még a lakásbiznisz, kiderült neki is volt egy bukott háza, de még így is jobban jött ki anyagilag, azóta már minden rendben.

Napközben az MSNBC innen közvetített

Még pár vicces dolog az elnökválasztással kapcsolatban, az egyik a regisztráció. Ne gondold, hogy pálcát akarok törni bármilyen irányba is, de az otthoni bevezetés óriási visszhangot váltott ki, Ferencünk épp most kezdett éhségsztrájkba. Nos az államok nagy részében a szavazáshoz regisztálni kell, Csilla mesélte, hogy NYban ő regisztrált is a jogsija elkészítésekor. Az persze a dolgok másik oldala, hogy be akarják vezettetni, hogy csak fényképes igazolvánnyal lehessen szavazni... (Főleg ez utóbbi cikk vicces.) Összesen 17 államban kell igazolvány, de asszem erre mi úgy reagálunk: "Mi? Mi az, hogy igazolvány nélkül szavazni???" Az igazolványosdit sokan kritizálják, az egyik ok, hogy rengeteg embernek egyszerűen nem létezik fényképes papírja, de közben persze legálisan vannak itt, hiszen csak állampolgárok szavazhatnak! Vicces, mi? De egyébként a turistáktól meg ujjlenyomatot veszünk... Nesze neked terror-ellenes harc. Van még egy ilyen érdekes dolog, csak sajnos erre nem tudok idézni semmit. Pár hete hallottam tvben, hogy megy a vita, mert Obama meg akarja változtatni, hogy mettől-meddig lehessen szavazni. A Republikánusok szerint ez természetesen rossz hatással van az ő esélyükre, ezért nagyon ellenzik ezt a megoldást :-).

Tipikus Amerika, a Myrtle Beach Dél Karolina legismertebb tengerpartja

Este aztán kihasználtuk Csillával, hogy van tv, néztük a közvetítést. Nos ez az a rész, ami a lényegét adja az eseményeknek. Otthon nekem ezekből a választási-kampány tudósításokból csak annyi jött le, hogy nagy amerikai csinnadratta, konfetti, széles mosoly. Ennél azért kicsit több. Sőt! Nagyon is kidomborodott, hogy az itteni politikusok mennyivel magasabb szinten vannak, ha másban nem is - beszédben. Az otthoni vezetők szónoklatait sokkal jobban szeretem leírva olvasni, mert amikor megszólalnak, valahogy mindig Kádár elvtárs ugrik be, mintha mindenki tőle tanult volna beszédet mondani. Természetesen itt nagyon sokan szólalnak föl, mi 2-3 figurát néztünk meg. Nekem nagyon tetszett Deval Patrick és  Julian Castro. Ezek a srácok nem nagyon használnak papírt, minden fejből megy, és persze nem akadoznak, nem keresgélik a szavakat, maximum akkor állnak meg, ha az ovációtól nem lehet hallani, amit mondanak. A közönséget elég vicces volt nézni. Igen, az a tipikus, nagyon amerikai. Lehetett látni rajtuk, hogy tényleg hisznek az szónokokban, nem csak a felemelt tábla miatt lelkesednek, sokszor könnyeikkel küszködve hallgatták a beszédet. És persze a technika erősen jelentkezett, láttunk pár nagyon hatásos képet, ahogy valaki az iPad-del kamerázik, ugye szép nagy a kijelző, így egy ügyes, "kép a képben" kompozíció jött át. Az otthoni lapokból nem sokat olvastam, csak az Index/Fehér Ház oldalát nézegettem, szerintem nagyon nem tudta visszaadni azt, amiről és ahogyan egy ilyen esemény szól (persze otthonról ezt jól tudósítani azt hiszem nem is lehet.) Például azt állítja, hogy a másodikként jelölő párt csak ismételni tudja az elsőn elhangzó gondolatokat. Nos nyilván vannak olyan kérdések, melyek megkerülhetetlenek, beszélni kell róla, adott esetben még a "mit akarunk" is lehet hasonló, de a "hogyan" már semmiképp. Természetesen Amerikában mindenki az "amerikai álmot" hajkurássza (jaj, a két idézett cikk elejét nagyon érdemes elolvasni, a magyar nyelvű azzal kezdődik, hogy ez elvileg is lehetetlen :-)), de amennyire én értettem a legfontosabb eltérés most, hogy a Demokraták szerint csak együtt, összefogással lehet csak megoldani a problémákat. Ráadásul, ha netán a Republikánus párt feladott egy labdát, azt a Demokraták kegyetlenül le is csapták, hogy mást ne mondjak Romney az oroszokat jelölte meg fő ellenségként, pedig ma már ez kissé túlhaladott álláspont. Szerda este Bill Clinton beszélt, mester a javából, mondhatom azt, hogy magával ragadóan beszélt. Ami miatt viszont nem szeretik, hogy kicsit önfejű a srác, a 3000 szóra tervezett beszéde lett vagy 5000 szó hosszúságú. Abban is nagy a tudósítások közötti különbség, hogy otthon csak általánosságokban beszélnek a Clinton szónoklatról, az itteni elemző viszont közvetlenül a beszéd után olyanokat jegyez meg a hosszúságon kívül, hogy más szavakat használt, bizonyos dolgokra, ezzel a hangsúlyt, irányvonalat némiképp más irányban vázolta fel.

Fotózás. Asszem erről a fotóról is felismerni, hogy melyik országban készült...

Másnap reggel ért a nagy meglepi, a rendőr bácsi emlékezett rám, és amikor odaértem, csak annyit mondott, hogy ugyanúgy jutok be, mint előző nap. Ez már csütörtök volt, az utolsó nap. Gondoltam kicsit azért körül kéne nézni, ezekből lettek a fotók. Az élet az utcán tulajdonképp normális volt, csak az autók hiányoztak, de azok teljesen. Ekkor már tudtuk, hogy az estére, a foci csapat stadionjába tervezett Obama-beszédet áttették a kosárcsarnokba, mert volt esély némi esőre. Persze az újságok ebből is összehoztak pár okosságot, hogy gyávák, meg lehet, hogy nem lett volna tele a stadion, de a charlottei időjárásról azért annyit érdemes tudni, hogy fél óra alatt egy teljes esőciklus lemegy: verőfény - beborul - zuhog - eláll - felszárad. Végül kiderült, jó döntést hoztak, mert esett. Elnökválasztás ide, Romney/Obama oda, az utolsó napi beszédeket az amerikai football bajnokság első játéknapja határozta meg. Eredetileg az alelnök szerdán beszélt volna, de áttették csütörtökre, és az időpontokat annak megfelelően választották ki, még véletlenül se essen egybe valami foci eseménnyel. Nos, nem tudom megítélni, hogy Obama mennyire jó politikus, vagy nem, nekem szimpatikus, de hogy még Clintonnál is jobb szónok, az biztos. Csilla úgy jellemezte kettőjük beszéde között a különbséget, hogy "Clintonnál azt vártam, mikor fejezi már be, míg Obamát még hallgattam volna..." Sajnos a Republikánus elnökjelölő kongresszust nem kísértük figyelemmel, ezért valójában nem tudok hiteles képet festeni erről a két hétről, számomra azonban a Demokraták a szimpatikusabbak, ha szavazhatnék, akkor Obamának adnám a voksomat.
Nem, nem lettem az amerikai politika feltétlen híve, főleg a külpolitikával nem értek egyet, de az biztos, innen nézve és átélve az eseményeket az elnökválasztás más megvilágításba került.

Karneváli hangulat és persze reklám mindenhol, ez éppen az aktuális jelmondat. Rosszmájú akarnék lenni, akkor "előre elvtársak"nak fodorítanám :-)

Elég sok ruhát adtak el, az árusok az USA minden területéről jöttek

edit

ces, hogy egy ilyen csiri-biri állvánnyal senki nem törődik...

Az iroda melletti utca, a keresztben álló teherautónál van a teljesen lezárva az út

Frissítés: hehe, pont ma hallottam a rádióban egy műsort, hogy itt is átvariálják a választási körzeteket, és természetesen az éppen hatalmon levőnek kedvez a dolog. Ismerős ez is, nem? Azt azért nem szabad eltitkolni, hogy itt megvannak a maga szabályai, hogy miként lehet, de természetesen befolyásolja a választások kimenetelét.

A legjobban befektetett 24 dollár, amit valaha költöttem

Igen, tudom, már megint nem írtam egy ideje. Nem mintha nem lenne miről, de azt  vettem észre, hogy akkor megy jobban az írás, ha valamin felbosszantom magam, de amióta Charlotteban élünk, elég nyugalmas minden, így bár lenne miről írni, valahogy nem akaródzik leülni. Nemrég viszont kaptam Danitól egy cikket, jobban mondva egy blog bejegyzést, valamikor apák napja környékén, és annyira megtetszett, hogy elhatároztam lefordítom. Ja, ja, már megint más tollával fogok ékeskedni, de remélem egyetértünk, hogy érdemes volt nekiállni. Amúgy persze repcsis bejegyzés, amúgy persze szeretjük a repülés minden formáját, legalább ennyivel adózok az aviátoroknak.

*****************

1998 kora szeptemberében a Norhtwest Airlines pilótái sztrájkba kezdtek. Abban az időben Falcon Jeteken repültem, így a légitársaságok dolgai körülbelül nulla hatással voltak rám. Az egyetlen dolog, ami igazán szembetűnő volt, hogy a sztrájk alatt az észak-közép államok ege igazán csendessé vált. Ez a tény vezetett a legjobban befektetett 24 dollárhoz, amit valaha repülésre költöttem.
Röviddel azután, hogy elkezdődött a sztrájk, felhívtak egy repüléssel kapcsolatban Washington DC-ből Winnipeg, Manitobába. Az odafelé úton fent az égben hamar észrevettem azt a nagy csendet, ami a központi frekvenciákon uralkodott. Végül is amint elhagytuk DC légterét, megkaptuk a "direkt Winnipeg" utasítást. Az úton odafelé úgy tűnt, mintha nekünk személyes légi irányítónk lett volna, aki csak nekünk dolgozik minden frekvencián. Még viccelődtem is vele, hogy milyen csendes az ég, amikor a Northwest srácok körbe-körbe sétálnak a sztrájkplakátokkal. Mire azt válaszolta, "Nekem mondod? Nagyon hosszú így a nap."
Winnipegben a földön sikerült meglátogatnom  egy borzalmas hoki boltot és megfigyelnem a helyieket, amint a élvezik a nyár maradékát. Mindannyian úgy néztek ki, mint akik tudják, hogy a kanadai tél rövidesen rájuk zuhan, mint egy üllő. Az idő éppen meleg volt és valószerűtlenül tiszta.
Ahogy készülődtünk a felszállásra, figyeltem az időjárást, az idő tiszta volt, vissza DC-ig. Miután a sztrájk továbbra is folytatódott a rádiófrekvenciák is tisztának ígérkeztek az ATC-vel. A felszállási engedélyünk emiatt lényegében Winnipegből direkt IAD-be (a reptér Washington DC-ben) szólt. Ahogy a térképen néztem az utat lefelé, észrevettem, hogy a Huron tó felé vezetett, és ez adott egy ötletet. Meggondolva, hogy az MBS VOR (pont, amit repülés közben érintenek) lényegében Freeland-ben helyezkedik el - a szülővárosom csak kicsit esett kívül a repülési útvonalunkon -, kieszeltem egy tervet. A szüleim kevesebb, mint 3 kilométerre laktak VOR-tól, arra gondoltam, hogy igazán vicces lenne, ha az útvonalat kicsit megváltoztatnánk és elrepülnék anya és apa fölött. Miközben fölöttük repülünk, felhívhatnám őket telefonon, és mondhatnám nekik, hogy nézzenek fel az égre. Elmondtam a fickónak, akivel aznap repültem, teljesen beindult és azt mondta vigyorogva, hogy ezt meg kell csinálnunk.
Amikor megkaptunk az engedélyt, mondtam az ATC-nek (Air Traffic Controller, légi-irányító), hogy szeretnénk megváltoztatni a repülési útvonalat direkt MBS, direkt IAD-re. Hirtelen csend lett a rádióban, majd a légi irányító értetlenkedve kérdezte, hogy "miért akarnád ezt csinálni?"* Mondtam neki, hogy "a nyugdíjas szüleim MBS VOR mellett laknak, el akarok repülni felettük, felhívni őket, és mondani nekik, hogy menjenek ki a ház elé és nézzenek fel az égre." Újabb csönd következett, majd ismét megszólalt a hang kuncogva, "ez túl jó, rendben, megkaptad az engedélyt direkt MBS, direkt IAD." Visszaolvastam, majd válaszolt, "nyugta rendben, jó mulatást!"
Az egyik legfontosabb szabály, amit a pilótáknak a lelkükbe kell égetni, hogy az légi-irányítók is emberek. Annak ellenére, hogy sokszor teljesen szükségszerűen rövidnek és tömörnek kell lenni velük, vannak alkalmak, amikor ha valamire szükséged van, akkor úgy lehet velük beszélni, mint átlag emberekkel. Amennyiben a szabályok megengedik és nem akarod átlépni a légi forgalom lehetőségeit vagy megsérteni a biztonságát, mindig készségesen segítenek. A legjobb, amit egy tanulónak oktathatsz, hogy ha segítségre van szükséged, akkor hívd fel az ATCt és simán kérdezd meg. Egy hús-vér ember lesz a vonal másik végén és rá fogsz jönni, hogy ők átkozottul jók... Főleg, ha valami vicceset akarsz csinálni. Egy másik dolog, amit a pilóták sokszor elfelejtenek, hogy a légi irányítók beszélnek egymással, így az, aki átvette az irányításunkat, tovább adta a soron következőnek és így tovább, hogy mit is szeretnénk csinálni.
Ahogy közeledtünk MBS VOR felé, felvettem a telefonkagylót és hívtam a családomat. Egy ilyen hívás akkoriban kb. 12 dollárba került percenként, szóval szűkszavúnak kellett lennem. Miután a szüleim már nyugdíjasok voltak, szinte mindig otthon tartózkodtak. Anya vette fel, megkérdeztem, hogy a vezeték nélküli készülék van-e a kezében, azt mondta igen. Mondtam neki, hogy menjen ki a ház elé. Amikor kiért, mondtam neki, hogy nézzen fel az égre. "Látsz egy kondenzcsíkot?" "Nem", jött a válasz. "Nézz észak felé, a reptér irányába, és amikor észreveszel egy kondenzcsíkot, az én vagyok. Majd visszahívlak, amikor pont fölöttetek vagyunk, mert ez így iszonyat sokba kerül." Letettem és elkezdtem gondolkodni, hogy ez esetleg egy kondenzcsík mentes nap?! Miután más nem volt fent velünk, elég nehéz volt megállapítani.
Ahogy a DME (távolságmérő eszköz) lejárt és az útvonalunk pontosan az MBS állomás fölé ért, újra felhívtam anyát és apát. Anya úgy hangzott, mint aki le-föl ugrál izgalmában. "Jaj istenem! Jaj istenem!" kiabálta, "Látunk, látunk téged, pontosan fölöttünk vagy!" Válaszként mondtam a magasságunkat és már fordulunk is, irány DC. "Látunk" kiabálta, "ott vagy fent!" Pilóta szokás szerint intettem viszlátot, és megígértem telefonálok, amint hazaértem.
A kabinban mindketten vigyorogtunk, mert tudtuk, hogy alattunk ott van két izgatott szülő. Azok után a hosszú, iskolákban töltött évek után, a rengeteg repülési tréning után, gyakorló repülések, repülés oktatások, légitársaságok és a karrierben lévő buktatók után, amit ők figyelemmel kísérték hogy és mint ment keresztül rajta a gyermekük, végül láttak egy kondenzcsíkot és tudták, hogy abban a pontban én vagyok. Amit én nem tudtam, hogy apa rohant a felvevőért, amiben az elem természetesen döglött volt. A szomszédokat is próbálták kihívni, de azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tartózkodtak otthon. Apa fogta az örökösen életlen látcsövét és próbálta azzal kémlelni az eget, de biztos vagyok benne, hogy homályos volt. Végül is csak ők ketten álltak ott együtt a kiskertben, ahol én nézegettem a kondenz csíkokat amint elhaladtak az MBS VOR fölött, és nézték, amint az én kondenzcsíkom eltűnik az égen. Utána apa még ott maradt egyedül, anya szerint "meglehetősen hosszú ideig."
Röviddel azután, hogy ráfordultunk az IAD felé vezető kurzusra, a központ jelentkezett be rádión és megkérdezték, "Na, hogy ment a dolog? Láttak benneteket?" Válaszoltam "A-firm. Két nagyon izgatott idős ember van most ott lent." A légi-irányító egy nagyon derűs "Nagyszerű!"-vel válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy még a TRACON** is mosolygott.
Miután a gépet leadtam a hangárban, hagytam egy üzenetet az irodán, hogy használtam a repülési telefont, hogy tudjanak számlázni. Összesen 24 dollárt kellett fizetnem a hívásokért. Végül is azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a körülmények, melyek messze esnek az ellenőrzésed alól, lehetővé teszik, hogy valami igazán klassz dolgot csinálj. Apa hat évvel később elment, de azóta is sokszor gondolok rá, amint ott áll kint a kertben egyedül és néz fel az égre ahol kicsit korábban én voltam, és azokra a gondolatokra amik átfuthattak rajta. Egy aviátor szempontjából, mindent összevetve ez volt a legjobban befektetett 24 dollár, amit valaha repülésre költöttem.

***************


* Igaziból a hangulatát az eredeti szövegnek nem hiszem, hogy vissza lehet adni. Így szól: "Why do ya' wanna do THAT?" ami egyrészt szleng, másrészt a "ya'" eléggé délies kiejtés, ami ebben a környezetben különösen viccesen hangzik.
** Terminal Radar Approach Control, megközelítést segítő radarrendszer

Eredeti cikk

Polgárháború

Avagy Dél Észak ellen

 

Tanult barátom felszólított, hasonlítsam össze a new yorki életet a charlotteival. Rögtön az elején meg kell jegyezzem, hogy nem vagyok felkent tudora az összehasonlító tudományoknak, de leginkább kevésnek tartom a tapasztalatomat. Már csak azért is, mert 2 éves new yorki tartózkodásom alatt nem igazán jött össze munka, ezért az emberekkel általában véve kevés és meglehetősen egysíkú kapcsolatom alakult ki. Persze a szomszéd családdal jóban voltunk, meg a már többször említett Scottyékkal, de ebből azért nehéz kiindulni, Charlotteban pedig leginkább a kollégákkal dumálok. Kezdjük is a csoporttársammal. Ananthának hívják, és szörnyen idegesítő egy gyerek. Indiai, itt végezte az egyetemet, a cég intézte a tartózkodási engedélyét. Monnyuk megértem a céget, Anantha ugyanis nagyon okos. Dolgoztam már együtt pár jó fejű arccal, de ő annyiban még rátesz egy lapáttal, hogy kétfelé tud figyelni. Egy alkalommal gépelt valamit, én meg beszéltem hozzá, és az a szokása, hogy közben hümmög, nem tudod eldönteni hallja-e amit mondasz neki. Szóval osztom az eszet, valami jó kis összetett problémáról, aztán befejezem, ő meg csak motyog tovább. Amikor befejezte, rákérdeztem: te, tudod miről beszéltem? Mire szóról-szóra elismételte, a problémát... Mondom, szörnyen idegesítő gyerek. Érdekes módon, ő olyan "new yorki". Szinte sosem hagyja, hogy végig mondjak egy kérdést, hanem már a felénél válaszol, emiatt aztán egy kérdésre többször is mond valamit. A kiejtése jellegzetesen indiai. Érdekes módon rajta kívül még négy indiai srác ül körülöttem, és még vagy 5-6 fiú és lány az emeleten. Amúgy nagyon vegyes a társaság. Volt szerencsém korábban  együtt dolgozni vagy négy földrész lakóival, de velük csak telefonos kapcsolatban voltam, itt viszont 3D-ben vannak jelen. Mellettem dolgozik Wayne, afró arc, tudod, az az igazán szimpatikus, jó dumájú figura, állandóan jó kedve van, nagy kütyü-buzi, minden évben megveszi a legújabb iPhone-t, eleve készül rá, szépen elteszi a csomagolást, a legkisebb gyári alkatrészt is és azokkal együtt adja el. Ahogy Dani már utalt az egyik bejegyzésében, elég sokan teljesítettek katonai szolgálatot, ő is, harckocsi-elektronika szerelő volt, szintén New Yorkból költözött Charlotteba. Ő is tudja a feketék trükkjét: egy tízest simán letagadhatna... Tőle nem messze egy spanyol ajkú arc dolgozik, vele nem sokat dumáltam, nem is tudom honnan való. Az íróasztalom átellenes oldalán az emelet második legfontosabb figurája, James. Ő azért vicces, mert nagyon hasonlít TiBi nevű pesti kollégára, mintha legalább is tesók lennének, ő is magas, de még ahogy beszélnek is hasonlít, csak ő TiBivel ellentétben fekete... És miért a második legfontosabb? Ő a "desktop support" és minden egyéb fontos dolog kezelője, minden mobil telefonos, nyomtatós, fénymásolós problémával őt lehet megkeresni, és mindig segít. Egyszer kérdeztem is, hogy mit szeret, whiskey? Sör? Bor? Mondja, whiskey, de miért? "Nézd James, ha kell valami, akkor tudjam mit kell hoznom!" Röhög, "Hmmm... Megvesztegetés! Igen, azt csípem!" :-)  És miért csak a második legfontosabb? Mert természetesen a legfontosabb a recepciós néni, aki történetesen szintén fekete és nagyon szép és mindent tud. Egy alkalommal dumálunk Jamesszel és Mikekal, valahogy a korra terelődött a szó, Paula meghallotta, aztán elárulta, hogy ő már 40 fölött van.  Na most biztosra, nagyobb összegben fogadtam volna, hogy max tavaly fejezte be az egyetemet... Ő egyébként az egyik tősgyökeres charlottei, isteni a kiejtése, szinte énekel, és állati jó, ahogy az utolsó szótagot el tudják nyújtani. Mint említettem a társaság meglehetősen vegyes,  indiai, olasz, koreai, orosz, kínai, venezuelai és még mittudoménmilyen kollégák vannak az irodában. Továbbra is a feketék a favoritok, nagyon laza arcok (mondhatnám cool figurák...), velük a legkönnyebb kapcsolatot teremteni, és általában elég vidámak.
És hogy milyen a munkatempó? Változó. Általában nyugodt a légkör, de láthatóan komoly munka folyik. Az iroda fiatal, valamikor másfél éve nyitották, ezért még nincs teljesen feltöltve emberekkel, így csalóka lehet, hogy nincs akkora nyüzsgés. Miután alapvetően európai és amerikai irodái vannak a cégnek, ezért ennek a két földrésznek az munkaidejében van nagy aktivitás. A változáskezelést (Change Management) végző kollégák általában korábban mennek be, hogy az európaiakkal több időt tudjanak együtt dolgozni, de vannak olyan üzemeltetők, akik 24/7-es felügyeletet látnak el, ők du. 1-re jönnek be és hajnal 1-kor mennek haza, Corkban, Írországban van a csapat másik fele, ők helyi idő szerint reggel hattól este hatig nyomják. Általában van egy munkatempó, de ha beesik valami, akkor nincs megállás a probléma megoldásáig, folyik a hajsza. Alapvetően azért azt hiszem nyugodtabb az irodában, mint mondjuk a Morgannél New Yorkban. A háttértárak területén Eu és USA között üzemeltetési szempontból jelentős különbségek vannak, szerencsére Ananthával egy húron pendülünk, eddig nem volt olyan fontos szakmai kérdés, amiben nem értettünk volna egyet, így, ha valami vitatható kérdés merül fel, akkor közösen győzködjük a főnököt az igazunkról.
Lépjünk ki az irodából a belvárosba. Mint említettem Charlotte kisváros. Nem csak amerikai, de magyarországi szemmel is (számomra elég meglepő módon Budapest az ötödik legnagyobb város lenne népességét tekintve az USAban...), a belváros viszont minden igényt kielégítő nagyvárosi hangulatú hely, igaz az alapterülete nagyon pici. Az épületek gyaloghidakkal össze vannak kötve (amikor Csilla először meglátta, halkan megjegyezte: "ajjaj, itt nagyon meleg lehet nyáron..."), a képen kettőt is látni, ha elforgatod. Ezen a szinten tele van éttermekkel, kisebb boltokkal, könnyen el lehet jutni minden felé. Én nem panaszkodom a kajára, van indiai, japán, kínai stb. a közelben,  de Anantha és az indiai kollégák nem értenek egyet, mert csak két indiai étterem van, és ők mindennap ott esznek, ezért a választék kicsit szűkös számukra :-). Charlotteról azt mondják, hogy "kis New York", de ezzel én nem értek egyet. Persze, van valami hasonló hangulat a felhőkarcolók miatt, és találkoztunk már pár utcazenésszel, de ez nagyon csak érintőleges hasonlóság. Sokkal nyitottabb terek vannak, szinte minden sarkon van egy szökőkút, kis park, ahol le lehet ülni, az élettempó lassabb, az emberek nyugodtabbak, még az autósok is kulturáltak, egy szóval emberibb a belváros. Ebből adódóan természetesen a szórakozási lehetőségek sokkal szűkebbek, nincs Broadway, nincs Madison Square Guarden. Van viszont minden, ami a gyerekneveléshez hasznos: uszoda, ahova Aiyi edzésre jár (2000-ben világcsúcsot úsztak benne, szóval nem rossz...), zeneiskola, jóga klub, ovi, doktornéni, bevásárló központ, mindez kb. 10 perces távolságon belül. Nem meglepő módon a forgalom sokkal kisebb, főleg hétvégén. Ha valami igaz New Yorkra, az a reklámszlogen, ami az egyik legismertebb Amerikában: "The city that never sleeps" - vagyis a város, mely sohasem alszik. Hát Charlotte kicsit sem ilyen. Kaptam egy tippet pár hete, hogy reggelente eljárnak fickók bicajozni. Gondoltam kipróbálom, és megerőltetve magam h6-kor indultam egy szép szerda reggelen. A találkozás nem jött össze, de amikor elindultam,  szó szerint egyetlen autó sem volt az úton. Később természetesen elindult a forgalom, de nem olyan rettenetes, mint akár Pesten. Apropó, bicaj. A városi élet egyik velejárója, hogy szűkösebb a lehetőség a hosszabb bringázásra, de viszonylag sokan hajtanak a környéken. Tőlünk nem messze van a "booty loop", ahova kijár, aki mozgásra vágyakozik. Ezen a részen az autósok fokozottan figyelnek a dilis bringásokra, mert tudják, hogy itt rengetegen edzenek, és másra hét közben nem is igazán van lehetőségük, ezért elviselik ezt a rövid kellemetlenséget. Amúgy nem sokára lesz egy jótékonysági esemény, ezen a körön 24 órás bicajozással. Ha más nem, nézőnek biztos, hogy megyünk.
Még egy dolog, ez mondjuk személyes, vagyis inkább szerencse kérdése, de óriási és kellemes változás. New Yorkban a felettünk lakó vallásossága ellenére olyan hangos volt, hogy azt egy diszkó is megirigyelte volna. Az, hogy napközben veszekedett a feleségével és néha verte is, még csak hagyján, de amikor este 11-kor elkezdte üvölteti a zenét, az elég sok súrlódásra adott okot. Itt viszont akkora csend van, hogy az évek óta tartó füldugós alvásról leszoktam, a felettünk lakó pedig olyan csendes, hogy néha azt hisszük elköltözött. Ja és még egy apropó: a magyarok után ugyebár az amerikaiak a második legsportbarátabb népség, írtam is már róla, most meg ugye megy a foci EB. Meglepő módon elég sokan nézik (megy a TV a konyhában) a meccseket (nézik..., jó, szóval 5-10 perc, aztán vissza dolgozni), értik is hogy mi történik, és néha olyan pontos szabálymagyarázatot adnak, hogy leesik az állam. Hiába na, ez a foci dolog azért nagyon vonzó tud lenni, főleg, ha jó a meccs.
Zárásként még annyi, hogy ami nagyon nagy különbség az itteni élet és az otthoni között (függetlenül attól, hogy NY-ról vagy Charlotteról beszélünk), hogy a politika nem játszik bele a hétköznapokba. A gazdaság, ezzel kapcsolatos események igen. Mint mondtam megy a TV, ha nem foci vagy valami amcsi sport, akkor pénzügyi hírek, ez ugye a cég profiljába is vág, nos ezt szokták nézi a figurák, beszélnek is róla, de az elnökválasztás például egyáltalán nem téma.
Próbáltam összeszedni példát a kiejtésre példákat, ezeket találtam. Még, ha nem is beszélsz angolul, azért vicces lehet meghallgatni, szerintem elég jól hallani a különbséget.

Ebben az ősz hajú néni beszél úgy, amit én "charlottei" kiejtésnek hallok:
http://www.youtube.com/watch?v=MFfM2GMr3lI

Hillary itt kapott tőlem egy piros pontot, vicces is és jól is csinálja:
http://www.youtube.com/watch?v=YaDQ1vIuvZI

Na és aki ezt érti jól, az tud valamit az USA déli kiejtéséről:
http://www.youtube.com/watch?v=03iwAY4KlIU

Képek majd a következő bejegyzéshez...

Amerika alulnézetben III

Rég óta ígérgetem a saga befejező részét, most van egy kis időm, hát nekiállok. Ma hajnal 4-kor keltem és h5-re be is értem az irodába, dizászter rikóveri tesztelünk. A nagyobb cégek a fontosabb alkalmazásaikat kettőzött rendszerekre teszik, nálunk is van ilyen, most azt teszteljük, hogy éles esetben minden működik-e? A háttértárak eddig elég jól vizsgáztak, semmi dolgom nincs, aki ismeri az ilyesmit annak nem tudok újat mondani, aki nem, azt meg úgysem érdekli, szóval lépjünk is tovább, mert azon kívül, hogy két telefon van a fülemre aggatva, semmi nem történik. Majd fog.

Szóval ott hagytuk abba, hogy vékonyak az amerikai falak... Amiről most akarok beszélni, az első sorban az illegálisan itt élők munkája. Őket sokan sokféleképp értékelik, általában azonban lesújtó a vélemény róluk. Én úgy látom, hogy aki illegálisan van itt, az többnyire dolgozni akar, általában pedig – nyilván a papírok hiánya miatt is – fizikai munkát végeznek főleg az építőiparban, különböző szolgáltatások területén, mint pl fűnyírás, takarítás, bébisintérkedés stb. Upstate new yorki munkám során egy alkalommal találkoztam (feltehetően) illegális dolgozókkal. A már említett Walgreens munkánál, amikor mi már lefektettünk minden csövet a földbe, eljött az ideje a betonozásnak. Miután a villanyvezetékeket majdan tartalmazó csövek vékony PVC-ből készülnek, ezért egy ilyen betonozós munkánál igen sérülékenyek tudnak lenni, így aznapra azt a „feladatot” kaptam, hogy ügyeljek a csövek épségére. Ez egy borongós novemberi napra esett, semmi kedvem nem volt ott ácsorogni egész nap, de aztán ahogy elkezdtek mozgolódni, egyre jobban lekötött az emberek megfigyelése. A betonozás előkészítése, szigetelő fólia leterítése,  a vasrácsozat beszerelése, egy nappal korábban fejeződött be. A betonozásra egy Mr Concrete (Beton Úr) nevű cég kapta a megbízást, és az a helyzet, hogy elég komoly feladat, legalább is nagyon rendesen kell kivitelezni, mert nem kerül rá borítás, csak felpolírozzák, és ugye, ha nem sík a felület, akkor nagyon rondán néz ki. Beton úrék csapata kb 15 emberből állt, spanyol ajkúak és többnyire még nálam is alacsonyabb arcok. Az a látszólagos fejetlenség, ami a munka megkezdése után kialakult, számomra kétségessé tette, hogy itt bármi sikeres tevékenységnek leszek tanúja. A főnök - hívjuk csak Beton úrnak a cég után – már eleve gumicsizmában jelent meg, a többiek csak később húzták fel, szóval ő volt a leghangosabb, idegesen rohangált jobbra-balra, utasításokat osztogatva. Hoztak egy kézi egyengetőgépet, amivel majd az elsődleges simítást fogják végezni, ez persze nem akart működni, úgy nézett ki, mintha a kezelője akkor látna ilyet először. Hozzá kell tenni, hogy nem kis feladatról van szó. Egy nagyjából 50x80 méteres területet kell lebetonozni, ami tele van a földből kiálló csövekkel, mindezt néhány óra alatt, hogy a beton ne kössön meg és szépen el lehessen simítani. Az alapterület az egyik oldalon lecsapott téglalapra hasonlít, a lecsapott oldal a bejárat, itt még a beton ki is tud folyni, mert nincs ott semmi. Szóval én csak mosolygok magamban, hogy mi lesz itt, amikor az emberek hangya módra rohangálnak és úgy néz ki semmi nincs a helyén. Aztán előkerült egy  – hogy, hogy nem – pont megfelelő méretű fa gerenda, amit a bejárathoz leraktak és ezzel tulajdonképp az előkészítést be is fejezték. Ekkor Mr Beton előkapta a Ford pick-up kisteherautójából a lézeres jeladóját. Nyilván aki ért az építkezéshez, annak ez nem újdonság, én azonban itt láttam ilyet először. Mi is használtuk, mert a csövek kivezetésének egy elég kis tűréshatáron belüli magasságban kellett lennie, ebben segít ez a jeladó. Felteszed az állványra, amit előtte ki kell vízszintezni, aztán bekapcsolod a jeladót, ami körbe forog és egy lézernyalábbal világít. A mérőeszköz meg igen egyszerű, egy készülék, ami veszi a jeleket egy botra szerelve, aminek a magasságát előre beállítod. Amikor a végét lerakod a földre, csipog, ha nem a megfelelő magasságban van. Nos, barátunk is beállította az eszközt, majd az akkor már érkező betonszállító autókhoz rohant. Vicces egy kocsik ezek. Otthon nálunk ugye úgy van, hogy a keverődobnak a kocsi vége felé emelkedik, a kifolyó rész hátra felé néz. Itt nem, itt előre, a kiömlője a vezetőfülke fölött van, ami mindig egyszemélyes és középre tették. Amikor meglátok egy ilyet, mindig az az érzésem, hogy tolatva közlekednek. Ekkor már a másik főszereplő lépett a ténykedés középpontjába, Mr Beton haverja, akit a testalkata miatt (és persze tiszteletünk jeleként a névadó felé) nevezzünk Arturo Gattinak. Arturo azzal foglalatoskodott, hogy a betonpumpa csövét megfelelően elhelyezze, valamint a csapatát felkészítse a cső irányítására. A már említett rácson ez nem is olyan egyszerű feladat, mert a csövet állványlábakra teszik, nehogy megsérüljön a rácsozat, de mint kiderül Arturo tudja a dolgát, a vezeték megfelelő helyre került. Aztán egyszercsak megszűnt az eszetlen rohangálás, valahogy a simító is elkezdett működni, mindenki megtalálta a helyét és a beton elkezdett a csövön beáramlani. A csapat két részre oszlott: az egyik Arturo irányítása alatt a beton egyenletes terítésével foglalatoskodott, míg Mr Beton a simítást irányította. Arturo tartotta végig a cső kiömlőjét, na most ez egész káprázatosan nehéz feladat. Ekkor már persze a hűvös ellenére Arturo félmeztelenül volt a haverjaival együtt, így jól lehetett látni mennyire keményen dolgozik. Közben folyamatosan fütyült és kiabált a beosztottjaival, utasításokat adva, merre és hogyan vezessék a csövet, miközben ő a betont irányította a megfelelő helyre. Mr Beton csoportjánál először az említett kézi masina ment – az irányítóját hívjuk Micky Wardnak – először, és elsimította a beton tetejét. Ezt a gépet úgy kell elképzelni, mint azokat a masinákat, amivel nagy áruházakban vizes pucolni szoktak, csak 2 kerékkel. Az elején egy kinyúló karon helyezkedik el a simító lap, ami vagy 5 méter széles és a két végén egy-egy lézeres mérő, amivel egyrészt a vízszintest, másrészt a megfelelő magasságot lehet belőni az említett lézeres jeladóhoz. A másik oldalán van két kar, mint egy talicskánál, ezzel irányítja a kezelő a sebességet, víszintet, magasságot. Micky elég viccesen nézett ki, mert annyira koncentrált, hogy a nyelve végig kilógott, de az az igazság, hogy pengén végezte a dolgát, mert a két oldalon haladó kézi simítóknak nem sok dolga akadt. Ők inkább csak akkor avatkoztak a munkába, amikor egy-egy helyen nem volt elég beton, ekkor odalapátoltak egy keveset és Micky még egy moztulattal elsimította a lukat. Ezután, utolsó lépésként – ha már eddig boxolókról neveztük el a főszereplőket, akkor maradjuk is ennél – Archie Moore érkezett, aki egy kb 8 méter hosszú simító eszközzel az esetleges problémákat javította ki. Ezt az eszközt úgy kell elképzelni, mint egy ablaklehúzót, aminek a szára hosszú, a lehúzó része pedig vagy 3 méter széles. Nos, ezt sem igazán könnyű irányítani, ügyesnek is kell lenni hozzá és persze erősnek. Szóval a hangyacsapat szerintem jelesre vizsgázott, sajnos csak idáig tudtam követni a tevékenységüket, mert el kellett mennem. Mire pár órával később visszaértem, Mr Beton és csapata messze járt, nem láttam a simítógépeket sem, amiket akkor kezdenek használni, amikor a beton már kicsit kezd megszilárdulni. Ezek a gépek kis dodgemre hasonlítanak, amiknek az alján van egy ventillátor. Ez a ventillátor simítja le a betont.

Remélem ebből a kis leírásból kiderült, hogy ezek a srácok kőkeményen megdolgoznak azért a feltehetően nem sok pénzért, amit zsebre raknak. Ez az eset és charlottei tartózkodásom megerősített abban is, hogy Amerika betonozási világbajnok, de erről majd kicsit később még. Zárásként annyi, hogy természetesen nem tudom, hogy illegálisak voltak-e a munkások, de feltehetően egy részük igen, főleg, ha abból indulok ki, hogy akikkel együtt dolgoztam srácoknál háromból kettőnek nincs tartózkodási engedélye.

A másik dolog, amit még el akarok mondani az a kapitalizmus furcsaságai. Persze lehet, hogy ez ebben az esetben nem olyan tiszta kapitalizmus, hanem a jó cucilista emlékek miatt van így, vagy nem csak a magyarok búbánatosak, hanem az egész Közép-Európa? Amint említettem Jannak, a nagyszájú lengyelnek dolgoztam. Scotty mellett ő az, aki segítőkésznek bizonyult Amerikában, igaz, most mondhatod, hogy csak azért adott szállást, hogy jól ki tudjon zsákmányolni, mert elég alacsony órabért fizetett. Azt kell mondjam, ez nem egészen igaz. Ugyanis, ha a szállást forintosítjuk (akarom mondani dollárosítjuk), akkor egész elfogadhatóan kerestem. De nézzük a problémákat. A felállás a következő: Jannak volt 2 nagy munkája akkoriban, az egyik a betonozós Walgreens, a másik egy McDonald's. Neki 3 állandó embere van, mindannyian lengyelek. Nos ez is egy pozitív dolog, hogy próbálja a földijeit segíteni, munkát adni nekik, de az embererő kevés erre a két melóra, így kerültem képbe én is. Elég vicces mondjuk, hogy mennyire lengyelek maradtak ezek a srácok, szinte mindennap bementek a lengyel boltba valami kaját venni, Jannál is a házban egy csomó lengyel kaja volt állandóan. Szóval ezekkel az arcokkal rég óta dolgozik együtt, de folyamatosan panaszkodott rájuk. Kicsit hülye helyzetbe is kerültem, mert Jan sokat beszélt munkáról, míg a srácok is elmondták természetesen a véleményüket Janról, szóval kicsit két tűz között voltam... Mirek például az első nap azzal kezdte, hogy mennyire utál Jannak dolgozni, mert nem sok előrelépési lehetőséget lát, hétfő reggel amikor megy a szokásos helyre, akkor már előveszi a depresszió és a gombóc van a torkában. Ezek után valahogy nem igazán csodálkozom, hogy annak ellenére, hogy ezer éve kollégák, messze nem zökkenőmentes a kapcsolatuk. A srácok minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis plusz bevételre tegyenek szert. Az egyik ilyen forrás a réz vezetékek begyűjtése. Én másmilyen anyaggal nem is találkoztam, ők pedig minden apró, leeső darabkát összegyűjtenek. Persze Jan tudta nélkül. Azt a sunnyogást, ami ezt az egészet körülveszi – hihetlen és nem vicces, utoljára kb. 17 éves koromban a BRG-ben láttam ilyesmit. Jan persze erre is panaszkodott, mondván meglopják, mert az anyagot ugye ő veszi, tehát a hulladék is az övé. A leeső darabokat Jan bázisán egy nagy szemetes kukába gyűjtik (már amikor ő ott van a munkán...), állítólag egyszer a srácok bementek hétvégén és kiürítették az egészet, ért vagy 800 dodót... Szóval nem egyszerű a dolog, mert az érdekeik ellentétesek, de közben meg jól is elvannak, mindig lengyelül beszélnek egymás között, de ezt már említettem. Minden esetre vicces volt látni, mennyire nem tudnak ilyen dolgokban előre lépni. Pedig egyszerű lenne. Az arcok úgy lógnak, ahogy tudnak, de valahol meg is értem, mert nincs semmi motivációjuk a jobb, gyorsabb munkavégzésre. Órabérben dolgoznak, ezért az esetek nagy részében, ha befejeztünk egy munkát, akkor ott ácsorogtunk még fél-egy órát, hogy leteljen a „munkaidő”. Komolyan mondom, ilyen érzésem utoljára akkor volt, amikor az előbb említett BRG-ben dolgoztam. Én persze röhögtem magamban Janon, mert az az ő dolga lenne, hogy kitaláljon valamilyen motivációs rendszert. Pedig lehetne. Csináltunk egyszer egy munkát, elfogyott a hely a szerelőpanelen, kellett egy másikat venni. Ez önmagában nem lenne baj, de Staszek nem szólt időben, így másnap vissza kellett menni. Jan persze kiakadt. De Staszeket miért érdekelné a dolog? Legalább másnapra is volt mit csinálnia.  Nyilván másként gondolkodna, ha mondjuk az elvégzett munka után járna a lé, nem órabérben. Mindkettőjük szerencséjére megrendeltek még egy munkát ugyanott, így végül is nem lett igazi veszteség a dologból... Volt szerencsém nagyobb cégeknek dolgozni, egy dologban mindenhol egyetértés volt: ha egy beosztott nem dolgozik, akkor az a főnök hibája. Pont ezért érdekes volt látni, hogy az amcsik milyen más felfogásban dolgoznak.

Steve egy állati jó arc, koreai születésű, de gyerek kora óta itt él. Na vele kifejezetten élvezet volt dolgozni. Mindig pontosan elmondta, hogy mit akar, megkérdezte, hogy tudom-e hogyan kell megcsinálni, ha igent mondtam, akkor nem pazarolt rám több időt, ha nemet, akkor meg szépen részletesen elmondta, megmutatta mit kell csinálni. Állandóan rajzolt és nagyon jó a humora. Ő egy másik cégnek dolgozik és azért volt a Walgreenses munkán, mert már csinált ilyet és segített nekünk. Hivatalosan asszem nem is dolgozhatott volna NYban, mert neki Jerseyben van engedélye, de az általam ismertek közül messze ő a legjobb szakember. Szóval egy alkalommal kifejtette, ha nincs kedve dolgozni, akkor a tervrajzokat nézegeti, mert abból nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Persze sokat kell néznie, mert ő vezette a munkát, egy ilyennél meg is kérdeztem, hogy „mi van Pisti, nincs kedved dolgozni?” Rámnéz, aztán persze nagy röhögés volt a válasz. Néha eljött az egyik embere, Sammy, világlazája gyerek, ilyenkor előkerült a spangli, aztán azzal „koncentrált”. Lényeg az, hogy ők nem morogtak, állandóan vidáman néztek a világba, szóval erősen gondolkodtam, hogy ha maradok, akkor megkérdem Stevet, át lehet-e menni hozzájuk dolgozni. Ő viszont mindig megjegyezte, ha valamit jól csináltam, hogy ez nagyon jó lett, ha valamivel nem volt megelégedve, akkor meg állati komoly pofával megjegyezte, hogy ne okozzak csalódást. Nem mondhatom, hogy ők mindig teljes leklesedéssel dolgoztak, vagy ne lettek volna rossz napjaik. Pár alkalommal mondta is: „Stanley, Geri, húzzunk haza a fenébe!” Amikor viszont munka volt, akkor nem volt mese, keményen nyomta, és Jannal ellentétben soha nem garasoskodott. Ha valamire ki kellett adni lét, akkor mindig a jobbat vette meg, ha egy munkát meg lehetett csinálni kézzel vagy géppel, akkor inkább beszerezte a gépet, csak hogy jobban, gyorsabban lehessen dolgozni. OK, ennek van egy másik oldala is, ezt is Stevetől tudom. Egy alkalommal kifejtette, hogy az a baj az olyan kisvállalkozásokkal, mint Jané, hogy relative kicsi rajta a haszon, ezért egy Jan-szerű tulaj 2x is meggondolja, hogy mire adjon ki pénzt. Itt jegyzem meg, hogy azért nem egészen értek egyet. Egyszer kifejtettem Jannak, hogy ahhoz képest, hogy Amerika a vezető benzinzabáló ország, a New York körüli benzinkutak gyalázatosan néznek ki, sokszor az embernek nincs kedve megfogni a csövet, de ez a benzinkutakat kicsit sem érdekli. Az eszközök ezer évesek, gagyik, és még a levegőért is fizetni kell. Gondolom azért lenne rá keret, hogy ne így legyen, ennek ellenére még a nagyobb cégeknél is ilyen a helyzet... Egy szó, mint száz, érdekes tapasztalat, így utólag nem bánom, hogy egy darabig ezt csináltam.

Zárásként még a helyi lakosokról pár szó. Nagy százalékban élnek vallásos zsidók a környéken és érdekes volt látni, mi mindennel foglalkoznak. Az iskolabusz vezetéstől kezdve benzinkutason át rengeteg helyen láttam őket dolgozni, de amit sosem fogok elfelejteni, az az, amikor egy alkalommal kellett valami vezetéket vennünk. Staszek megrendelte, aztán az egyik alkalmazott ment ki a raktárba: fehér ing kicsit feltűrve, imazsinórok az oldalán, fekete vászon nadrág. Ebben a szerkóban izmozta ki a karvastagságú vezetéket, természetesen nyakig maszatosan. Mindezt miért említem? Nagyon sokszor láttam, hogy stoppolnak az országúton, de nem tudom miért? Mint említettem az amishok is saját világban élnek, de nekik legalább van buggyjuk és rollerük, az ittenieknek viszont semmi. Vallási okokból nem vezetnek? Nincs rá pénzük, vagy egyszerűen csak nem akarnak megtanulni? Sose derült ki, kérdeztem Csillát is, de ő sem tudta. Miután többször mentem egyedül vissza munka után a kisteherautóval, elhatároztam, felveszem az egyiket, hátha mesél? Sajnos nem került rá sor, mindig felvette előttem valaki az aktuálisan stoppoló figurát, 1-2 percnél többet nem hinném, hogy valaha várakoztak... Ha valaki tudja, a megoldást a szokásos címre kérem!
Ja, betonozás. Ahogy megyek be az irodába a parkolón keresztül, mindig megcsodálom a betongerendákat. Olyan szépek, hogy az embernek tényleg könnybe lábad a szeme. Sajnos nem tudtam még jó fotót készíteni róla, de más egyéb fotók itt.


Epilógus: Walgreens bácsi meggondolta magát, és más elrendezést akart, így aztán Mr Betonék munkáját pár helyen fel kellett törni...

Költözés

(Lusta vagyok rendezgetni, a fotókat a végére teszem...)

St. Patrick napja után már csak egy hétvége volt hátra charlottei magányomból, ezt elég lustán töltöttem, a lakás felújítását befejeztem, csak pár apróság maradt hátra, de azzal nem volt kedvem foglalkozni. Szóval csak hanyatt feküdtem, meg kicsit bicajoztam. Aztán eljött a nagy nap, a "szokásos" szombat reggel helyett csütörtök este repültem New Yorkba és nem bántam meg. Természetesen ablak mellett ültem, a jegy kiválasztásánál csak az a necces, hogy ugye a szél irányát nem lehet megsaccolni a jegy vásárlásakor, de most is szerencsém volt. Bal oldalon helyezkedtem el és délről jött be a gép a LaGuardiára, ami azt jelenti, hogy  Manhattant, Queenst és Brooklynt gyönyörűen lehetett látni, ráadásul kedvenc Verazzano hidamat is. A fogadóbizottság ezúttal otthon maradt, negyed órás taxizással értem a kecóhoz.

Péntek reggel össznépileg mentünk be az oviba még egy utolsó alkalommal. Aiyi útközben magyarázta, hogy Sofiával milyen jó, mert összeölelkeznek, aztán elesnek és ezen olyan jót lehet nevetni. Amikor Sofia megérkezett, be is mutatták, hogy ezt hogy kell csinálni... Csillával mi viszont elmentünk, és felvettük a teherautót. Jó nagynak tűnt, arra gondoltam, hogy elég lett volna a kisebbet kölcsönözni, bár jelentősen nem lett volna olcsóbb. Itt egy kisteherautót bérelni nem kerül sokba, ha ugyanoda viszed vissza, akkor olyan 20-25 dollárnál kezdődnek az ajánlatok, de ha máshova viszed vissza, mint esetünkben, akkor jelentősen megugrik a költség. Egy NY-Ch költözéshez minimum 4 napra adnak kocsit, ennek az az oka, hogy ne akarjál nagyon rohanni, legyen időd mindenre, ezzel csökkentve a baleset kockázatát. Anyagilag ez egy kicsit gáz, mert napi 250 körül van a bérlés, mindennel együtt vagy 1200-at fizettünk. Ez otthoni szemmel szerintem kifizethetetlen összeg, itt azért még elfogadhatónak számít, meg hát amúgy sem igazán volt választási lehetőség. Csilla már szerda reggel elfoglalt egy parkolóhelyet a ház előtt, ezt tartotta is, amikor el kellett menni, megkért valakit, hogy álljon a helyére. Természetesen megint Louisra lehetett számítani. Ha nem említettem volna, ő a házmester egyik embere, nagyon szimpatikus arc, aki mindig készségesen segített, ha valami ügyes-bajos dolgunk volt. Szóval leparkoltam a dögöt, aztán egyből neki is álltunk a már bedobozolt cuccokat lehordani. Tamás ekkor már ott várt ránk, és John is (Scotty fia), eljött segíteni. Nagyon hamar elkezdett kiürülni a lakás, igazolni láttam korábbi aggályomat. Aztán Johnnak le kellett lépnie, de kicsit később Scott érkezett segíteni. Arany ember, tényleg nem lehet mást mondani rá. Nem szólt nagyon semmit, csak elkezdett csomagolni és lehordani mindent. Annyira célszerűen és tudatosan dolgozott, hogy öröm volt nézni. Ekkor én már azt hittem mindjárt kész vagyunk, de az az igazság, ha ő nincs ott, akkor lehet, hogy még most is rámolnánk. Késő estére fejeztük be a csomagolást, és a kamiont teljesen telepakoltuk.

Másnap reggel kellemetlen kis meglepetés várt ránk. A szélvédőre egy aranyos kis narancssárga borítékot helyeztek el vagy 65 dollárról, de nem igazán értettünk, hogy miért, hiszen olyan szabályosan parkoltam. Aznap voltak beköltözők is a házba, nekik profi költöztetők segítettek, ők mondták, hogy azért jött a szeretetcsomag, mert „commercial vehicle”-lel, vagyis céges kocsival tilos az utcán parkolni... Hát, ezt mondjuk senki nem kötötte az orrunkra (mint Dani hozzászólásából kiderül, már mesélt róla, szóval kellett volna emlékeznem, de az az igazság, hogy még most sem dereng, hogy említette... Ez persze csak azt jelenti, hogy Cavintont kéne már szedjek), minden esetre ez így biztos bevételi forrásnak tűnik, mert hol a fenében parkolnék egy ekkora kocsit???  (Hát, a kijelölt parkolóban...) Úgy terveztük, hogy Csilla viszi a Hondát Aiyival és Muterrel, én meg a kamiont Tamással, persze a reggel 9 órai indulásból a szokásos dél lett. Miután csak egy GPSünk van, gondoltuk majd jól együtt megyünk. Természetesen Csilla már az első kanyarnál jól eltűnt a láthatárról, még szerencse, hogy tudtam fejből az út elejét Washingtonig (nem nagy kunszt...) A Verazzano híd felé vettük az irányt, majdnem kiestem a kocsiból, amikor a híddíjat kellett kifizetni: 25 dollár. Nem mondhatjuk, hogy egy olcsó költözés volt... Szinte még el sem indultunk az autópályán, amikor Csilla telefonált, megbeszéltünk egy gyors megállást. Csilla megkérte Tamást, hogy vezessen kicsit, így egyedül folytattam. Szépen eseménytelenül értünk Washingotba a Mariotte Hotel Innbe. Ez nem szálloda, hanem apartment ház, komolyan mondom, ilyen kasa helyen még nem jártam. Muter mondta is, hogy vegyek neki születésnapjára, de azt hiszem erre még  várnia kell egy kicsit. Ez alkalommal szerencsére nem a 95-85-ös úton jöttünk, hanem a szállás adottságai miatt a 81-es pályán folytattuk utunkat. Sokkal-sokkal szebb, két „hegy”vonulat között húzódik, kb olyan jellegű, mint Vörösvár előtt a 10-es úton, csak kicsit hosszabb. Délután megálltunk a Dixie's-ben kajálni egyet. Dani már többször istenítette az amerikai vendéglátást, vagy minek hívjam, szóval az éttermekben a kiszolgálást. Itt sem csalódtunk. Bár ez egy olyan tipikus amerikai, út menti kajálda, a kiszolgálás osztályon felüli és a kaja is elég jó volt. Persze, tudom, az amerikaiak akkor is mosolyognak, amikor épp nem sok kedvük van hozzá, de akkor is jó érzés, hogy egy ilyen istenháta mögötti helyen fizetéskor megkérdezik, hogy jól érezted-e magad, és miután igennel válaszolsz, akkor még hozzáteszik, sok szeretettel várnak máskor is. Amint megérkeztünk Charlotteba, gyorsan kirámoltuk az alváshoz szükséges dolgokat, aztán bedobtuk a szunyát. (Van még lent egy kis szöveg, csak ezt a blogot elég nehéz képpel szerkeszteni...)

Csilla kedvence...

Na, ez egy okos dolog. A sárga táblára az van kiírva, hogy ha elromlik a féked, akkor oda, a földútra lehet felrobogni, ahelyett, hogy elszállnál. 3-4 ilyet láttunk.

A másnapi teendők elég egyszerűen alakultak: kirámolni kamiont. Tulajdonképp nem is volt semmi gondunk, csak egyszer kellett elállni a kocsival, mert a ház melletti fák tetejét nyirbálták és útban voltunk, de hamar elkészültünk. Délután Tamást kivittem a reptérre, a kocsit másnap reggel vittük vissza. Az a helyzet, hogy csak ekkoriban tudatosult bennünk, hogy azért ez a lakás kisebb, mintha new yorki volt, egy csomó dologtól meg kellett válnunk, különben nem férnénk el. Tulajdonképp nem annyira a lakótér, mint a tároló helységek mérete az, ami kisebb. Aztán azért egész jól sikerült elhelyezni mindent, pl a nagyobb babakocsit a lakáson kívül helyeztük el a lépcsőfeljáró alatt. A legjobb dolog azt hiszem azért mégiscsak a hinta. Aiyinak felszereltem a kertben, és minden reggel azzal kezd, hogy kimegy 5-10 percre hintázni. (Erről majd később lesz fotó, amit készítettem annyira rossz lett, hogy nem mutathatom meg...)

Ide teszek pár képet, bár lehet, hogy a következő bejegyzéshez kellene, legalább is a témát tekintve, de az egy kicsit hosszabb lett (igen, már megírtam...), ezért így elosztom a dolgokat. Kedvcsinálónak elmondom, hogy a bejegyzésben megjelenik Arturo Gatti, Micky Ward és Archie Moore is...