2011/12/31

Amerika alulnézetben

Nem tudom mennyire lesz jó ez a bejegyzés, de rengeteg élménnyel, tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt 3 hónapban. Egy hete még abban a tudatban voltam, hogy minden folytatódik az eddigiek szerint, és a hét végén megyek vissza Sloatsburgba, Jan házába és kedden folytatom a vezetékhúzgálást...
Azt már említettem, hogy a nagyszájú lengyel ajánlott munkát és szállást. Egy szép vasárnap délután Csilla és Aiyi nélkülem mentek vissza New Yorkba én pedig maradtam Jannál. Hétfő reggel n8-kor indultunk dolgozni. Elég vicces, mert Jan ilyen tipikus üzletember, hajt, sokáig van fent, de a reggel büntetés neki, indulás előtt 7-8 perccel kel fel. Én legalább egy órával korábban, mert meg kell igyam a kávémat, klotyó stb, ehhez idő kell. Beültünk a Toyota Hilux V8 5,7 literes rettenetbe és elszáguldottunk Airmontba, majd beültünk reggelizni a Bagel Boys-ba. Sajnos képet nem tudok mutatni, mert a Guglin még nincs rajta... Rögtön gondoltam, hogy ez nem nekem való kezdés, mert majd egy tízest otthagytam, ez viszont egy kicsit sok minden reggelre, ugyanis 12 dolláros óradíjban állapodtunk meg. Nos, ez otthoni szemmel elég jónak hangzik, monnyuk 2640 Ft, de ez itt kb. a hidegvíz kifizetésére elegendő. Ne érts félre, nem panaszkodom, csak a viszonyokat próbálom érzékeltetni. Meg azért sem háborogtam, mert Jannál laktam, ez pedig alaphangon felér havi 5-600 dollárral, ami azért jelentősen javít az összképen. Szerencsére Jan már másnap mondta, hogy nem fog ő engem fuvarozgatni, így a két kisteherautó egyikével mentem  dolgozni meg vissza nap, mint nap. 
Reggeli után elmentünk a közelben levő elektronikai ellátó boltba, ahol találkoztunk a kollégákkal. Három lengyel arc, az egyik elég jól a másik kettő kevésbé beszél angolul. Szimpatikus figurák - gondoltam, bár az egyikről később kiderült, hogy az utóbbi 20 év legnagyobb bunkója, akivel találkoztam. Meglepetésemre Jan lengyelül tartotta a reggeli eligazítást. Valahogy ahhoz vagyok szokva, hogy ilyenkor értelmesebb a közös nyelvet használni, hogy ne kelljen kétszer beszélni. Ennek később többször is hangot adtam, aztán, amikor nem változott a helyzet, feladtam a küzdelmet. Aznap Mirek mellé kerültem és az egyik későbbi nagy munkánkhoz, a Walgreens-hez mentünk. Mondani sem kéne, hogy szépen esett az eső, és ez a nagy hodály ugyan be volt már akkor is fedve, de szigetelve még nem, így bent is igen nagy volt az esőzés. Mi ideiglenes világítást szereltünk fel, aznap nem sok mindent csináltam, csak hozd ide ezt-azt. Mirek szimpatikus gyerek, kár, hogy ő az egyik aki nem beszél túl jól angolul. Viszont ismerkedésként elmondta, már 8 éve dolgozik Jannak, természetesen illegálisan van itt és nagyon elege van az egészből. Hétfő reggel, amikor meglátja Jant a szokásos találkozási helyen, kiveri a hideg veríték... Dani írt egy cikket az illegálisan itt tartózkodókról, érdemes elolvasni. A konklúzióval azonban nem egészen értek egyet. Tényleg nehéz sok szempontból az illegális itt tartózkodás, de sok szempontból lényegesen könnyebb, mint otthon. Ha valami normális munkát tud összeszedni az illető (márpedig, ha akarsz és értesz valamihez, akkor ez sikerülni szokott...), akkor magasabb életszínvonalat tud biztosítani családjának, mint otthon. Az egyik kolléga például az egész családjával jött át, már vagy 15 éve itt él és esze ágában sincs elmenni. Az embert nem igazoltatják úton-útfélen, a munkákon sincs razzia, így a hétköznapokban a lebukás veszélye minimális. Természetesen a biztosítás komoly probléma, de fiatalon ezzel talán kevésbé kell számolni. A "pénzért" házasodás viszont egyszerűen megy. Ha találsz valakit, aki rááll, akkor nincs gond. Persze ügyelni kell a részletekre, de még ügyvéd sem kell hozzá, a Neten, haveroktól be lehet szerezni a szükséges tudnivalókat. Egy ismerős nemrég kapta meg a zöldkártyáját, pedig előtte 10 évig volt illegális. Na ez is egy érthetetlen dolog, mert ugye ilyenkor minden adatodat szépen le kell adni, vagyis feketén-fehéren látszik a hatóság számára, hogy egy darabig nem volt engedélye az USA-ban lenni, mégsem ebrudalják ki. Egy másik ismerős ráadásul a házassága előtt már igényelt zöldkártyát, de elutasították, a házassággal viszont simán mentek a dolgai, pedig az interjú előtt kapott egy elutasítást, és bíróságra kellett mennie. A bíró viszont értetlenkedve közölte vele, hogy ez marhaság, nem is érti miért utalták hozzá az ügyet és szépen lezárt mindent. Szóval én meg tudom érteni az illegálisokat, ráadásul ezek a srácok/lányok nyilván a kevésbé képzettebbek közül kerülnek ki, nekik pedig jóval nagyobb a különbség életszínvonalban, mint egy jól képzett figura esetében. Ráadásul az amerikaiak szerintem csak hálásak lehetnek nekik, mert rengeteg olyan dzsuva munkát végeznek el, amit bennszülöttek nem szívesen csinálnának. Erről majd kicsit később részletesen is akarok írni.
Másnap valamivel érdekesebb dolgokat csináltunk, az idő is jobbra fordult. Egy családi házon bővítést végeztek, mi természetesen a vezetékhúzgálást és szerelést csináltuk. Ekkor láttam ugye először amerikai építkezést, meg kell mondjam köze nincs az európaihoz. Persze, a végeredmény ház lesz, de teljesen más minőség. Bizonyos szempontból sokkal jobb, más szempontból meg kutyaütő. Kenrick-kel, a csapat negyedik állandó tagjával itt találkoztam. Ő egy jamaicai arc, de rég óta él itt, a beszéde teljesen new yorki. Persze fekete beszéd, ha hozzám szólt, mindig úgy kezdte: "Bro!", vagyis "tesó".  Elég laza arc, üde színfolt Jan csapatában. Ő is nehezményezi a lengyel nyelv használatát, ilyenkor hátat szokott fordítani a többieknek és odébb megy. Meséltem neki, hogy én is fekete vagyok, óriásit röhögött, azóta jóban vagyunk. Hihetetlen széles mosolya van. Az első meglepetés ezen a napon ért. Mint kiderült, az ebéd szent és sérthetetlen, pontosan 12-kor kiesett az aktuális szerszám a kezükből és fél óráig rá se néztek semmire. Én meg, ahogy szoktam, gyors kaja, aztán már mentem is volna vissza dolgozni. Persze megkaptam a beosztásomat, hogy mi a fenét csinálok, mert még van negyed óránk. Nem mondom, hogy korábban a Pannonnál vagy a Morgannél nem álltunk meg, kajaidőben még egy-egy léghoki parti is belefért néha, de azért alapvetően nem sokat foglalkoztunk a kajaidővel, és ha befejeztük, irány vissza billegetni. Ehhez képes itt teljesen más a mentalitás, de ez csak később derült ki számomra miért. 

És csak később írom le ;-)

2011/12/28

Birka nép

A minap jöttünk hazafelé a zótópályán, szép kényelmes tempóban, normális forgalom. Egyszercsak villogás, fékezés, a legközelebbi kijáratnál spriccelnek kifelé az autók, de még a füvön keresztül is. Nem sikerült lemennem, láttam szomorú sorsunkat, hogy innentől kezdve kilométereken keresztül lépésben fogunk menni. Hát ez van, de ez lett a szerencsénk. Pár méter után látom, hogy a szembe jövő sávban vagy 6 tűzoltó, 2 rendőr autó. Ahha, ezek szerint nem a mi irányunkban van a baleset. De akkor miért nem haladunk?? A magyarázat egyszerű. Magyarországon elég sok sztereotípia alakult ki az amcsikról, nos ez egy szép példája volt annak, hogy miért alakultak ki ezek, ugyanis a mi irányunkban haladók lelassítottak megnézni, mi történt a túloldalon... Nem ez volt az első eset, Csilla mesélte, hogy egy alkalommal a Jacky Robinsonon hasonló történt vele, csak akkor 40 percet állt úgy, hogy nem az irányában volt a baleset.

Még annyi jutott eszembe, hogy Szilvi, akitől jöttünk, büszkén mutatta a fizika vizsgájának a segédletét. Szerintem erős középiskolai anyag volt, pár nyújtott S betűvel meg két nagy betű között egy X, de azért semmi durvulás. Azonban egyből szembe ötlöttek az ismerős mértékegységek. Rá is kérdeztem, csak nem SI-ben megy a fizika? Mire bólogatott, hogy de, de, az iskolában azt nyomják. Kezdem kicsit jobban tisztelni az amcsi iskolás gyerekeket és még kevésbé érteni, mi a francért nem térnek át a rendes mértékegységre? Iskolában metrikus, kint az utcán meg birodalmi? (Szilvinek sikerült a vizsga, ezúton is gratula.)

2011/12/22

Szitkó

Juhúúúúú!!! Megtörtént! Felvettek a Citco-hoz! Már megint nem abban a sorrendben írom meg a bejegyzéseket, ahogy szeretném, és ahogy történtek, de azt hiszem a mai nap ezt elfogadhatóvá teszi. Már rég óta forog a fejemben a következő bejegyzés megírása a munkával kapcsolatos élményeimre alapozva, de az, hogy felvettek, elhomályosít mindent. Mint említettem szeptember óta villanyszerelőként dolgoztam, jó-rossz, hideg-meleg, kellemes-kellemetlen élményekkel. A munka tulajdonképp nem rossz és hosszú távon akár anyagilag is megfelelő lehet, de számomra ha tetszik, ha nem, egy új szakmáról van szó és alap szinten is 2-3 év, amíg önállóan tudok dolgozni és jobban tudok keresni. Így annak ellenére, hogy több száz helyre beadtam már az önéletrajzomat, de még egy telefonos interjúig sem jutottam el, kisebb-nagyobb lelkesedéssel továbbra is kerestem informatikus állást. Ezek után jött a fordulat.
Úgy egy hónappal ezelőtt Csilla a Yahoo-n böngészett, amikor egy iskolára akadt. Ezt egy író alapította, mert nem talált a gyerekeinek megfelelő iskolát, persze komoly összeköttetésekkel rendelkezett, és az ismerősei segítségével hozta létre ezt a sulit. Keresztény elveken alapul, de képviseltetve van az összes vallás, az iskola 4 éve alatt a gyerekek 25 országban tesznek látogatást, spanyolul tanulnak, egyszóval mindent megad, ami egy tizenéves számára isteni. A dolognak annyi szépséghibája van, hogy Észak-Karolinába kell hozzá költözni, vagyis néhány állammal délebbre. Na meg persze a költözéshez kéne valami munka is... Hát nem baj, miután azon a hétvégén visszamentem Sloatsburgba, elkezdtem böngészni a Craigslist-et célzottan Charlotte-ba. Miért ide? USA legdinamikusabban fejlődő városa és bármilyen meglepő, New York után a második legnagyobb bank központ az Egyesült Államokban. A böngészés nem sok jóval kecsegtetett, mert az első nap csak 3 állást találtam, ami számomra alkalmasnak nézett ki, aztán még kettőt, majd még kettőt. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva jelentkezett az egyik cég, hogy szeretnének egy első körös, telefonos interjút csinálni velem. Hirtelen nem is tudtam, hogy melyik cég, mert ezen a listán nem látszik, csak az állás, és miután az oldalon keresztül küldtem el a jelentkezést, nem tudtam, hogy pontosan ki áll a hirdetés mögött. Pár szó után azért kiderült, hogy a NAS-os állásról van szó. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de próbáltam időt nyerni egy kis készülés miatt. Sikerült is a következő hét hétfőre megbeszélni az időpontot, a hétvége épp elégnek tűnt. Sajnos egy dologgal nem számoltam, ezen a hétvégén volt Aiyikám negyedik születésnapja, szombatra és vasárnapra is egy kis összejövetellel, pénteken pedig érkezett a Muter. Nagyon talán nem kell részleteznem, de olyan ismerősök is befutottak, akikre én egyáltalán nem számítottam, ezért hol az egyik, hol a másik szobába menekültem egy kis nyugalom érdekében. Én csak szép csendben tudok tanulni, próbáltam füldugót használni, nem sokat segített. Vasárnap vissza Sloatsburgba, Jan azzal fogadott, hogy másnap reggel 7-kor kezdünk a McDonald's-ban. Köszi. Volt egy kis rossz előérzetem. 4:30-ra volt az időpont, addigra általában simán befejezünk mindent. A munka aznap nem kezdődött rosszul, viszont brutál volt a folytatás. Jan, a főnök iszonyat morcos volt és kőkemény hajtás ment. Szerencsére 3:30-kor felhívott a figura, hogy akkor most tudnánk-e beszélgetni. Mondtam neki, hogy nem, mert egy órával későbbre beszéltük meg és én még nem végeztem... Ezt akkor elég rossz előjelnek vettem, de azért bizonyult szerencsésnek, mert a fickónak a későbbi időpont nem volt alkalmas, ezért másnapra halasztottuk a telefont. Nos ez nagyon jól jött, ugyanis este 10:30-ig dolgoztunk. Úgy mentem el a Mekitől, mint a mosott lekvár, szóval aznap nem biztos, hogy sok esélyem lett volna. 
Másnap viszont elég nyugalmasan alakult a munka, már négy után pár perccel a kisteherautóban ültem és leparkoltam a közeli bevásárlóközpontnál. Az eső zuhogott és persze a levegő is rendesen lehűlt, emiatt járattam a motort, hogy legyen egy kis tartalék hő, mert a beszélgetés idejére le akartam állítani, hogy csend(esebb) legyen. Befutott a hívás, a fickó indiai, a vonal szar, ezért a kérdések felénél meg kellett kérdezzem, hogy ez volt a kérdés? Jó fél órát dumáltunk, összesen egy kérdés volt, amire nem tudtam a választ, illetve mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne. A vége felé szokásos módon megkérdezte, hogy van-e kérdésem? Asszem csak egy dolgot kérdeztem, erről neki eszébe jutott még valami műszaki dolog, úgyhogy még belehúztunk egy kicsit a NetApp háttértárak rejtelmeibe. Összességében nem érezem rossznak, de amikor már harmadik napja sem jeleztek vissza, elkezdtem aggódni. Szerencsére alaptalanul. Úgy egy héttel az interjú után az otthoni telefonon hagytak egy üzenetet, hogy behívnának második körre. Csilla izgatottan hívott fel a mobilomon, miközben a Walgreens-en dolgoztam. Az első két próbálkozásra semmi, csak üzenetrögzítő, aztán amikor a HR-es kolléga hívott Charlotte-ból, akkor természetesen én nem tudtam felvenni... Végül csak összejött a telefon, és szerencsémre nem arra a hétre, hanem a következőre adtak időpontot, hétfő délutánra. Jantól kértem egy nap szabit, meg sem kérdezte miért kell, nekem meg ott volt az egész hétvége, hogy tanuljak.  Riasztottam az ismerősöket, hogy tegyék egy kis időre szabaddá magukat a hétvégén, hogy kicsit átfussunk az ismereteken. Danival még a hét közben belehúztunk a fájlerek és junikszok rejtelmeibe, másnap küldött anyagokat, így nem unatkoztam. Még pénteken gyorsan letöltöttem egy Debian készletet, Windows szerverem volt kéznél, a VmWare meg amúgy is futott a Mac-en, rövidesen egy kisebb hálózat állt össze Windows clusterrel, Open Filerrel. Iszonyat jót szórakoztam, ráadásul most még a családom sem tett fel vicces kérdéseket, hogy "játszol kisfiam?", hanem békén hagytak. Beszéltem Petivel meg Tompával és még a hétfő délelőtt is rendelkezésemre állt. Csilla kivett aznapra szabadságot, ezért kocsival tudtam menni. Bő két órával előbb indultam, nehogy valami galiba legyen, de ilyen jó még soha nem volt a forgalom New Yorkban, így vagy másfél órával idő előtt érkeztem Jersey-be. Nem igazán tudtam mit kezdjek az idővel, ráadásul az öt FSMO szerepkörből csak négy jutott eszembe, ezen elkezdtem pörögni és átkoztam magam, mi a fenének indultam olyan korán, ahelyett, hogy még olvastam volna? A pörgés asszem nem tett rosszat, mert kicsit felhúzva érkeztem meg az irodába. A már telefonból ismert HR-es néni, Robin fogadott és elkezdtünk beszélgetni a cégről, mivel foglalkoznak, milyen náluk dolgozni stb. Kiderült, hogy azért vesznek fel embereket, mert ők is "outsource"-oltak, de a cégük olyan bizalmas dolgokkal foglalkozik, hogy az ügyfelek jobban szeretik, ha inkább "insource" dolgoztatnak. Azt kérded mivel foglalkoznak? Elolvastad a web oldalukat? És rájöttél? Hehe, hát, nekem nem sok minden derült ki belőle, ezért rá is kérdeztem. Robin mosolygott és azt mondta ő sem tudja :-). Aztán elkezdett mesélni, hogy "hedge fund"oknak vagyis befektetési alapoknak nyújtanak lényegében könyvelési szolgáltatásokat. A HF-ekről annyit kell tudni, ha egyén  akar befektetni, akkor legalább 5 azaz öt millió dollár befektethető tőkével kell rendelkezzen, cégek esetében ez 25 milla... Gondolhatod, komoly léről van szó, érthető, ha a bizalom elsődleges szempont. A Citco egy család tulajdonában van, vagyis nincsenek mögötte értékpapírok, kb. négyezer főt foglalkoztatnak és főleg Észak-Amerikában illetve Európában vannak irodáik. Miután lefutottuk a kötelező köröket, hívta a junikszos csoportvezetőt, Szergejt. Egy szimpatikus, energikus, gyors gondolkodású fickó, olyan, akiről pár perc után azt gondolod, ezzel az arccal szívesen dolgoznál együtt. Beültünk az irodájába, és kicsit szabadkozva mondta, a főnöke is ott lesz telefonon keresztül. A tárcsázás után egyből elkezdtek záporozni a kérdések, rögtön az első ez volt: mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni? Majdnem elkezdtem röhögni, ugyanis előző nap beszéltem Petivel, akit a Morganes időkből ismerek és az európai storage csoport vezetője. Az utolsó kérdésem hozzá ez volt: "Te Peti, mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni?" Ilyen kezdés után úgy éreztem már nagy gond nem lehet, elég jól jöttek a válaszok, időközben a főnök is belekérdezett, nem annyira műszaki, mint inkább folyamatokkal kapcsolatban, aztán egy idő után elnézést kért és kijelentkezett. Mi folytattuk Szergejjel, aztán amikor elege lett az NVRAM-okból meg mirrorokból, akkor nekem szegezte az előző bejegyzés végén olvasható kis logikai kérdést. Rögtön kivert a víz. Természetesen ismertem a feladványt, de a franc sem gondolt ilyesmire egy interjú kapcsán. Mondtam is neki kínosan mosolyogva, hogy ez nem fair kérdés, fejből leírom neki egy "B" osztályú /23-as hálózat felosztását, de ez így gonosz. Azt válaszolta, hogy azt bárki tudja... Kicsit izzadtam, de azért kiagyaltam a megoldást. (Megjegyzem, a legelegánsabb megoldást Lulibácsi közölte az előző bejegyzés végén, igazi informatikus...) Még megjegyezte, hogy szakmailag feltétlenül megfelelek a követelményeknek, majd visszaadott Robinnak. Ez utóbb megjegyzése egy kis bizalommal töltött el, soha nem szoktak interjúztatók visszajelzést adni, hogy mennyire elégedettek a jelölt teljesítményével. Robin még elmondta mit várhatok, aztán vissza az addigra már rendesen besötétedett jersey-i utcára. Természetesen egyből telefon haza, dolgok megbeszélése, kicsit még gyönyörködtem Manhattan fényeiben, aztán irány a parkoló. Akkor fedeztem fel, hogy ott igazi frankó villamosok járnak, szépen kékre festve.
Ez után jött az idegőrlő rész. Rágódás vezetékhúzgálás közben, hogy elég jókat válaszoltam-e? Igaz, hogy csak egy dologra nem ugrott be a megoldás, de ilyenkor ezeket az ember alapvető hibának látja.  Egész biztosnak láttam, hogy volt egy másik jelölt, aki szakmailag hasonlót nyújtott, de kapásból megoldotta a kapcsolós feladatot, ezzel kiejtve engem. Múlt pénteken aztán összeszedtem fent a cuccaimat, mert kaptam 2 hét szabadságot, és elköszöntem Jantól. A családja vasárnap érkezett haza, így legalább egy kellemes Karácsonynak néznek/nézünk elébe,  elvileg január másodikán kezdek újra. Itthon minden ok, Aiyikám majd kiugrott a bőréből örömében, a hétvége kellemesen telt. Hétfőn reggel belém hasított, hogy már biztos eldöntötték mi  a helyzet. Egy dologban voltam biztos: ha telefonálnak, akkor felvettek, ha emil, akkor mehetek vissza a balettba.  Kedd este már remegve nyitottam ki a gépet, de levélnek se híre, se hamva. Úgy terveztük, hogy ma reggel korán indulunk, Aiyit leadjuk az oviban és lendületből megyünk a Metropolitan Múzeumba. Ebből szerencsére nem lett semmi. Épp a gép előtt ültem, Csilla az unokaöccse egyeteme miatt telefonálgatott, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon, a kijelzőn: CITCO. Csilla felállt és falfehéren elhagyta a szobát, én pedig felvettem és mondtam háj, itt Geri. Robin volt az és azt kérdezte: ár jú redi tu proszíd? Mert téged választottunk! Nem kezdtem el ugrálni, azt későbbre tartogattam. Megbeszéltük a részleteket, fizut, szabit egyebeket, 17-én kezdek Jersey Cityben, aztán 2 hét ismerkedés, betanulás után megyek Charlotteba. Miután letettem a telefont észrevettem, hogy senki nincs körülöttem, de Aiyi szobaajtaja zárva. Na ekkor kezdtem ugrándozni és nyitottam be. Sok mindent nem kellett mondani, tudták hogy mi az eredmény. Kicsit később felbontottunk egy pezsgőt, amit ismerősöktől kaptunk, és Csilla szerint 40 dollár. Utólag ez hibás lépésnek bizonyult, de nem tudta elrontani a kedvünket. Azóta kecókat nézünk a Neten, itt jegyzem meg, hogy ez ügyben a Zillow oldal szolgáltatásait érdemes igénybe venni, ha valaki USA-ban keres pecót. Természetesen egyik első dolgom volt felhívni Jant, hogy már nem megyek vissza dolgozni, szerencsére érezhetően örült a hírnek.

Nekünk ezt hozta a Jézuska. Hogy őszinte legyek, kicsit büszke vagyok magamra. Az utcáról besétálva, az első alkalommal felvettek, ráadásul az első interjú igen vicces körülmények között zajlott. Nem hinném, hogy túl sok informatikus mondhatja el magáról, hogy 8 óra fizikai munka után beült egy kisteherautóba telefonos interjúzni :-). Komoly tanulság, hogy a Netes fejvadász oldalak nem feltétlenül nyújtanak segítséget munkakeresésben. Ha adatbázis-szerűen válogatnak, akkor jó eséllyel nem fogsz átjutni az első rostán. Ráadásul, ha épp nincs állásod, akkor eleve bizalmatlanul állnak hozzád: nyilván azért nincs állásod, mert béna vagy. Január elején azt tervezzük, hogy megyünk Charlotte-ba körülnézni és szállást szerezni. Gondolom majd írok...

2011/12/21

Olvasmányélményeim

Talán nem tűnik fontos dolognak, hogy mit olvasok New Yorkban, mert ugye olvashatnám otthon is, vagyis a blog szempontjából mellékes, azonban ez nem egészen van így. Az egyik ok a "mit", a másik pedig a "min", vagy milyen hordozón való olvasás. Kezdem ez utóbbival.

Még hónapokkal ezelőtt megbeszéltem Csillával, hogy veszünk egy Kindle könyvolvasót. A boltban persze mindenféle okosságot rám akartak még tukmálni, de ezekről lebeszéltem az eladót, csak egy tokot vettem még hozzá, ebben kényelmesen és viszonylag biztonságosan lehet tárolni. Maga a könyvolvasó - na most, hogy miért könyv"olvasó" a neve azt nem értem, hiszén én olvasom a könyvet, a kütyü max megjeleníti... - a kijelzője miatt hihetetlen jó. Tényleg van egy olyan jellege, mintha papírt néznél, és minél több fény éri, annál jobban lehet látni. Persze ennek az a hátránya megvan, ha olyan helyen olvasol, ahol kevés a fény, akkor kicsit nehézkes olvasni, ezért aztán beszereztem később egy LED-es lámpát hozzá. Talán mondani sem kellene, de azzal kezdtem, hogy van-e hozzá valami hekk? Sajnos túl sok dolog nincs, nagyon hiányolok pár alkalmazást, mondjuk egy rendesebb levelező klienst, naptárat, pár egyszerű dolgot. Miután fekete-fehér, meglehetősen vicces Netes oldalakat olvasgatni rajta, de olyan érzése van az embernek, mintha valami régi újságot olvasna. A legfontosabb, hogy a margót alapból nem lehet állítani, de kis berheléssel keskenyebbé lehet tenni, szerintem sokkal kellemesebb így. Aztán még a betűket állítottam át egy jobban olvashatóra, valamint a képernyővédőt cseréltem le saját képekre, mert eredetileg amcsi írók vannak beépítve, de egyik-másik olyan ronda, hogy rossz volt kézbe venni a gépet... Ha már így felszerelte magát az ember, akkor azt hiszi, hogy minden oké. Hát nem. Nekem legalább is az egyik legfontosabb kellék a katalogizáló, konvertáló, mindenre használható Calibre katalogizáló alkalmazás, amit szintén utólag szerezhet be az ember. Természetesen egy csomó magyar nyelvű könyvet szedtem le, Rejtőtől kezdve Kosztolányin keresztül Tolsztojig, amit csak találtam. Nos nem mind a megfelelő formátumban vannak, ezeket kényelmesen lehet, kezelni a Calibrevel. Az egyik legjobb szolgáltatás, hogy le tud szedni Web oldalakat ütemezve, az eredményt meg felteszi a Kindle-re, oszt reggel amikor mész dolgozni, a metrón el tudod olvasni a kedvenc oldalaidat. Isteni. Ha valakit érdekel a konvertálás rejtelmei, szívesen írok róla. (Itt kell megjegyezzem, hogy mióta a Mutter itt van, azóta nem olvastam semmit, mert lenyúlta a kütyüt és a "Háború és béke" olvasásába fogott bele...)

Nos akkor a könyvek. Régi adósságom volt elolvasni Wass Albert: A funtinelli boszorkány c. könyvét. Nem csalódtam, nagyon jó könyv, emberségről, szeretetről, emberi gonoszságról, meg nem értésről, küzdelemről az elemekkel. Nagyon szép, nagyon jól megírt darab. És nagyon székely. Mint ahogy Tamási Áron Ábel trilógiája is. Családomban azt hiszem én olvastam el utolsóként, de jót szórakoztam rajta. Az "Ábel a rengetegben" csak egy könnyed, vicces darabnak tűnik, viszont székelyek csavaros észjárása annyira megfog, hogy nem lehet letenni a könyvet. A második rész hasonlóan sodró lendületű, az "Ábel Amerikában" viszont kicsit vontatottabb, nem annyira humoros. Ábel New Yorkba érkezik, és ez az egyik dolog, amit miatt írok erről a témáról. Elég hátborzongató érzés, hogy Tamási Áron majd egy évszázaddal korábban járt itt, mint én, de ugyanazokkal a dolgokkal találkozott. A metró már akkor is járt, New York ugyanígy nyüzsgött és a Vasalóház is ott állt, ahol ma is. Ábel elég talpraesett gyerek, de itt nem igazán találta meg a helyét, és erőteljesen elkezdett filozofálni az "élet értelme", "mi a helyes viselkedés" és hasonló kérdésekről. Na ez az érzés engem is sokszor hatalmába kerít. Persze én más körülmények között vagyok, mások a lehetőségeim és felelősségeim, de akkor is rengeteg párhuzamot érzek. Már csak azért is, mert Ábelnek volt egy esete, hogy a fickó, akinek aktuálisan dolgozott kerítést akart készíteni, Ábel persze látta, hogy nem lesz jó a dolog, de mert haragudott a fickóra, nem szólt a hibákról és magában jót röhögött, amikor nem működött az alkotás. Ilyesmivel én is találkoztam, de erről majd egy másik cikkben.

1984. Orwell könyve zseniális. Ahogy elkezdtem olvasni, az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy honnan a fenéből tudta a fickó, miképp működött a kommunizmus? Annyira pontosan leírta azokat az érzéseket, életszituációkat, amiket tinédzser koromban megtapasztaltam és az utóbbi években már kezdtem elfelejteni. Sokszor igen nyomasztóan éreztem magam olvasás közben. Ha nem ismered a történetet, akkor olvasd el, nem akarok sokat írni róla, vagy itt a Wiki link. Az ember végig drukkol a főszereplőnek és nem akarja kitalálni, hogy mi lesz a vége. Persze nem lehet más. Hetekig rágódtam a könyvön és hálát adtam, hogy már nincs kommunizmus otthon. Aztán egyszerre elpattant valami, és egy sokkal nyomasztóbb érzés kerített hatalmába. Ez a könyv nem arról szól, aminek látszik. Nem a totalitárius rendszerekről, hanem a kapitalistáról. A Belső Párt tagjai a kapitalisták, akik minden eszközzel megpróbálják megtartani a hatalmukat, így aki megpróbál ellenük tenni, azt tűzzel-vassal irtják. A párttagok az alkalmazottak, akiknek van munkája, ezzel lényegesen jobb helyzetben vannak, mint a proletárok, hozzájutnak kisebb-nagyobb javakhoz, amivel betömik a szájukat, viszont ott van a munka elvesztésének réme, ezért minden erejüket megfeszítve kiszolgálják a Belső Párt igényeit.  A proletárok pedig a munkanélküliek, a Brit Birodalom gyarmati népei stb. Még a Világ felosztása is rendben van az akkori erőviszonyoknak megfelelően, vagyis 3 részre osztva. Tudom, hogy nem erről írt Orwell, de félelmetes a párhuzam, és elég jó az összecsengés is.

Gene Callahan: Közgazdaságtan hús-vér embereknek. A szerző a Bécsi Iskola lelkes híve, ha ez mond valamit... Mindig gyenge voltam közgázból, de a 2007-es válság és a Morganes munkám kapcsán szerettem volna legalább egy kicsit érteni, hogy mi is okozta a galibát. Igazán nem tudtam kiagyalni, hogy milyen könyvet kéne elolvasni, de a Neten ráakadtam erre, úgy gondoltam jó lehet. Amikor hozzájutottam egyből elkezdtem olvasni, de az első pár oldal után már vitatkozni kezdtem magamban a könyvvel. Persze közöm nincs a témához, de valahogy nehezen akartam elfogadni az olvasottakat. A megközelítése nagyon tetszik, jó olvasmányos és eléggé leegyszerűsített, tehát könnyen érthető. Egy lakatlan szigetre vetődik egy ember, aki elkezd vadászni, majd csapdákat készít. Később egy másik figura is érkezik, ekkor persze elkezdenek kereskedni, és ezen a példán keresztül mutatja be, hogyan alakul a kereskedelem, ki, mit, mennyiért hajlandó adni, venni. Nagyon tetszetős, ha az ember elfogadja (megérti??) a könyvben írottakat, akkor feltétlen híve lesz a teljesen szabályzatlan piacnak, és minden frankón működik, amíg a hülye kormányok bele nem kontárkodnak a dolgokba. Nagyon érdekes tényekkel támasztja alá a gondolatmeneteket. Pl.: egy fajta szemműtétet az USA biztosítók 1500 dollárral támogattak asszem a hetvenes években. Aztán a biztosítók rájöttek, hogy ez nem igazán kasa dolog, ezért a támogatást drasztikusan csökkentették, és hogy-hogy nem, az effajta műtétek száma zuhanás-szerűen csökkent. Ebből persze tisztán következik, hogy ezekre a műtétekre nem volt ilyen mértékben szükség, és a fizetőképes kereslet egyáltalán nem indokolta volna, vagyis csak a mesterséges beavatkozás következménye volt a megnövekedett mennyiség. A Világ nagyon szép is lenne, nincs olyan fogalom, hogy kihasználja a másikat, mert ugye a másik fél csak olyan üzletet köt meg, amire azt gondolja, hogy neki is megvan a maga haszna belőle. Persze nekem egyből a dolgok sarkítása jut eszembe. Szóval tegyük fel, a kis szigeten ugyanez a fickó már szépen elkezdte a maga kis gazdaságát építeni, amikor egy hajótörött érkezik a szigetre - történetesen egy nő. A nő próbál mindenfélével kereskedni, mondjuk csapda a vadászathoz, háló a halászathoz, mert nem tudja használni őket, miután az ő területén nincs vad. Az emberünknek megvan mindene, nincs szüksége felszerelésre, viszont megkívánja a nőt. Semmi erőszak, semmi kényszer, de csak szexuális szolgáltatásra hajlandó cserélni bármit is. Nos ekkor a nőnek 2 választása van: vagy éhen pusztul vagy kötélnek áll. Valahogy úgy érzem ebben az esetben nem beszélhetünk korrekt üzletről, meg a piac önszabályzásáról, hanem csak az egyszerű gazdasági hatalommal való visszaélésről. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak bennem végig. Azt minden esetre alátámasztottnak érzem, hogy egy kapitalista cég nem csinál semmit jópofaságból. Pl.: nem fog senki "zöld technológiát" alkalmazni azért, mert bár drágább, belátta, hogy ezzel segít az üvegházhatás csökkentésében. Kizárólag akkor fogja alkalmazni azt, ha gazdasági előnye származik belőle.

<Frissítés>
Ha már bebakiztam az áthúzott részt: miután átlapoztam a könyvet, rájöttem, hogy nem igazán vannak benne ilyen jellegű tények, hanem csak gondolatmenetek, amihez felhasznál eseteket tanulmányozásra.  (Hiába, még tavaly olvastam...) Pont ez az, ami állandó gondolkodásra, vitatkozásra készteti az embert és emiatt érdemes elolvasni a könyvet. Amúgy a "szabályzatlan piac" számomra az amcsi válság miatt kérdéses. Ha ott és akkor az USA kormány nem avatkozik be, akkor minden bizonnyal a Morgan és a Goldman is bebuktak volna, ami a szabályzatlan piac törvényeinek megfelel: mondmá', vannak akik dőlnek. A kérdés csak az, hogy jó lett-e volna az, ha ezek a cégek is zuhannak? Tőlem ugyan ne reméld a választ... 
A könyvet minden esetre érdemes kézbe venni.
</Frissítés>

Válság 2007. Ilyen könyv nincs, de pár, a témával kapcsolatos könyvet sikerül elolvasnom. Too big to fail, Liar's poker, The big short stb. Elég megdöbbentő. A lakáspiaccal az volt a baj, hogy a bankok odaadták a lét a vevőnek, de nem tudtak hozzá befektetők keríteni, mert itt az USA-ban az embereknek megvan a joga hozzá, hogy mindenféle büntetés nélkül visszafizessék a kölcsönt. Ezzel egy befektető számára az a baj, hogy nem tudják tervezni a bevételt, illetve a hasznot. Erre agyalták ki, hogy a kölcsönöket összefogják csomagokba, és valami trükkel, amit nem egészen értek értékpapírokat állítanak elő, amivel aztán már lehet kereskedni. A jóság az egészben, hogy többféle kölcsönt raknak egy-egy csomagba, ezért a csomagok minőségét magasabban lehet tartani, mint a benne foglalt legrosszabb kölcsönök. A dolognak van egy pici szépséghibája: a rendszer csak szigorúan monoton növekvő lakásáraknál működik, vagyis már akkor is homok kerül a gépezetbe, ha a lakásárak stagnálnak. Egy ismerősöm szerint ez nem annyira légből kapott dolog, mert az USA-ban hosszú ideje a növekedés a tendencia. Talán nem is lett volna galiba belőle, ha a befektetési bankok nem kapnak vérszemet, de a biznisz annyira jól ment, hogy túl sok lét helyeztek ki. Pár okos srác viszont észrevette, hogy a hitelek ész nélkül lettek kihelyezve. Olyanok is kaptak kölcsönt, akik garantáltan nem tudják visszafizetni. A legelrugaszkodottabb ilyen egy gyapotszedő idénymunkás esete volt, aki évi 15000 dolláros jövedelem mellé vett egy 900000 dollár értékű házat. Még annyival megspékelték, hogy a szerződéskötés után az első két évben nem volt megszabva, hogy mennyit kell törleszteni (beetetési szakasz), azt később állapították meg. Nos az okos srácok elkezdek arra játszani, hogy ezek a csomagok bedőlnek annak ellenére, hogy a hitelminősítők esetleg jól értékelték őket. Igazuk lett és nem csak a "még éppen befektetésre alkalmas" csomagokkal, hanem az ennél sokkal jobbra értékeltekkel kapcsolatban is.
Nem meglepő módon a visszafizetések tömeges elmaradása 2007 nyarára esett, ekkor kezdett bedőlni a piac. Nagyon érdekes következményei is lettek. Láttam riportot a tévében, ahogy családok arról tanakodtak, mit csináljanak a házzal? Ugyanis az elnéptelenedett házak miatt az árak akár a felére is estek egy-egy környéken. Nos, ha felvettél egy hitelt 400000 dolláros házra ami időközben felezte az értékét, akkor nem akarsz csak azért kifizetni 200000-t, hogy a banknak jó legyen, vagy éppen hogy jó adós legyél. Ezért rengetegen olyanok is a szerződés felrúgása mellett döntöttek, akik esetleg tudták volna fizetni a hiteltörlesztés. Meglepő, hogy a bankok egyáltalán nem voltak hajlandóak a hitelek újratárgyalására. Alan Greenspan nyilatkozatától viszont lementem hídba. Szerinte akik nyertek ezen a válságon, csupán a vakszerencsének köszönhetik sikerüket. Ezzel szemben minden ilyen történet arról szól, hogy mielőtt felvették volna a short pozíciót, kőkemény kutatómunkát végeztek, melyek azok a befektetési papírok, amik jó eséllyel bebuknak...

Hát, röviden ennyi, most nincs találós kérdés...

2011/12/13

Sztrájk!

Az utóbbi időben nem sok bejegyzést írtam, ennek egyik oka, hogy szeptember óta az amerikai munkásosztály aljához tartozom, mondhatnám azt, hogy a söpredékhez :-). Azért ennyire szerencsére nem rossz a helyzet, sőt, sok szempontból egész kellemes. Semmi felelősség, gondolkodni nem kell (na jó, ez nem annyira vicces...), sőt, majdnem tilos, lejár a munkaidő, irány haza. Illetve a szállásra, de erről később. Kezdjük a történetet ott, ahol kezdődik. 
Talán már említettem, hogy a nagyszájú lengyel ajánlotta a munkát, neki van egy kis villanyszerelő cége, itt vagyok most segédmunkás, vagy tanuló, kinek mi tetszik jobban. A fontos, hogy ahol dolgozik az nincs messze a tótól, vagyis a napi bejárás nem megoldható. Így mondtam is neki, ehhez valami szállásra van szükségem, egyből felajánlotta, hogy lakhatok nála, amíg ki nem derül, hogyan tovább. Jelenleg az az elképzelés, ha működik a dolog, akkor a lakásbérlés lejártával ideköltözünk a környékre. Na ez is kicsit meglepő lehet otthon, de itt NY-ban csak határozott időre köthetsz lakásbérleti szerződést. Ha idő előtt akarsz lelépni, akkor valami büntit kell fizetni... Szép mi? Pesten tuti nem tudnál így kiadni egy lakást sem, hacsak nem nagyon olcsón. Itt viszont legalább nem olcsó a kecó. Lényeg, hogy a munka kezdetével kétlaki életet élek, vasárnap este jövök, péntek este megyek vissza NYba. Nem valami vidám, de egyelőre ez van. Viszont legalább egy csiribiri házban élek, de az érzés, amikor indulok vissza NYból vasárnap este, pont olyan, mint amikor katona voltam, és kellett visszamenni a kaszárnyába...
Amikor elkezdtem, mindenféle apróbb munkát csináltunk, aztán elindul két nagy építkezés, egy McDonald's és egy Wallgreens. Magáról az építkezésről majd később, másik bejegyzésben, mert hosszadalmasabb. A Wallgreens egy DM jellegű bolt, csak kicsit szélesebb a választék olyan szinten, hogy lehet kaját is kapni, megy pár olyan dolgot, amivel a DM nem foglalkozik. A bolt egy szép nagy alapterületű üres hodály, 2-3 csapat dolgozik rajta általában egyszerre a vízvezetékesek, légkondiszerelők, ácsok, üvegesek és villanyszerelők közül. Szóval dolgozgattunk vagy egy hónapja, amikor egyszer csak megjelenik az utcán vagy 20 fószer táblákkal felszerelkezve, szép rendben felállnak, és elkezdenek körbe-körbe menni, közben mindenfélét kántálnak. Marha viccesen néz ki, de nem értettem, hogy mit és miért csinálnak. Már azon voltam, hogy odamegyek és megkérdem őket, mi a frászt akarnak, amikor inkább jobb ötletem támadt, és a kollégáknál érdeklődtem. Eleinte azt hitték, hogy vicceskedek és nem akartak egyenesen válaszolni, de mondtam nekik, halvány elképzelésem nincs mi történik. Felvilágosítottak, hogy a fickók a szakszervezet tagjai, és azért tüntetnek, mert mi nem vagyunk azok, ráadásul nem new yorki cégek dolgoznak a Walgreens-en, hanem new jersey-iek... Az egészet nagyon szervezett formában nyomják, van egy előéneklő, és a kórus. Biztos láttál már amcsi filmet, amiben katonák menetelnek, gyakorlatoznak, vagy éppen reggeli tornáznak, nos ezek valami hasonló formában és hangulattal nyomják. Ilyeneket énekelgetnek:

"Rats in the building!!!" (Patkányok a házban! Ez az előének.)
"Let's go home!" (Menjetek haza! Ez pedig a válasz.)


A patkányok ugye mi lennénk. Eleinte még nagyon zavaró volt, mert hangoskodnak, fújják a sípot, szerencsére már fent vannak az üvegek az ablakokban, így most nem hallunk semmit. A szervezettséghez annyi, hogy legritkábban minden második héten megjelennek, és minden egyes alkalommal felveszik kettő azaz 2 videó kamerával a tüntetés, mert dokumentálniuk kell, hogy eleget tettek a tüntetési kötelezettségüknek. Ugyanis, ha szakszervezeti tag vagy, akkor kötelező tüntetni... A mellékelt képen láthatjátok egyébként őket, az előtérben pedig Al halad, aki a következőképp konstatálja, amikor megjelennek:
"We have cheerleaders..." (kb: Na, megjelentek a pompom lányok...)
Szóval azt értem, hogy védeni kell a helyi munkalehetőségeket, meg a szakszervezeti tagok elég jól keresnek (fizetik a tüntetés...), de azért elég értelmetlen az egész. Nem vagyok ugye egy bátor tintahal, de ezzel a mókával még engem sem riasztanak el. OK, az egy dolog, hogy zajonganak, de az egyik alkalommal reggel elkezdett dolgozni 4-5 fickó a bejárati ajtón. Már állt a keret, bár kicsit hadi lábon, de egész jól haladtak, amikor megjelentek a tüntetők és elkezdték a műsort. Ekkor az ajtószerelők szépen összeszedték a dolgaikat, lebontották, amit addig csináltak, és eltűntek. Kérdeztük Alt, hogy mi történt? Röhögve mondta, hogy az ajtószerelők szakszervezeti tagok, és nem dolgozhatnak ott, ahol épp tüntetés folyik. Jójó, kérdeztük, de akkor miért nem a tüntetést hagyták abba, hiszen szakszervezetiek dolgoztak épp? Hát ez az, ezen derült olyan jót Al is, mert ez neki is sok volt egy kicsit. Inkább elmennek a dolgozók, csak hogy tüntethessenek. Ráadásul az ajtó nem volt olyan állapotban, hogy otthagyják, nem volt elég idejük megerősíteni, ezért inkább visszabontották a már beszerelt alkatészeket... Mindig is azt gondoltam, hogy Amerikából egy csomó mindent lehetne importálni, mert érdemes, okos, jó dolog, persze mi mindig a marhaságokat visszük be. Hát remélem ezt nem fogjuk....

Ha már megemlítettem, Alról kell ejtsek néhány szót. Ő az egyik pozitív élmény ebben a dolgozósdiban. A fővállalkozó, kivitelező cég alkalmazottja, úgynevezett "super intendant", vagyis építésvezető. Állandóan jön-megy, csinál valamit, mindent tud az építkezésről, mindig tudja, hogy mi történik, neki nem zsenant a padlót söpörni, szemetet takarítani, de a nehéz-gépek kezeléséhez is ért, rugdossa a beszállítókat, szóval mindent csinál, mindent összefog. Az ötvenes évei közepén járhat, magas, markáns arcú fickó, mindig Sam Elliott jut eszembe róla, még a hangjuk is hasonlít. Állati rendes, segítőkész fickó, megrögzött Cardinals és Kansas City Chiefs drukker, állati boldog volt, amikor a Cardinals megnyerte a bajnokságot.

Zárásként egy találós kérdés, ez most kivételesen nem sörnyitós... Van három villanykapcsoló, ami három lámpát kapcsol, egymástól függetlenül. Feladat: meg kell állapítani, hogy melyik kapcsoló melyik lámpát vezérli, de kapcsolás után csak egyszer szabad bemenni a szobába, ahol az izzók vannak. Természetesen kintről nem látod a lámpák állapotát. A helyes megfejtésért továbbra is New Yorkos hűtőmágnes jár.
(Egyetemet végzett informatikusoknak azért illene két percen belül megoldani, villanyszerelőknek és egyéb szakiknak 1 percük van...)

2011/11/30

Irén és egy Tökéletes Nap

Széles olvasótáborom legnagyobb sajnálatára rég nem jelentkeztem, most próbálom e bejegyzéssel feledtetni, amit már hosszú hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem. A Tökéletes Nap még Irén érkezése előtt történt, nagyjából július végén. Mi Aiyival még fent voltunk a tónál és az egyik hétvégén, amikor Csilla is feljött, gyönyörű reggelre ébredtünk verőfényes napsütés, néhány éles kontúrú bárányfelhővel az égen. El is határoztuk, hogy elmegyünk egyet evezni, és természetesen visszük magunkkal Aiyit. Ilyenkor kenuval szoktunk menni, de kajakosok lévén kajaklapáttal evezünk. A kenulapáttal való varázslást meghagyjuk a hozzáértőknek, korábban próbálkoztunk vele, de sehogyan sem tudtunk egyenesen haladni. Szépen összekészítettünk egy kis elemózsiát, Pockot lekentük napkrémmel és uzsgyi. Nem sokat teketóriáztunk egyenesen a "Green Beach" partszakaszhoz eveztünk, ahol ki is kötöttünk. Túl sokan nem voltak itt, szerencsére, de akikkel találkoztunk, nagyon jó élményt nyújtottak. Először kavicsokat szedtünk és dobáltuk a vízbe az Amerikaival, aztán kicsit mászkáltunk. Én nem nagyon akartam eltávolodni a kikötés helyétől, mert egy indián forma figura ácsorgott nem messze tőlünk, gitározott és bluest énekelt. Az unokatesóm szerint ez a zenélés csúcsa, mert egyszerre gitározni és énekelni frenetikus művészet. Később persze dumáltunk az arccal, és kiderült Steve-ről, hogy saját dalait játssza. Ami miatt az egész nagyon tetszett, hogy olyan mikró-Woodstock hangulata volt. Steve-vel együtt játszott a haverja, szintén gitár és ének, de ő néha elment és a kutyáknak dobálta a játékot a vízbe. Kicsit később egy harmadik figura is bekapcsolódott, igazán jó hangulatot teremtettek. Először éreztem azt, hogy ilyen nap tényleg csak Amerikában lehet.
Augusztusban Aiyival megint fent lógtunk a tónál, amikor Scotty idegesen elkezdte a kajakokat felhordani a Hilltopba. Kérdezem, hogy mi van, mire meglehetősen borús képet festett a hétvége várható hatásairól. Én természetesen nem sokat tudtam a közeledő Irénről, de egyből elkezdtem segíteni neki, és később megbeszéltem Csillával, miként fogunk hazajutni. Idővel kiderült, hogy Scott nem beszélt mellé, New Yorkban igen komoly előkészületek folytak, olyan még nem fordult elő a város életében, hogy a metrót leállították volna - most igen. Csilla meg is jegyezte, hogy amióta itt vagyok, elég érdekes dolgok történnek: tornádó, hurrikán, a szokásosnál sokkal több hó stb. A tábort kötelezően el kellett hagyni szombat délig, szerencsére Scott hazavitt minket. Aztán vártuk a vihart. Vasárnap valahogy nem éreztük nagyon komolynak a dolgot, mindez azt hiszem csak azért van, mert a tavalyi tornádó sokkal súlyosabbnak tűnt. Másnap nem is láttam csak egy kidőlt fát, és a Netet olvasva is úgy tűnt sok volt a hűhó semmiért. Aztán a new yorki  híradások nem erről szóltak. Igaz, mire ideért, sokat vesztett a szélerőből, de a vízáradat, amit kiadott magából nem elhanyagolható hatással járt, a vízparton lakó ismerősöknek egytől-egyig elöntötte a pincéjét a víz. Ebből adódott is munkám, mert Alain-nek egyből sok sürgős munkája akadt, viszont a szokásos segítsége nem ért rá, és pár dolgot nem tudott egyedül megoldani, ezért addig erősködött, amíg rá nem álltam, hogy elmegyek. (Igaziból csak azért vacilláltam, mert a nagyszájú lengyel munkát ajánlott, és nem akartam lemaradni róla, erről később...). Nos, ilyen jellegű kármentő munkák még november elején is akadtak, olyan helyeken, ahol látszólag nyoma sincs víznek. Méter magasan le kellett szedni a gipszkartont, kicserélni ezt azt, aztán vissza mindent és lehet festeni... Amúgy, hogy relatíve kicsit volt a kár, szerintem nagyrészt annak köszönhető, hogy "túllihegték" ezt a hurrikánt, és megtették a megfelelő óvintézkedéseket. Ebben mindenképp ötösre vizsgáztak, nem jelentett problémát drasztikus lépéseket megtenni a biztonság érdekében. Sajnos képpel nem tudok szolgálni, de a tónál egy utat úgy rongált meg a víz, hogy a felső aszfalt réteg kicsit arrébb csusszant, no nem sokkal, egy kb. 20 méter hosszú szakaszon az egész egybefüggően mintegy 45 fokban elfordult... A tónál a stég teljesen szétesett, újat kell majd építeni helyette. Szóval, ha valaki lebecsüli Irénke hatását, hát, nem kell hinni neki...

2011/09/06

Egy rovid ekezet mentes...

Jelenleg Sloatsburg-ba tettem at szekhelyem, es egy kolcson szamitogepen puffolom a billentyuket, amin nem akarok allitgatni semmit, ezert most nem lesznek ekezetek. Szoval megkezdodott a professzionalis palyafutasom, mint villanyszerelo, ma mar huzgaltam a vezetekeket, blankoltam, kotoztem. Egyelore ennyi. Kellene irnom, nem sok erdekes volt, de par dolgot azert meg kellene orokiteni. Na, majd holnap talan...

2011/08/13

Apa és lánya...

Csilla tegnap kiment egy családhoz beteglátogatásra, ahol a feleség fehér a férj fekete. Persze beszélgetnek, fényképek is előkerülnek, mire a fickó azt mondja:
- Yes, she is spitting image of her father.
Heveny fordításban:
- Kiköpött az apja.
Hiába no, nem tudom letagadni a gyereket...

2011/08/12

Szálka

Úgy alakult, hogy ismét elhúzunk Kispocokkal 3 hétre a tóhoz. Neki nincs ovi csak szeptembertől, nekem meg nincs munkám csak szeptembertől. Vele sokkal egyszerűbb és hasznosabb fent lenni, tud úszni tanulni, sokat mozog és alszik stb. Így aztán viszlát szeptemberben...

2011/08/08

Egy hónap a tónál V

Vasárnap: Esik. Mit esik, zuhog! De azért panaszra nincs ok, majdnem szárazon érkeztünk vissza bicajozásból. Próbálom tartani a időrendet. Csilla ugye pénteken érkezett, brutális, több, mint 2 órás autózás után. (Hétfő reggelenként 50 perc az út...) Épp lent voltunk a medencében Aiyival, mikor meglátta az anyukáját, egyből elengedett és bemutatta új tudományát olyan sokat úszva, mint előtte még sosem. Szombaton már úgy ment be a vízbe, hogy egyikünk sem ért még le. Asszem innentől kezdve jobban kell figyelni rá.
(Ebben a pillanatban megszólalt a füstriasztó, de mint állat visítva. Mindketten közel voltunk a szívrohamhoz, természetesen nem értem el könnyen a plafonon, csak az asztal tetejéről. 2 ilyen marhaság is volt a kabinban, mindkettőt hatástalanítottam. Ezek úgy látszik elég megbízhatatlanok, mert otthon is fölöslegesen zajongott, persze kötelező mindenhol. Hiába no, szabályország.)
Szombat dél körül megérkeztek a szomszédaink Queensből. Jake-et és Shoshit Fürtöske mindig úgy emlegeti, mint a testvéreit. Hát, rendeztek is nagy hancúrozást, remélem jól érezték magukat. A szülők elmentek kicsit kenuzni. Időközben megérkeztek Szilviék is, de most jött a pasija is meg a pasi kislánya, Emma. Mint kiderült csak egy héttel idősebb Aiyinál, így nem csoda, hogy nagyon jól kijöttek egymással. Az, hogy a Világ mennyire pici, az hihetetlen. Rövidesen kiderült, hogy Pisti (Steve, Szilvi pasija) jól ismeri a szomszéd néni legjobb barátnőjét, együtt jártak középsuliba. NYC azért necces hely, legalább is van egy ilyen érzésem. A szomszéd bácsi mesélte, hogy a hétvégén (rekord hőmérséklet) lezárták strandokat, mert valami szennyvíztisztító-telepen tűz volt, ezért kezeletlenül eresztették a trutyit a Hudsonba. Szép lehetett. Ennek kapcsán mesélte, hogy a hatvanas évekig nem volt Amerikában szennyvíztisztítás, így a folyók elég használhatatlanokká váltak, az élővilág jelentősen pusztult, és csak később kezdett helyreállni a rend.
Szomszédék viszonylag korán hazaindultak, engem meg egy ismerős család megkért, hogy készítsek róluk pár képet egy K-4-es hajóban. Remélem lesz jó is, de utána minden esetre rádumáltak, hogy menjek evezni. Akkor álltam kötélnek, amikor kis feleségem csábított, mert ő is megy. Párost sokszor mentünk már, négyest még nem. Kicsit később ő ügyesen megszabadult a négyestől, én meg kínlódtam vele. Végül azért jó buli volt. Utána már láttam, hogy a szombati bicajozás ugrott. Viszont nekiálltunk barbikjúzni. Ismét a ventilátoros módszerrel dolgoztam, 5 perc és lehetett sütni. Pistiről kiderült, hogy vadászik, na ez itt egy kicsit egyszerűbb, mint otthon. Kiváltod az engedélyt (azt nem kérdeztem, hogy kell-e vizsgázni, vagy ilyesmi,) aztán mehetsz vadászni. Nem kell fizetni az elejtett vadért. Ráadásul Pisti íjjal is vadászik és maga bontja az állatot. Szóval szarvashátszínt pácolt kétféle módon, az egyiket szalonnába csomagolva. Persze akad kis marha steak is. Hát, nem keltett csalódást! A szalonnás volt jobb szerintem, a másik kicsit száraz lett. Mondtam is neki, ha hoz húst, akkor Karácsonyra készítek Milánói narancsos szeleteket. Kicsit macera, de megéri.
Az éccakát ismét a stégen töltöttem, most Csillával. Csodaszép, felhőtlen égbolt borult fölénk, ilyet persze bent a városban nem látni. Este 11 után már akár takaró nélkül is lehet aludni, mert elülnek a szúnyogok. Reggel h7kor magamtól ébredtem, puff neki, tiszta felhő az ég, kisvártatva el is kezdett szemerkélni az eső. Nesze neked, egész héten jó idő, napsütés, a bicaj-napon meg esik. Szerencsére hamar elállt, kezdtem is készülődni. Öten indultunk tekerni a 2 órás útvonalon. Jan, a nagyszájú lengyel persze nyomta az emelkedőket, mintha az élete múlna rajta. Hiába, minden nap nézi a Tourt. Lefelé elgurultam, laposon együtt, majd az utolsó előtti kaptató tetejére már elsőnek érkeztem fel. Az utolsó emelkedőre hárman indultunk együtt, Jan persze megint bekezdett, rövidesen csak ketten maradtunk, és utolértünk pár arcot. Nem vagyok egy hegyi cickány, de haraptam a kormányt, majd az utolsó 150 méteren ami maradt, beleadtam. Jól elkalapáltam Jant. Jól esett. Mármint az eső. Is. Mire ide értem az írással, az esőnek már nyoma sincs, szépen süt a nap.

Szerda: Hétfő délelőtt becsípődött a hátam, azóta hanyatt fekszem, mint egy büdösbogár.

Péntek: Továbbra is büdösbogár vagyok... Időközben vége a tábornak, ha történt is valami, az nélkülem. Scotty-család meghívott vacsizni, közben persze duma. Kiderült, az egyik kiscsávó faterja 92 éves, még most is jár motorozni, állítólag szolgált a Brit SAS alakulatnál és a MOSADnál is...
Ha már itt tartunk, szót kell ejtsek Scotty-családról. Scotty 60 körül jár, nyilván a felesége, Mary is. Van egy lányuk, Laura, 30 éves, Csilla szerint nagyon okos, csak nem akar tanulni, ezért inkább a férjével tavaly Californiába költöztek síoktatónak. Persze nyáron nincs munka, ezért jött el a kajaktáborba, ő volt a vezetőedző. John, az öccse viszont végig ösztöndíjas volt az egyetemen, ami azért nagy dolog, mert vagy évi 50 rugót spórolt a családnak. Viszont szegény nem sokra megy vele, mert másfél éve nem kap állást... Minden esetre ezt a tábort Scotty tartja mozgásban. Hihetetlen arc. Tudod, ő az a figura, aki ha nem lenne, ki kéne találni. Egész nap jön, megy, papírt tesz a klotyóba, felszereli a szúnyoghálót, megbeszélésre, akarom mondani "meetingre" megy, kalauzolja a látogatókat. Mindezt persze önkéntesként, semmi fizut nem kap érte, az emberek meg ott fúrják, ahol tudják... A képet még árnyalja, hogy össze-vissza van műtve, szinte nincs egy épp porcikája, fájdalomcsillapítókon él, de közben nagyhangú, mindig vidám fickó. Erős egyéniség. Gondolhatod, hogy Mary nem akármilyen piszkálásokat visel el, ráadásul épp most tették lapátra Maryt a leépítések miatt. Ő nagyon szépen beszél, ez itt feltűnő, csak nemrég tudtam meg, hogy olvasást tanít - szóval nem véletlen. Nagyon vicces nézni a gyerekeiket. Egyrészt a gének játéka, ahogy mindkettőjükre hasonlítanak, miközben teljesen mások. Laura úgy beszél, mint az anyukája, de olyanokat mond, mint a fater, ő is erős személyiség, ugyanakkor hasonlóan önzetlen és segítőkész. Sosem kell kérni, mindig észreveszi, ha jól jön egy kéz. Johnnak viszont teljesen saját stílusa van és valami hihetetlenül nyugodt. Szóval kevés ilyen családot találni errefelé. Ez az edzőtábor lényegében családi vállalkozás, persze profit nélkül, vagy csak minimálissal, de volt, hogy mínuszban zártak. Jó ötlet volt Csillától, hogy készítsek családi fotót.

2011/08/05

Egy hónap a tónál IV

Szerda Csütörtök: Pár nap itt kimaradt, közben eltelt egy hétvége - nem a legjobban. Pénteken ugyanis át kellett költöznöm a Bliss nevű kabinba, ami mint kiderült, nem éppen szívderítő látvány. Mármint olyan szakadtul néz ki, hogy nagytakarítás után sincs kedve az embernek bemenni. Csilla takarított is, meg szidott, mint a bokrot, mert nyilván nem takarítással akarta tölteni az időt. A változatosság kedvéért vasárnap a Rockaway kabin lett az otthonunk, de szerencsére innen nem kell sehova sem elmenni, maradhatunk a hátralevő két hétben. Tessék? Ja, persze, hogy takarítani kellett, nem is keveset, de utána ez legalább normálisan néz ki. Viszont lakik itt egy egér (család??) és mindent felzabál(nának), de azt viszont nem értem, miért kell mindent teleszarnia? A kis szemétláda akkor is odaszarik, ha nem talál kaját, mert ugye mindet elrakok éjszakára. Ez úgy látszik egy fajta büntetés lehet: "nincs kaja? Akkor nesze!"
Azért vannak nagy újságok, illetve egy. Aiyi megtanult egyedül, mentőmellény nélkül úszni. Persze, persze, kutya úszásban, meg elég vicces tartásban, gyakorlatilag függőleges helyzetben, de teljesen egyedül. Majd készítek fotókat, bár nem tudom mi látszik majd belőle. A legjobb az egészben, hogy megint gyakorlatilag magától ment a dolog, mert a napokban itt volt ismét Sean, egy 4 éves, csupa izom kisgyerek. Hihetetlen, hogy mennyire más megfogni, mint Aiyit. Szóval ő a jól ismert "lemerülök a medence aljára, fellököm előre magam, levegőt veszek" ciklus ismétlésével közlekedik, ami persze a Fürtöskének nagy lökést adott az önállósodás felé. Először csak a mentőmellényre mondta, hogy semmi szükség rá, de eleinte úgy lógott rajtam, majd megfojtott. Aztán a szorítás elkezdett lazulni, háttal fordult, ellökdöste magát a lábamról, miközben foga a kezemet. Próbáltam rábeszélni, hogy tegye bele a fejét a vízbe, de csak a szájig jutottunk, azt viszont legalább nyitva, mert állandóan nevetett, vagy beszélt. Nagy nehezen meggyőztem, hogy tartsa zárva. Egyszer sikerült rábeszélni, hogy engedje el a kezemet. Aztán, amikor Joanne-vel voltunk a vízben, akkor úgy döntött, oda úszik, Joanne meg elég laza ahhoz, hogy ne fogja megy egyből (megjegyzem most volt 69 éves...) Rá is döbbent a kiscsaj, hogy tud úszni. Azóta mind bátrabban úszik egyedül. Csilla holnap jön, kíváncsi leszek az arcára...
Ma "trezsör hant" volt a program délután. Ez olyan, mint a mikulástúra, csak lehet nyáron is játszani. Nem tudod mi a mikulástúra? Aki szervezi, kitalál egy útvonalat, a résztvevőknek pedig rejtvények megfejtésével kell eljutniuk a célhoz. Magyarán rejtvénytúra, itt most kajakkal kellett a rejtvényeket megtalálni. A díj pedig egy láda jégkrém volt a gyerekeknek. Azt kell mondjam a legjobban sikerült edzés volt eddig. Miután csapatokban mentek, ugyebár együtt kellett haladni, vagyis a gyengébbeken volt a világ szeme. És hajtottak is becsülettel, előtte még soha ennyire. A célnál persze "civilek" is voltak, de jól megfértünk egymás mellett. Fürdeni nyilván tilos, mert nincs kijelölt terület meg lájfgárd, de azért az edzők megengedték, hogy derékig bemenjenek a gyerekek. Ma valami 102 fok volt*, ami nem tom pontosan mennyi, majd otthon, de az tuti, hogy még Omer apukája is levenné a pulcsiját, mert ehhez 100% páratartalom is társult. Én mondjuk nem éreztem olyan melegnek, de jól esett csobbanni. (Igaz, nem szaladgáltam, mint egyesek...) Na ezek után este Aiyi kiverte a hisztit, hogy ő betakarózva akar aludni, mégpedig a vastaggal. Azzal nulla Celsiusig simán át lehetne vészelni egy éjszakát kisgatyában is. Minden rafináltságomat be kellett vetni, és ellenállni a sírásnak, amit rendezett, de ez azért túlzás lett volna.
Visszakanyarodva az evezéshez, az egyik srác borult, és aztán nagyon lemaradt, később nem is a saját hajójában, hanem egy scupperen érkezett meg, a kajakját pedig Laura hozta be. A  még a stégen tartózkodók megkérdezték, mi történt? Az edző (Laura) szerint Alek lusta volt visszaevezni, ezért szabotálta kajakozást. Alek természetesen más véleményen volt. Az "evil witch" (gonosz boszorka) Kaise (főállásban lifeguard) szándékosan lelökte a scupperről, amikor ő próbálta kiönteni a vizet, majd beszállás közben a másik "evil witch" Laura szándékosan ellökte a hajóját, emiatt belepottyant újfent a tóba. Mindezt természetesen nagy hangon és nagyon viccesen előadva, miközben Laura és Kaise adják alá a lovat.
A Hilltop nevű nagy kabin mellett van egy fél kosárpálya, ahova pár napja szereltek fel új palánkot. Eddig nem nagyon dobáltak a srácok, de ma többen is beálltak, mert amikor lehet, én játszom. Kisvártatva négyen nyomtuk, sikerült is rábeszélni őket egy meccsre. Én Ivánnal lettem, míg az ellenség David és Vlad. Ők ugye tizenévesek, így jelentős fizikai előnyben vagyok - ne röhögj, tényleg kisebbek, - ezért úgy döntöttem, nem nagyon fogok dobni, csak passzolni. Azt ők úgy sem szeretnek, itt mindenki (úgy értem akárhol láttam eddig "grund-kosarat") egyedül akar megoldani mindent. Egész jó kis játék alakult ki, rövidesen még vagy nyolc gyerek ácsorgott a partvonalnál. Ez elég nagy nyomásnak bizonyult egy "bajnokság" kialakításához, két fős csapatokkal. Én továbbra is Ivánnal, mi játszottuk az első meccset, nyertünk, mert Iván szórta a kosarakat. Szünetben Aiyival és Joanneval játszottunk. A második mérkőzés sajnos nagyon rövid ideig tartott. Az egyik fordulásnál könyökkel sikerült orrba vágnom Deant... Patakokban folyt a vére, ráadásul jól fájt is neki. Szegény srác, féltem, hogy eltörött, de szerencsére pár perc után elmúlt minden baja. Lehet, hogy nem kéne ilyen kicsikkel játszani? Igaz, a csapattársa viszont magasabb volt nálam.
Aiyikám alszik, mint akit leütöttek, időközben megérkezett Ron, aki ma itt alszik, Mielőtt lefeküdt volna, mesét egy történetet. Felhívta egy ügyfele, hogy szétesett a zuhany és kéne neki egy javítás. Másnap, amikor kiérkezett, a néni dühösen fogadta, hogy neki nem kell az a gagyi légkondi, amit nemrég vett. Ron persze javasolta, hadd vessen rá egy pillantást, hiszen vadi új légkondikról van szó. Csodálkozva látta, hogy az egyik 95 a másik 90 fokra van állítva (32 és 35 fok C). Meg is kérdezte, miért? A válasz érthető, az egyik szobában nagyobb hideget akart. Nade miért 90 és 95? "Hát, mert minél nagyobb a szám, annál jobban hűt!" Nem kell gyártani a legendát az ostoba amerikaiakról, születik az magától is.

Péntek: Tegnap  éjszaka ugye itt aludt Ron, rendes amerikai, nem is bírta a meleget, hozott magával egy éktelen ventilátort, amit bekapcsolt, miután én elaludtam. Noná, hogy felébredtem és nem tudtam a zajban újra elaludni. Szerencsére eszembe jutott Csilla története a stégen való alvásról, így fogtam magam a hálózsákommal leballagtam a stégre, van vagy 8 méter. Még ott is hallottam azt a qva fant, úgyhogy vissza a füldugóért. Mielőtt bedugtam volna, fülelni kezdtem. Más egyéb zajokat is hallani. Az egyik asszem az autópálya, de a vonat is lehet. Kicsivel 6 előtt ébredtem, pont jókor, a Nap még épp nem bújt ki a hegyek mögül. Gondoltam le kéne fotózni, de aztán megtartottam magamnak és csak kicsit később mentem be a kameráért. A szokásos reggeli kévét is a stégen költöttem el. Ha most irigyelsz és orrba akarsz vágni, azt megértem...
Említettem a bizottságokat. Én ugyan nem vagyok  tagja semminek, de a Nagy Házban levő ping-pong asztal lábát szívesen rendbe tettem volna. A már említett Ront kértem, hogy segítsen, mert bár mérni tudok, elképzelésem nincs a különböző anyagok elnevezéséről. Egy "andráskeresztet" kellett volna felrakni a lábakra és minden megoldva. Sajnos Ronnak beindult a fantáziája és rábeszélte Scottyt, hogy vegyen egy akármilyen asztalt, majd annak a a tetejére ráerősítik a ping-pong lapokat. Nagyobb összeget fel mertem volna tenni, hogy előbb dől össze az asztal, mint érkezik meg az új tartó szerkezet. A mai nappal a lábak meg is adták magukat, a pénzt a 3453245-2435782 számlaszámra kérem átutalni, köszönöm. Hülyeségért az emberek itt sem mennek a szomszédba.
Épp klotyóra indultam, amikor Csilla jelent meg  fal fehéren, Aiyi kezét szorongatva, miközben a gyerek a nyöszörgő, nem kamu sírást adta elő. Kis feleségem rémülten közli, hogy egy bogár mászott bele a gyerek fejébe, ő még sosem látott ilyet és itt a világvége. Na mondom, ennek fele sem tréfa, mi a rák lehet? Nemrég olvastam, hogy egy kisgyereknek belement a fülébe egy molylepke és alig tudták kiszerelni, szóval horrorisztikus képek jelentek meg a szemem előtt. Amikor megláttam, hogy csak egy nagyra nőtt kullancs van a fejében, akkor a helyzet komikuma majdnem röhögést váltott ki, de jobb, hogy visszatartottam. Balga módon kijelentettem, hogy kell egy csipesz, Csilla már szaladt is. Kisvártatva a fél tábor ott állt körülöttünk, és mindenki  osztotta az eszet, hogy azonnal dokihoz kell menni, mert kiszedi és ad antibiotikumot és különben is megmenti a gyerek életét. Esélyem sem volt kiszedni, pedig a családban én vagyok a specialista. (Ráadásul a wikipédia szerint is minél előbb ki kell szedni, nem kell dokira várni...) Ekkor már a gyerek úgy üvöltött, mintha a haját téptem volna. OK, akkor irány a doki. Megint kaptunk sok okos tanácsot, szerencsére ott volt Jan, a nagyszájú lengyel, aki helyi srác és a felesége telefonon elmondta, hogy hova is kell menni. Hiába, a helyismeret mindig előny, meg hát neki van 2 gyereke, szóval rutinos. Az az előnye megvolt a kocsiútnak, hogy Aiyi lenyugodott. A rendelőt is érdemes volt meglátogatni. NY városában egyetlen ilyen tiszta, kulturált hely sem létezik. Suffern városkába mentünk, egyre jobban tetszik a környék. Tán mondani sem kell, hogy a doki néni ugyancsak csipesszel szedte ki a kullancsot... Jan a lelkemre kötötte, hogy hívjuk fel, mi volt. Helyette inkább meglátogattuk, ő Sloatsburgban lakik és ha már ott voltunk, akkor megnéztük az alpe de huez-i szakaszt. Mit mondjak, nem volt gyenge, a gyerek is jól van, a kullancsot analizálják#, hogy nem hordozott-e kórt, szóval minden rendben.

Vasárnap:

* 38,9. Hmmm... Nem is olyan meleg...
# Elvileg nem volt fertőzött a kullancs

2011/08/04

Egy hónap a tónál III

Hősi izé. Na most, hogy miért hősi?

Vasárnap: Reggel fél 9-re beszéltük meg Jannal, a nagyszájú lengyellel a délelőtti bicajozást, de most sem sikerült megjelennie, nem tudom mi történt, én minden esetre bő 2 órát tekertem. Még mindig meglepődöm, hogy itt NYC és környékén a vízpartokat milyen idétlenül alakították ki. Pl.: a Bear Mountains híd után van egy kilátó pont, és és mi terpeszkedik a festői táj közepén? Egy atomreaktort... Jójó, persze meg tudom érteni a történelmi örökséget (főleg a "aerial view of lower manhattan looking northwest july 1922" kép mutatja, hogy azért NYC mégiscsak egy kikötőváros.) Bicaj után egyből irány evezni. Erről készült pár kép, Aiyi életében másodszor evezett egyedül egy mini scupperben. Kajakozás végére ért oda Kátya. Ő nem beszél csak oroszul, mert nem jár oviba, mint Aiyi és a fehérorosz anyukája meg az üzbég apukája csak oroszul szólnak hozzá, így a közös nyelv kettőjük között a visítás. Állnak a stég szélén, hínárokat halásznak ki és dobálják vissza a vízbe, miközben torka szakadtából üvöltenek. Nagyon jól megértik egymást.
Kajakozás után elmentünk úszni, a gyerekek ismét előadták magukat, Szilviről viszont kiderült, hogy nem tud fejest ugrani, de szeretne megtanulni. Nosza, rögtönzött műugró edzést tartottunk és mintegy 10 perc múlva már egész elfogadhatóan be tudott ugrani. Azt hiszem fogok még ilyen órát vezetni, mert másokról is kiderült, hogy szeretnének megtanulni. Én viszont közben isteni jót ugráltam, a víz tökéletes volt, most viszont még indulunk strandolni.
Úszás helyett inkább megálltunk az oroszoknál dumálni. Az egyik lány Szibériában a Bajkál-tónál lakott. Azt hiszem azért a "milyen az idő?" kérdésre adott válaszon nem csak én lepődök meg. -46 Celsius fokban még mennek a gyerekek iskolába, nyáron viszont +45 is lehet, igaz, csak nagyon rövid ideig. Akárhogy nézem, ez 91 fok ingadozás!
Volt még egy aranyos eset. Ezen a héten a sátorban vagyunk Aiyival, már ugye pénteken beköltöztem. Szóval éppen rendezkedünk délután Csillával, mikor megjelenik egy fickó, hogy van-e bent valaki a sátorban? Csilla mondja neki, hogy igen, mi. De, hogy éppen tartózkodik-e bent valaki, mert ő be akar menni öltözni. Láttam ahogy Csilla feje kétszeresére nő, na, gondoltam itt nekem már nem kell megszólalnom, el is küldte szépen kerek-perec, hogy nem. Egyrészt szanaszét volt minden cuccunk, másrészt olyan bicskanyitogató stílusban adta elő magát, hogy a válasz nem is lehetett más.* (Öltözni egyébként kb. 100 m-rel arréb mindenkinek van lehetősége.) Vagy öt perccel később indultunk az oroszokhoz, de amikor Csilla találkozott Scottyval, akkor már meg is kérdezte, hogy kit nem akartunk beengedni? Mittudomén, ez olyan nagycsoportos ovis szinten van.

Hétfő: Elkezdődött a második turnus, semmi különös.

Kedd: Dettó

Szerda: Megkaptam az első amerikai fizetésemet! 378 dollár 80 cent. Na mondjuk ebből nem fog egy Jaguár összejönni, kb. a hideg vízre elég, de ennek most semmi jelentősége, a csekk az én nevemre van kiállítva. Közben Forest Hillsben (ahol lakunk, a szerkesztő megjegyzése...) érdekes események zajlanak. Lakik a házban egy Frank vagy David nevű fickó, kicsit bolond szegény, meg lehet, hogy iszik is. Mind ez nem lenne baj, de az utóbbi időben elkezdte zaklatni az embereket. Két napja a mi szintünkön garázdálkodik. Nem hagyja aludni a lakókat, ott áll az ajtó előtt, néha kicsit bezörget, hangoskodik, ha valaki kimegy, akkor azzal agresszíven viselkedik. Szerencsére a szomszéd bácsinak vannak összeköttetései, így amikor a rendőrök a második alkalommal jöttek ki, sokkal gyorsabban értek oda, és nem engedték ki a fickót azonnal. A kilakoltatás kicsit hosszadalmasabb folyamat, de reméljük történik valami vele, mert elég fárasztó.
Eközben Aiyi kis tündér módjára játszik egyedül a sátorban. Hófehérke, Barbie és egy amorf baba táncolnak vele, miközben a második hercegkisasszony ruháját húzza fel. Ma délelőtt ugyanis nincs evezés, a gyerekek kirándulni mentek, ezt mi kihagytuk, mert Aiyi nem akart menni, én meg nem erőltettem.
Ezek az amerikaiak tudnak fura dolgokat előadni. Egyik kedvencem a klottgatyában való úszás. Ez miért jó? Miközben persze a lányok ugyanolyan bikiniben fürdenek, mint otthon. Ebben a kosárlabda nadrágban viszont nem lehet úszni, a stégre kimászni kifejezetten gáz. Részemről maradtam is az ejrópai változatnál, a klottgatyát közvetlenül úszás előtt leveszem. Egy másik elképzelést most olvastam. A tábor az erdő közepén van, természetesen minden szabályozva, állami előírások stb. Imádnak "meetingelni", ami nekem elég sokszor felesleges szócséplésnek tűnik, de több "cometee" is dolgozik. Legutóbbi fejlemény a "Camp Conservation" bizottságtól származik. Kiagyalták, hogy jól elhatárolt ösvényeket kell létrehozni, mert ez elősegíti az aljnövényzet fejlődését, az emberek így nem fogják mindenhol letaposni. Az ötlet jogosnak tűnik, csak épp elfelejtettek körülnézni. Egyrészt a terület nagyságához képest elenyésző mennyiségű ember van a táborban, másrészt többnyire a már meglévő ösvényeket használják. Így valójában nem igazán taposnak le semmit. Már csak azért is gondolom, hogy igazam van, mert a sátrat, ahol most vagyunk, tavaly sem sokan használták, idén mi vagyunk az elsők és a két ide vezető ösvényt ki kellett pucolnom, mert Aiyi nem volt hajlandó menni rajtuk. Jó, mondjuk megértem, neki derékig ért a gaz. Azt viszont valahogy elfelejtették észrevenni, hogy avar borítja szinte az egész terepet, ami alól ugye nem sok minden tud kinőni. Viszont a bizottság megtette a dolgát, kitalált egy nagyon látványos dolgot, igaz, mindeközben a zuhanyház alatt ereszt valamelyik vízvezeték, az viszont valódi eróziót okoz...
Tegnap este azért akadt egy említésre méltó eset. Miután Aiyi elaludt, úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy sört és kiültem a sátor elé. Kisvártatva motoszkálásra lettem figyelmes. Rövidesen a sátor sarkánál egy érdeklődő fej jelent meg. Egy mosómedvéé. Aztán felmászott a sátor talapzatára, és mintegy másfél méterre mellettem sétált el kaja után kutatva. A mosómedvének nagggyon aranyos feje van, a saját fejemet viszont a falba akartam verni, hogy miért nincs kéznél a masinám? Miután a kis vendég úgy látszott marad még kutakodni, elhatároztam lesz ami lesz, beosonok a sátorba a fényképezőgépért. Igyekezetemet ha nem is nagy, de siker koronázta. Esténként viszont mindig viszem a felszerelést sörözni...



* Emberünk beírta magát a naplóban, hogy ott volt, mondván, a Szövetség így látja, hogy használják a sátrat. Ez tényleg fontos volt, mert azóta csak egy család volt ott hétvégén, utánuk üresen áll a sátor

2011/08/03

Egy hónap a tónál II

Hősköltemény

Csütörtök: A szörnyű dologból nem lett semmi, mert Csilla szerint nem jó ötlet egyedül hagyni Aiyit, és mintegy igazolásképp 2x fel is ébredt, először 3 körül, aztán 5 körül, viszont a reggeli futásra nem volt hajlandó felkelni.* A délelőtti edzésre sikerült lepasszolnom, így el tudtam menni evezni, idén először K-1-ben, vagyis versenyhajóban. Hát, a bicajozást nem lehet elfelejteni, a kajakozást viszont igen. Na nem magát a mozgást, hanem az egyensúlyt. Szóval kicsit labilis vagyok, de azért kimentettem 2 gyereket, akik borultak. Elég vicces technika, nem emlékszem, hogy mi használtuk-e? A pórul járt kajak mellé evezel, elöl keresztbe rakod a lapátot, a beülő mögött a másikat. A kiskrapek meg a két hajó közé megy, felkapaszkodik az első lapátra és már be is tud ülni a kajakba.
Amúgy a gyerekek jó fejek, itt is jó vegyes az összetétel, de azért több az "amerikai" gyerek. Viszont a szabályok, amiknek meg kell felelni, az nem egyszerű. Pl.: nem szabad fizikai kontaktust létesíteniük, mert ugye a cekcualitás... Gondolhatod, 10-14 évesek mennyire nem fogják egymást hátba verni, meg átölelni... Még naptejjel sem kenhetik be egymást, így kötelező a spray használata. Ezt a nap hisztériát is nagyon komolyan veszik. Úszás után azonnal kötelező pólót húzni, evezni nem lehet félmeztelenül. Azt is mindig ellenőrzik, hogy van-e mindenkinél kulacs. A kabin, ahol alszanak, nem lehet belülről zárható, nehogy valamelyik bezárkózzon és leöngyilkolja magát. Felnőtt kell, hogy aludjon velük és sehova nem mehetnek felügyelet nélkül, még WC-re sem... Azért ennek ellenére jól érzik magukat.
Itt kell megemlítsem a táborvezetőket. Mindegyik rendelkezik életmentő vizsgával, ezt itt nagyon komolyan veszik, nyilván láttad a béjvacs sorozatot. Mondjuk elég vicces, mert nem igazán néz ki belőlük semmi, Maeveről leginkább a vidéki liba jut az ember eszébe, aztán beül a létező legkeskenyebb kajakba és hasít, hogy a nyomába sem tudok érni. Igaz, később kiderült, hogy amcsi bajnokságon párosban negyedik volt, ami akkor is jó eredmény, ha az USA bajnokság meg sem közelíti az otthonit. Van itt egy fiú is, Chris, aki mintha csak igazolni akarná Dani cikkét, jelentkezett a Navy-hez. Tengeralattjárón fog szolgálni 5 évig, utána pedig bomba hatástalanítóként (mittomén mi a rendes neve...) fog tevékenykedni. 2 év után mehet bármilyen főiskolára, a Navy fizeti. Nem igazán tudom elképzelni a srácot katonaként, de azt mondta, hogy jól átgondolta a dolgot. Sok sikert...

Péntek: a délelőtti program után elvittem Aiyit aludni, a délutánin viszont nem vettem részt, mert költözni kellett. Ebből egy olyan igazi Zrínyi kirohanása lett, mert aki kibérelte a kabint, elég korán érkezett és sietnem kellett. Pocok még aludt amikor befejeztem a kötözést, épp időben, mert alig, hogy beértünk a sátorba, elkezdett ömleni az eső. De úgy dézsából. És szombat reggelig abba sem hagyta. Aiyikám nem igazán szerette a dolgot, ezért az ölemben ücsörgött, így a berendezkedés is szombatra maradt. Miután a tábor hétfő este kezdődött és hogy meglegyen az öt nap, szombat délután lett vége, vagyis ez a nap is kimaradt.

Szombat: Minden híresztelés ellenére mi használtuk először az MCKC sátrat idén. Ezt azért gondolom, mert miután leemeltem a gáz fedelét, egy rendes egérfészket találtam alatta. Az egyik tettest is sikerült lencsevégre kapni. Amúgy amiben Amerika úgy kenterebe veri Magyarországot ahogy kell, az az állatvilág. Az embernek a mókusokból már elege van, a város közepén ugyanúgy találni, mint az erdőben, és szerintem az egész kontinensen garázdálkodnak. Itt a táborban sikerült pár fotót készítenem, álljon most itt a sátor körül 8 lépés távolságban fellelhető állatokról egy pár kép.
Rendrakás után elmentem úszni Aiyival, ez délután 1 körül lehetett. A pancsolástól mindig jól el szokott fáradni, most is, amikor kijött a vízből, nagyon fázott, leültem a stégre, ő pedig a lábamra telepedett, majd egy perc múlva már aludt is. Meg sem mertem moccanni, de tudtam, hogy úton a segítség, mert beszéltem Csillával, aki perceken belül megérkezhetett. Szerencsére lett vagy 20 perc belőle, mert amikor megpróbáltuk áthelyezni, akkor egyből felébredt. Azt hiszem az ilyen pillanatokért viselik el könnyen a szülők a gyerekek fárasztó dolgait. Ahogy Aiyi ébredés közben átölelte az anyukája nyakát, az a pillanat mindent megér.
Jut eszembe, korábban volt Aiyi szótár, itt egy remekbe szabott darab: huja. Aki megfejti, annak nagyobb összeget vagyok hajlandó eljuttatni, de a vicces megfejtésekért is küldök hűtőmágnest.
Nem sok időt töltöttünk a stégen, mert Csilla vendégeket hívott, az érkezésük miatt ki kellett menni a parkolóba. 
(Újabb megszakítás érkezett egy kolibri személyében. Ezek a kis madarak hihetetlenül tudnak repülni, bár élőben inkább hasonlítanak egy nagyra nőtt dongóra. Asszem meg fogok próbálkozni fotókat készíteni róluk.#)
Ott tartottam, hogy Szilvi és apukája érkezett. Gyorsan kirámoltuk a cuccaikat, aztán ők el fürödni, én meg végre 2 hét után elmentem bicajozni. Csilla szerint a bicaj a legunalmasabb dolog a világon: aszfalt csík előtted, mögötted, esetleg emelkedő és ezzel mindent elmondtál. Hát nem tudom. Én akárhányszor felülök a bringára, valahogy mindig egy olyan különleges érzés kerít hatalmába. Mintha egybeforrnék a kerékpárral, mintha ez lenne a természetes állapot. Megfogom felülről a fékkarokat és már suhanok is. Persze mostanában ez a suhanás nem takar valami hatalmas sebességet, de ez az érzésen nem változtat. Lemértem az egyik kedvenc emelkedőmet, hááát, van vagy 6 perc fölfelé... Mi ez a 2 órás Col de la Madeleine-hez képest? De legalább az útburkolat jó és nagyon szép a táj. Ez a Bear Mountains (na monnyuk magabiztosságért nem kell a szomszédba menni, van vagy 350 m magas, így maximum Bear-buckák lehetne...) sokszor emlékeztet a Pilis - Visegrádi-hegységre. Az útkanyarulatok, vízmosások, völgyek sokszor idézik az otthoni helyeket. Persze, amikor szemben megjelenik egy autó, vagy elgurulok 2 méterre egy szarvas mellett, aki fel sem emeli a fejét, hogy ki zavarja meg a nyugalmát, akkor ezek a hasonlóságok hamar szerte foszlanak. A korábbi sportos cikkhez adalék, hogy itt az egyik ilyen erdei út mentén egy szabályos baseball pálya található, na ez is erősen behatárolja a "hol?" kérdésre adható válaszokat.
Mikor visszaértem, a többieknek még se híre, se hamva, gyorsan neki is álltam a barbecue beindításának. Úgy ipari-amerikai módra, gyújtófolyadékkal meglocsolva a faszenet, de gyorsított eljárással, igazi orosz módszerrel (a táborban levő keleti blokk fiaitól láttam először), ventilátorral fújtam a parazsat. Nem telt bele 5 perc és mint egy kovácstűz égett a szén. Közben visszaértek a többiek, előkerült a kaja, amit hoztak, kukorica, padlizsán és persze az előre pácolt steak. Ez a kajás cikkhez illik, mert gyárilag előkészített húsról van szó. 15-20 perc alatt lett kész, saccom szerint a "medium" és "well done" között valahol. Nagyon finom lett, sütés közben még IPA sörrel locsoltam, hogy ne száradjon ki. Részemről A.1. szósszal ízesítve. Mondjuk vannak olyan dolgok, amiben sosem fogjuk utolérni Amerikát. Talán nem meglepő, hogy a "tengeri" (gyengébbek kedvéért: kukorica) itt sokkal finomabb, mint otthon.
Ezek után még Joanne születésnapját ünnepeltük meg. Aiyit nem kellett nagyon altatni este...

* Többször egyáltalán nem sikerült futáshoz felébreszteni.
# Semmi nem lett a projektből, ehhez időre és nyugalomra van szükség, na az nem volt...

2011/08/01

Egy hónap a tónál

Hősi eposz részletekben

Mint említettem 4 hétre felköltöztem Aiyival a tóhoz, edzőtáborba. Mármint nem nekem, hanem gyerekeknek és én mint segédenergia vettem részt. Elhatároztam, hogy naplót vezetek, most ezt digitalizálom. Ebből persze lett egy kis bonyodalom, mert nem találtam más füzetet, mint a gyerek ovis gyakorlófüzetét, természetesen amikor észrevette a bitorlást, kiverte a balhét... Naponta írtam, ha minden nap közlök egy napot, akkor egy hónapig lesz a reggeli mellé egy kis olvasnivaló ;). Tehát:

Az eredeti tervekkel ellentétben péntek helyett szombaton érkeztünk . Már nem sok idő marad aznap, de szerencsére egy jó úszást még megejtettünk. A víz isteni volt, a fények gyönyörűek. Vasárnap aztán megkaptuk a magunkét: reggel zuhogó esőre ébredtünk és ez kisebb megszakításokkal kitartott egész nap. Hihetetlen pára. Késő délután az egyik esőszüneten kimentünk evezni, hát, amilyen ronda esős volt az idő, olyan jól nézett ki a ködös, párás tó. Misztikus, gomolygó gőz fedte be a vízfelszínt, e mellé kicsit tisztult is, így a fények hihetetlen játékot űztek. Hétfőn reggel Csilla korán indult NYba, de mire a parkolóból visszaértem, Aiyi már felébredt. Reggeli után színeztünk, majd irány evezni egy kicsit és már délután is lett, jöhetett az alvás. Utána benéztünk Scotty-hoz, hogy mi is lesz a teendőm? Ez egy elég családias tábor, nem is volt semmi konkrét. Időközben megérkeztek a gyerekek, 6-kor megbeszélés, bemutatkozás. Ezzel szépen el is ment a nap, mehettünk lefeküdni Aiyival - ami persze nem ment egyszerűen, mert a gyerek menetrendszerűen találja ki a trükköket, amivel el tudja húzni a lefekvést.
(Így utólag tudom értékelni, hogy a Muterék mi mindent bírtak ki velünk. Ráadásul mi ugye négyen voltunk... Szokták mondani, az ember a gyerekétől visszakapja, amit a szüleinek adott. Jelen esetben ez azért vicces, mert Aiyival genetikailag nem sok közös vonásunk van, de az estéket, kakaóivást, időhúzást, "háromig számolok"-ot pont úgy adja elő, mint én...)

Kedd: 6:30-kor keltünk. Gondolhatod. Egy rendes informatikusnak ez büntetés, de 7-kor futással kezdődik a nap. Na az a másik dolog, ami nem az erősségem... Aiyit sem volt nagyon egyszerű kicsalogatni az ágyából, késtünk is vagy 5 percet, a többiek már nyújtottak. Aiyikám ezt nem nagyon csinálta, a futást viszont meglepően rendesen nyomta. Futott vagy 200 métert, de azt hegynek föl, majd vissza. Utána reggeli, 2 tányér pelyhet evett. Kezdődött az evezés, Ide nem vittem magammal, hogy tudjak segíteni a gyerekeknek, lepasszoltam egy néninek, akivel nagyon jól elvolt, dicsérte, mennyire szófogadó gyerek. (?? és mi van az előző bekezdéssel, he??) Az evezés vicces volt, én egy scupper-ben mentem, erre ki tudnak mászni a beborult srácok. Vagy 5x igénybe is vették a segítségemet. Leparkoltam a suppert, majd Aiyival elmentem ebédelni. Tésztafőzés közben már laposakat pislantott, majd ágyba fekvés után 1 perccel már húzta is a lóbőrt. 2,5 óra sem volt elég neki, pedig próbáltam ébreszteni. Le is késtem a délutáni evezést.
Találkoztunk Kátyával, az orosz-üzbég barátjával, akivel aztán lementek fürödni. Na azt a visítozást, amit ketten rendeztek, látni, illetve hallani kellett volna. Vacsira ennyit még sosem fogyasztott a gyerek. Jól beevett gyümölcsöt és tésztát, azt hittem tele van. Kisvártatva Joanne unokáival is vacsizott egy kis tésztát, majd zsömit, aztán a desszertevésből is a részét - 2x is. Mondom, mint egy ló. Joanne-val volt egy néni, aki tavalyelőtt Pesten járt, illetve többször utazott már Kelet_Euba (Románia, Bulgária, Csehország, Szlovákia). Vagy fél órán keresztül áradozott, hogy mennyire szép vidék, és hogy Budapest tetszett neki a legjobban, szebb, mint Bécs, a fürdők verhetetlenek és a sok szerencsétlen amerikainak elképzelése sincs, hogy a Világ nem csak az USÁ-ból áll. Sőt!
Azt hittem Aiyi gyorsan fog elaludni, de vagy fél órát nyoszózott.

Szerda: Ma szörnyű elhatározásra jutottam! Az előző nap ismétlődött, szinte szó szerint, erről nincs nagyon mit írni. Mondjuk annyi, hogy Aiyi életében először úszott egyedül. Na nem tanult meg hirtelen úszni, hanem kapott Csillától egy nagyon jó szabású mentőmellényt, ami nem nagyon akadályozza a mozgásban, viszont éppen csak fent tartja a vízen. nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy engedjen el, próbálja ki milyen, ha egyedül lebeg. Hosszas rimánkodás után sikerült, azóta viszont nagyon élvezi a dolgot. Én is, bár volt egy kis baleset is, kicsit elmerült, ami nagyon váratlanul érte, meg is rémült rendesen, de pár perc múlva már minden a régi volt megint. most meg itt színez mellettem és meglepően vonalon belül tud maradni.
Minden esetre az látszik, hogy bicajozásra nem jut idő. Ezért kiagyaltam, ha 4:30-kor kelek, 5-kor indulok, akkor pont tudok menni egy 35 km-es kört és még visszaérek a futásra, amit Aiyival azért tudok teljesíteni. Szörnyű...

Folyt. köv.

2011/06/30

Szálka

Holnap felmegyünk a tóhoz és ott is maradunk egy hónapig Aiyival. Addig egy kicsit sem leszek net közelben, szóval türelmesen várni, gondolom lesz miről beszámolni...

Amiről beszéltem képek Aiyi ovis eseményéről. Ez olyan év végi műsor volt, énekeltek, verset mondtak aztán jó nagy zaba. Képeket ide tettem.  Rég volt találós kérdés. Az osztályban van 4 "nehezen kezelhető" gyerek, nekik volt egy kis üzenőtáblájuk, ahol az ovónéni leírta, aznap miként viselkedett a kölök. A találós kérdés természetesen az, hogy melyik ez a négy gyerek??

Megfejtéseket szokás szerint emilben, van rá jó sok időtök...

2011/06/29

Kaja, emberek

Nem sokkal az után, hogy megérkeztem, Milán érdeklődött az itteni kaja felől. Azt hiszem elérkezett az idő a válaszadásra. Először is, két részre osztanám a témát: boltira és éttermire. Ez utóbbiról, ha nem is a kaja szempontjából, Dani írt egy jó cikket, ami már csak azért is jól jön, mert ebben a témában azért jóval kisebb a tapasztalatom, mint a boltiban. Éppen ezért talán kezdjük is azzal, milyen kajákat lehet kapni a piacon?
Itt is megvannak a "teszkó" jellegű áruházláncok, én két nagyobbat ismerek a BJ's-t és a Costco-t. Természetesen más az elrendezése ezeknek a helyeknek, az árukészlet is, de azért alapvetően hasonlóak, mert ugye a jelmondat ugyanaz: minél többet, minél olcsóbban. Ez nem vonzza magával a magas minőséget, erősen szemügyre kell venni, hogy mit raksz be a kosárba, mert igen gagyi  élelmiszereket is lehet kapni. Mi inkább a BJ's-be járunk, mert jobb a parkolási lehetőség és közelebb is van. Itt viszonylag kevés "organic", vagyis nálunk a "bio" kajának megfelelőt találni. Mondjuk én mindig is szkeptikus voltam a biokajákat illetően, mármint, hogy mennyire megbízhatóak, ha valaki utána akar olvasni, itt található egy cikk. A választék elég széles, de nagyon is raktár áruház jellege van és tagnak kell lenni a belépéshez. Karácsonykor kicsit csalódás volt a hús felhozatal, bár elképzelhető, hogy csak későn érkeztem és már kirabolták a pultot. Persze vannak jó áron élelmiszerek, amiket szinte csak innen szerzünk be, például találtunk igen jó parmezán és cheddar sajtot is.
Általában azonban inkább egy másik, lényegesen magasabb színvonalú, de sokkal kisebb boltba járunk, Trader Joe's a neve. Itt többnyire bio termékeket lehet venni, és bár továbbra sem tudom, hogy a minősítés mennyire igazi, de legalább az itt vett tejekből rendes aludttej lesz. A hangulata elég laza, olyanok a dolgozók, mintha haverok lennének, sima póló az "egyenruha" és komoly hangsúlyt fektetnek az újrahasznosításba. Csak "recycling" papírtáska van, de szinte minden alkalommal elmondják, hogy lehet kapni rendes bevásárló szatyrot, tessék azt használni. Akinek van sajátja (mint nekünk), azok részt vehetnek havonta egyszer egy sorsolásban. Jójó, sosem nyertünk semmit, de legalább érezni a motiváló szándékot.
Ezek mellett mirmincmillió a kisbolt, amik természetesen szinte a világ összes népét magába foglalják az indiaitól kezdve kínai, lengyel, arab, orosz, zsidó, koreai és még szerintem hottentottákat is.  És persze magyar. Kedvencem a Queens Bazar (sajnos rosszkor fotózták, nem látni a kirakatot...), ez egy arab bolt, a kirakatban menórával, alatta pedig felirat: original turkish delight. Ezekben a boltokban aki nem találja meg az ízlésének megfelelő kaját, az menthetetlen. Pl.: itt ugye tonnaszám fogy a mogyoró, földimogyoró ilyesmi. Eddig is vettünk rágcsálnivalókat, de a minap Csilla az araboktól hozott mogyorót és mandulát. Hát, máshonnan nem akarok ezentúl mogyoró-félét beszerezni! Valami hihetetlen finom, ennyire jól eltalált pörköléssel még sosem találkoztam. A nehézséget itt a választék bősége okozza. Mire megtalálod a megfelelő boltot a megfelelő áruval, addig eltelik egy kis idő... Viszont az is igaz, hogy megvan a lehetőség, ha az egyik boltban valami miatt nem tetszik az áru, vagy az eladó viselkedése, akkor ott a másik. Az előbb említett orosz boltban a tulaj egy annyira ellengyógyszerész (antipatikus) fickó, hogy korábban mindig sorsot húztunk Csillával, ki menjen be? Mert a túró és a kenyér utánozhatatlan! De a fickó folyamatosan a tv-t nézi oroszul, miközben a szájából egy gyufa lóg ki, ha kérsz valamit, akkor meg csak odalöki, de a szemét le nem veszi a dobozról. Szerencsére Csilla talált egy másik boltot, ahol ugyanolyan finom a túró és sajt is van. Amúgy asszem vannak téves elképzelések az itteni lehetőségekről. Ha jól emlékszem otthon azt tartják, hogy itt nincs tejföl. Hát van. Nem is akármilyen. Elképesztően jó tejtermékeket lehet kapni, a választék pedig érthető okokból sokkal szélesebb, mint otthon. Szóval elmondható, hogy a bőség zavarával "küzdünk". Azért az én kedvencem továbbra is a tekercs, vagyis a tortilla, ebbe mindenfélét be lehet tekerni és nagyon finom. Mostanában mexikói ízesítésű vega-burgerrel szoktam tölteni, A1-es steak szósszal nyakon öntve. Amióta itt vagyok, azóta kenyeret szinte nem is ettem. Ja, kenyér is van, nem is rosszak, de nem egészen olyan jellegűek mint otthon. Az újpesti piacon lehet kapni 3 kilós kenyeret, akkora, ha valakinek a fejére esik az bajban van. Na ilyen jellegű kenyérrel én még nem találkoztam itt.
Nézzük az éttermeket. Egy biztos, Amerikában a hamburger és a steak kötelező! Talán nem véletlenül, de ehhez nagyon értenek. Monnyuk ha egy hamburger a hozzá járó sörrel 35 dodó (mintegy 7000, azaz hétezer forint...), akkor azért el is várható a minőség. Még amikor kijöttem meglátogatni Csillát és Aiyit, akkor volt szerencsém egy ilyenhez Manhattan déli részén. Itt az ember könnyen találkozik olyan hangzatos kijelentésekkel, hogy a "Világ legjobb" vagy legalább is "New York legjobb" ilyen vagy olyan kajája. Nos találni azért helyeket, amikre ez a fellengzős kijelentés helytálló. Brooklynban a Di Fara pizzeria hihetetlen jó. Az egyik alkalommal, amikor ott jártunk, egy visszatérő vendég Spanyolországból hozott a fickónak ajándékot. Amúgy vicces, hogy vallásos zsidó környék, a bácsi meg (ha jól tudom) szicíliai :-). Ez az étterem egyébként belülről nem az a turista látványosság, kicsit az amszterdami Ij sörfőzdére emlékeztet. Lepukkant helynek tűnik, ahol a bácsi megállás nélkül készíti a pizzát, majd az utolsó mozzanatként a friss bazsalikomot ollóval vágja a tésztára. Mintegy negyven éve... Isteni. A helyet a köjál állítólag 2x bezáratta :-).
Az Applebe's étteremről már meséltem, szerintem nem volt rossz, de a szomszéd néni kicsit lesajnálóan beszélt róla, nyilván nem a gasztronómia csúcsa, azért ennél rosszabb sose legyen. Ami viszont szintén kötelező program, az a diner. Az amcsi filmekből gondolom ismerős a kép, amikor az ablakra merőleges asztaloknál tölti ki a pincér néni a kávét. Persze, ez sem a csúcskaja kategória, viszont nagyon amerikai és azért a jobb helyeken az étel nagyon is jó. Itt kell megemlítsem a juharszirupot. Ez is tipikus ugyebár, viszont azt nem árt tudni róla, hogy eszméletlen finom tud lenni a megfelelő minőségű. Sajnos nem tudom ki gyárt igazán pengét, de nekem az a tuti, amikor a méz és a dió íze keveredik. Szokták mondani, hogy az amerikaiak azért kövérek, mert mindent nyakon öntenek juharsziruppal. Nos, ez így nem hiszem, hogy igaz, azonban tény, könnyű rászokni, de normálisan adagolva komoly élvezeti forrás lehet. Itt ugyan szokás a virslit is juharsziruppal enni, hát no, ízlések...
Kajáláshoz adalék, amikor Móki és Bence tavaly itt voltak, akkor marhahús evés közben Bence biztatta kis feleségét, hogy "nyomjad, ez tele van szteroiddal!"
Az alkohol nem maradhat ki az összefoglalóból. NYban a közértekben csak sört lehet kapni, minden egyéb alkoholos italt csak a likőr boltokban. A sörválaszték meglehetősen kellemes meglepetést tartogatott számomra. Nagyon is jó minőségű söröket lehet kapni igen széles választékban. Természetesen nem a Bud-ra vagy a Coors-ra gondolok. Ezek jók lehetnek egy foci meccsen, de nem ütik meg mondjuk a Soproni 1895-ös szintjét. Vannak azonban kicsi sörfőzdék, amiket otthon nem ismerni, ugyanis nem igazán exportra termelnek. Egyik kedvencem a Brooklyn cég, kiváló söröket főznek. Az Ommegang cég belga típusú söröket főz, a Három Filozófus simán beférne bármelyik európai kocsmába. Sajnos ezek leírva nem mondanak sokat, ezért csak felsorolás szerűen pár sör márka: Yuangling, McSorley's, Lagunitas (eddig a legjobb IPA-t, vagyis India Pale Ale-t főzik), Bluepoint, Sierra Nevada, Harpoon, Lord Chesterfield. Talán nem meglepő, de cseh, német, belga és angol söröket is szép választékban lehet kapni. Erről azért az jut eszembe, hogy bor-ügyben valamit nem csinálunk jól, mert bár találni magyar borokat, azért nem olyan széles választékban, mire gondolnék, ráadásul olyan márkákat, amit otthon nem is láttam. A borokról és egyéb alkoholokról sok mindent nem tudok mondani, de gyakorlatilag az összes whisky/whiskey márkához hozzáférni, a boroknál pedig elég széles a választék, ha az árkategóriákat nézem. Ami otthon azt hiszem hiányzik,  az a minőségi, olcsó asztali bor. Franciaországban kitűnő vörösborokat lehet kapni 3-4 eurós összegért, nos az ilyesmi itt is megtalálható. Természetesen a drágább borok irányában a határ a csillagos ég, de azért nem minden boltban kapni a világ minden pontjáról árut.

Szabolcsi Zoli barátom tette fel a következő kérdést:
"Valamikor néztem egy térképet N.Y. ról , hogyan változott az etnikai eloszlás az utóbbi húsz évben és olyan volt, mintha több bevándorló élne ott mint amerikai. Ebből mi látszik?"
New York eredeti neve New Amsterdam volt, azt hiszem ez az örökség látszik most is. A két város között ilyen szempontból mindenképp van hasonlóság, természetesen azzal a ténnyel, hogy NY sokkal nagyobb. A sokszínűséget mi sem jellemzi jobban, mint ez a Wikipedia oldal. Valahol olvastam, hogy NYban 800 különböző nyelvet beszélnek. Ha létezik egyáltalán ennyi a világon, akkor itt mindegyiket beszélik... A sokszínűséggel kapcsolatban majd egy másik írásban teszek fel képeket, Aiyinak volt a minap ovis előadása, énekeltek és táncoltak. Nos, sokféle gyerek van az osztályban, csak "amerikai" nincs... Úgy értem olyan gyerek, akinek mindkét szülője második generációs lenne. Jut eszembe egy kis kitérő. Bevetnek egy amerikai kémet Szibériában, sikeresen földet ér, elássa az ejtőernyőt, majd bemegy a faluba, egyenesen a kocsmába, hogy próbáljon kapcsolatot teremteni. Beszélget egy ideje Igorral, amikor az megkérdezi: "Mond csak fiam, nem vagy te véletlenül amerikai kém?" "Nem, dehogy vagyok, hiszen tökéletesen beszélek oroszul, ismerem a napi gondokat, most érkeztem a szomszéd faluból!" Kis idő múlva megint megkérdezi Igor, hogy nem amerikai kém-e? Hősünk nem bírja, megkérdezi, hogy miből gondolja? "Hát, nálunk viszonylag kevés néger van". Mindig ez a vicc jut eszembe az egyik kisfiúról, akinek fekete apukája és orosz anyukája van... Szóval nagyon színes a felhozatal, egy dolog ami itt jól megy: az emberek megvannak egymással. Nem mondom, hogy nincs rasszizmus, megtalálható a hétköznapoktól kezdve a magas politikáig mindenhol, de ennek ellenére elég jónak mondható a helyzet, sokkal jobb, mint otthon.
Érdekes azért figyelni az embereket. A zsidóság például nem igazán sportol, de azért akadnak lányok, akik futnak. Szoknya, fejkötő, Nike cipő, azt adj neki. Érdekes módon a spanyolok inkább futnak, el tudom képzelni, hogy a foci miatt, őket sosem láttam még mondjuk kosarazni, csak labdát rúgni. Illetve  pár alkalommal elmentem bicajozni, ott is sok spanyol ajkúval találkoztam, főleg kolumbiaiakkal. Az indiaiak természetesen kriketteznek. Az "amerikaiak" pedig baseballt játszanak és kosaraznak. Nekem továbbra is a feketék a legszimpatikusabbak, lazák, jó a humoruk, és velük a legkönnyebb kapcsolatot létesíteni, leállni dumálni, vagy csak rávigyorogni, és visszavigyorognak.
Zárásként meg kell említsem a lányokat. Egy város "jóságának" fokmérője, hogy úgy ránézésre mennyi csinos lányt látni. Budapest ugye az etalon és verhetetlen. Nos, New York jól áll, sok jó nő mászkál az utcákon, persze ha valaki csak a fakó, fehér lányokat tartja szépnek, akkor már más a helyzet, mert ebbe természetesen beleértem a különböző színű, formájú, méretű, származású nőszemélyeket is.

(Remélem Csilla nem tépi le a fejemet...)

Frissítés: Természetesen a legfontosabb sörinfó kimaradt... Otthon az a hír járja, hogy a Coronita sör igazi neve Corona, csak nálunk van valami magyar sör, amit koronának hívnak, és hogy ne legyen azonos a név. Nos, a hír ebben a formában nem igaz, mert itt is lehet kapni Coronita-t és persze Corona-t is. Az egyik nagyobb a másik kisebb kiszerelés - ennyi a különbség.