2012/02/16

Tweet

Széles olvasótáborom erőszakosan követel újabb és újabb képeket. Sajnálattal tudatom, hogy csak egyet tudok feltenni, de legalább az is nagyon gagyi. Íme:


Igen, igazi kisváros, minden busz elején található egy bicajtartó, mert hosszabb távolságokra járnak az emberek, és milyen jó bevinni a bicajt a belvárosba, ahol aztán kényelmesen lehet közlekedni. Itt egy kicsit jobb kép (nem az én fotóm):

És, ha esetleg nem érted, hogy hogy működik, akkor a CKV (gyengébbek kedvéért Charlottei Közlekedési Vállalat) oldalán megnézheted. Érdemes a videót megnézni, elég korrekt.
Az egész onnan jött, hogy vettem ma buszjegyet, mert holnapra rossz időt jósolnak, és ha nagyon esik, akkor inkább gyalogosan megyek a dógozóba. A jegyvásárlás kellemes élmény volt, ebből is látszik, hogy azért kisvárosról van szó. Ugyanis semmiféle automata vagy ilyesmi nincs a buszpályaudvaron, hanem CKV-s néninél lehet megvenni a jegyet. Ez is persze modern, digitális jegy, de nem lehet, csak a buszon használni, a villamoson nem. Apropó, villamos. Mi sem jellemzőbb Amerikára, mint a magabiztosság, vagy ha úgy tetszik, nagyképűség. Mielőtt jöttünk volna, természetesen olvasgattunk a városról, és persze eljutottunk a LYNX oldalára is. Light Rail, vagyis könnyű vasút. Ki kell ábrándítsalak, közönséges villamosról van szó, vagyis, ha csak azért jönnél Charloteba, hogy megnézd, tanulmányozd a híres-neves Light Rail-t, akkor javasolnám inkább Debrecen meglátogatását. (Budapesti lakosoknak bármelyik villamosvonal...) Na jó, azért nagyon szép ám, és vadi újak kocsik, de kapacitásra, indulási sűrűségre messze elmarad mondjuk Budapest mögött.

Ígérgetésben továbbra is dobogóesélyes vagyok bármilyen egynapos versenyen, így ígérem, ma nekiállok az alulnézeti cikk írásának. Amúgy jót szórakozom írás közben...

2012/02/13

Super Bowl

Tegnap este elmentem a Wild Wings-be amerikai foci döntőt nézni. Az egyik nagy különbség Magyarország és Amerika között, hogy itt minden gond nélkül ült egymás mellett két asztaltársaság, az egyik a Giants-nak, a másik a Patriots-nak drukkolt, persze hangosan, és felváltva ugratták egymást attól függően, mikor melyik csapat vezetett. De hogy is kerültem ide focit nézni?
Az utazási történetet ott hagytam abba, hogy megtaláltuk a kecót, pedig utána még vissza is kellett vezetni NY-ba. Visszafelé Virginia Beach-en álltunk meg éjszakázni, mert ugye szezonon kívül vagyunk, ezért a szállás még olcsóbb volt, mint Washington D.C.-ben, viszont ha lehet még jobb szállodában. Az út hosszú volt és unalmas. Eléggé kietlen vidéknek tűnt a térképen látható szakasz egészen a tengerpartig, a new yorki szomszédnéni meg is jegyezte, hogy az az igazi "redneck"-ek hazája. (Sajnos a cikk nincs magyarra fordítva, de szimplán parasztot jelent, merthogy a földeken dolgozva a nyakuk lebarnul...) A szálloda viszont igen, a tengerparton, és természetesen a tengerre néző szobával. Én foglaláskor persze naivan szóvá tettem ilyen szobát akarunk, de kiderült, a tengerparti szállodáknak csak tengerre néző szobáik vannak, a szárazföld felé a folyosók helyezkednek el. A fűtést mondjuk nem vitték túlzásba. Lementünk vacsorázni, aztán irány aludni. Alig érkeztünk be a szobába, a szomszédból hihetetlen hangosan muzsika kezdett szólni. Csilla azt mondta, ez nem lesz jó, mert hiába panaszkodunk, egy idő után úgy is elkezdenek zajongani, ezért megkérdezte, átmehetünk-e egy másik lakosztályba. Simán igent mondtak, így negyed óra múlva már a másik szobában feküdtünk az ágyakon. Elhatároztam, hogy reggel korán kelek és megnézem a napfelkeltét, meg jól lefotózom. Azért nem kellett túlzásba vinni a dolgokat, mert n8-kor kelt a Nap :-). Utána persze megkaptam kis feleségemtől, hogy mennyire tapintatlan vagyok, mert nekiálltam hajnalok hajnalán csattogtatni. Mindegy, irány a reggeli. Ekkor vettük észre, hogy Aiyikám sántít... A hideg verejték kivert egyből, Csilla totál maga alatt, a Muter meg azt bizonygatta, hogy csak játszik a gyerek. Sajnos kiderült, hogy nem, de egyelőre nem tudtunk mit csinálni, elindultunk vissza. Közlekedési szempontból nem a legszerencsésebbül, látvány szempontjából viszont tökéletesen választottuk az útvonalat. (Monnyuk a Gugli elég jó cég, de hogy milyen indíttatásból fotózták a Keleti Partvidék egyik leglátványosabb útvonalát ködben, az rejtély...) Szóval ez a jó 20 km hosszú, cölöpökön álló híd nem semmi. Megy szépen végig a tengeröböl bejáratánál, magamban pedig azon gondolkodtam, hogy közlekednek a hajók? Nos, ez is egy szép példája a leleményességnek és a nagyszerű mérnöki munkának, ugyanis a hídból 2 helyen nagyjából kilométer hosszú alagút lesz. Bazi látványos, sajnos nem igazán volt kedve megállni a családnak, így a parkoló helyek mellett szépen elautókáztunk. A Muter azért folyamatosan nyomkodta a gombot a masinán, így lett egy-két jó kép, de jelenleg nem férek hozzá (NY-ban van minden...), ezért majd egy másik bejegyzésben töltöm fel őket. Miután átértünk, ez a 13-as út istentelen hosszúságban mendegél, nem autópálya, így minden bokornál akad egy jelzőlámpás kereszteződés, a vidék az ismét redneck-es hangulatú, és a már említett nehézkes haladás, mert a kollégák kicsit sem segítőkészek. Azt hittem kitépem a hajamat, de szép lassan eljutottunk egy autópályáig, onnan pedig már sima volt az ügy. Másnap irány a gyerekkórház. A doktornéninek mindent szépen elmondott Csilla, a néni meg is kérdezte, hogy valami szakmabeli-e, mert olyan szabatosan fogalmaz... Aztán konzultált a másik nénivel, majd kiagyalták, hogy röntgen. Szerencsére nem mutatott semmit, így aztán hazamentünk. Kedden elvitte Champeneri nénihez, a gyermekorvoshoz, ő megnyugtatta, hogy ha a röntgen nem mutatott semmit, akkor nincs komoly baj, és csak egy influenza húzódott rá a térdére, ezért sántított. Szerencsére igaza lett, mert szép lassan eltűnt a sántaság. Szeretjük őt, sajnos nem tudjuk magunkkal hozni Charlotteba...
Miután hétfő szünnap volt, kedden mentem be először a munkahelyemre. Az interjúra kocsival jutottam el, dolgozni viszont már metróval, mert sokkal kényelmesebb. NY-ot a fene sem érti továbbra sem, ugyanis az említett PATH "metró" olyan szép tiszta, hogy csodálkozom, a többi miért nem olyan? Kicsit be voltam tojva tőle, mert ezt valami speckó eljárással készítették több, mint 100 éve, de úgy néz ki, hogy jól tart. Az irodáig viszont a Hudson partján visz a séta, közben nézegetem a házakat és olyan érzés fog el, mintha Londonban lennék, mert nagyon modern minden és a parton sétálgatás valahogy emlékeztet a Temze partjára. És persze nem értem, hogy az emberek miért verekszenek a manhattani lakásért, hiszen Jerseyből sokkal szebb a kilátás Manhattanre és olcsóbb is... Az irodáról és emberekről ejtettem már pár szót, de arról nem, hogy a harmadik napon behívott a főnök, és elmondta, 15% leépítés van folyamatban. Meg is kérdeztem, hogy az hogy lehet, miközben meg veszik fel az embereket. A kulcsszó a teljesítmény... A második héten aztán elmentünk sörözni egyet és közben értetlenkedve elemezték, hogy Európában mennyivel jobban védik a dolgozókat, mint itt. Erről Dani már értekezett, szerintem azért nem olyan rossz az európai modell, és pár országban azért működik is, de ezt most hagyjuk.
Eközben esténként nézegettem a kocsibérlési lehetőségeket, mert ugye január 28-án nekem jönnöm kellett le Charlotte-ba, ugyanis hétfőn már itt kellett kezdenem. Péntekre nagyjából össze is csomagoltam, majd a Hertz mellett döntöttem, szombaton reggel Csilla ki is vitt a reptérre, ahol felvettem a kocsit. Egy Toyota Camry-ról beszélünk, minden csiri-birivel felszerelve, amit el tudsz képzelni. Bőr ülés, elektronikus ülés állítás, fedélzeti számítógép, mittudoménmiafene. Gondoltam mielőtt elhajtok, azért megnézem, hogy milyen a GPS, mert azt ugye rendeltem, a fene sem akar csalinkázni. Sehogy sem sikerült előcsalni, nosza vissza az irodába, kértem, hogy segítsenek. Mire a néni kedvesen közölte, az nincs a kocsiban, de ad egy másikat. Valahogy volt egy rossz sejtésem, mert a kocsi felé menet láttam egy másik Camry-t, de az kicsit lestrapáltabbnak nézett ki. Persze az lett az enyém. Első ránézésre nem is volt vele semmi gond, nem hat meg a bőrülés hiánya, csak amikor kinyitottam az ajtót... Az az igazi, félreismerhetetlen áporodott, mocskos füstös kocsmaszag csapta meg az orromat. Hazáig alig tudtam elvezetni, de már nem volt kedvem hadakozni, mert késésben voltam. Otthon aztán szépen telenyomtam légfrissítővel. Sosem hittem a reklámoknak, most sem csalódtam, mert bár sokat segített, azért magammal hoztam a spray-t és időnként fújtam útközben. Ami egyébként elég eseménytelenül telt, végül 10 óra alatt leértem, kicsit folyamatosan a megengedett felett mentem, de azért nem ész nélkül.
Hétfőn aztán irány az iroda, találkoztam Ananthával, aki olyan halkan beszél, néha egyszerűen nem hallom, amit mond. Most mondjuk Indiában van, épp házasodik. Az iroda teljesen rendben van, kivéve, hogy valami olyan brutálisan zúg, hogy kellett vennem egy fejhallgatót, amit az irodába rendszeresítettem zajelnyomás céljából. Nem a legjobb, mert a zenét meg elég hangosan kell hallgatni, de ez van. Dolgozni bicajjal járok, 8 perc alatt érek be. A legmeglepőbb az, hogy van egy fickó az irodában, aki pont úgy néz ki, mint TiBi kollégám Pesten, még hasonlóan is beszél, csak feka az illető. Ő mondott egy helyet, ahol érdemes lehet a foci döntőt nézni, így aztán át is kerekeztem a Wild Wings-be 7 körül. A hangulat eleinte nem volt valami nagy, de nem bántam meg, hogy átmentem, ha más nem a kijelző mérete miatt megérte. Aztán a meccs előrehaladtával a hangulat is magasba hágott. Megállt mellettem egy fickó, mondott valamit, váltottunk két szót, majd azt mondta: amúgy dolgozom, mennem kell. A meccs után alig léptem ki az ajtón, csörög a telefon, Csilla volt, csak kicsit megbeszélni a meccset :-).

A Time Warener stadion, a kosárcsapat otthona. Egyébként Charlotte Bobcats, vagyis hiúzok a neve a csapatnak, és Michael Jordan a tulaj, aki ebben az államban él.

Ez akár New Yorkban is lehetne, nem véletlen a "Kis New York" elnevezés

Prosperál

Csődöl

Hát, ez az építkezés is áll... Az amerikaiak azért elég furcsák A bal oldalon látni egy sötét, nagyobb épületet, az a börtön... A belváros közepén. A másik kedvenc börtönöm a Central Parkra néz...
A játékról már írtam tavaly, most inkább az utózöngéről akarok szót ejteni. Bár egyesek szerint ostoba sportág, én azért átlátom a nehézségeit. Jó, jó, igazi amerikai sportág, kicsit olyan háborúsdi, és még a sakknál is agresszívebb, mert nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is az ellenség fölé kell kerekedni. És nem szabad hibázni! Bár a győztes irányító a meccs után magabiztosan nyilatkozta, hogy egy pillanatig nem volt kétsége a győzelem felől, azért még az utolsó másodpercben volt az ellenségnek egy olyan támadása, ami centimétereken múlott. Egy-egy ilyen összecsapás után, még ha nyert is a csapatom, valahogy bele tudok gondolni a legyőzöttek bánatába. Sokszor, sok helyen megbeszéltem már rengeteg emberrel, hogy a sportolók miért nyomják, miért hajtanak. Bár sosem voltam profi sportoló, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a profik szeme előtt csak a pénz lebeg. Nem ott, és nem akkor, amikor a pályán rohangálnak. Ez a kép mindent elmond arról, hogy mit érezhetett a legyőzött. És ami a csodálatos, és ami miatt Brady-t ismét tudom értékelni, az, hogy ez a kép nem a lefújás után készült, hanem egy passza után, amit a "wide receiver" nem fogott meg. Pont az a Wes Welker, aki soha nem hibázik, ezt az elkapást 100-ból 100x megcsinálja. Ezen a napon mégsem jött össze, pedig... Szóval ezután még felállt, és az utolsó másodpercben dobott egy olyan passzt, hogy ha a jó embere, Gronkowski egészséges, talán el is kapja. Nem így történt. Viszont megjelent egy cikk a Yahoon, amit érdemes elolvasni. Nem vállalkozom a lefordítására, mert nagyon jó és én nem tudnám jól lefordítani, de az első mondatot ide biggyesztem:

Tom Brady az öltözőszekrényével szemben ült, feje lehajtva, egy fehér törölközővel letakarva, miközben lefelé nézve a stoplik közötti űrt bámulta. Teljes szerelésben ült. Teljesen elmerülve a gondolataiban. Ott voltak az elvesztegetett játékok. Az el nem ért lehetőségek. Ott volt a Super Bowl, ami kicsúszott a kezei közül, 21-17re a Giantsnak. Ismét a Giants. Ismét. 10:04 volt ekkor. A percek lassan múltak, de Brady nem mozdult.

Na jó, kicsit több, mint az első mondat, de nagyon jól megírt cikk. Magyarul én még sosem olvastam ennyire jó sport-cikket, ez is olyasmi, amit eltanulhatnánk az amcsiktól. Brady egyébként azt is megmutatta, hogyan kell emelt fővel viselni egy vereséget: még véletlenül sem hibáztatta volna a társait, akik 4 olyan hibát vétettek, amiből, ha csak az egyiket megcsinálják, már más lett volna az eredmény. Persze Brady is hibázott, ez nem az ő napjuk volt...

(Egy hete kezdtem írni a bejegyzést...)

2012/02/08

Vállalati kultúra

A jelenlegi munkahelyem a harmadik nagyobb, kapitalista cég, ahol dolgozom. Mindháromnál beszéltek a vezetők a vállalati kultúráról, meg hogy mi egy család vagyunk, meg bla-bla-bla. Miután az én "professzionális" pályafutásom még egy valódi szocialista nagyvállalatnál kezdődött (igaz, másik szakmában), ezért az ilyen szövegeket sajnos a mai napig kétkedéssel fogadom, mindig az az érzésem, hogy ez csak duma. Ma megvolt az első "townhall"*, amit nem tudom hogy lehet magyarra fordítani, de az "Amerika alulnézetben" záró cikke helyett inkább ezzel foglalkozom.
A "vállalati kultúra" kifejezéssel a Pannonnál találkoztam először (jójó, előtte is ismertem), de akkor úgy éreztem, csak rizsa az egész. Később persze rájöttem, ott is volt/van ilyesmi, csak nem egészen az, amit a vezetők kommunikáltak. Ment a szöveg a közös célról, meg az együtt dolgozásról, de amikor cselekedetekre került sor, akkor mindig úgy éreztem, én megteszem ami tőlem telik, de a vezetők valahogy sosem elég nyitottak, közlékenyek és kicsit sem mutatnak példát. Mondjuk elég visszatetsző, amikor a nyilván elég jól kereső vezető otthonra hazavisz a gyerekeinek egy vállalati számítógépet játszani... Az információ sosem akart eljutni hozzánk, helyette mindig ment a vakítás. Ezzel csak az a baj, hogy ha mondjuk én nem is voltam elég okos kiagyalni dolgokat, a rengeteg mérnökkel, egyetemistával megpakolt informatikus csoportokban elég hamar kiszámolták, átlátták a dolgok visszásságait. Csak, hogy egy egyszerű példát mondjak, fizetésemelésnél ment a nagy rizsa, hogy mennyire honorálni akarják a jó munkát, ezért differenciáltan emelik a béreket. Aztán kiderült, ez +/- 2 %-ot jelent (a nominális értékekről ugye nem szabadott beszélni), miközben a fémműves vezető kollégánk arról beszélt, hogy "ugye nem akartok szocializmust, ezt a testvériség, egyenlőség dolgot"... Aztán incidensek esetén sokszor elmaradt a "poszt mortem analízis"** publikálása. A fene sem volt kíváncsi arra, hogy ki hibázott, de hogy mi történt, az nagyon is tanulságos lehetett volna sok esetben. Visszagondolva, ezek a dolgok leginkább azért lehettek, mert ezek a srácok (mármint vezetők, akik sok esetben nagyon is szimpatikus arcok) még a szocialista érában tanultak vezetési ismereteket, onnan hozták az okosságaikat és ez meglátszott a vezetési stílusukon. Persze nem kell azt hinni, hogy a Pannonban nem volt vállalati kultúra. Miután a Pannon nem egy brutálisan nagy létszámú szolgáltató, ezért az ismeretség, informális kapcsolatok nagyon fontosak a cég életében, ezt pedig nagyon okosan lehet használni mind a cég, mind az egyén hasznára. Rengeteg szakmai dolgot el lehetett intézni a haverokkal megtárgyalva a részleteket, és kihasználva a kiskapukat. Ez az esetek nagy részében hihetetlenül fel tudta gyorsítani a folyamatokat, napok alatt elvégezve olyasmit, amit "hivatalosan" esetleg csak hetek, hónapok munkájával lehetett volna. Természetesen éveket kellett eltölteni a cégnél, mire ezek a kapcsolatok kiépültek, és itt jön a Pannon egy gyenge pontja, a HR politika. Ha egy szakibácsi elkezdett elégedetlenkedni, akkor leginkább az volt a hozzáállás, hogy ha nem tetszik, keress magadnak más melót. Ezzel aztán a Pannon nagyon jó gyakorlópályává vált rengeteg egyetemistának, kezdő mérnöknek, akik a szárnybontogatás után elmentek a Vodához, T-hez, vagy éppen IT-n belül valami jobban jövedelmező céghez, akár más munkakörbe. Tévedés ne essék, a Pannonban nagyon jó szakemberek dolgoztak/dolgoznak, a lehető legjobb technológiákkal, csak nem igazán lehet hosszú távú karrierben gondolkodni.
Ezután jött a Morgan Stanley a maga több tízezres gárdájával és nagyságrendekkel több tőkéjével, súlyával, befolyásával. Talán a legfontosabb, egyből szembetűnő különbség a nemzetköziségében rejlik. Az anya-iroda New Yorkban székel, fontosabb üzleti irodák Londonban és Tokióban vannak, de a kisebb-nagyobb irodáik behálózzák az egész világot. Szinte minden technológiai kütyü-mütyü korlátlanul áll rendelkezésre, a segédeszközök tárháza a videokonferenciától az integrált VoIP-os csodatelefonig amit az ember el tud képzelni, minden a munka hatékonyságának fokozásáért. Donát kolléga egyszer azt mondta, azért nem akar elmenni az üzemeltetésről, mert annyira jó eszközök vannak, hogy belehalna, ha nem használhatná őket. Azt kell mondjam, van benne valami. Nos ennél a cégnél a szakmai dolgok valami egészen profi szinten vannak. Olyan információáramlás van IT terén, hogy az embernek komolyan össze kell szednie magát, hogy az összes beérkező anyagot elolvassa, értelmezze. Nem tudok esetről, hogy a korábban említett, egy-egy leállás utólagos elemzése ne került volna körlevél formájában az érintettek kezébe. Ezekből a hasznos információkat aztán az ember beépítette a mindennapjaiba, ami által a cég is és a zemberek is jobban érezték magukat. Amikor itt a "tulajdonosi szemléletet" sulykolták, akkor valóban úgy éreztem, hogy van benne valami, és a vezetők nem csak beszélnek róla, hanem példát is mutatnak. Persze az évek múlásával azért itt is kiderült, hogy az informális kapcsolatoknak rengeteg haszna van, azonban sokkal kisebb mértékben lehetett használni, mint a Pannonnál. A nagy cégeknek meg vannak a maguk hátrányai is. Az európai üzemeltetési csoport két részből állt, az egyik fele Londonban, a másik fele Pesten dolgozott. Hiába lógtunk a telefonon nap, mint nap a kollégákkal, sokszor nem igazán lehetett a távolság miatt elintézni semmit, mert miközben pofáztunk, hallom a telefonban, hogy a kolléga inkább a billentyűzetével van elfoglalva, mint hogy rám figyeljen. Aztán amikor kilátogattam Londonba, akkor leültünk egy tárgyalóba és 2 óra alatt annyi munkát végeztünk el, mint telefonon 2 hét alatt. Mindent összevetve szinte csak pozitív dolgokat tudok mondani, de azért a vezetőkkel mindig is éreztem valami távolságot. Nem a közvetlen vezetőkre gondolok, hanem a kicsit távolabb levőkre. Lehet, hogy ez nem is igazán lehet másként egy ekkora cégnél, és ez a távolság, vagy távolságtartás nem azért van, mert nem érdekli, vagy lekicsinylő dolognak érzi velünk foglalkozni, hanem inkább az ő mindennapi problémái annyira távol esnek a mieinktől, hogy ez okoz egy bizonyos, nehezen áthidalható távolságot.
A mostani cégről, a Citco-ról egyelőre nem sokat tudok mondani kultúra terén. Az mondjuk feltűnő, hogy mennyire vegyes a dolgozók összetétele. A főnököm orosz, a mellettem ülő kolléga indiai, a másik Svájcban él és francia (neki aztán van egy kiejtése, mintha franciául beszélne...), a minap egy pakisztáni kolléga hozott eredeti sütit, akad persze szép számmal tősgyökeres amerikai, rengeteg kínai, kb ugyanaz a keresztmetszet, mint a Morgannél, csak sokkal kisebb létszámnál. Ugye Amerikában vagyunk, ahol mindenki perel mindenkit bármiért, PC***-nek kell lenni, különben gáz van. Erre a minap csetelek a főnökkel meg a svájcival, és egy shell scriptről van szó, mire a következő beszélgetés zajlik:

Főnök: ne őrülj meg a logikájával, tartsd meg egyszerűnek de használhatónak
Svájci: már így is bonyolult...
Főnök: mert francia
Svájci: kis javítással meg lehet oldani
Főnök: szóval francia = nincs logika
Svájci: köszi
Főnök: hé, jobb, mintha "rossz logika" lenne
Svájci: az a nőknek van
Főnök: na ezt majd megbeszéljük, miután Karen belépett a csoportba
Én: Főnök, kérdezted hogy érzem magam? Otthonosan, dilinyósok között
Főnök: az jó, ne nagyon számíts rá, hogy a józan ésszel sűrűn találkozol itt
Svájci: tudok adni a gyógyszereimből
Főnök: én inkább a borodból innék

Ezek után került ma sor az említett "town hall"-ra. Szokásosan indult, ilyen volt a Pannonnál is, Morgannél is, Joe, a CIO**** beszámolt pár dologról, válaszolt pár előre, emilben feltett kérdésre, aztán egy diasorozat alapján megtartotta a fő szöveget. Közben persze jópofaságok, hangsúly a kommunikáción, miután az iroda új, ezért elmondja, hogy olyan légkört szeretne kialakítani, ahol az emberek szívesen dolgoznak stb. Eddig semmi különös. Aztán a vége felé elkezdett arról magyarázni, hogy őt bármikor, bármivel meg lehet keresni (ez sem új...), mesélt is egy példát. Valami okból Mike elkezdett csetelni Joeval, és a következőkre került a sor.

Mike: igen, itt jól mennek a dolgok, épp a gúnyneveidről beszélünk, jó a hangulat.
Joe: miről beszéltek? (Joe persze gyors észjárású gyerek, a terv egy szikrányi idő alatt megszületett a fejében.)
Mike: tudod, mindenkinek van gúnyneve. (Joe kommentálja: kicsit kezd idegessé válni.)
Joe: igen? De én ezt nem szeretem.
Mike: á, Joe, ez nem komoly dolog. (Szinte hallani, ahogy az izzadságcseppek hullanak a homlokáról.)
Joe: Mike, de te egy felső vezetőn viccelődsz?
Mike: nem, dehogy!
Joe: Mike, én nem szeretem az ilyesmit!
Mike: Joe, nem gondoltam ám komolyan, nehogy félre érts! (Kész a srác)

Eközben Joe már hívta telefonon Scottot, Mike főnökét. Gyorsan vázolta, hogy épp miről dumál Mike-kal, és mondta neki, hogy ugrassák kicsit. Amikor Scott visszaér az irodájába, behívja Mike-ot, elmondja neki, hogy Joe mivel kereste  meg, és felhívja Joe-t, hogy megbeszéljék a dolgot. Persze Joe majd jól elkezd üvöltözni. Scottnak nagyon tetszett a dolog, előre dörzsölte a kezét. Közben Joe cseten mondta Mike-nak, miután Mike már jól betojt, hogy az egész csak ugratás, viszont beszélt Scottal, aki be fogja hívni az irodájába a telefon miatt. Megkérdezte Mike-tól, hogy benne van-e egy kis szívatásban? A már megkönnyebbült Mike egy másodperc hezitálás nélkül rávágta, hogy természetesen. Megbeszélték, hogy amikor Joe elkezd üvöltözni, akkor majd Mike is rákezd. Ezek után Mike ment Scott irodájába, jön a telefon. Joe elkezdi mondani a mondókáját, mire Mike rezignáltan megjegyzi:

Mike: ugyan már Joe, ne vedd ilyen komolyan magad!
Scott fehérre vált arccal meg sem tudott szólalni, mire folytatja.
Mike: Nyugodj már le öregem, nem történt semmi komoly!
Miután kihangosítón ment a beszélgetés, Scott ekkor elkezdett hadonászni Mike felé, hogy hagyja abba, de ő csak folytatta:
Mike: Joe, egy kis poéntól nem lett még semmi baja senkinek!
Scott persze egy idő után rájött, hogy miről van szó. Természetesen a történet mindhárom résztvevője jelen volt, csapkodták a hasukat a röhögéstől.
Egy biztos, ez a cég más, mint amivel eddig találkoztam, de hogy milyen, arról majd csak egy idő eltelte után tudok beszámolni.

*"town hall": szó szerint ugye városháza, cégeknél egy kötetlen, laza szerkezetű megbeszélés a felsőbb vezetők és a pórnép között. A Morgannél ebből viccet csináltunk, mert a tonhallal eléggé egybecseng, ezen még az angol anyanyelvűek is derültek
**post mortem analizis, ha egy IT rendszerben hiba lép fel, az elhárítása után a naplóbejegyzésekből, és az elhárítás alatt tett lépésekből összeállítják, hogy pontosan mi történt, mi okozta a leállást
***politically correct, politikailag megfelelő, még véletlenül sem bánt meg senkit sem
****Chief Information Officer, IT vezérigazgató