2011/12/31

Amerika alulnézetben

Nem tudom mennyire lesz jó ez a bejegyzés, de rengeteg élménnyel, tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt 3 hónapban. Egy hete még abban a tudatban voltam, hogy minden folytatódik az eddigiek szerint, és a hét végén megyek vissza Sloatsburgba, Jan házába és kedden folytatom a vezetékhúzgálást...
Azt már említettem, hogy a nagyszájú lengyel ajánlott munkát és szállást. Egy szép vasárnap délután Csilla és Aiyi nélkülem mentek vissza New Yorkba én pedig maradtam Jannál. Hétfő reggel n8-kor indultunk dolgozni. Elég vicces, mert Jan ilyen tipikus üzletember, hajt, sokáig van fent, de a reggel büntetés neki, indulás előtt 7-8 perccel kel fel. Én legalább egy órával korábban, mert meg kell igyam a kávémat, klotyó stb, ehhez idő kell. Beültünk a Toyota Hilux V8 5,7 literes rettenetbe és elszáguldottunk Airmontba, majd beültünk reggelizni a Bagel Boys-ba. Sajnos képet nem tudok mutatni, mert a Guglin még nincs rajta... Rögtön gondoltam, hogy ez nem nekem való kezdés, mert majd egy tízest otthagytam, ez viszont egy kicsit sok minden reggelre, ugyanis 12 dolláros óradíjban állapodtunk meg. Nos, ez otthoni szemmel elég jónak hangzik, monnyuk 2640 Ft, de ez itt kb. a hidegvíz kifizetésére elegendő. Ne érts félre, nem panaszkodom, csak a viszonyokat próbálom érzékeltetni. Meg azért sem háborogtam, mert Jannál laktam, ez pedig alaphangon felér havi 5-600 dollárral, ami azért jelentősen javít az összképen. Szerencsére Jan már másnap mondta, hogy nem fog ő engem fuvarozgatni, így a két kisteherautó egyikével mentem  dolgozni meg vissza nap, mint nap. 
Reggeli után elmentünk a közelben levő elektronikai ellátó boltba, ahol találkoztunk a kollégákkal. Három lengyel arc, az egyik elég jól a másik kettő kevésbé beszél angolul. Szimpatikus figurák - gondoltam, bár az egyikről később kiderült, hogy az utóbbi 20 év legnagyobb bunkója, akivel találkoztam. Meglepetésemre Jan lengyelül tartotta a reggeli eligazítást. Valahogy ahhoz vagyok szokva, hogy ilyenkor értelmesebb a közös nyelvet használni, hogy ne kelljen kétszer beszélni. Ennek később többször is hangot adtam, aztán, amikor nem változott a helyzet, feladtam a küzdelmet. Aznap Mirek mellé kerültem és az egyik későbbi nagy munkánkhoz, a Walgreens-hez mentünk. Mondani sem kéne, hogy szépen esett az eső, és ez a nagy hodály ugyan be volt már akkor is fedve, de szigetelve még nem, így bent is igen nagy volt az esőzés. Mi ideiglenes világítást szereltünk fel, aznap nem sok mindent csináltam, csak hozd ide ezt-azt. Mirek szimpatikus gyerek, kár, hogy ő az egyik aki nem beszél túl jól angolul. Viszont ismerkedésként elmondta, már 8 éve dolgozik Jannak, természetesen illegálisan van itt és nagyon elege van az egészből. Hétfő reggel, amikor meglátja Jant a szokásos találkozási helyen, kiveri a hideg veríték... Dani írt egy cikket az illegálisan itt tartózkodókról, érdemes elolvasni. A konklúzióval azonban nem egészen értek egyet. Tényleg nehéz sok szempontból az illegális itt tartózkodás, de sok szempontból lényegesen könnyebb, mint otthon. Ha valami normális munkát tud összeszedni az illető (márpedig, ha akarsz és értesz valamihez, akkor ez sikerülni szokott...), akkor magasabb életszínvonalat tud biztosítani családjának, mint otthon. Az egyik kolléga például az egész családjával jött át, már vagy 15 éve itt él és esze ágában sincs elmenni. Az embert nem igazoltatják úton-útfélen, a munkákon sincs razzia, így a hétköznapokban a lebukás veszélye minimális. Természetesen a biztosítás komoly probléma, de fiatalon ezzel talán kevésbé kell számolni. A "pénzért" házasodás viszont egyszerűen megy. Ha találsz valakit, aki rááll, akkor nincs gond. Persze ügyelni kell a részletekre, de még ügyvéd sem kell hozzá, a Neten, haveroktól be lehet szerezni a szükséges tudnivalókat. Egy ismerős nemrég kapta meg a zöldkártyáját, pedig előtte 10 évig volt illegális. Na ez is egy érthetetlen dolog, mert ugye ilyenkor minden adatodat szépen le kell adni, vagyis feketén-fehéren látszik a hatóság számára, hogy egy darabig nem volt engedélye az USA-ban lenni, mégsem ebrudalják ki. Egy másik ismerős ráadásul a házassága előtt már igényelt zöldkártyát, de elutasították, a házassággal viszont simán mentek a dolgai, pedig az interjú előtt kapott egy elutasítást, és bíróságra kellett mennie. A bíró viszont értetlenkedve közölte vele, hogy ez marhaság, nem is érti miért utalták hozzá az ügyet és szépen lezárt mindent. Szóval én meg tudom érteni az illegálisokat, ráadásul ezek a srácok/lányok nyilván a kevésbé képzettebbek közül kerülnek ki, nekik pedig jóval nagyobb a különbség életszínvonalban, mint egy jól képzett figura esetében. Ráadásul az amerikaiak szerintem csak hálásak lehetnek nekik, mert rengeteg olyan dzsuva munkát végeznek el, amit bennszülöttek nem szívesen csinálnának. Erről majd kicsit később részletesen is akarok írni.
Másnap valamivel érdekesebb dolgokat csináltunk, az idő is jobbra fordult. Egy családi házon bővítést végeztek, mi természetesen a vezetékhúzgálást és szerelést csináltuk. Ekkor láttam ugye először amerikai építkezést, meg kell mondjam köze nincs az európaihoz. Persze, a végeredmény ház lesz, de teljesen más minőség. Bizonyos szempontból sokkal jobb, más szempontból meg kutyaütő. Kenrick-kel, a csapat negyedik állandó tagjával itt találkoztam. Ő egy jamaicai arc, de rég óta él itt, a beszéde teljesen new yorki. Persze fekete beszéd, ha hozzám szólt, mindig úgy kezdte: "Bro!", vagyis "tesó".  Elég laza arc, üde színfolt Jan csapatában. Ő is nehezményezi a lengyel nyelv használatát, ilyenkor hátat szokott fordítani a többieknek és odébb megy. Meséltem neki, hogy én is fekete vagyok, óriásit röhögött, azóta jóban vagyunk. Hihetetlen széles mosolya van. Az első meglepetés ezen a napon ért. Mint kiderült, az ebéd szent és sérthetetlen, pontosan 12-kor kiesett az aktuális szerszám a kezükből és fél óráig rá se néztek semmire. Én meg, ahogy szoktam, gyors kaja, aztán már mentem is volna vissza dolgozni. Persze megkaptam a beosztásomat, hogy mi a fenét csinálok, mert még van negyed óránk. Nem mondom, hogy korábban a Pannonnál vagy a Morgannél nem álltunk meg, kajaidőben még egy-egy léghoki parti is belefért néha, de azért alapvetően nem sokat foglalkoztunk a kajaidővel, és ha befejeztük, irány vissza billegetni. Ehhez képes itt teljesen más a mentalitás, de ez csak később derült ki számomra miért. 

És csak később írom le ;-)

2011/12/28

Birka nép

A minap jöttünk hazafelé a zótópályán, szép kényelmes tempóban, normális forgalom. Egyszercsak villogás, fékezés, a legközelebbi kijáratnál spriccelnek kifelé az autók, de még a füvön keresztül is. Nem sikerült lemennem, láttam szomorú sorsunkat, hogy innentől kezdve kilométereken keresztül lépésben fogunk menni. Hát ez van, de ez lett a szerencsénk. Pár méter után látom, hogy a szembe jövő sávban vagy 6 tűzoltó, 2 rendőr autó. Ahha, ezek szerint nem a mi irányunkban van a baleset. De akkor miért nem haladunk?? A magyarázat egyszerű. Magyarországon elég sok sztereotípia alakult ki az amcsikról, nos ez egy szép példája volt annak, hogy miért alakultak ki ezek, ugyanis a mi irányunkban haladók lelassítottak megnézni, mi történt a túloldalon... Nem ez volt az első eset, Csilla mesélte, hogy egy alkalommal a Jacky Robinsonon hasonló történt vele, csak akkor 40 percet állt úgy, hogy nem az irányában volt a baleset.

Még annyi jutott eszembe, hogy Szilvi, akitől jöttünk, büszkén mutatta a fizika vizsgájának a segédletét. Szerintem erős középiskolai anyag volt, pár nyújtott S betűvel meg két nagy betű között egy X, de azért semmi durvulás. Azonban egyből szembe ötlöttek az ismerős mértékegységek. Rá is kérdeztem, csak nem SI-ben megy a fizika? Mire bólogatott, hogy de, de, az iskolában azt nyomják. Kezdem kicsit jobban tisztelni az amcsi iskolás gyerekeket és még kevésbé érteni, mi a francért nem térnek át a rendes mértékegységre? Iskolában metrikus, kint az utcán meg birodalmi? (Szilvinek sikerült a vizsga, ezúton is gratula.)

2011/12/22

Szitkó

Juhúúúúú!!! Megtörtént! Felvettek a Citco-hoz! Már megint nem abban a sorrendben írom meg a bejegyzéseket, ahogy szeretném, és ahogy történtek, de azt hiszem a mai nap ezt elfogadhatóvá teszi. Már rég óta forog a fejemben a következő bejegyzés megírása a munkával kapcsolatos élményeimre alapozva, de az, hogy felvettek, elhomályosít mindent. Mint említettem szeptember óta villanyszerelőként dolgoztam, jó-rossz, hideg-meleg, kellemes-kellemetlen élményekkel. A munka tulajdonképp nem rossz és hosszú távon akár anyagilag is megfelelő lehet, de számomra ha tetszik, ha nem, egy új szakmáról van szó és alap szinten is 2-3 év, amíg önállóan tudok dolgozni és jobban tudok keresni. Így annak ellenére, hogy több száz helyre beadtam már az önéletrajzomat, de még egy telefonos interjúig sem jutottam el, kisebb-nagyobb lelkesedéssel továbbra is kerestem informatikus állást. Ezek után jött a fordulat.
Úgy egy hónappal ezelőtt Csilla a Yahoo-n böngészett, amikor egy iskolára akadt. Ezt egy író alapította, mert nem talált a gyerekeinek megfelelő iskolát, persze komoly összeköttetésekkel rendelkezett, és az ismerősei segítségével hozta létre ezt a sulit. Keresztény elveken alapul, de képviseltetve van az összes vallás, az iskola 4 éve alatt a gyerekek 25 országban tesznek látogatást, spanyolul tanulnak, egyszóval mindent megad, ami egy tizenéves számára isteni. A dolognak annyi szépséghibája van, hogy Észak-Karolinába kell hozzá költözni, vagyis néhány állammal délebbre. Na meg persze a költözéshez kéne valami munka is... Hát nem baj, miután azon a hétvégén visszamentem Sloatsburgba, elkezdtem böngészni a Craigslist-et célzottan Charlotte-ba. Miért ide? USA legdinamikusabban fejlődő városa és bármilyen meglepő, New York után a második legnagyobb bank központ az Egyesült Államokban. A böngészés nem sok jóval kecsegtetett, mert az első nap csak 3 állást találtam, ami számomra alkalmasnak nézett ki, aztán még kettőt, majd még kettőt. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva jelentkezett az egyik cég, hogy szeretnének egy első körös, telefonos interjút csinálni velem. Hirtelen nem is tudtam, hogy melyik cég, mert ezen a listán nem látszik, csak az állás, és miután az oldalon keresztül küldtem el a jelentkezést, nem tudtam, hogy pontosan ki áll a hirdetés mögött. Pár szó után azért kiderült, hogy a NAS-os állásról van szó. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de próbáltam időt nyerni egy kis készülés miatt. Sikerült is a következő hét hétfőre megbeszélni az időpontot, a hétvége épp elégnek tűnt. Sajnos egy dologgal nem számoltam, ezen a hétvégén volt Aiyikám negyedik születésnapja, szombatra és vasárnapra is egy kis összejövetellel, pénteken pedig érkezett a Muter. Nagyon talán nem kell részleteznem, de olyan ismerősök is befutottak, akikre én egyáltalán nem számítottam, ezért hol az egyik, hol a másik szobába menekültem egy kis nyugalom érdekében. Én csak szép csendben tudok tanulni, próbáltam füldugót használni, nem sokat segített. Vasárnap vissza Sloatsburgba, Jan azzal fogadott, hogy másnap reggel 7-kor kezdünk a McDonald's-ban. Köszi. Volt egy kis rossz előérzetem. 4:30-ra volt az időpont, addigra általában simán befejezünk mindent. A munka aznap nem kezdődött rosszul, viszont brutál volt a folytatás. Jan, a főnök iszonyat morcos volt és kőkemény hajtás ment. Szerencsére 3:30-kor felhívott a figura, hogy akkor most tudnánk-e beszélgetni. Mondtam neki, hogy nem, mert egy órával későbbre beszéltük meg és én még nem végeztem... Ezt akkor elég rossz előjelnek vettem, de azért bizonyult szerencsésnek, mert a fickónak a későbbi időpont nem volt alkalmas, ezért másnapra halasztottuk a telefont. Nos ez nagyon jól jött, ugyanis este 10:30-ig dolgoztunk. Úgy mentem el a Mekitől, mint a mosott lekvár, szóval aznap nem biztos, hogy sok esélyem lett volna. 
Másnap viszont elég nyugalmasan alakult a munka, már négy után pár perccel a kisteherautóban ültem és leparkoltam a közeli bevásárlóközpontnál. Az eső zuhogott és persze a levegő is rendesen lehűlt, emiatt járattam a motort, hogy legyen egy kis tartalék hő, mert a beszélgetés idejére le akartam állítani, hogy csend(esebb) legyen. Befutott a hívás, a fickó indiai, a vonal szar, ezért a kérdések felénél meg kellett kérdezzem, hogy ez volt a kérdés? Jó fél órát dumáltunk, összesen egy kérdés volt, amire nem tudtam a választ, illetve mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne. A vége felé szokásos módon megkérdezte, hogy van-e kérdésem? Asszem csak egy dolgot kérdeztem, erről neki eszébe jutott még valami műszaki dolog, úgyhogy még belehúztunk egy kicsit a NetApp háttértárak rejtelmeibe. Összességében nem érezem rossznak, de amikor már harmadik napja sem jeleztek vissza, elkezdtem aggódni. Szerencsére alaptalanul. Úgy egy héttel az interjú után az otthoni telefonon hagytak egy üzenetet, hogy behívnának második körre. Csilla izgatottan hívott fel a mobilomon, miközben a Walgreens-en dolgoztam. Az első két próbálkozásra semmi, csak üzenetrögzítő, aztán amikor a HR-es kolléga hívott Charlotte-ból, akkor természetesen én nem tudtam felvenni... Végül csak összejött a telefon, és szerencsémre nem arra a hétre, hanem a következőre adtak időpontot, hétfő délutánra. Jantól kértem egy nap szabit, meg sem kérdezte miért kell, nekem meg ott volt az egész hétvége, hogy tanuljak.  Riasztottam az ismerősöket, hogy tegyék egy kis időre szabaddá magukat a hétvégén, hogy kicsit átfussunk az ismereteken. Danival még a hét közben belehúztunk a fájlerek és junikszok rejtelmeibe, másnap küldött anyagokat, így nem unatkoztam. Még pénteken gyorsan letöltöttem egy Debian készletet, Windows szerverem volt kéznél, a VmWare meg amúgy is futott a Mac-en, rövidesen egy kisebb hálózat állt össze Windows clusterrel, Open Filerrel. Iszonyat jót szórakoztam, ráadásul most még a családom sem tett fel vicces kérdéseket, hogy "játszol kisfiam?", hanem békén hagytak. Beszéltem Petivel meg Tompával és még a hétfő délelőtt is rendelkezésemre állt. Csilla kivett aznapra szabadságot, ezért kocsival tudtam menni. Bő két órával előbb indultam, nehogy valami galiba legyen, de ilyen jó még soha nem volt a forgalom New Yorkban, így vagy másfél órával idő előtt érkeztem Jersey-be. Nem igazán tudtam mit kezdjek az idővel, ráadásul az öt FSMO szerepkörből csak négy jutott eszembe, ezen elkezdtem pörögni és átkoztam magam, mi a fenének indultam olyan korán, ahelyett, hogy még olvastam volna? A pörgés asszem nem tett rosszat, mert kicsit felhúzva érkeztem meg az irodába. A már telefonból ismert HR-es néni, Robin fogadott és elkezdtünk beszélgetni a cégről, mivel foglalkoznak, milyen náluk dolgozni stb. Kiderült, hogy azért vesznek fel embereket, mert ők is "outsource"-oltak, de a cégük olyan bizalmas dolgokkal foglalkozik, hogy az ügyfelek jobban szeretik, ha inkább "insource" dolgoztatnak. Azt kérded mivel foglalkoznak? Elolvastad a web oldalukat? És rájöttél? Hehe, hát, nekem nem sok minden derült ki belőle, ezért rá is kérdeztem. Robin mosolygott és azt mondta ő sem tudja :-). Aztán elkezdett mesélni, hogy "hedge fund"oknak vagyis befektetési alapoknak nyújtanak lényegében könyvelési szolgáltatásokat. A HF-ekről annyit kell tudni, ha egyén  akar befektetni, akkor legalább 5 azaz öt millió dollár befektethető tőkével kell rendelkezzen, cégek esetében ez 25 milla... Gondolhatod, komoly léről van szó, érthető, ha a bizalom elsődleges szempont. A Citco egy család tulajdonában van, vagyis nincsenek mögötte értékpapírok, kb. négyezer főt foglalkoztatnak és főleg Észak-Amerikában illetve Európában vannak irodáik. Miután lefutottuk a kötelező köröket, hívta a junikszos csoportvezetőt, Szergejt. Egy szimpatikus, energikus, gyors gondolkodású fickó, olyan, akiről pár perc után azt gondolod, ezzel az arccal szívesen dolgoznál együtt. Beültünk az irodájába, és kicsit szabadkozva mondta, a főnöke is ott lesz telefonon keresztül. A tárcsázás után egyből elkezdtek záporozni a kérdések, rögtön az első ez volt: mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni? Majdnem elkezdtem röhögni, ugyanis előző nap beszéltem Petivel, akit a Morganes időkből ismerek és az európai storage csoport vezetője. Az utolsó kérdésem hozzá ez volt: "Te Peti, mi a különbség a NAS és a SAN között, mikor melyiket, miért érdemes használni?" Ilyen kezdés után úgy éreztem már nagy gond nem lehet, elég jól jöttek a válaszok, időközben a főnök is belekérdezett, nem annyira műszaki, mint inkább folyamatokkal kapcsolatban, aztán egy idő után elnézést kért és kijelentkezett. Mi folytattuk Szergejjel, aztán amikor elege lett az NVRAM-okból meg mirrorokból, akkor nekem szegezte az előző bejegyzés végén olvasható kis logikai kérdést. Rögtön kivert a víz. Természetesen ismertem a feladványt, de a franc sem gondolt ilyesmire egy interjú kapcsán. Mondtam is neki kínosan mosolyogva, hogy ez nem fair kérdés, fejből leírom neki egy "B" osztályú /23-as hálózat felosztását, de ez így gonosz. Azt válaszolta, hogy azt bárki tudja... Kicsit izzadtam, de azért kiagyaltam a megoldást. (Megjegyzem, a legelegánsabb megoldást Lulibácsi közölte az előző bejegyzés végén, igazi informatikus...) Még megjegyezte, hogy szakmailag feltétlenül megfelelek a követelményeknek, majd visszaadott Robinnak. Ez utóbb megjegyzése egy kis bizalommal töltött el, soha nem szoktak interjúztatók visszajelzést adni, hogy mennyire elégedettek a jelölt teljesítményével. Robin még elmondta mit várhatok, aztán vissza az addigra már rendesen besötétedett jersey-i utcára. Természetesen egyből telefon haza, dolgok megbeszélése, kicsit még gyönyörködtem Manhattan fényeiben, aztán irány a parkoló. Akkor fedeztem fel, hogy ott igazi frankó villamosok járnak, szépen kékre festve.
Ez után jött az idegőrlő rész. Rágódás vezetékhúzgálás közben, hogy elég jókat válaszoltam-e? Igaz, hogy csak egy dologra nem ugrott be a megoldás, de ilyenkor ezeket az ember alapvető hibának látja.  Egész biztosnak láttam, hogy volt egy másik jelölt, aki szakmailag hasonlót nyújtott, de kapásból megoldotta a kapcsolós feladatot, ezzel kiejtve engem. Múlt pénteken aztán összeszedtem fent a cuccaimat, mert kaptam 2 hét szabadságot, és elköszöntem Jantól. A családja vasárnap érkezett haza, így legalább egy kellemes Karácsonynak néznek/nézünk elébe,  elvileg január másodikán kezdek újra. Itthon minden ok, Aiyikám majd kiugrott a bőréből örömében, a hétvége kellemesen telt. Hétfőn reggel belém hasított, hogy már biztos eldöntötték mi  a helyzet. Egy dologban voltam biztos: ha telefonálnak, akkor felvettek, ha emil, akkor mehetek vissza a balettba.  Kedd este már remegve nyitottam ki a gépet, de levélnek se híre, se hamva. Úgy terveztük, hogy ma reggel korán indulunk, Aiyit leadjuk az oviban és lendületből megyünk a Metropolitan Múzeumba. Ebből szerencsére nem lett semmi. Épp a gép előtt ültem, Csilla az unokaöccse egyeteme miatt telefonálgatott, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon, a kijelzőn: CITCO. Csilla felállt és falfehéren elhagyta a szobát, én pedig felvettem és mondtam háj, itt Geri. Robin volt az és azt kérdezte: ár jú redi tu proszíd? Mert téged választottunk! Nem kezdtem el ugrálni, azt későbbre tartogattam. Megbeszéltük a részleteket, fizut, szabit egyebeket, 17-én kezdek Jersey Cityben, aztán 2 hét ismerkedés, betanulás után megyek Charlotteba. Miután letettem a telefont észrevettem, hogy senki nincs körülöttem, de Aiyi szobaajtaja zárva. Na ekkor kezdtem ugrándozni és nyitottam be. Sok mindent nem kellett mondani, tudták hogy mi az eredmény. Kicsit később felbontottunk egy pezsgőt, amit ismerősöktől kaptunk, és Csilla szerint 40 dollár. Utólag ez hibás lépésnek bizonyult, de nem tudta elrontani a kedvünket. Azóta kecókat nézünk a Neten, itt jegyzem meg, hogy ez ügyben a Zillow oldal szolgáltatásait érdemes igénybe venni, ha valaki USA-ban keres pecót. Természetesen egyik első dolgom volt felhívni Jant, hogy már nem megyek vissza dolgozni, szerencsére érezhetően örült a hírnek.

Nekünk ezt hozta a Jézuska. Hogy őszinte legyek, kicsit büszke vagyok magamra. Az utcáról besétálva, az első alkalommal felvettek, ráadásul az első interjú igen vicces körülmények között zajlott. Nem hinném, hogy túl sok informatikus mondhatja el magáról, hogy 8 óra fizikai munka után beült egy kisteherautóba telefonos interjúzni :-). Komoly tanulság, hogy a Netes fejvadász oldalak nem feltétlenül nyújtanak segítséget munkakeresésben. Ha adatbázis-szerűen válogatnak, akkor jó eséllyel nem fogsz átjutni az első rostán. Ráadásul, ha épp nincs állásod, akkor eleve bizalmatlanul állnak hozzád: nyilván azért nincs állásod, mert béna vagy. Január elején azt tervezzük, hogy megyünk Charlotte-ba körülnézni és szállást szerezni. Gondolom majd írok...

2011/12/21

Olvasmányélményeim

Talán nem tűnik fontos dolognak, hogy mit olvasok New Yorkban, mert ugye olvashatnám otthon is, vagyis a blog szempontjából mellékes, azonban ez nem egészen van így. Az egyik ok a "mit", a másik pedig a "min", vagy milyen hordozón való olvasás. Kezdem ez utóbbival.

Még hónapokkal ezelőtt megbeszéltem Csillával, hogy veszünk egy Kindle könyvolvasót. A boltban persze mindenféle okosságot rám akartak még tukmálni, de ezekről lebeszéltem az eladót, csak egy tokot vettem még hozzá, ebben kényelmesen és viszonylag biztonságosan lehet tárolni. Maga a könyvolvasó - na most, hogy miért könyv"olvasó" a neve azt nem értem, hiszén én olvasom a könyvet, a kütyü max megjeleníti... - a kijelzője miatt hihetetlen jó. Tényleg van egy olyan jellege, mintha papírt néznél, és minél több fény éri, annál jobban lehet látni. Persze ennek az a hátránya megvan, ha olyan helyen olvasol, ahol kevés a fény, akkor kicsit nehézkes olvasni, ezért aztán beszereztem később egy LED-es lámpát hozzá. Talán mondani sem kellene, de azzal kezdtem, hogy van-e hozzá valami hekk? Sajnos túl sok dolog nincs, nagyon hiányolok pár alkalmazást, mondjuk egy rendesebb levelező klienst, naptárat, pár egyszerű dolgot. Miután fekete-fehér, meglehetősen vicces Netes oldalakat olvasgatni rajta, de olyan érzése van az embernek, mintha valami régi újságot olvasna. A legfontosabb, hogy a margót alapból nem lehet állítani, de kis berheléssel keskenyebbé lehet tenni, szerintem sokkal kellemesebb így. Aztán még a betűket állítottam át egy jobban olvashatóra, valamint a képernyővédőt cseréltem le saját képekre, mert eredetileg amcsi írók vannak beépítve, de egyik-másik olyan ronda, hogy rossz volt kézbe venni a gépet... Ha már így felszerelte magát az ember, akkor azt hiszi, hogy minden oké. Hát nem. Nekem legalább is az egyik legfontosabb kellék a katalogizáló, konvertáló, mindenre használható Calibre katalogizáló alkalmazás, amit szintén utólag szerezhet be az ember. Természetesen egy csomó magyar nyelvű könyvet szedtem le, Rejtőtől kezdve Kosztolányin keresztül Tolsztojig, amit csak találtam. Nos nem mind a megfelelő formátumban vannak, ezeket kényelmesen lehet, kezelni a Calibrevel. Az egyik legjobb szolgáltatás, hogy le tud szedni Web oldalakat ütemezve, az eredményt meg felteszi a Kindle-re, oszt reggel amikor mész dolgozni, a metrón el tudod olvasni a kedvenc oldalaidat. Isteni. Ha valakit érdekel a konvertálás rejtelmei, szívesen írok róla. (Itt kell megjegyezzem, hogy mióta a Mutter itt van, azóta nem olvastam semmit, mert lenyúlta a kütyüt és a "Háború és béke" olvasásába fogott bele...)

Nos akkor a könyvek. Régi adósságom volt elolvasni Wass Albert: A funtinelli boszorkány c. könyvét. Nem csalódtam, nagyon jó könyv, emberségről, szeretetről, emberi gonoszságról, meg nem értésről, küzdelemről az elemekkel. Nagyon szép, nagyon jól megírt darab. És nagyon székely. Mint ahogy Tamási Áron Ábel trilógiája is. Családomban azt hiszem én olvastam el utolsóként, de jót szórakoztam rajta. Az "Ábel a rengetegben" csak egy könnyed, vicces darabnak tűnik, viszont székelyek csavaros észjárása annyira megfog, hogy nem lehet letenni a könyvet. A második rész hasonlóan sodró lendületű, az "Ábel Amerikában" viszont kicsit vontatottabb, nem annyira humoros. Ábel New Yorkba érkezik, és ez az egyik dolog, amit miatt írok erről a témáról. Elég hátborzongató érzés, hogy Tamási Áron majd egy évszázaddal korábban járt itt, mint én, de ugyanazokkal a dolgokkal találkozott. A metró már akkor is járt, New York ugyanígy nyüzsgött és a Vasalóház is ott állt, ahol ma is. Ábel elég talpraesett gyerek, de itt nem igazán találta meg a helyét, és erőteljesen elkezdett filozofálni az "élet értelme", "mi a helyes viselkedés" és hasonló kérdésekről. Na ez az érzés engem is sokszor hatalmába kerít. Persze én más körülmények között vagyok, mások a lehetőségeim és felelősségeim, de akkor is rengeteg párhuzamot érzek. Már csak azért is, mert Ábelnek volt egy esete, hogy a fickó, akinek aktuálisan dolgozott kerítést akart készíteni, Ábel persze látta, hogy nem lesz jó a dolog, de mert haragudott a fickóra, nem szólt a hibákról és magában jót röhögött, amikor nem működött az alkotás. Ilyesmivel én is találkoztam, de erről majd egy másik cikkben.

1984. Orwell könyve zseniális. Ahogy elkezdtem olvasni, az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy honnan a fenéből tudta a fickó, miképp működött a kommunizmus? Annyira pontosan leírta azokat az érzéseket, életszituációkat, amiket tinédzser koromban megtapasztaltam és az utóbbi években már kezdtem elfelejteni. Sokszor igen nyomasztóan éreztem magam olvasás közben. Ha nem ismered a történetet, akkor olvasd el, nem akarok sokat írni róla, vagy itt a Wiki link. Az ember végig drukkol a főszereplőnek és nem akarja kitalálni, hogy mi lesz a vége. Persze nem lehet más. Hetekig rágódtam a könyvön és hálát adtam, hogy már nincs kommunizmus otthon. Aztán egyszerre elpattant valami, és egy sokkal nyomasztóbb érzés kerített hatalmába. Ez a könyv nem arról szól, aminek látszik. Nem a totalitárius rendszerekről, hanem a kapitalistáról. A Belső Párt tagjai a kapitalisták, akik minden eszközzel megpróbálják megtartani a hatalmukat, így aki megpróbál ellenük tenni, azt tűzzel-vassal irtják. A párttagok az alkalmazottak, akiknek van munkája, ezzel lényegesen jobb helyzetben vannak, mint a proletárok, hozzájutnak kisebb-nagyobb javakhoz, amivel betömik a szájukat, viszont ott van a munka elvesztésének réme, ezért minden erejüket megfeszítve kiszolgálják a Belső Párt igényeit.  A proletárok pedig a munkanélküliek, a Brit Birodalom gyarmati népei stb. Még a Világ felosztása is rendben van az akkori erőviszonyoknak megfelelően, vagyis 3 részre osztva. Tudom, hogy nem erről írt Orwell, de félelmetes a párhuzam, és elég jó az összecsengés is.

Gene Callahan: Közgazdaságtan hús-vér embereknek. A szerző a Bécsi Iskola lelkes híve, ha ez mond valamit... Mindig gyenge voltam közgázból, de a 2007-es válság és a Morganes munkám kapcsán szerettem volna legalább egy kicsit érteni, hogy mi is okozta a galibát. Igazán nem tudtam kiagyalni, hogy milyen könyvet kéne elolvasni, de a Neten ráakadtam erre, úgy gondoltam jó lehet. Amikor hozzájutottam egyből elkezdtem olvasni, de az első pár oldal után már vitatkozni kezdtem magamban a könyvvel. Persze közöm nincs a témához, de valahogy nehezen akartam elfogadni az olvasottakat. A megközelítése nagyon tetszik, jó olvasmányos és eléggé leegyszerűsített, tehát könnyen érthető. Egy lakatlan szigetre vetődik egy ember, aki elkezd vadászni, majd csapdákat készít. Később egy másik figura is érkezik, ekkor persze elkezdenek kereskedni, és ezen a példán keresztül mutatja be, hogyan alakul a kereskedelem, ki, mit, mennyiért hajlandó adni, venni. Nagyon tetszetős, ha az ember elfogadja (megérti??) a könyvben írottakat, akkor feltétlen híve lesz a teljesen szabályzatlan piacnak, és minden frankón működik, amíg a hülye kormányok bele nem kontárkodnak a dolgokba. Nagyon érdekes tényekkel támasztja alá a gondolatmeneteket. Pl.: egy fajta szemműtétet az USA biztosítók 1500 dollárral támogattak asszem a hetvenes években. Aztán a biztosítók rájöttek, hogy ez nem igazán kasa dolog, ezért a támogatást drasztikusan csökkentették, és hogy-hogy nem, az effajta műtétek száma zuhanás-szerűen csökkent. Ebből persze tisztán következik, hogy ezekre a műtétekre nem volt ilyen mértékben szükség, és a fizetőképes kereslet egyáltalán nem indokolta volna, vagyis csak a mesterséges beavatkozás következménye volt a megnövekedett mennyiség. A Világ nagyon szép is lenne, nincs olyan fogalom, hogy kihasználja a másikat, mert ugye a másik fél csak olyan üzletet köt meg, amire azt gondolja, hogy neki is megvan a maga haszna belőle. Persze nekem egyből a dolgok sarkítása jut eszembe. Szóval tegyük fel, a kis szigeten ugyanez a fickó már szépen elkezdte a maga kis gazdaságát építeni, amikor egy hajótörött érkezik a szigetre - történetesen egy nő. A nő próbál mindenfélével kereskedni, mondjuk csapda a vadászathoz, háló a halászathoz, mert nem tudja használni őket, miután az ő területén nincs vad. Az emberünknek megvan mindene, nincs szüksége felszerelésre, viszont megkívánja a nőt. Semmi erőszak, semmi kényszer, de csak szexuális szolgáltatásra hajlandó cserélni bármit is. Nos ekkor a nőnek 2 választása van: vagy éhen pusztul vagy kötélnek áll. Valahogy úgy érzem ebben az esetben nem beszélhetünk korrekt üzletről, meg a piac önszabályzásáról, hanem csak az egyszerű gazdasági hatalommal való visszaélésről. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak bennem végig. Azt minden esetre alátámasztottnak érzem, hogy egy kapitalista cég nem csinál semmit jópofaságból. Pl.: nem fog senki "zöld technológiát" alkalmazni azért, mert bár drágább, belátta, hogy ezzel segít az üvegházhatás csökkentésében. Kizárólag akkor fogja alkalmazni azt, ha gazdasági előnye származik belőle.

<Frissítés>
Ha már bebakiztam az áthúzott részt: miután átlapoztam a könyvet, rájöttem, hogy nem igazán vannak benne ilyen jellegű tények, hanem csak gondolatmenetek, amihez felhasznál eseteket tanulmányozásra.  (Hiába, még tavaly olvastam...) Pont ez az, ami állandó gondolkodásra, vitatkozásra készteti az embert és emiatt érdemes elolvasni a könyvet. Amúgy a "szabályzatlan piac" számomra az amcsi válság miatt kérdéses. Ha ott és akkor az USA kormány nem avatkozik be, akkor minden bizonnyal a Morgan és a Goldman is bebuktak volna, ami a szabályzatlan piac törvényeinek megfelel: mondmá', vannak akik dőlnek. A kérdés csak az, hogy jó lett-e volna az, ha ezek a cégek is zuhannak? Tőlem ugyan ne reméld a választ... 
A könyvet minden esetre érdemes kézbe venni.
</Frissítés>

Válság 2007. Ilyen könyv nincs, de pár, a témával kapcsolatos könyvet sikerül elolvasnom. Too big to fail, Liar's poker, The big short stb. Elég megdöbbentő. A lakáspiaccal az volt a baj, hogy a bankok odaadták a lét a vevőnek, de nem tudtak hozzá befektetők keríteni, mert itt az USA-ban az embereknek megvan a joga hozzá, hogy mindenféle büntetés nélkül visszafizessék a kölcsönt. Ezzel egy befektető számára az a baj, hogy nem tudják tervezni a bevételt, illetve a hasznot. Erre agyalták ki, hogy a kölcsönöket összefogják csomagokba, és valami trükkel, amit nem egészen értek értékpapírokat állítanak elő, amivel aztán már lehet kereskedni. A jóság az egészben, hogy többféle kölcsönt raknak egy-egy csomagba, ezért a csomagok minőségét magasabban lehet tartani, mint a benne foglalt legrosszabb kölcsönök. A dolognak van egy pici szépséghibája: a rendszer csak szigorúan monoton növekvő lakásáraknál működik, vagyis már akkor is homok kerül a gépezetbe, ha a lakásárak stagnálnak. Egy ismerősöm szerint ez nem annyira légből kapott dolog, mert az USA-ban hosszú ideje a növekedés a tendencia. Talán nem is lett volna galiba belőle, ha a befektetési bankok nem kapnak vérszemet, de a biznisz annyira jól ment, hogy túl sok lét helyeztek ki. Pár okos srác viszont észrevette, hogy a hitelek ész nélkül lettek kihelyezve. Olyanok is kaptak kölcsönt, akik garantáltan nem tudják visszafizetni. A legelrugaszkodottabb ilyen egy gyapotszedő idénymunkás esete volt, aki évi 15000 dolláros jövedelem mellé vett egy 900000 dollár értékű házat. Még annyival megspékelték, hogy a szerződéskötés után az első két évben nem volt megszabva, hogy mennyit kell törleszteni (beetetési szakasz), azt később állapították meg. Nos az okos srácok elkezdek arra játszani, hogy ezek a csomagok bedőlnek annak ellenére, hogy a hitelminősítők esetleg jól értékelték őket. Igazuk lett és nem csak a "még éppen befektetésre alkalmas" csomagokkal, hanem az ennél sokkal jobbra értékeltekkel kapcsolatban is.
Nem meglepő módon a visszafizetések tömeges elmaradása 2007 nyarára esett, ekkor kezdett bedőlni a piac. Nagyon érdekes következményei is lettek. Láttam riportot a tévében, ahogy családok arról tanakodtak, mit csináljanak a házzal? Ugyanis az elnéptelenedett házak miatt az árak akár a felére is estek egy-egy környéken. Nos, ha felvettél egy hitelt 400000 dolláros házra ami időközben felezte az értékét, akkor nem akarsz csak azért kifizetni 200000-t, hogy a banknak jó legyen, vagy éppen hogy jó adós legyél. Ezért rengetegen olyanok is a szerződés felrúgása mellett döntöttek, akik esetleg tudták volna fizetni a hiteltörlesztés. Meglepő, hogy a bankok egyáltalán nem voltak hajlandóak a hitelek újratárgyalására. Alan Greenspan nyilatkozatától viszont lementem hídba. Szerinte akik nyertek ezen a válságon, csupán a vakszerencsének köszönhetik sikerüket. Ezzel szemben minden ilyen történet arról szól, hogy mielőtt felvették volna a short pozíciót, kőkemény kutatómunkát végeztek, melyek azok a befektetési papírok, amik jó eséllyel bebuknak...

Hát, röviden ennyi, most nincs találós kérdés...

2011/12/13

Sztrájk!

Az utóbbi időben nem sok bejegyzést írtam, ennek egyik oka, hogy szeptember óta az amerikai munkásosztály aljához tartozom, mondhatnám azt, hogy a söpredékhez :-). Azért ennyire szerencsére nem rossz a helyzet, sőt, sok szempontból egész kellemes. Semmi felelősség, gondolkodni nem kell (na jó, ez nem annyira vicces...), sőt, majdnem tilos, lejár a munkaidő, irány haza. Illetve a szállásra, de erről később. Kezdjük a történetet ott, ahol kezdődik. 
Talán már említettem, hogy a nagyszájú lengyel ajánlotta a munkát, neki van egy kis villanyszerelő cége, itt vagyok most segédmunkás, vagy tanuló, kinek mi tetszik jobban. A fontos, hogy ahol dolgozik az nincs messze a tótól, vagyis a napi bejárás nem megoldható. Így mondtam is neki, ehhez valami szállásra van szükségem, egyből felajánlotta, hogy lakhatok nála, amíg ki nem derül, hogyan tovább. Jelenleg az az elképzelés, ha működik a dolog, akkor a lakásbérlés lejártával ideköltözünk a környékre. Na ez is kicsit meglepő lehet otthon, de itt NY-ban csak határozott időre köthetsz lakásbérleti szerződést. Ha idő előtt akarsz lelépni, akkor valami büntit kell fizetni... Szép mi? Pesten tuti nem tudnál így kiadni egy lakást sem, hacsak nem nagyon olcsón. Itt viszont legalább nem olcsó a kecó. Lényeg, hogy a munka kezdetével kétlaki életet élek, vasárnap este jövök, péntek este megyek vissza NYba. Nem valami vidám, de egyelőre ez van. Viszont legalább egy csiribiri házban élek, de az érzés, amikor indulok vissza NYból vasárnap este, pont olyan, mint amikor katona voltam, és kellett visszamenni a kaszárnyába...
Amikor elkezdtem, mindenféle apróbb munkát csináltunk, aztán elindul két nagy építkezés, egy McDonald's és egy Wallgreens. Magáról az építkezésről majd később, másik bejegyzésben, mert hosszadalmasabb. A Wallgreens egy DM jellegű bolt, csak kicsit szélesebb a választék olyan szinten, hogy lehet kaját is kapni, megy pár olyan dolgot, amivel a DM nem foglalkozik. A bolt egy szép nagy alapterületű üres hodály, 2-3 csapat dolgozik rajta általában egyszerre a vízvezetékesek, légkondiszerelők, ácsok, üvegesek és villanyszerelők közül. Szóval dolgozgattunk vagy egy hónapja, amikor egyszer csak megjelenik az utcán vagy 20 fószer táblákkal felszerelkezve, szép rendben felállnak, és elkezdenek körbe-körbe menni, közben mindenfélét kántálnak. Marha viccesen néz ki, de nem értettem, hogy mit és miért csinálnak. Már azon voltam, hogy odamegyek és megkérdem őket, mi a frászt akarnak, amikor inkább jobb ötletem támadt, és a kollégáknál érdeklődtem. Eleinte azt hitték, hogy vicceskedek és nem akartak egyenesen válaszolni, de mondtam nekik, halvány elképzelésem nincs mi történik. Felvilágosítottak, hogy a fickók a szakszervezet tagjai, és azért tüntetnek, mert mi nem vagyunk azok, ráadásul nem new yorki cégek dolgoznak a Walgreens-en, hanem new jersey-iek... Az egészet nagyon szervezett formában nyomják, van egy előéneklő, és a kórus. Biztos láttál már amcsi filmet, amiben katonák menetelnek, gyakorlatoznak, vagy éppen reggeli tornáznak, nos ezek valami hasonló formában és hangulattal nyomják. Ilyeneket énekelgetnek:

"Rats in the building!!!" (Patkányok a házban! Ez az előének.)
"Let's go home!" (Menjetek haza! Ez pedig a válasz.)


A patkányok ugye mi lennénk. Eleinte még nagyon zavaró volt, mert hangoskodnak, fújják a sípot, szerencsére már fent vannak az üvegek az ablakokban, így most nem hallunk semmit. A szervezettséghez annyi, hogy legritkábban minden második héten megjelennek, és minden egyes alkalommal felveszik kettő azaz 2 videó kamerával a tüntetés, mert dokumentálniuk kell, hogy eleget tettek a tüntetési kötelezettségüknek. Ugyanis, ha szakszervezeti tag vagy, akkor kötelező tüntetni... A mellékelt képen láthatjátok egyébként őket, az előtérben pedig Al halad, aki a következőképp konstatálja, amikor megjelennek:
"We have cheerleaders..." (kb: Na, megjelentek a pompom lányok...)
Szóval azt értem, hogy védeni kell a helyi munkalehetőségeket, meg a szakszervezeti tagok elég jól keresnek (fizetik a tüntetés...), de azért elég értelmetlen az egész. Nem vagyok ugye egy bátor tintahal, de ezzel a mókával még engem sem riasztanak el. OK, az egy dolog, hogy zajonganak, de az egyik alkalommal reggel elkezdett dolgozni 4-5 fickó a bejárati ajtón. Már állt a keret, bár kicsit hadi lábon, de egész jól haladtak, amikor megjelentek a tüntetők és elkezdték a műsort. Ekkor az ajtószerelők szépen összeszedték a dolgaikat, lebontották, amit addig csináltak, és eltűntek. Kérdeztük Alt, hogy mi történt? Röhögve mondta, hogy az ajtószerelők szakszervezeti tagok, és nem dolgozhatnak ott, ahol épp tüntetés folyik. Jójó, kérdeztük, de akkor miért nem a tüntetést hagyták abba, hiszen szakszervezetiek dolgoztak épp? Hát ez az, ezen derült olyan jót Al is, mert ez neki is sok volt egy kicsit. Inkább elmennek a dolgozók, csak hogy tüntethessenek. Ráadásul az ajtó nem volt olyan állapotban, hogy otthagyják, nem volt elég idejük megerősíteni, ezért inkább visszabontották a már beszerelt alkatészeket... Mindig is azt gondoltam, hogy Amerikából egy csomó mindent lehetne importálni, mert érdemes, okos, jó dolog, persze mi mindig a marhaságokat visszük be. Hát remélem ezt nem fogjuk....

Ha már megemlítettem, Alról kell ejtsek néhány szót. Ő az egyik pozitív élmény ebben a dolgozósdiban. A fővállalkozó, kivitelező cég alkalmazottja, úgynevezett "super intendant", vagyis építésvezető. Állandóan jön-megy, csinál valamit, mindent tud az építkezésről, mindig tudja, hogy mi történik, neki nem zsenant a padlót söpörni, szemetet takarítani, de a nehéz-gépek kezeléséhez is ért, rugdossa a beszállítókat, szóval mindent csinál, mindent összefog. Az ötvenes évei közepén járhat, magas, markáns arcú fickó, mindig Sam Elliott jut eszembe róla, még a hangjuk is hasonlít. Állati rendes, segítőkész fickó, megrögzött Cardinals és Kansas City Chiefs drukker, állati boldog volt, amikor a Cardinals megnyerte a bajnokságot.

Zárásként egy találós kérdés, ez most kivételesen nem sörnyitós... Van három villanykapcsoló, ami három lámpát kapcsol, egymástól függetlenül. Feladat: meg kell állapítani, hogy melyik kapcsoló melyik lámpát vezérli, de kapcsolás után csak egyszer szabad bemenni a szobába, ahol az izzók vannak. Természetesen kintről nem látod a lámpák állapotát. A helyes megfejtésért továbbra is New Yorkos hűtőmágnes jár.
(Egyetemet végzett informatikusoknak azért illene két percen belül megoldani, villanyszerelőknek és egyéb szakiknak 1 percük van...)