2010/09/23

Village Vanguard

Még mindig rendszeresen felmerül a kérdés, hogy érzem magam. Hogy őszinte legyek eleinte egyáltalán nem tetszett ez az egész város, de az utóbbi hetekben ez erősen változik. Amikor megérkeztem az egyik első dolgom volt utánanézni, hogy a Village Vanguard-ban mikor és milyen koncertek vannak. Kiderült, hogy februárban volt a 75-dik születésnapja, ahol Joe Lovano és csapata játszott. Én ugye erről lemaradtam egy hónappal. A múlt héten valami isteni sugallatnál fogva felnéztem az oldalukra, és kiderült, hogy a héten Ravi Coltrane quartet játszik (Luis Perdomo-zongora, Drew Gress-bőgő, E. J. Strickland-dob.) Nosza, nem kellett több, megkérdeztem Csillát, van-e kedve eljönni, de miután Aiyival nem tudtunk mi legyen és őt annyira nem is érdekelte, csak magamnak vettem jegyet - á 25 dodó.
A mai nap is csak úgy indult, mint a többi. Ébredés h7. Botorkálás. Konyha. Kávé. Kicsit lassan térek magamhoz, Aiyival ovi. Aztán hazaérve Csillával megbeszéltem, hogy az egykor kezdődő interjúra pontosan kell odaérni, és jobb egy kicsit előbb, mint késve érkezni, szóval délelőtt csak borotválkozás. Bent a cégnél 3 órát nyúztak mindenféle technikai kérdéssel, remélem elég jól ment a dolog. Utána Danival dumáltunk, az ablakon kinézve azt láttuk, hogy bazi nagy készülődés van, rengeteg rendőr, mesterlövészek a háztetőkön, mire Dani mondja, hogy igen, jön az elnök, mert UNO gyűlés van. Ezzel kapcsolatban ő írt bővebben, minden esetre élőben láttam az elnököt - igaz, nem volt nagyobb egy hangyánál. Haza, aztán irány a koncert. A 14-dik utcánál szálltam le a metróról, Greenwich sugárút és már ott is voltam a Hetedik sugárút 178-nál. Kicsit megremegett a lábam, de, hogy őszinte legyek, egy jelentéktelen kis hely benyomását keltette. 


Pedig a Village Vanguard az a jazzben, mint Wimbledon a teniszben, a Maracana stadion fociban, vagy éppen a Royal Albert Hall komolyzenében. A Szentélybe belépve kb. a budapesti Marximhoz hasonló helyégbe jutottam, mint említettem jelentéktelen kis lebuj benyomását keltve, ezzel szemben itt olyan legendás zenészek játszottak, mint Sonny Rollins, Roland Kirk, Cannonball Adderley és sorolhatnám. A non-plus-ultra természetesen John Coltrane 1961-es négy estés fellépése, melyen voltak olyan számok, amik csak azért kerültek rögzítésre, mert Rudy Van Gelder véletlenül bekapcsolva felejtette a magnót... Ültetés érkezési sorrendben, s miután egyedül mentem, a harmadik sorban kaptam helyet :-). 
A zenekar kis késéssel kezdte meg a koncertet. Teljesen box meccs érzésem volt, az első két szám  tapogatózással telt: mit bír a közönség, milyen formában vannak a zenészek. A tenor kicsit fásultan szólt, mintha a gazdája még nem ébredt volna fel, pedig este 9 is elmúlt, így a quartetben egy kicsit szürkének hatott. Ami a legjobban meglepett, hogy kottából játszottak, vagy legalább is valami jegyzeteket rakosgattak a számok között. Aztán a második szám vége felé megjelent a Nagy Ember Fia nyakán egy-két izzadság csepp, majd a harmadik számnál semmi lapozgatás, csak odafordult a zenekar tagjaihoz, motyogott valamit, aztán a szemüvege felett a dobosra nézett és eljátszotta a motívumot. A dobos erre egy lehelet finom ritmussal válaszolt, amire teljes lendülettel ráültette ismét a dallamot. Ezután már nem volt megállás, vagy útkeresés. Teljes sebességgel, mintha valami alpesi lejtőn száguldoznának, áradt a zene. A bőgős ugyan maga elé tett egy lapod, de nem hiszem, hogy a szemhéján keresztül bármit is látott belőle, azonban nagyon pontosan tolta a ritmust és a kontrákat a szaxofon alá. A zongorista sem maradt tétlen, káprázatos uniszónókat nyomtak. A lendület nem tört meg az első óra hátralevő részében, annak ellenére, hogy a negyedik szám egy lírai hangvételű ballada volt. Sőt, mintha csak fokozta volna a feszültséget, amit csak a következő számok energiája tudott feloldani. A közönség óriási, pontosan érezte mikor mi történik, és a finomságokat hangos elismeréssel jutalmazta.
Az estét két részesre tervezték, az első félidőnek hamar vége lett. Ravi meglehetősen közvetlen ember benyomását keltette, miután lejöttek a színpadról kedélyesen beszélgetett az emberekkel. Egyszer csak egy kisfiú kérdezett tőle valamit, azt válaszolta, hogy "persze, menj csak játszani!" A kis csávónak nem kellett kétszer mondani, levágta magát a zongora elé és rácsapott a billentyűkre. Egyből tátva maradt a szájam. Miután a Nagy Ember Fia épp mellettem állt, megkérdeztem, hogy ki ez a kiskrapek?  Mosolyogva válaszolta, hogy "csak hallgasd!" és ő maga is letelepedett egy székre. 

Az elmosódott folt a srác, bal oldlon a sötét folt Ravi.

Nem játszott sokáig a srác, de igazi jazz volt. Nagyon furcsa tartásban, de hihetetlen érzékkel adta elő. Tuti nagy jövő áll előtte, de sajnos a nevét nem tudtam megjegyezni, viszont kiderült, hogy 14 éves. Ekkor sikerült egy-két szót váltani a Mesterrel, a végén megkérdeztem, hogy a második részben ugyanazt játsszák-e? Miután nemleges választ kaptam, hamar eldőlt, hogy bazi későn érek haza...
A második részt Ornette Coleman  "The Tribes Of New York" c. számával indították, hasonlóan a harmadik darabhoz a doboshoz fordulva játszotta el a témát és ha lehet még sodróbb lendülettel csaptak bele a lecsóba. Nem volt megállás, vagy pihenés, egymást követték az improvizációk, szólók. Nekem talán a dobos tetszett a legjobban, bár kicsit rockos benyomást keltett. Ravi Coltrane amikor épp átengedte a terepet a kollégáknak, mindig egy oszlop mögé húzódott. Az egyik alkalommal helyette pont az ellentéte ugrott ki a sötétből: egy vékony, fehér, keskeny ajkú lány, nyakában egy tenor szaxofonnal. Ahogy belefújt a hangszerébe, meglepően telt, kerek hangok jöttek ki belőle. A sound-ja talán kicsit Brecker-es, de a semmiből való felbukkanása mellbevágó volt. Az utolsó néhány számra sem lankadt a lendület, a végén egy olyan impróval, hogy szegény Chelsea láthatóan nem tudta mi fog következni, de aztán minden összeállt egy egésszé.
Hamar vége lett, de meg kellett állapítsam, hogy Tabi tévedett: nem született meg minden fontos zene '68 előtt. Maradt azonban bennem egy adag hiányérzet: nem volt kivel megosztani ezt az élményt. Sajnos volt már ilyen, amikor egymagam körbemotoroztam fél Európát. Hazafelé a metrón az járt az eszemben, hogy mennyire mázlista vagyok, köszi Csilla!

2010/09/21

Mekkintos

Tele lett a hócipőm ezzel a szuper, istenijó, semmisemjobbnála iMac-kel! Mac hívők jobb, ha most abbahagyják az olvasást, főleg, ha nem akarnak összeveszni velem... Csilla még 2 éve vett egy ájMeket, azóta is ezzel szenvedek. Bocs a nem annyira számítógépes arcoktól, de most morognom kell egy kicsit.
Először is az ájMek nagyon jól néz ki, dizájnos, klaffa a billentyűzete, szóval minden jól indul, csak az a balfék egér lenne kicsit jobb. Egyrészt a PC-knél nagyjából 2x olyan drága géphez még mindig olyan egér jár, aminek csak egy gombja van, igaz tekerentyű van rajta, ami használhatatlan.  Ráadásul olyan rövid a madzagja, hogy csak a billentyűzethez lehet csatlakoztatni. Ezt már  ezer éve a Sun-nál is utáltam, mert mindig sikerült az egeret padlóra tenni. Értsd szó szerint... A patkány annyira gagyi, hogy még a Mac hívő kollégám is azt mondta, ez az első, amit le kell cserélni. Nos, már egy ideje nincs is vele gond, a Logitech baba dolgokat gyárt. A billentyűzeten meg az a szép, hogy két "delete" gomb van, "backspace" nincs. Hiába no, a Mekk sokkal kifinomultabb! Igaz az egyik az "jobbra delete" és mondani sem kellene, hogy a sima "delete" a "backspace"...
Az ember elkezdi használni, csiri-biri, nagyon szép a kijelzője, hibátlan éles kép, gyorsan rakosgatja az ablakokat, öröm használni. Aztán szokás szerint megfogom az egyik program bal oldalát, hogy átméretezzem az ablakot, de mintha nem érdekelné, marad minden a régiben. Hmmm... A keret jobb alján észrevettem, hogy van valami rovátkolás, na az az egy pont, ahol meg lehet fogni és átméretezni egy ablakot. Kicsit értetlenül néztem ki a fejemből. Korábban mindig azt hallottam, hogy a Vindóz milyen fapados, kényelmetlen, használhatatlan. Na most, ha valamire több lehetőségem van, az miért rosszabb?
Rendben ez nem egy komoly probléma, meg lehet azt is szokni, hogy az ablakot vezérlő elemek a jobb felső helyett a bal felső sarokban vannak, miért ne? Így egyéni. Azt azonban a mai napig nehezen emésztem, hogy a menü mindig a monitor tetején levő csíkban jelenik meg, akárhova teszem is a programablakot. A Kényelem Netovábbja gép egy újabb kényelmetlenséggel örvendeztet meg. Rendben,  ez csak egy koncepcionális különbség - lenne, de azt is maga után vonja, hogy az általam szeretett X-mouse beállítás nem működik. A Mac imádók persze azt mondják, hogy az X-mouse marhaság, de mondjuk nem ez a kérdés, hanem az, hogy egy Unix oprendszer egyszerű dolgokat tervezéséből adódóan nem tud. A buta Vindóz persze igen... Újabb kényelmetlenség, hogy ha a menüt el akarom érni, akkor először a programra kell váltani, csak utána lehet hozzáférni, szóval sokkal több egerészés.
Ezek voltak az első, de tulképp apró problémáim. A következő sorscsapás akkor ért, amikor a terminált, vagyis a parancssort vettem elő. Egy beállítást akartam megváltoztatni, elő a szokásos fájt, abban persze nyoma sincs a dolognak. Nosza Internet, keresgélés, kiderült, hogy a "sztét of árt" junikszon a nagyon okos Alma cég valami eldugott fáljba tette az adott beállítást. Köszi, szeretlek Steve nagyon... Arról nem is beszélve, hogy a junikszokon azért illik szöveges fájlban tárolni a beállításokat, de itt szerencsére plist állományokba pakolják a dolgokat. Gondolom kizárólag a kompatibilitás, meg egyszerűség kedvéért. Ja, hogy a sokat szidott Vindózer sem szöveges állományokba rakja a dolgait? De az akkor is szarabb!!! Illetve az gagyi, ez meg maga a tökéletesség.
A beállítások egyébként tényleg egyszerűek. A "System Preferences" nevű helyen lehet hozzáférni sok mindenhez, többek között a hálózatok beállításaihoz. Csilla új munkahelyén kapott egy IBM, ja nem, bocsi, Lenovo notesz gépet (azóta is irigylem, pöpec kis tablet,) azon dolgozik. Természetesen kell a hálózat a munkához, mi sem egyszerűbb, WiFi megosztás az áj(jjájáj) gépen, és mehet. Ment is simán, csak kicsit kellett rajta berhelni, de tényleg jól ment. Egy darabig, aztán a csatornát fixre kellett állítani, mert automatikusan állandóan ledobta a klienst. Mondjuk ez nem nagy gond, de másnap amikor bekapcsoltam a Mekket, nem ment megint. Hmm... Megosztás kikapcs-bekapcs és minden ok... Klasz, szóval akkor nem csak a Vindózert kell újraindítgatni. Aztán kiderült, ezt ilyenre tervezték. Miért is? Ha beállítok valamit, az újraindítás után miért nem marad úgy? Utánaolvastam a Neten, okos gyerekek írtak rá mindenféle trükkös megoldást, pl egy olyat, amit a 15 évvel ezelőtti Vindózer szintet pont eléri. Van egy szkriptelős valami izé, ahhoz írt "programot". Nos ez nem egy shell szkript, hanem egy olyan "első lépés: menj a System Preferencesbe, második lépés: nyisd meg a hálózati beállításokat..." Gratu, komoly teljesítmény. 
A "Finder" nevű alkalmazást nem nagyon akarnám elemezni, pont olyan "használható", mint Vindózon a zExplórer: semennyire. Fájlműveletek végzésére kifejezett büntetés mindkettő. Nosza kerestem egy proggit, muCommander a neve. Egész tuti kis alkalmazás, Java alapú, amit ha lehet kerülök. A napokban találtam a Rudix nevű okosságot, amiben van "Midnight Commander" is. Pikk-pakk feltettem, már megy is az mc, isteni. És az első használatnál jött a meglepetés! A naccerű Mekk billentyűzeten nincs, azaz nem létezik "Insert" gomb... Köszi. Ezer mittudoménhányszáz dollárért. Jobban megnézve a billentyűzetet, kiderül, hogy jó pár gomb nincs rajta, ami a PC-hez jár. Pl numlock. Mert ha azt ki tudnám kapcsolni, akkor talán lenne insert. Nincs. Ráadásul a funkció billentyűk egy részére Mekk izéket kapcsoltak hozzá, mondjuk fényerő állítást, hangerő, stb. Emiatt a funkciók csak egy plusz gomb lenyomásával érhetőek el. Újabb kényelmes megoldás... Az mc-vel azonban kell valamit kezdeni, uccu neki Net. Ilyen javaslatok, tippek jöttek:
- Ennyi, meg annyi ideje használok Mekked, sosem kellett insert gomb. 
Köszi barátom, igazán segítőkész vagy. Mondjuk az ájFón sem hiányzott senkinek, amíg nem létezett...
- Az insert gomb csak gondot okoz, ha megnyomod, akkor "felülír" üzemmódban lesz. 
Barátom, talán tanulj meg 10 ujjal vakon gépelni és akkor esetleg nem lesz ilyen gondod. Én viszont szeretném magam eldönteni, hogy akarok-e valamit, vagy nem... Ebből az a baj, hogy billentyűzet csere lesz, de sajna most nincsen rá lé. (Az mc egyébként azért kéne, mert sokkal gyorsabb, meg jobban szeretem, mint a mu-t :-)).
A kedvencem mégis a ájMúvi alkalmazás. Omer rámolt fel pár gigatonna videót. Sajnos nem tudom bizonyítani, nincs kép vagy ilyesmi, de simán betelt a vinyó és senki nem szólt egy szót sem, csak másolta befelé az ájMúvi a fájlokat. Hátha fel lehet fújni a vinyót és akkor fér még rá. 

Tudnám még sorolni a szép dolgokat, itt is vannak frissítési mizériák, de mára ennyi elég lesz. Összességében persze nem olyan rossz masina, de ha találkozol egy Mekk-hívővel, és arról kezd áradozni, hogy mennyivel sokkal jobb, mint a Linuksz, a Vindózerről már nem is beszélve, akkor azért mosolyogj nyugodtan egyet magadban és hagyj rá mindent... Szerintem semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint az Vindózer, csak simán más. A Linuksz azért asszem a legtutibb. Ott nem mondja meg senki, hogy mit hogy csinálj, oda nyomnak eléd egy rakat alkalmazást, győzd kiválasztani melyik kell, azt adj neki. Na abban viszont tuti egyetértenek a Mekk és Vindózer hívők, hogy ez utóbbi állításban tévedek :-).
Frissítés: a Midnight Commander probléma megoldódott, mert az okos szoftvert át lehet konfigurálni. Gonosz Mekk, nem tudsz kiszúrni velem! :-)

Végül egy találós kérdés, ez most nehezebb lesz. Mi ez?





Nem, nem, ez egy sörnyitó, amire még rászereltek 13 másik szerszámot festés-mázolás előkészítéséhez. (Nem tudod megtalálni mindet, mert takarva van.) Mondjuk szerintem a sörnyitót sem egyszerű megtalálni :-)

2010/09/17

Esett az eső, fújt a szél...

Omer barátom pár napja ment haza, de szerintem most sajnálhatja, hogy nem maradt még pár napot. Ez elég látványosra sikeredett! Rövid történet, de azért tegnap kezdődött. Mivel jelenleg még nem dolgozom, minden dollárocskára szükségünk van, próbálunk spórolni, ahol lehet. A kocsi biztosítása havi négyszázmittudoménmennyi volt, ezért úgy döntöttünk, hogy csak a leglényegesebb, vagyis a kötelezőnek megfelelő biztosítást tartjuk meg. Mindez annak fényében, hogy garázsban áll - bár Csilla ezzel jár dolgozni - jó lépésnek tűnik.

Ma reggel elvittük a gyereket oviba, utána elmentünk a Home Depo-ba linóleum lapokat venni a konyhába. Miután hazaértünk én szépen elkezdtem lerakni, Csilla meg ment dózói (ez Aiyi szótárban a "dolgozni" megfelelője...) Három körül telefon, hogy készüljek, mert visszük a gyereket doktornénihez. Az ovi-rendelő viszonylatot hamar lezavartuk, én be a gyerekkel a dokinénihez, Csilla el parkolni. Aiyikám hősiesen csak az oltásoknál kezdett üvölteni, szóval klasszul ment minden. Aztán ahogy kiléptünk a rendelőből, igen nagyon sötét lett, pedig a Napnak még magasan kellett lennie. Nem baj, közel a kocsi, 2 háztömbnyire, simán odaérünk. Azért a haladás kedvéért Aiyit a nyakamba vettem, persze marhára élvezte, ahogy futás közben a nyakamban ugrált. Miután átértünk az első utcán, a szél kicsit erősebben fújt és még vagy 20 métert tettünk meg, mikor az eső komolyabban rákezdett. Csilla mondta, hogy álljunk be az épp útba eső ház verandájára. Magamban kicsit morfondíroztam, nem kéne-e tovább menni, hiszen egy kis eső nem árthat, láttunk már ilyet, már csak azért is, mert a szél pont a veranda felé fújt, vagyis semmit nem védett az eső ellen. A szél egyre erősödött, Aiyit le is kellett venni a nyakamból, mert elkezdett félni. Ekkor kezdett rá úgy, amilyet soha életemben nem láttam! Iszonyat erős szél fújt, igazi üvöltő hangot hallatva, a villámok pedig 100 méteres körzeten belül csapkodtak, a víz meg ömlött. Megpróbáltunk bejutni a házba, de csengő nem lévén csak kopogtatni tudtunk, de abban a zajban persze nem hallottak meg minket. Ekkor viszont hirtelen sötét lett a házban, kiderült, egy leszakadt vezeték miatt. 

Aztán ahogy az egész jött úgy el is ment. Szerintem 3 percig sem tartott , de tuti száz százalék, hogy 5 percnél nem volt több. Na, szép lassan el is indultunk a kocsi felé. A furcsa az volt, hogy a járdán vagy egy centi vastag víz állt és ahogy a következő utcánál befordultunk, döbbenetes látványban volt részünk. Egy fa kb. 10 méter magasságban teljesen letarolva, az utca pedig térdig ágakkal, levelekkel borítva. 



Az autók az utca közepén várakoztak, mert nem tudtak a leszakadt fáktól továbbmenni. Szerencsére a sarkon egy iskola bejáratát találtuk, be is mentünk, ott már jó sokan várakoztak az idő javulására. Bőrig áztunk, mármint Csilla és én, Aiyi szerencsére nem nagyon lett vizes, mert persze próbáltuk védeni. 

Miután már nem esett annyira, elhatároztam, hogy megnézem a kocsit. Szóval ilyet még nem láttam és hírekben sem nagyon tapasztaltam. Derék vastagságú fák kettétörve, mint a pálcika, az utak mintha Wimbledonban lennénk, annyira zöldek és ami a legmeglepőbb volt, az a hihetetlen mennyiségű víz. A járdákon centi vastagon folyt át, a csatornák nem tudták elnyelni a vizet, ezért a járdaszegély mellett szép kis tavak alakultak ki. A közlekedés természetesen megállt, de olyan szinten, hogy az egyik kereszteződésben minden irányban néhány tíz méteres távolságon belül kidőlt fa állta az autók útját. Az emberek elég jól viselték, sokan kérdezgették, hogy mi a helyzet, próbáltam segíteni mindenkinek, elhúztunk fákat az útról, és persze fotóztam, tiszta katasztrófa-turistának éreztem magam. Aztán odaértem a kocsihoz. Egy comb vastagságú fa pihent a tetején, szépen behorpasztva azt. Megpróbáltam megemelni, simán ment, nagy gond nem lehet majd a kiállással. Uccu vissza, megbeszéltük, hogy ha lehet hazamegyünk a kocsival. Ekkor ugrott be, hogy tegnap mondtuk le a biztosítást :-). Azzal vigasztaltam Csillát, hogy erre tuti nem fizetett volna a biztosító, de azért jellemző az eset. 

Ahogy odaértünk, Csilla azért kicsit azért elfehéredett, mert ha a kocsinak komoly baja van, akkor nem tud dolgozni menni... Szerencsére kozmetikai hibán kívül más gond nincs, az ajtó záródik rendesen, csak hát szegény járgány egyre ütöttebb-kopottabb, és hihetetlenül koszos is lett. Megpróbáltunk kijutni a kelepcéből, szépen szembe az egyirányú utcában. Az első kereszteződésben balra kellett volna mennünk, de egy autó épp tolatott, mire az egyik néni azt mondta, azért jött vissza, mert leszakadt egy vezeték, és nem mer alatta elmenni, bár mások már kikerülték, szóval nem lehetetlen elmenni alatta.

OK, el is indultunk tényleg simán ment a dolog, viszont a néni azt nem említette, hogy kicsit odébb viszont egy kidőlt fa  torlaszolja el a járást... Csilla azt mondta, parkoljuk le a gépet, aztán majd visszamegyünk érte, de láttuk, ahogy egy autó a járdán szépen kislisszolt a főútra. Cseréltünk, végrehajtottam ezt a kis manővert, és már indulhattuk is haza. Illetve csak volna, mert az amerikai autósok is nagyon okosak tudnak lenni, és ha kell, ha nem átmennek a piroson, akkor is, ha nincs hely. Emiatt aztán jó lassan haladtunk hazafelé, de végül bekanyarodtunk a 67-es útra. 

Az utolsó piros lámpánál Csilla észrevette, amint egy néni az autóját takarítja. Jobb kezében egy spangli, ballal meg egyesével szedegette le a leveleket járgányról. Úgy elkezdtünk röhögni, hogy az emberek a betört szélvédőből szedik ki a karnyi vastag fákat, mások a leszakadt vezetékeknél állnak nehogy baleset legyen, kicsit odébb egy fát tövestül csavart ki a vihar, ez a néni meg undorodva szedegetett le 2-3 levelet a kocsijáról... 

Itthon aztán megbeszéltük, hogy óriási szerencsénk volt, mert hát a szabadban vészeltünk át egy hurrikánt. Igen, a tv legalább is azt mondta, tornádó volt. Még nem beszéltem a srácokkal, akik Manhattan-ben laknak, de nem csodálkoznék, ha ők nem láttak volna semmit az egészből, elvileg Brooklyn-on és Queens-en halad keresztül. Azóta is folyamatosan mennek a szirénázó autók, esik az eső, igaz szép csendben, de az nem nagyon tetszik, hogy itt az utcában az autók a legkisebb gázadására kipörög a kerekük...





Zárásként egy találós kérdés: Mi ez?










Nem, nem, ez egy sörnyitó, aminek a másik végére egy festéknyitót szereltek!

Frissítés: Csilla csak kíváncsiságból felhívta a biztosítót, hogy ha nem mondjuk le, akkor fizettek-e volna. A válasz még az előző találós kérdésnél is egyszerűbb: igen :-).
Tegnap átmentem igazi katasztrófaturistába, itt van pár kép:
http://picasaweb.google.com/gerithebikerwithcampa/ViharQueensben

A találós kérdéseket kedvelőknek: lesz még nehezebb is!!!

2010/09/02

Zöldkártya interjú

Szokás szerint nem arról írok, amiről eredetileg terveztem, gondolom nem meglepő. Történt ugyanis, hogy ma meglátogattunk az USCIS (Junájtid Sztétsz Szitizensip end Immigrésön Szörvisziz) vagyis bevándorlási hivatal közeli irodáját. Ez az interjú arról szól, hogy bizonyítsuk a mi házasságunk nem kamu, érdek, vagy ilyesmi, hanem valódi. Az idézést már egy hónapja megkaptam. Szépen leírták mit kell vinnem. Kicsit gyanús volt, hogy szinte szóról-szóra ugyanazok, mint amiket az igénylés leadásakor be kellett adnom. Ezekkel miként fogom igazolni a házasságunk valódiságát? Na mindegy, a fotókat azért összekészítettük, csekkfüzet, amin szépen ott van a nevem.
Ha már láttál bevándorlással kapcsolatos filmet, akkor nem lesz nehéz elképzelni az épületet: kicsit lepukkant bevásárlóközpont méretű fehérre meszelt épület, faarcú biztonsági emberek, minden rendezetten, gördülékenyen megy. Az idézés átadása után a "C" szekcióban kellett helyet foglalni, majd pontban 10-kor jött egy pasi, felolvasta a neveket és sorba állította a delikvenseket. Miután végzett, elindította a menetet, ami egy szakasz katonát megszégyenítően menetelt fel az első emeletre. Itt egy kulturált váróteremben csüccsentünk le. Elég kellemesen indult a dolog, szólították az első párt, egy szimpatikus, mosolygós, de tartózkodó öltönyös fickó üdvözölte őket. Aztán jött egy nagyon vidám néni, kézfogás a családtagokkal, "nájsztumítju" mindenkinek. Gondoltam nagy kalamajka nem lehet ez az egész. Aiyi szokásához hűen most is otthonosan érezte magát: segített az amúgy önműködő ajtónak becsukódni. Persze minden arra jövő hivatalos arc aggodalmaskodott, hogy a gyerek majd jól becsípi az ujját, de hát neki esze ágában sem volt ilyesmi, viszont el kellett csapni az időt valahogy. Csilla mondta is, "nem értik ezek a felnőttek, hogy az nem kalap, hanem a kígyó megette az elefántot." Több kisgyerek is volt, az egyik rendesen visított is, persze Aiyinak sem kellett több, elkezdett izegni-mozogni. Nehogy nagy hacacáré legyen Csilla elment sétálni vele. Persze alig álltak fel jött egy mogorva néni és belevernyogott a levegőbe:
- Lazlo.
Így. Ennyi. Semmi miszter, vagy mittudomén, ami itt elég fura, mert bár az amcsikat szokás mindenfélének elmondani, azért hivatalos helyen elég udvariasak szoktak lenni. No mindegy, voltam én katona, nagy lelki megterhelést azért nem jelentett, de nem vettem jó előjelnek. Persze magyarázkodással kellett kezdeni, hogy az asszonka elcsatangolt a gyerekkel egy kis kedélycsillapító sétára, gondolhatod milyen nézés volt a válasz. Miután elhelyezkedtünk a néni belekezdett a kérdezésbe: mióta ismerem Csillát? Korábban jó tanácsként mondták, hogy nem szabad mellébeszélni, mert itt aztán mindent kiderítenek, még az is lehet jobban tudják a történteket, mint én. Ennek megfelelően mondtam, hogy tizenéves koromtól. Mire azt mondta úgy érti a kapcsolatunk mikor kezdődött... Izé...
Csilla októberben jött ki, én meg márciusban, afelől érdeklődött, mi történt a két időpont között. Elkezdtem mesélni miként próbáltam a cégen belül állást találni az itteni irodában, de ez nem érdekelte, inkább kiselőadást tartott arról, hogy mi a hivatalos útja egy ilyen házasságnak... Ahogy haladtunk a kérdésekben, eljutottunk a bankszámlához.
- Van-e közös bankszámlánk?
- Van.
Bólint.
- Van-e saját bankszámlám?
- Van.
Csúnyán néz.
- Bank neve?
- Citi Bank Hungary.
Mérges nézés.
- Úgy értem itt Ámerikában??? Itt vagyunk Ámerikában, csak ez számít!
Őőőőő... Izé... Akkó' mé' nem azt kérdezed, amire kíváncsi vagy? Amúgy meg nem mindegy, hogy hol van bankszámlám?? És ha egy svájci bankban, vagy éppen a Kajmán szigeteken vannak a megspórolt dollár százezreim? (jójó, millióim...). Csilla már rutinosabban válaszolt, hogy nincs. Persze van, hiszen szükség lehet forint alapú számlára, meg otthon mi a fenét használna...
- Hány hálószobás lakásban élünk?
- 1.
A lakással kapcsolatban érdeklődés közben jön a keresztkérdés:
- Ki fizeti a számlákat?
Hát, ugye becsületes gyerek vagyok, meg már feléltem a forintocska tartalékomat, szóval:
- She.
Mármint Csilla, hiszen ő dolgozik. Kicsit később:
- Ki tölti ki a csekkeket?
- Én.
Na ezen értetlenkedett pár percet. Pedig pofonegyszerű, a papírmunka az enyém... Az egésznek csak az volt a jelentősége, hogy megkérdezze mennyi a kecó bérleti díja...
- Él-e más rokonom jueszéjben?
- Igen, nagybácsi, nagynéni.
- Ők tudnának engem támogatni? (petíciót benyújtani... ez az, amivel Csilla folyamodott, hogy maradhassak.)
Hááá, mondom: - Nem tom, nem kérdeztem tőlük...
- Nönö... Olyan rokon kell, aki nyújthat be petíciót, mármint anya, apa, tesók.
Csókolom, akkó' talán tessék ezt kérdezni...
- Ja nem, olyan nincs...
- Volt-e tagja katonai szervezetnek, kapott-e katonai kiképzést?
Gondoltam most vigyázz Geri, jön a csőbe húzás!
- Igen.
Nézi a papírokat, majd:
- Akkó' méénem azt írta be?
Azért itt megingott a felkészültségbe, meg "mimindenttudunk"-ba vetett hitem...
- Őőőő, azt írtam be, még egy külön lapon le is írtam, hogy akkoriban kis hazámban kötelező volt az ilyen mulatság... (A másolaton ellenőriztem, jól írtam be...)

Szerencsére legalább azt a lapot megtalálta... Azon már meg sem lepődtem, hogy pár dolgot többször is megkérdezett, biztos azzal akart jól kizökkenteni a magabiztos válaszaimból. Aztán jött a banális kérdés:
- Kedves neje mikor született?
Mire ezt kitaláltam, leizzadtam rendesen. Persze tudom mikor született, csakhogy amíg mi normálisan év/hó/nap sorrendben írjuk az dátumokat, addig az angolok nap/hó/év sorrendben, és hát az amcsik szeretik a változatosságot, szóval itt a sorrend hó/nap/év... Gondolhatod, mire összeraktam a megfelelő permutációt...
A vége felé Aiyi már rendesen rendetlenkedett, kellemes volt megszabadulni az egyébként nagyon is antipatikus nénitől. Nem is ellengyógyszerész, inkább rosszindulatú. Ahogy ballagunk lefelé a lépcsőn, Csilla megjegyzi egy hálószoba és egy gyerekszoba. Jójó, de gyerekszobát nem kérdezte, csak a hálószobák számát. Meg Csilla szerint nem is ezeröt a pecó, hanem ezerhárom, mert kétszá' a garázs. Igaz, ugyanazon a számlán fizetjük... Meg hogy ki a fene gondolta arra, hogy Csilla munkaszerződése bizonyítja a kapcsolatunk valódiságát? Mert ezt kérte a boszi, persze nem volt nálunk...
Szóval kicsit felpaprikázta magát Csilla is, de a kocsinál már röhögve abban maradtunk, hogy mielőbb el kell kezdenem dolgozni, mert kell a lé a fellebbezésre :-D

Utóirat: még mielőtt valaki belém köt a dátumok helyes leírásával kapcsolatban: ha sorba rendezel, akkor az évszám az első rendezési szempont, így ez csak nálunk látszik rendesen.

Utóirat kettő: az előzőhöz kapcsolódik a névsorrend, illetve elnevezés. Az amcsik rafináltan "förszt ném"nek és "lászt ném"nek hívják a neveket. Mármint keresztnév és családi név. Persze a sorba rendezéshez hogy, hogy nem, ismét csak a mi sorrendünket használják, vagyis felcserélik a neveket és vesszővel választják el (hogy lehessen tudni, itt csere volt...) Jól is néz ki minden nyomtatvány, mert úgy kezdődnek: "lászt ném"... Azt már ki sem fejtem, hogy ilyenkor persze a lászt a förszt, szóval megint egy okos elnevezés.

Találtam érdekes adalékot a mértékegységekhez, de azt majd később.

Frissítés: Na, mindezen szívatások után a mai nappal kézhez kaptam a zöldkártyát!