2015/07/13

Budapest IIb

Kispánczélnak és Szabinak ajánlva


Budapesten jártunk, de természetesen mielőtt erről beszámolnék, történt valami, ami most meghatározza a napjaimat, így ezzel kezdek. Júni 29-én hétfőn érkeztünk haza, és okosan úgy szerveztük, hogy az keddi napon még ne kelljen dolgozni menni. Természetesen kirámmolással telt az idő, mindent befejeztünk, a tervek szerint haladtak a dolgaink. Szerda meló, csütörtök otthonról dolgozás, péntek pedig július negyedike miatt szabadnap. Kellemesen rövid hét, sose rosszabbat. Csütörtökön annyira jó idő volt, hogy pénteken mindenképp el kellett mennem bicajozni egy órácskát. Marikanéni van itthon az ikrekkel és Aiyival, és átjött a lánya meglátogatni, mert ő velünk érkezett otthonról, már rég nem találkoztak. Nosza beöltöztem biciklistának, és nem sokkal Csilla távozása után (ő ugyanis dolgozott), elindultam a ház körüli körre, ami kb. 4 km hosszú, van benne egy kis emelkedő, kanyarok, nagyon kellemes vonalvezetés, ha nincs idő messzire menni, akkor mindig itt szoktam karikázni. Alighogy nyeregbe szálltam elkezdett szemerkélni az eső. "Ó, ez semmi", gondoltam magamban, de a kör közepe felé már annyira szemetelt az eső, gondoltam nem fogok megázni, majd folytatom később. Egész lendületesen haladtam, így kanyarodtam rá az utcánkra, ami egy nagyon meredek, de rövid, úgy 70 m hosszú emelkedővel kezdődik. Még azon járt az eszem, hogy milyen jó erőben vagyok.
A következő kép amire emlékszem, hogy állok az út szélén, és nézek ki a fejemből, hogy ez a ház mi a fenét keres a Pilisben, valahogy nem illik oda! Az út rendben van, de ez a ház? Aztán lassan eljutott a tudatomig, hogy valaki angolul beszél hozzám, ami szintén nem egy pilisi tájszólás... Kezdett összeállni, hogy elestem, és biztos voltam benne, hogy először elájultam, és utána estem. Fölfelé? Másként nem is lehetne. Aztán az ember fogta a bicajomat és elindultunk hazafelé. Valahogy elmagyaráztam neki, hogy nem messze lakom. A bal karomat kissé nehezen tudtam mozgatni, ezért inkább a jobbal tartottam, viszont a lélegzetvétel sem ment valami könnyen. Általában esésnél baromira fáj, aztán hamar tompul, és pár perc alatt elmúlik az egész, csak a tompa, felületi sérülésekből adódó érzések maradnak. Na ez nem ilyen volt. Abban biztos voltam, hogy a kulcscsontom legalább 2 darabban van, de még valami kell legyen a légzés miatt. A fejem kicsit kótyagos volt, nem igazán ismertem fel semmit, szerencsére a házunkat igen. Az idegen letette a bicajomat, ezúton is köszi, és besegített a házba. Akkora már Ágnes megérkezett, így egyből értesítette Csillát és megbeszélték, hogy mi legyen. Valahogy lekerült a lábamról a bicós cipő és egy papucsban beültem Ági mögé a kocsijába. A kórházig nem sok elképzelésem volt merre járunk, bár minden ismerősnek tűnt, leginkább a karom tartásával voltam elfoglalva és hogy miként védjem magam a kanyarokban. Mire megérkeztünk már kezdett valamennyire tisztulni a kép, rájöttem merre járunk, a baleseti néhány utcával van a régi kecó mellett.
A kórházban egyáltalán nem az ER sorozatból ismert kép fogadott. Csend, nyugalom, amúgy déliesen lassan történik minden. Szerencsére Ágnes kicsit felrázta őket, bevittek egy váróba, hamar jött egy orvos. Természetesen röntgennel kezdtünk. Ehhez le kellett venni a mezemet. "Na jó, felejtsd el, azt a szoros izét biztos, hogy nem fogom levenni ezen a karon keresztül", gondoltam, és jeleztem, hogy vágják le. Talán egy végig cipzárosnak még lett volna esélye, de ennek a klafa, piros Pinarellónak semmi... Vérzett a szívem, amikor ollóval nekiesett az a hentes, de ez volt az egyetlen járható út. Ekkor már a fájdalmakkal egész jól álltam, csak nevetés közben fájt*, különösebben semmi, csak beszélni ne kelljen vagy megmozdulni. Jött is a feketeleves, a röntgenhez hanyatt kellett feküdni. Nem azt mondom, hogy egy Jack Bauer vagyok, de azért nem szoktam minden karcolás miatt pityeregni. Most azonban azt éreztem, hogy a bordáimat belülről drótkefével vakargatják, hát nyöszörögtem is rendesen mert a levegő még mindig nem jött, így üvölteni nem tudtam... Na erre aszondja a zasszitens: "Deep breath, hold!" (Mély levegő, bent tartani!) Köcce haver, még mélyet sem, nemhogy bent tartani... Valahogy két vinnyogás közt sikerült kicsit visszatartani a levegőt, szerencsémre meg voltak vele elégedve, a fájdalmak meg szép lassan kezdtek enyhülni, sőt, úgy gondoltam, talán soha többet nem kéne mocorogni... Egy dolog nagyon tetszett, a doki a térdemet is meg akarta sugározni, mondtam neki, hogy ott semmi érdemleges nincs a hiányzó bőrdarabon kívül, ezzel sikerült is lebeszélnem, eggyel kevesebb dózis - ez is valami. Amerikában ugyanis úgy röntgeneznek, mintha kötelező lenne: ha valahol látnak egy karcolást, akkor mehet is a felvétel... Visszatoltak a váróba, nemsokára jött egy orvos és azt mondta, eltörött a kulcscsontom (ezt ugye tudtam), meg három borda. Aztán jött egy másik, szerinte a lapockám törött el, a kulcscsontnak semmi baja, de nem három, hanem négy borda. Később aztán tisztázódott, hogy a kulcscsont is, a lapocka is, valamint négy borda öt helyen tört... Szép kis landolás lehetett. Később kiderült, hogy a fejvédőm is kettétört, ez inkább becsapódás volt... 

Elgondolkodtató, hogy érdemes-e milliókat költeni egy fejvédőre, ez is hibátlanul teljesítette feladatát 3600 Ft-ért...


Mindezzel nem lenne semmi gond, az ortopéd sebész nem akart műteni, egy nap megfigyelés után haza is engedtek volna, de a bordatörés mellékhatásaként a bal oldali tüdő kicsit összeesett, és ha ez tovább fokozódik, akkor ereket zárhat el és akár végzetes következménye is lehetne, illetve nagyon könnyen tüdőgyulladást lehet kapni. Szóval pár nap megfigyelésnek néztem elébe, hogy a tüdő visszaálljon az eredeti méretre. Rám adták a "gown" nevű ruhát, szintén ismert az amerikai filmekből, nekem egy modernizált verzió jutott, mert nem csak hogy hátul kötős, hanem vállnál patentos is, ezért könnyen fel tudták szerelni a béna bal oldalamra is. Aztán jött egy szállító és áttolt a szobámba, ami öt napra adott otthont.
Betegnek öltözve

Ez egy bazi nagy kórház, rengeteg részleggel, többféle épület, amik nem egy időben épültek. Egy öregebb szárnyban helyeztek el, egyszemélyes szobában. Persze egyből az ugrott be, hogy ilyesmi otthon max mesében létezik, de ez elsősorban (gondolom) pénz kérdése, mármint a rendszerben. Legalább nem kell mások szenvedését hallgatni, és aludni is lehet. Ahogy elképzeltem... Nem sokára Csilla is befutott, Ágnes el, ment vissza az anyukájának segíteni az ikrekkel. Csilla, amikor végzett az egyetemi éveivel, egy darabig kórházban dolgozott, ezért úgy határozott nem hagy magamra. Természetesen ott alhatott, hoztak egy pótágyat. Nekem a már korábbról ismert csiri-biri ágy jutott - fordult a kocka. Még tömeget is tud mérni, 70 kilóra taksáltak... Nagy pozitívuma a kórházaknak, hogy értenek metrikusul. Hiába, mégiscsak tudomány...
Az amerikai kórházi rendszer teljesen más, mint az otthoni. Az orvoslás itt elsősorban nem a betegről szól, hanem üzleti vállalkozás, a lényeg a profittermelés. Természetesen nem árt, ha a beteg felgyógyul - hiszen ez tartja életben a vállalkozást, de a lényeg a szolgáltatás értékesítése, nem pedig a gyógyítás. Nem vagyok kórház szakértő, de itt sokkal hierarchikusabb a felépítés, mint otthon. Magyarországon van portás, takarító, nővér, orvos, főorvos, aztán kb. felsoroltam mindenkit. Itt viszont a különböző feladatokra specializálódott munkakörök vannak. Az egyik alacsonyabb képzettségű ápoló csapat kizárólag olyasmit csinálhat, ami nem okozhat galibát: vérnyomás/hőmérséklet mérés, segíthet felállni az ágyról, fürdetni stb.  A nővér istenkirály, "élet és halál ura", egy mindig szolgálatban van, és mindig elérhetőek, állati komolyan veszik a munkájukat és komoly képzésen is kell átesniük. Természetesen nekik is korlátozva van, hogy mit csinálhatnak és mit nem. Ők adhatnak be intravénásan gyógyszereket, ők hozzák a szájon át szedhető gyógyszereket, és ellenőrzik a bevételt. Mielőtt betoltak az osztályra, kaptam három karszalagot, az egyik egy vonalkódos azonosítós, amin Azték kód is van. Érdekes módon a vonalkód az alacsonyabb beosztású ápolóknak szól, míg a Azték kód a nővéreknek. Minden kórteremben számítógép terminál, a kórház számára fejlesztett (vagy csak az arculatra alakított) szoftverrel. Kettős azonosítás: ID kártya + felhasználónév/jelszó. Ez a része egész jónak tűnt. Mindent tankönyvbe illő módon rögzítenek, minden igényt kielégít a rendszer. Az osztály császára természetesen a vezető orvos. Nos, vele csak hét közben találkozni, akkor is csak rövid ideig, mert bazi elfoglalt, és vele kapcsolatban éreztem leginkább, hogy nem a gyógyítás a fontos, hanem, hogy mindent az előírásoknak megfelelően megcsináljon, perelni ne lehessen, aztán miként éled túl a dolgokat, az már a te problémád. Általános válaszok, semmi specifikus. Próbálom illusztrálni, hogy miről beszélek.
Borotválkozásra már nem igazán jutott energiám...


A tüdő rendberakására azt a feladatot kaptam, hogy egy úgynevezett spirométerrel lélegezzek óránkét, és nézzem, hogy növekszik-e a belélegzett levegő mennyisége. Eleinte 750 ml-t sikerült nagy erőlködések árán beszívni, azt sem tudtam, hogy a törött borda fáj-e, vagy ahogy a tüdő újra kitágul. Vasárnap reggeli röntgen után tisztázódott, hogy kizárólag a törött bordák okozták a fájdalmat, mert tovább romlott a helyzet, pedig már 1500 ml-t tudtam lélegezni. Kérdeztem is az ügyeletes dokit, Dr. Vaughn-t ez miért van? Na ő az egyetlen orvos, akinél nem éreztem ezt a "gyári" mentalitást. Pontosan nem tudta megmondani az okot, de nem beszélt mellé, vázolta, a sportolóknál ez kicsit más, mert versenyhelyzetnek fogják föl, ezért esetleg kompenzál a másik oldali tüdőből, így adaptálódva a feladathoz. A rosszabbodott helyzet miatt Dr. Vaughn egy cső beültetése mellett döntött. Ez a tüdő és a bordák közé kerül, levezeti a felgyülemlett vizet/vért, csökkentve a mellkasban kialakult nyomást, így téve lehetővé a tüdő felfújódását. Ezzel szemben a főorvos néni beviharzott, adott egy-két utasítást, mondta, hogy mi várható, aztán el. Esélyem sem maradt kérdéseket feltenni. A következő alkalommal, amikor sikerült - azzal kapcsolatban, hogy a fájdalmaimat miként lehet enyhíteni a pirulákon kívül, - azt a választ kaptam, hogy beszéljek a gyógytornásszal, mert ezek az izomfájdalmak ilyenkor természetesek... Aztán még megjelentek valami orvosok, egy-egy alkalommal, Csilla állati mérgesen mondta, hogy az ilyeneket kerek perec hajtsam el, mert semmi haszna nincs a látogatásuknak, viszont amiért megkérdeztem az egyiket a töréseim pontosításáról, az vagy 250 dollárba fog fájni.
Persze azért igazságtalan lenne úgy beállítani a dolgokat, hogy csak a centecskéket nézik. A kedvenc ápolónéni, Jackie például hallatlanul lelkiismeretesen dolgozik, inkább bent marad 2-3 órával tovább az amúgy 12 órás műszak végén, semmint dolga végezetlenül távozna. Ő például úgy adta be az intravénás fájdalomcsillapítót, hogy először sóoldat, fájdalomcsillapító, majd ismét sóoldat, így biztosítva, hogy az anyag maradéktalanul és rövid idő alatt bekerüljön a megfelelő helyre. Vele ellentétben volt olyan, aki csak benyomta a cuccot, aztán lesz, ami lesz...
Itt vizsgálták az agyamat... Vagy a szívemet??

A bent töltött idő alatt több vizsgálaton is átestem, mert ugye felmerült az epilepszia-gyanú, esetleg szívrohamom volt, vagy valami hasonló miatt ájultam el esés előtt. Ezeket a vizsgálatokat természetesen technikus specialisták végzik. A házirend szerint nem mondhatják el az eredményt, az az orvos feladata, aki értékeli az eredményeket. Persze azért ezek nem hülyegyerekek, nem egy eredményt látnak, az évek folyamán nyilván kialakult már egy jókora készség, hogy értékeljék az eredményeket. A jó fejek azért pár szóval mindig elmondták mit láttak, de volt olyan, akinél eszembe sem jutott a kérdésfeltétel. Az egyik reggeli röntgennél egy igazi brünhilda jelent meg, szőke, bazi nagy darab, mosolygós és esze ágában nem volt meghallani, ha hozzá beszéltél. Ki is jelentette, hogy a felvételhez majd minkét karomat a magasba kell tartanom. Halkan megjegyeztem, ez teljességgel kizárt. Ő csak rám mosolygott, és biztosított, de, de, fel fogom emelni. Kicsit nehéz volt elmagyarázni, a követelményeknek ennyi töréssel elég nehéz eleget tenni, és korábban sem jelentett gondot a felemelt kar helyet a kicsit előretartott... Aztán a haverja végül rábeszélte, tegyenek kivételt. Brünhilda azért megjegyezte amikor én is jól hallottam, hogy írjanak jegyzetet, a páciens hibája a lógó kar...
A fekete cérnától a végéig volt belém döfve...

A cső két napig volt bent, a végére bazi kényelmetlen volt, mert ugyan nem okoz nagy fájdalmat, de a folyamatos jelenléte miatt az izmok akaratlanul is kompenzáltak, aminek ennyi idő alatt megvan a hatása. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor kivették, a mozgás is könnyebbé vált, mert nem voltam többé egy 2 méteres darab csővel a falhoz rögzítve. Miután az előjelek biztatóan alakultak, Csilla a hazamenetellel kezdett foglalkozni. A rengeteg vizsgálat eredményét - ezeket ugye én, illetve a biztosításunk fizeti, - el akartuk hozni. Itt megint jelesre vizsgázott az intézmény. Csilla beszélt a nővérrel, aki elmondta a tennivalókat. Természetesen külön iroda foglalkozik a páciens adatokkal, itt kellett egy papírt kitölteni, bejelölve mik azok az adatok amik érdekelnek, milyen formában satöbbi. Az eljárás egyszerű volt, bár az eredmény még nem érkezett meg, elvileg a napokban kiszállítják. Az elbocsátás pontosan ilyen jól ment, mire a doki jelezte, hogy mehetünk, a záródiagnózis szépen kinyomtatva várt minket. Csilla is megérkezett Aiyival, neki még ezeket a kínlódásokat szokni kell, nem volt éppen barátságos a darabokra tört apukájával :-). Ez után már csak a szokásos tolókocsi maradt, nehogy már az utolsó pillanatban törjem magam össze a kórházban.
A cső beépítve...

A kedvenc dobozkám...

Mi a véleményem a második komolyabb kórházi eset után az itteni egészségügyi rendszerről? Nem egyszerű összefoglalni, ráadásul mi magyarok hajlamosak vagyunk egy-két mintavételből általános következtetéseket levonni. Országelhagyó blogokban olvastam iskolarendszerről olyan megfogalmazásban, mintha az az egész USÁ-ra igaz lenne, holott már nálunk másként mennek a dolgok. Ezeket figyelembe véve az én általánosításom, hogy a biztosítási rendszer nagyon jól működik. Ha van biztosításod, plusz valamennyi tartalékod, akkor egy ilyen pár napos kórházi eset nem fogja padlóra tenni a családi költségvetést. Ha nincs biztosításod, akkor viszont necces: vagy nagyon gazdag vagy, vagy megszívtad. Éppen ezért is érthetetlen, hogy az Obama-care ellen miért hadakoznak annyira? Az mondjuk tuti, hogy a biztosítás feltornázza az árakat és ugyanakkor a szolgáltatások színvonalát is növeli, pontosan a több pénz hatására. Az itteni "egészséggyárak" szolgáltatásai elég megbízhatóak, egy megbízható szintet biztosan mindig nyújtanak. Maga a rendszer nekem kicsit barátságtalannak, ridegnek tűnik, éppen ezért jelentenek olyan üde színfoltot az olyan ápolók, mint Jackie. Az itteni anyagi körülményeket viszont az összes otthoni orvos/ápoló elfogadná, mert annyira összehasonlíthatatlanul nagyobb a finanszírozásra fordított lé.
Szívbeteg menű...

Még egy fontos gondolat, az amerikai kajáról. Szörnyű... Erről majd akarok írni, most csak annyi, hogy az USA nem véletlenül van a szívbetegségek, elhízottság és cukorbetegségek listájának az elején. Miután az esésem egyik lehetséges oka valamilyen szív-probléma is volt, ezért speciális diétát írtak elő. Egy kórháztól ugye azt várná az ember, hogy értenek a diétához. Nos, amint a mellékelt képen is láthatod, ez nem feltétlenül igaz... Ha Csilla nem hordja be a kaját, akkor asszem jó kis éhség túra lett volna...

A kilátás remek!

A környezet gyönyörű

És ezt nem sikerült megfejteni, hogy mi célt szolgált...


*Hazamegy a székely fiú és látja, hogy cafatokba van tépve a családja, csak az öreg élte túl, de neki is szét van tépve a mellkasa.
-A medve volt édesapám?
-Az....
-Mindenki meghalt?
-Meg...
-Aztán nagyon fáj kendnek?
-Csak, ha nevetek...

A fotók Csilla tulajdonát képezik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése