2014/12/11

Road rage

Kispánczélnak ajánlva

Jó rég nem írtam már, pedig lenne miről. Sok jó dolog történt az utóbbi egy évben, tényleg nincs ok panaszra, el is kezdtem már írni, persze lassan haladok. Most csak azért ragadok billentyűzetet hirtelen, hogy kiírjam magamból a mai este történéseit. 
Már több, mint egy éve elköltöztünk, kicsit messzebbre az irodától, mint eddig, a bicaj út kb. 30 percre nőtt. Szerencsére az iroda mellett van egy konditerem, ahova bérletem van, itt bérlek egy szekrényt, amiben a ruháimat tartom, be bringával, öltözés, munka. Hazafelé természetesen fordított sorrendben, de ugyanez történik. Beszereztem első és hátsó lámpákat, hogy este is viszonylag biztonságosan tudjak közlekedni. Mindkettőt villogón használom, jól látható vagyok. Ma is szépen elindultam hazafelé a szokásos útvonalamon, a Park road-on. Nem mondom kissé forgalmas, olyan Szentendrei út jellegű, de eddig nem sok atrocitás ért, megvolt a sport, nem sokkal hosszabb az út, mint kocsival, szóval rendben volt minden. Amikor ebbe a kereszteződésbe értem, a lámpa szokás szerint piros volt, szép lassan csorogtam, amikor mellém ért egy autó, rám dudált és kb. 2 centire tőlem előzött, csak azért nem ütött el, mert kicsit jobbra húzódtam. Miután leelőzött, átment a jobbra kanyarodó sávba. Elöntötte az agyamat az ilyenkor szokásos, és persze elkezdtem kiabálni, amikor mellé értem. Egy idősebb tag ült a kocsiban egyedül, és persze valamit válaszolt. Dühömben leköptem a kocsit. Jójó, tudom, ez nem szép dolog, de nem számítottam rá, hogy milyen indulatot fog kiváltani a fickóból. Kiugrott a kocsijából és fenyegetően, üvöltözve közeledett. Persze elfelejtette behúzni a féket, parkoló állásba sem tette a kocsit, az meg elkezdett gurulni. Én hátráltam, a fenének volt kedve verekedni, még a végén kiderül, hogy valami dszúdó bajnok és jól laposra ver. A többi autó elkezdett dudálni, mert ugye a kocsi gurult, emberünk vissza, de ahelyett, hogy bekanyarodott volna jobbra, ahogy tervezte, inkább elindult egyenesen, hogy majd jól megleckéztessen és bosszút álljon a köpködésért. Ez nem volt egyszerű feladat, mert visszafelé ugye nem tud menni, én meg mögötte voltam. Nyilván nem megyek mellé, mert akkor felken, amikor nagyot fékezett, röhögve felugrattam a járdára. Na itt kellett volna komolyabban elgondolkodnom a folytatáson. Egy autósnak ugyan esélye nincs ilyen esetben egy biciklista ellen, mert ugye a bringa sokkal könnyebben mozog jobbra balra. De ez a fickó kissé elmeroggyant lehetett, mert felhajtott a járdára és megpróbált elütni. Erre az arcába röhögtem, mire megdobált valami műanyaggal, meg üres üdítős dobozzal. Miután az ablaka lent volt, egy pontosabban célzott köpést adtam le, ami telibe találta. Tudom, nagyon bunkó dolog, nem is akarom mentegetni magam, csak a tény kedvéért írom. A helyzet tragikomikus volt, bár nagyon nem idegesítettem magam, mert hát hosszú évek óta űzöm ezt a sportot, nem hat meg különösebben egy szóváltás és tudom, hogy az autós kolléga idegtotyi lesz az ilyen helyzetekben. Ennél a pontnál már rengetegen dudáltak, a fickó ténylegesen a közlekedést veszélyeztette, egy autós a belső sávból üvöltözött is, hogy ki akar-e nyírni valakit? A következő kereszteződésnél jobbra ment a fickó, de megállt, én balról kikerültem, még az arcába nevettem búcsúzóul, hogy kiéljem a gonoszságomat, aztán részemről lezártnak tekintettem a dolgot. Ha már a járdán voltam, ott is maradtam, így ugyan sokkal lassabban haladtam, de legalább volt időm végiggondolni, és lehiggadni. Itt az jutott eszembe, hogy másfelé kéne hazamenni, de aztán úgy döntöttem, biztos nem jött utánam. Hát tévedtem. Ezen a helyen jártam, amikor a bokor mögül kiugorva leöntött benzinnel. Még ekkor is megőriztem a hidegvéremet és lassan mentem tovább, persze üvöltözött utánam. Sajnos egy újabb hibát követtem el. Talán a benzin szagától, talán az üvöltözéstől, de valami elpattant, hagytam elhatalmasodni az agresszivitást. Fék, le a bicajról, első kerék egy mozdulattal ki a helyéről, és indulás megkérdezni, hogy tulképp mi a probléma? A fickó még kiabált, hogy milyen gyáva vagyok, de már szaladt a kocsi felé és gyorsan beszállt. Nekem egyre jobban kezdett elszállni az agyam és ahogy próbálta rám húzni a kormányt, kicsit félre léptem és jól rávertem a szélvédőre a kerékkel. Sajnos a bicajt rossz helyre raktam le, a fickó áthajtott rajta, az felakadt az alvázra és az eszeveszett tempóban száguldó autó magával vitte. 
Kicsit döbbenten álltam ott egy árva első kerékkel a kezemben és hirtelen nem tudtam, hogy mi a fenét csináljak? Itthon nyilván nem tudom elhalgatni az ügyet, mert hová lett a bicaj? Meg mitől vagyok ilyen büdös? És gyalog vagy fél órára voltam még itthonról, az idő meg már nem volt fiatal. Gondolkodtam, hívjak-e rendőrt, de elég reménytelennek tűnt, rendszámot nem jegyeztem meg a bicaj meg nyilván már bevégezte pályafutását. Végül felhívtam Csillát, hogy jöjjön értem. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy azért elég nagy szerencsém volt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Szabad És Bátor Emberek országában vagyunk, ahol boldog-boldogtalan szaladgálhat fegyverrel a kezében. Ha történetesen a fickónál van egy stukker, most nem írnék semmiféle bejegyzést. Ez a benzines história is elég necces, elég lett volna egy gyufa... Az is szerencse, hogy a járdán haladtam, egész biztos vagyok benne, hogy lelkifurdalás nélkül áthajtott volna rajtam. 
Végül aztán hívtam rendőrt, elmondtam, hogy mi történt. Nagy meglepetést nem okozott, hogy vázolta mi történne a feljelentéssel. Egy újabb irat a fióknak. Más lett volna a helyzet, ha megjegyzem a rendszámot, akkor lehetett volna boxolni. Végül kezet fogtunk, és elköszöntünk, nem tettem feljelentést, mert hiábavaló lenne. Vicces volt hallgatni a rendőri véleményt: csak egyet remélhetsz, hogy a bicaj komoly kárt okozott a kocsiban. Itthon aztán az anyukámat félrevezettük, mert nem akartam elmondani neki az igazságot, tuti nagyon felizgatta volna magát. (Előbb-utóbb nyilván elolvasod Muter, bocsi a megvezetésért...) És mi a tanulság? Azt kell mondjam, hogy ebben az esetben elég szarul jártam, annak ellenére, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. A legnagyobb baj, hogy egy darabig nem fogok tudni bicajjal menni dolgozni, Csilla amúgy is utálta a kerékpározást, szóval ez tiltólista. Ebből adódik, hogy  nehéz lesz a sport igényemet kielégíteni. Az elveszett bicaj anyagilag ugyan nem komoly kár, az eszmei értéke nagy. Kispánczéltól vettem vagy 10 éve, olyan alkatrészekkel szerelve, amik vagy 30 éve voltak a birtokomban. De ami a legjobban zavar, hogy egy ilyen elmebeteg továbbra is szabadon garázdálkodhat az utakon. (Jójó, én is mehetnék egy "anger management" tréningre és ugye minden úgy kezdődik, hogy Pistike visszaütött, de ebben az esetben tisztán nem én voltam az agresszor.) Egy dolog vigasztal, hogy bár a rendőrbácsinak nem mondtam, de a szélvédő azért megrepedt... Emlékeztetőül pedig érdemes megnézni az Összeomlás c. filmet

Frissítés (az eseményekhez képes másnap):
Az anyukám elől nem sokáig sikerült rejtegetni az eseményeket, ez a benzines leöntés elég hatékonynak bizonyult... A ruháim 2 kimosás után is ugyanolyan büdösek...

2014/06/26

Házasság Charlotte módra

Be akartam linkelni egy korábbi írásomat, de döbbenettel tapasztaltam, hogy nincs ilyen bejegyzés, ezért kezdem a korábbi eseményekkel. Amikor megérkeztem az USAba, akkor persze már tudtuk, hogy New Yorkban akarjuk folytatni, ez viszont csak úgy ment, hogy össze kellett házasodnunk. Ez nem jelentett nagy megrázkódtatást, mert amúgy is tervbe vettük, de ugye az zöldkártyához ez elengedhetetlen volt. Miután Amerikát filmekből jól ismerjük, tudjuk, hogy Las Vegasban csak be kell menni egy kápolnába és össze is boronálják az ifjú párt. Nos esetünkben ez annyival volt bonyolultabb, hogy először be kell menni a NY City Family Izé Centerbe kérni egy engedélyt, amivel másnap lehet összeházasodni. Mindössze egy tanú kellett, erre és a fotós szerepére Danit kértük fel, így az ő képeit használom illusztrációként. 
Nos, tőlünk telhetően kirittyentettük magunkat, bevágódtunk a kocsiba, majd pár perc múlva találtunk egy parkolót, merthogy a házasságkötő terem a közelben volt. (Hmmm... A régi szép idők... Ez a parkolás dolog itt Charlotteban egy kicsit sem jelent problémát. Csilla épp a napokban kapott egy büntit gyorshajtásért, és akkor számolta össze, hogy mióta itt vagyunk két éve, nem kapott csak egy parkolási jegyet, de az is volt vagy 40 dollár, de ha 5 napon belül befizette, akkor csak 10. Természetesen másnap reggel már ment is a lé...) Átsétáltunk a tetthelyre, ahol összefutottunk Danival. Szépen beálltunk a sorba, hogy is mondjam, nem volt valami ünnepélyes, de azért volt virág, meg amcsi zászló.

A kép magáért beszél
Aiyi elemében...
Na ki nem nézett a kamerába?
A váróteremben Aiyi természetesen elkezdett kissé élénken játszani, alig tudtuk elkapni és lenyugtatni. Aztán elérkezett a nagy pillanat, bevonultunk a terembe, olyan közepes méretű szoba,  jól megszokott kopár berendezéssel. Ha most valami nagy amerikai esküvőre gondolsz, akkor ki kell ábrándítsalak. Azért gondolom rendesen a zsebbe kell nyúlni, nálunk az egész nem tartott tovább 3 percnél.

 

Sosem terveztem nagy esküvőt, de azért ez mellbevágóan egyszerű volt, emlékeim szerint az otthoni "polgári" esküvők sokkal fennköltebbek. Otthon jön az anyakönyv-vezető néni, keresztüldobja magán a magyar zászlót, tart egy kis beszéded, a végén meg koccintás. Hogy, hogy nem, úgy  alakult, hogy Bencuska pár nappal később tett nagy fogadalmat, ők viszont Vegasban. Nem mese, tényleg bemész és összeadnak. De nagy meglepetésre ő azt mondta, hogy a pap tartott vagy 20 perces beszédet, ráadásul elég jót, szóval összességében több időt töltöttek a házassággal, mint mi.

A vegasi és a new yorki pár

Aznap Csilla nem dolgozott, beültünk egy közeli étterembe reggelizni. Ahogy kiértünk a kocsihoz, egy kis szeretetcsomag várt minket... Azért sem hagytuk, hogy elvegyék a kedvünket,  meglátogattuk a Szabadságszobrot. Jellemző, hogy bár Csilla vagy 20 évet élt NYban, ez volt az első alkalom, hogy a Liberty Islandra hajózott...

Nos a bevezető után jöjjön a történet, amiért belekezdtem az egészbe. Ágnessel még valamikor tavaly ismerkedtem meg, ő is a Citconál dolgozik. Ágnes és barátja elérkezettnek látta az időt, hogy összeházasodjanak a tél folyamán. Miután jóban vagyunk, engem kértek meg, hogy menjek el tanúnak. Bekészítettem a fotós felszerelést, aztán ugrás a kocsiba. A címmel volt valami kis félreértés, én a szép épületekhez mentem, telefonálgatás, aztán kiderült, hogy át kell mennem az út túloldalára a - fogdához... Itt Charlotteban nem viccelnek, a börtön a belvárosban van, gyönyörű környezetben, az épületnek van egy fogda része, ide kellett bemenni. Kicsit fura érzés házasságkötésre menni úgy, hogy az ajtóra az van kiírva: Letartóztatási eljárások. Sebaj, bemegyünk a várakozó részbe, itt találkoztam először Ági anyukájával és Jánossal, a leendő férjjel. Rövidesen sorra is kerültünk, be kellett menni egy másik várakozó terembe. Innen nyílt egy kis szoba,

A jegypénztár

Az ifjú pár
de olyasmi, mintha egy vasúti jegypénztár lenne, vajszínű, kicsit koszos fal, szemben egy üvegablak, kis rés alatta, ahol a papírokat lehet átjuttatni. Elkezdtünk tanakodni, hogy akkor most itt lesz, vagy itt csak a papírokat intézzük, vagy mi a szösz van? Én biztos voltam benne, hogy egy ilyen helyen csak papírozás lehet, és majd be kell menni valami másik helységbe, ahol a tényleges ceremónia lesz. Hát tévedtem, mert miután aláírtuk a papírokat, a néni el is kezdett beszélni. Üvegen keresztül. Mint említettem a miénk sem volt egy nagy kaland esküvő, de Ágiékét tényleg kizárólag a praktikum jellemezte. Csók még volt, de aztán ki is dobtak minket. Na most mi legyen, hogy fogunk legalább egy-két fotót készíteni? Végül aztán az utcán lőttem pár képet, szerencsére azért Charlotte éjszaka is gyönyörű.

2014/03/25

Suli, kórház

Az amerikai iskolákról nekünk magyaroknak az az elképzelése, hogy gimiig sokkal könnyebb, vagyis alacsonyabb az oktatás szintje, mint otthon. Aiyi elkezdett iskolába járni, illetve még csak "kindergartenbe", ami kor szerint a "nagycsoportos ovi"-nak felel meg, valójában inkább iskolai nulladik évnek hívnám. Nos a véleményem jelentősen megváltozott az első félév alapján. Talán annyiból nem szerencsés az összehasonlítás, hogy Aiyi két tannyelvű iskolába jár.
Először is az olvasás oktatása egész másképp zajlik, mint otthon. Gondolom nem titok senki előtt, hogy az angol elég idétlen nyelv írás szempontjából. Egy-egy betűt különböző szavakban teljesen másként ejtenek, pl. az "i" általában "áj"-nak ejtendő, de a "ski" szóban "i"-nek ejtik. Ezért aztán azzal etetik a gyerekeket, hogy van egy betű, mondjuk a "c" (szí), ami "azt mondja", hogy "k". Ezt sokat gyakorolva, meg Sesami Street-et nézve a kiskrampuszok előbb-utóbb elkezdik érteni, hogy miről van szó. Azonban az előbb említett kivételek miatt, mégis elég nehéz kivitelezni ezt az olvasás dolgot, főleg, hogy kb több a kivétel, mint a szabályos szó... Ennek eredményeképp itt úgy kezdték az olvasást, hogy minden héten odalöktek 5 szót, amit meg kellett tanulni. Szeptembertől. Érted? Öt szó hetente... És ezeket írni is kell tudni. Otthon azzal kezdi a suli, hogy karikákat meg ferde vonalakat rajzolgatnak, itt meg nesze, olvasd el. Ezeket a szavakat egyébként "site word"-öknek hívják, százat kell megtanulni belük, és az az előnye a dolognak, hogy nagyon gyakori szavak, ezért miután megtanulták ezeket, szinte már tudnak is olvasni. Eleinte mi nagyon kételkedtünk a dologban, főleg, hogy a Muter magyar tanítónéni volt, így állandóan sopánkodott. Ráadásul eleinte elég nehezen ment a dolog. Egy hét alatt jó, ha egy szót megtanultunk, ezért egyre jobban lemaradtunk. Aztán úgy december körül kicsit elkezdett könnyebbé válni a tanulás, sőt, a szünet alatt kicsit fel is zárkóztunk. OK, miután az "ej-bí-szí-dí"-t azért már ismertük, próbáltuk neki sulykolni, hogy ha nem jut eszébe egy szó, akkor próbálja kibetűzni, mert az segít neki. Nemrég aztán szinte elkezdett olvasni. (A gyerekeknek persze elég sok eszük van és vág is nagyon. Megyünk reggel kocsival hármasban, Csilla, Aiyi meg én, az egyik kereszteződésnél azt mondja Aiyi: "Én abba az étterembe szeretnék bemenni, aminek az a nagy M betű a jele." Tök boldogok voltunk, hogy a gyerek így fejlődik, de azért mondtam neki: "Majd akkor megyünk be, ha az M betű alatti szöveget is el tudod olvasni." Drive in, vagy valami hasonló volt. A gyerek persze gondolkodás nélkül rávágta: "Chicken nugetts??")
Még nem említettem, de japánul tanul. Nem tudom mennyit tudtok a japán írásról, de van 4 féle ABC-jük: hiragana, katakana, romanji és a kanji. A romanji a latin betűket jelöli, a hiragana és a katakana tulképp nem ABC, hanem hanem szótag-írás, a kaji-t meg hagyjuk, számunkra ez értelmezhetetlen, több, minth 30000 jelből áll. Lényeg az, hogy ők a hiragana-t tanulják, ez 46 jelből áll, és Aiyi szerint ezt könnyű olvasni, mert hát ott vannak a jelek, és csak szépen olvasod. :-) Lényeg az, hogy sokkal könnyebben tanulja a hiragana-t, mert olyan rajzos dolog, és ezért érdekesebb, mint az angol.
Az írás mellett természetesen a számokat is tolják. Nem is akárhogy. Épp ma akadt ki Csilla, hogy szöveges feladatokat kell megoldaniuk, természetesen japánul leírva... És húszas számkörben összeadni, kivonni... A "szöveges" emlékeim szerint otthon harmadik-negyedikes tananyag... Hát nem tudom, félek, ezzel lesz még gond. Úgy három héttel ezelőttig a számolás így ment: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 9, 10. A hétnyolcat nem tudtuk egy istennek se beleverni a fejébe. Aztán egyszer csak az is ment. Ráadásul egész jól számol fejben. Persze néha keverednek a dolgok, hogy az összeadás jel meg a kivonás jel mit csinál, az egyelőre nem teljesen tiszta, remélem majd alakul.
Egy szó, mint száz, egy kicsit sem érzem úgy, hogy az iskola itt sétagalopp lenne, legalább is nem a szülőknek, mert hát ezek rengeteg házi feladatot jelentenek - számunkra.

Az iskolai rész zárásaként vitába szállnék az Index-szel. Megjelent egy cikk az otthoni írás-oktatás hiányosságairól, melyben az amerikai írást kifejezetten stílusosabbnak állítják be, mint amit otthon tanítanak. Mondjuk nem vagyok szakember, de ha csak ránézel a példákra, elég egyértelműen látszik, hogy az amerikai írás képe kifejezetten ronda, míg a német szép és stílusos, de a magyarnak van a legtisztább képe és a legjobban olvasható, természetesen a második írásra gondolok, nem a nagyon iskolásra. Ezek az érthetetlen dolgok otthon. Én életemben egy hete láttam először szép, olvasható amerikai írást, egyébként sokkal inkább macskakaparásra hasonlít az itteni kézírás, mégis stílusosabbnak próbálják meg beállítani. Azt pedig ne felejtsük már el, hogy az íráshoz a finom-motorikus mozgás fejlettségére van szükség, az meg másként nem javul, csak gyakorlással. Talán mégsem olyan ártalmas dolog szépen megtanulni írni. Nem véletlen, hogy otthon nem is betűk írásával, hanem vonalacskákkal, meg köröcskékkel kezdenek sormintákat gyártani a gyerekek. Szóval Amerikából  sok mindent érdemes lenni importálni otthonra, de a kézírás az egyik, amit semmiképp sem.

Kórház.
Miután a Faternak vastagbél rákja volt, ezért kicsit be vagyok tojva bármiféle daganattól, és Csilla addig rágta a fülem, amíg elmentem egy vizsgálatra. A háziorvos néni is egyetértett, így gond nélkül megírta a beutalót. A vizsgálat előtti napon meg kellett inni vagy egy liter hashajtó folyadékot, nos ez volt a legnehezebb része az eseménynek. Amúgy sem vagyok egy nagy folyadék fogyasztó, de ez a mennyiség különösen soknak tűnt. Reggel nagyon korán kellett kelni, hogy a második adagot is meg tudjam inni, tiszta szadisták ezek a dokik. Miután altatásos műsorszám, valakinek be kellett vinnie és természetesen haza is hozni. Nyilván valóan kis feleségemre esett a választás.
Bejelentkezés után vetkőzés, hanyatt fekvés, Csilla itt készített pár fotót.




A nővérke megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz, majd betolt a műtőbe. Itt az altatóorvos néni fogadott, ő is megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz? Kezdtem kicsit gyanakodni, hogy rossz helyre kerültem, de amikor a doki bejött, ő is megkérdezte. Már arra gyanakodtam, hogy kolonoszkópia helyett valami fura IQ tesztet végeznek, de kiderült, hogy ez szokásos eljárás, nehogy a körömeltávolítás helyett amputálást végezzenek a betegen. Aztán az altatóorvos megkezdte ténykedését, még elköszöntem tőle, aztán arra ébredtem, hogy mehetek haza. A nővérkebácsi hozott valami innivalót, felöltöztem, és már ülhettem is bele a filmekből jól ismert tolókocsiba. Egy másik nővér tolt ki, váltottunk pár szót, aztán már mentünk is haza. És hogy mindez miért érdekes? Mert pár nap múlva megkaptam az eredményt, melyhez a levél így kezdődik:
"Dear Mr. Laszlo,
It was my pleasure to perform your colonoscopy today..."

Hát mittudomén, élvezetesebb dolgokat is el tudok képzelni az életben :-). A kórházi ellátás persze most is ötösre vizsgázott, de amit látni kell, hogy ez üzlet. Kőkemény biznicc. A kórházgyárban termelés folyik: minél több beteget ellátni adott idő alatt, megfelelő minőségben, mert ugye az több pénz. És hát vannak hátulütői is a rendszernek. Csilla utókezeléseket végez, vagyis a lábadozó betegeknek segít a mozgásukat minél előbb visszaszerezni. Nos, rengetegszer találkozik olyasmivel, hogy a betegnek még bent kellett volna maradnia a kórházban, mert még nincs olyan állapotban, hogy hazamenjen, viszont a biztosító már nem téríti a bent létét, ezért szépen elbocsátják, ő meg küldheti vissza, hogy ne legyen galiba... Meg természetesen olyan is van, hogy bent tartanak betegeket, mert a biztosító fizet, pedig már nem lenne rá szükség. Gondolom olyan rendszer nincs, hogy tökéletes...