2017/03/19

Választások, politika

Dani egy hónapja írt egy bejegyzést a pillanatnyi amerikai politikai helyzetről. Először azt gondoltam, hogy majd jól írok egy hozzászólást, de azt hiszem ez hosszabb, mint egy röpke pár sor, szóval inkább itt. Gondolom ismert mindenki előtt, hogy tavaly ősszel volt az Elnökválasztás az Egyesült Államokban. Ez, bármennyire is utálja valaki Amerikát, elég fontos esemény, mert bár változnak a dolgok, azért még mindig innen fújják a Passzát-szelet... A legfontosabb dolog számomra ebben a választásban az volt, hogy először élhettem választási jogommal itt Amerikában. Ugyan nem írtam róla, de 2 évvel ezelőtt állampolgárrá lettem, talán kezdjük is ezzel, legalább egy pár szó erejéig.
Amikor összeházasodtunk Csillával, rövid úton megkaptam az állandó tartózkodási engedélyt, magyarán zöldkártyát. Az első csak "ideiglenes", 2 évig érvényes, utána lehet folyamodni a feltétel eltávolításáért. Nekem természetesen sikerült rossz formanyomtatványt kitölteni, ezért aztán kifutottam az időből, ameddig  lehet kérni a végleges zöldkártyát. Na, jól magam alatt is voltam, rengeteget olvastam utána, de nem sok biztató volt, úgy nézett ki, hogy újra kell kezdenem a két évet. Szerencsére találtam egy blog-bejegyzést, ahol azt írták, hogy ha elfogadható ok miatt fut ki valaki az időből, akkor érdemes megpróbálni és leadni a kérvényt, mert, ha elfogadják, akkor egy csomó időt és pénzt lehet vele megtakarítani. Gondoltam megkockáztatom ezt a lehetőséget és szerencsére össze is jött, így nem kellett a 2 évet újrakezdeni. A harmadik év lejárta után aztán beadtam az állampolgársági kérvényt, ezúttal figyeltem, hogy minden rendben legyen. Az eljárás nem túl gyors, de tulajdonképpen zökkenőmentes. Érdekes így, az "immigránsmizéria" közepette visszatekinteni. Persze megint kellett menni ujjlenyomatot adni, szokásos dolgok. Aztán jött az állampolgársági vizsga, de ne tessék valami komolyra gondolni. Adnak hozzá felkészülési anyagot, meg van fent a Neten próbateszt, szóval minden adott a rendes felkészüléshez. Becsületesen el is olvastam, nem tűnt túl nehéznek, így elküldtem a próbatesztet a haverjaimnak, kipróbálni, hogy a magyar oktatás miként vizsgázik. Persze minden felkészülés nélkül átment mindenki, talán csak egy fogós kérdés volt valakiről, aki nemzetközi szinten nem ismert. Ezek után vágtam neki a vizsgának, végül jót beszélgettem a nénivel, a kérdésekből egyet azért feltett becsületből, aztán ennyi is volt. Ennél fontosabb volt az állampolgársági eskü. Az anyukám is itt volt akkor, az egész család ment a nagy eseményre. Meg kell mondjam az amerikaiak azért értenek az ünnepléshez. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen alkalmat rendesen túlhúznak, de nem, egy, a lehetőségekhez képest fennkölt hangulatú ceremónia volt. Obama elnök intézett beszédet videóról, majd himnusz, eskü és kész is. Monnyuk az esküvel azért voltak gondjaim, a "fegyvert fogok és lekaszabolom az ellent"-nél azért kicsit gondolkodtam, de végül nem tettem csuriba az ujjaimat... Utána fényképezés a zászló előtt, meg megjelent egy idős bácsi, aki ott volt a partraszállásnál. Búcsúzóul kaptunk egy paksamétát, hogy mit kell csinálni egy honpógárnak. Ez hasznos cucc, le is adtam az útlevélkérvényt, és ami a mostani történethez kapcsolódik, regisztráltam magam szavazásra.

Tavaly aztán jól belehúzott a választási kampány. Én mondjuk nem igazán követtem az eseményeket, de azt elhatároztam, hogy szavazok, nem is annyira a "kötelesség", hanem inkább a kíváncsiság vezérelt, de miután nem követtem nagyon a jelölteket, azért valahogy ki kellett agyalni, hogy kire szavazok. Minden híresztelés ellenére itt Amerikában is esik szó politikáról a munkahelyen, így egy-két elkapott szóból volt már némi fogalmam, hogy kik a lehetséges jelöltek. Még ekkor sem kezdtem igazán foglalkozni a dologgal, mert tudtam, hogy jön a TV vita, és arra gondoltam, hogy azokat megnézem és majd az alapján döntök. Az elmúlt választásnál ez nagyon érdekes volt, nekem akkor mindkét jelölt (Barack Obama és Mitt Romney) szimpatikus volt, sokkal nehezebben is döntöttem volna. Szép lassan aztán elérkezett az első vita. Szerencsére elég későn kezdődött, így volt idő a gyerekek ágyba fektetésére és utána nyugodtan tudtuk nézni a műsort.

Így az idő távlatából nehéz pontosan felidézni, de az biztos, hogy bennem nem volt kétség, Hillary egész simán lenyomta Donaldot. Azért ne felejtsük, ő évtizedek óta benne van a politikában, ráadásul nagyon okos, az egész a fejében van. Donald meg csapkodó, kiabáló, udvariatlan fajankónak tűnt. A második két vita is hasonlóan zajlott, azzal a különbséggel, hogy Donald visszafogottabb volt, és láthatóan jobban felkészült. Mindezzel együtt is Hillary tűnt messze jobbnak. Donald viszont előállt nagyon hangzatos ígéretekkel, mint pl. az Amerikai Nagyfal, deportálások, védővám, satöbbi. Ekkor kezdtem követni a sajtót, a közvélemény-kutatások biztos Hillary előnyt mutattak. Aztán robbant az FBI bomba, James B. Comey bejelentette, hogy újranyitja a "Hillary email" dossziét. Ez mondjuk elég meglepőnek tűnt, az ügy elég gáz volt Hillary részére, de a nyomozást hamar lezárták, nem találtak semmi kiszivárgott információt, szóval nincs miről beszélni. A közvélemény-kutatások ettől még szépen csökkenő Hillary előnyt mutattak, sőt, a választás előtti hétre minimálisra csökkent az előny. Amerikában (gondolom az ország mérete miatt) lehet előre szavazni, vagyis a választás napja előtt is leadhatod a voksodat, ha már tudod, hogy kire szavazol. Miután időben megkaptam a visszajelzést, hogy regisztráltak, csak ki kellett választani egy viszonylag közel eső helyet, ahol leadhattam a voksomat. Szerencsére a melóhelytől gyalog távolságra volt egy szavazóiroda, így ebédidőben átballagtam. Hát, meg kell mondjam, elég vicces látvány. Az iroda bejárata előtt rengeteg tábla, hogy szavazz rám. Jó, van tábla arra nézvést is, hogy innen már aztán nincs kampány:



El nem tudom képzelni, hogy valaki ezen táblák hatására az utolsó pillanatban megváltoztatja a véleményét: "Áh, mégis inkább Donaldra szavazok!" :-) Mindegy, jól néz ki, irány befelé. Az első meglepi akkor ért, amikor megláttam ezt a feliratot:


Gondoltam Donald erről beszélt a választási csalások emlegetésekor, de kiderült, hogy nem :-). Számunkra ez teljességgel elképzelhetetlen. Nem túl hosszú sor várakozott, hamar be is jutottam. Talán már láttatok ilyen szavazógépet, nagyon korrekt, annak ellenére, hogy nyitottnak néz ki, oldalról nem igazán látni be. Itt már nem fotózhattam, szóval csak mesélni tudok.  Először jelentkezni kell, itt ellenőrzik a regisztrációt, aztán valami elektronikus izét beállítanak, ami kódolva van, és egy segítő odavezet a szavazó masinához. Itt az izét beteszik a pultba, ezzel jelzik a gépnek, hogy egy bizonyos kód szavaz, ez természetesen az egész idő alatt bent van a gépben. Amikor az ember megnyom egy gombot, akkor egy nyomtató regisztrálja, hogy mi történt. Ebben a részben egyszerűen nem látok esélyt a választási csalásra, minden visszajátszható, még ha sokáig is tart. A szavazólap kitöltése nem egy egyszerű feladat, mert rengeteg kérdésre kell válaszolni. Nem csak az elnökjelöltekre kell szavazni, hanem a kormányzóra, polgármesterre, valamint helyi dolgokra, pl: építsenek-e villamost, mire költsenek el ennyi meg annyi pénzt. A legviccesebb talán Kaliforniában volt, ahol azt kellett eldönteni, hogy a pornószínészeknek legyen-e kötelező óvszert viselni munka közben. A választás egyébként keddre esik, ezt úgy találták ki, hogy melyik az a nap, ami a legkevésbé befolyásolja a munkát, így minél többen tudnak részt venni. Miután akkoriban a mezőgazdaság volt a legfontosabb és ugye a hétvége masszív meló és istentisztelet, hétfő, és esetleg kedd utazás, utána még marad idő szavazni. Ebből a logikából kiindulva választották a keddet. Utána lehet visszaérni a hétvégi újabb hajszához. Persze ezen nem akarnak változtatni. Mondjuk szerintem az előválasztási rendszer miatt nem is nagyon érdekes, döntsd el, hogy mikor akarsz szavazni, valamint az eltelt idő miatt jelentősen változtak az utazási, választási lehetőségek. Az előválasztással az a jó, hogy azért jóval kevesebben vannak a korábbi időpontokban.

A következő esemény természetesen maga a választás volt. Miután továbbra sincs TV előfizetésünk, kerestem egy Internetes csatornát, amin közvetítették az eseményeket. Megint fektetés után kapcsolódtam be, már ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy Donald simán nyer. Visszatérve a közvélemény-kutatásokra, lehet azt mondani, hogy nagyon melléfogtak. Igen, valóban, a végkimenetelt tekintve rosszul jósoltak, de az arányokat nézve gyakorlatilag hibahatáron belül voltak és ugye összességében Hillary több szavazatot kapott. Ezzel együtt persze vita nincs a választások eredményét illetően. Hogy miért alakult így, miért Donald nyert, arra sokféle magyarázat született, szerintem többnyire tévesek. Donaldot lehet szeretni, vagy utálni, de azt el kell ismerni, hogy a médiához, a manipulációhoz mesterien ért. Folyamatosan szapulja az úgynevezett "mainstream" médiát, hogy álhíreket terjesztenek, de valójában ez ügyben ő a bajnok, ráadásul minden következmény nélkül - talán csak az egyetlen svédországi beszólása sült el balul. A "twitter-politikára" Hillary kampánycsapatának nem volt válasza. Ezen kívül  Donald lecserélte a kampány-menedzserét, ami akkor úgy tűnt komoly csapás, ugyanis a végkifejlet felé közeledett a választás, de Kellyanne Conway zseniális vezetőnek bizonyul, ő lett az első női kampányfőnök, aki nyerésre vezette csapatát. (Azóta neki köszönhetjük az "alternatív tények" kifejezést, ami "hazugság" politikailag korrekt megnevezése.) Persze az okok ennél azért összetettebbek. Nyilván belejátszott az (minden bizonnyal) oroszok hekkelése, az FBI utolsó hetekben bejelentett, újranyitott e-mail-botrány vizsgálata, a demokrata szavazók fásultsága stb. Donald győzelme minden esetre otthonossá tette Amerikát, sokkal jobban megosztottnak tűnik az ország, mint korábban, jól lehet utálni a másik oldalt... Ami a legneccesebb, hogy nagyon úgy néz ki, az oroszok valóban belepiszkáltak a választásba, még ha nem is közvetlenül. De milyen már az, hogy A Demokrácia Fellegvárának Urát a Gonosz Erők juttatták hatalomra? Az is érdekes, hogy míg Hillary egyik nagy hibájának tartják, hogy titkolózik az alapítványukkal kapcsolatban, addig ugyanez a titkolózás Donaldnál nem probléma.

Aztán jött a következő reggel. A Nap ugyanúgy felkelt, a gyerekek mentek iskolába, kinyitott a tőzsde (még, ha  az árfolyamok átmenetileg zuhantak is...), szóval a napi életben nagy változás nem történt, még akkor sem, amikor Donaldot beiktatták és elkezdte az elnöki rendeletekkel való irányítást. Merthogy a kormánya az csak szép lassan kezd alakulgatni, és általában elég nagy fejetlenség jellemzi a Fehér Házat, ami nem meglepő, hiszen akárhogy nézzük, egy amatőr került hatalomba, és kormányt összeállítani más, mint kinevezni egy osztályvezetőt. Be is csúszott egy-két hiba, Michael Flynn a leggyorsabban lemondott nemzeti biztonsági tanácsadó az USA történelmében, Sessions pedig nehéz helyzetben van, vicces módon az orosz kapcsolatairól való hazudozásai miatt. Azonban úgy néz ki, hogy Donald nem fogja megváltoztatni a terveit, amiket megígért, meg is próbálja véghezvinni. És itt jön a történetben a csavar. Hivatalosan több millió illegális bevándorló él az USA-ban, akik Donald szerint naplopók és brigantik. Ezzel szemben ők általában azokat a nehéz melókat végzik, amiket az amerikaiak nem akarnak csinálni, mert nem fizet jól, és különben is, mondjuk a földeken termést betakarítani vagy éppen egy sportklubot takarítani nap mint nap nem éppen kellemes tevékenység. Ez az, ami érthetetlenné teszi az egyszerű választók döntését.

1. Amerika egy elég vallásos ország, ezért tulajdonképpen a haladó gondolkodásúak is meglehetősen konzervatívak, legalább is társadalmi szempontból. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy ha egy jelölt felesége ledér életet élt, akkor annak legyen bármi esélye is. Most ez nem így volt. Azért ne feledjük, ő lesz (lett) a First Lady, ami tulajdonképp hivatalos beosztás.
2. Donald egy jómódú srác, mindig is az volt, ő nem a nulláról indult milliárdosok mintapéldánya. Ennek ellenére a vidéki nincstelen srácok úgy gondolják, hogy ő fogja megoldani a problémáikat. Ezzel szemben (természetesen) a sokat pfujolt wall streeti srácok és a hozzájuk hasonló olyanok kerülnek a tűz közelébe, akiknek nem áll érdekében az egyszerű emberek problémáival foglalkozni.
3. Természetesen könnyű bármely választás után találni olyan embereket, akik megbánták, hogy kire szavaztak. Most viszont az az érdekes, hogy bizonyos esetekben a problémát az okozza, hogy az Elnök be akarja tartani a szavát. Például Kaliforniában mezőgazdasági vállalkozók arról panaszkodnak, hogy mi lesz velük, ha tényleg deportálják az illegálisokat, mert van olyan emberük, akik 15 éve dolgozik náluk. Éppen ezért nehéz megérteni, hogy ezek az emberek vajon miért szavaztak Donaldra? Annyira rühellték Hillaryt, hogy végig sem gondolta amiket Donald jelöltként harsogott?
4. Elég lassan haladok ezzel a bejegyzéssel, közben sok minden történt, például az Elnök benyújtotta a költségvetési javaslatait. 50 milliárd dollárral több a fegyverkezésre, csökkenteni a környezetvédelemre fordítható összeget, és olyasmik, amik semmiképp nem kedveznek a szegényebb rétegeknek.

És akkor még jönnek azok a dolgok, amiket egy ilyen földi halandónak, mint én, nehéz átlátni. Tudtommal a szabad-kereskedelem, amit meg akar szüntetni, pont az USA-nak kedvezett, a Bretton Woods-i rendszer pont arról szól(t), hogy az USA ezzel elősegíti a szabad-kereskedelmet, csökkentik a vámokat, garantálja a biztonságos hajózást mindezek elősegítéséhez, és ez be is jött, a háború után Amerika jóléte rendesen megszaladt. Most viszont ennek ellenkezőjét akarja, hogy csökkenjen a munkanélküliség. Ez mondjuk nem lesz egyszerű feladat, mert jelenleg 4,5% körül van a szint, ezt tovább csökkenteni nem tudom mennyire lehetséges. És persze ne felejtsük, hogy a legutóbbi nagy kalamajkát 2008-ban pont Republikánus vezetés alatt sikerült összehozni. Persze, ha már itt tartunk, akkor Obama elnök ténykedését is érdemes lenne megvizsgálni. Sajnos sok mindent nem sikerült megvalósítania, vagy ellentmondásos eredményeket sikerült csak elérnie.
Dani említette, hogy nem foglalkozik a tweet-ekkel, de sajna nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha egyszer tweet-ek özöne önti el a Világot, vádaskodások, gyanúsítgatások, az egyszerűen botrányt fog kavarni. Már látszik is, hogy nem csak országon belül, de nemzetközi szinten is gáz. Először meggyanúsította az előző Elnököt, hogy utasította valamelyik amerikai 3 betűs intézmény, hogy kémkedjen utána. Lehallgatta a telefonját. Idézőjelben. Aztán elkezdi magyarázni, hogy azért volt idézőjelben, mert az sok mindent jelent, például azt is jelentheti, hogy a Brit NSA hallgatta le. A GCHQ nem szokott kommentálni se pro, se kontra, semmit sem. Most azonban megszólaltak, nevetségesnek minősítve a feltételezést. Már csak azért is, mert ugye milyen alapon tudna utasítani egy amerikai elnök egy Brit titokzatos intézményt?

Nem baj, előbb-utóbb a Donaldra szavazók is rájönnek, hogy ha nincs legalább 200000 (kétszázezer) dollár éves bevételük, akkor Donald nekik ugyan nem fog kedvezni. Legalább is ez derül ki az adótervezetéből. Rachel Maddow (MSNBC) kapott 2 oldalt Donald 12 évvel ezelőtti adóbevallásából. Sokan ezt lebecsülik, merthogy nem sok információ, ráadásul Rachel nem is túl jól vezette elő a dolgokat, beszóltak neki kommentárok, de a lényeg, hogy azért pár dolog kiderült, és érthetővé válik, miért várható el egy elnöktől, hogy az adóbevallását publikussá tegye. Szóval Donald keresett vagy 150 millió dollárt 2005-ben, de vesztesége is volt rendesen, legalábbis könyvelés szerint. De, az akkori szabályoknak megfelelően kellett fizetnie egy minimum összeget, ami azért még mindig nem kevés, 32  milla körüli. Mondhatnánk azt, hogy nem szólhat senki egy rossz szót sem. Igen. Látszólag. De ez százalékosan még mindig kevesebb, mint amit fizetnie kellett volna. Ezen kívül Donald tervei között az szerepel, hogy ezt a minimális adónemet megszüntesse... Értem én, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, de ez a srác nem is lát senki mást, csak saját magát. Eközben a költségvetést erősen megvágta, például kevesebb jut a PBS részére (tudod, ők készítik a Sesame Street-et...), kevesebb a művészetekre, de ha hihetünk a mexikói elnöknek, akkor a Nagy Falat is az amcsi adófizetők fogják állni. Hehe, ha már Nagy Fal, láttam egy videót, amin egy mexikói manus szét röhögte magát a nagy fallal kapcsolatban, mert az illegálisan Mexikó felől érkezők jó része repcsivel teszi meg az utat. Amúgy ez is egy vicces dolog. A nettó mexikói bevándorló az utóbbi időben nulla alatti érték, mert többen mennek vissza, mint amennyien jönnek... Így aztán sok értelme lesz kiadni azt a pár milliárdot.

Nagyjából ennyi, jól kidühöngtem magam, szerintem óriási égés, hogy Donald lett az elnök, de az igazat megvallva majd pár év múlva derül ki, hogy mennyire tud felnőni a feladathoz. Lehet, hogy tévedek, és Donaldra van szükség. A jó a dologban az amerikai hatalommegosztási rendszer. Az elnökválasztást nagyjából ismerjük, de ne felejtsük el, hogy ugyan az Elnök a legerősebb srác, de azért ott van a Kongresszus ami ugye Szenátusból és Képviselőházból áll. Jelenleg a nagyobb baj, hogy a Kongresszus minkét házában Republikánus többség van. 2 év múlva majd meglátjuk, hogy mit szól Amerika az Elnök tevékenységéhez. Ha elvesztik a többséget, akkor onnantól kezdve nehezebb dolga lesz, "béna kacsává" válik. De az, hogy Donald és csapata nem igazán csinálják profin a dolgokat a kétszer megtorpedózott beutazási törvényen látszik a legjobban. A rengeteg helyesírási hibával kiadott fehér házi anyagok csak hab a tortán. A "rémálom forgatókönyv" persze az, hogy ha újraválasztják...

Zárásként pár szó a médiáról. Azt sem értem, hogy miért alakult ki kétely a "mainstream médiával" kapcsolatban? Természetesen bármilyen médium a saját szemszögéből látja, láttatja az eseményeket, de Donald minden egyes megnyilatkozásában, ha nem tetszik neki valami, akkor hozzáteszi, hogy "fake news", vagyis hamis hír. Szerintem a kifejezést már annyira lejáratta, hogy az ember csak akkor kapja fel a fejét, ha nincs ott a jelző. Donald bárkibe belerúg, simán ismeretlennek nevez Pulitzer díjas újságírókat. Pedig a média, legalább is a komolyabbak, mint pl CNN, NY Times, NBC, elég komolyan veszik a tények ellenőrzését. Mert az nagy égés, így piacvesztés, ha hülyeségeket írnak. Ezért érthetetlen, hogy Donald hazugságait (állít valamit, de nincs bizonyíték, vagy csak annyit böffent oda, hogy "olvastam a Neten") miért fogadják el emberek kétkedés nélkül?

Pár link:
Egy budapesti beszélgetés Trumpról
De legalább 4 évig tuti jókat fogunk röhögni, bár ez már tart egy ideje!

Frissítés: Amilyen lassan írtam meg ezt a cikket, annyival később kellett volna közzétenni... Azóta (is) történt egy, s más, és az egyik legnagyobb félelmem kezd beválni, hogy a Főnök ne égesse szénné Amerikát nemzetközi szinten. Pedig úgy néz ki sikerül. De azért ne legyünk igazságtalanok, valamitől mégis több lé csordogál a zsebében, mint nekem, így vannak jó ötletei, vagy valakinek a csapatából.

2016/10/08

Village Vanguard Again! II


Ugrás fel a buszra, kocsi, tó. A buszon próbáltam jegyet szerezni az esti koncertre, persze már minden elkelt. Sebaj, majd lesz valahogy. Sloatsburgban beugrottam egy kisboltba, mert törlőkendőt kellett venni. Sosem hordok magamnál készpénzt, itt viszont 5 dollár alatt nem lehet kártyát használni. Na erre a srác aszondja: “Tudod mit? Kifizetem neked, 1,50 nem egy nagy összeg.” Hiába na, jó emberek mindenhol vannak. (Azért pár nappal később visszamentem és kifizettem, nehogymá’ elveszítse a hitét a srác.) Összeszedtem a cuccokat, és irány vissza A Városba. A buszon ezekre lettem figyelmes:

Lehet telót tölteni.
Sosem láttam még buszon biztonsági övet...
Nem rocc, pedig ez csak egy helyi járat, de nyugodtan tudsz netezni, nem fog lemerülni a teló, sőt, most már az utasok is biztonságosabban utazhatnak. Be is kötöttem magam.
Ahogy megérkeztem, irány a találka, csak pár utcasarokra voltunk a Village Vanguardtól. Mondtam, hogy nincs jegy, de azért menjünk oda, hátha valaki nem jön el, vagy még van hely. Páran már ácsorogtak is a klub előtt, ezt jó jelnek vettem. Nem is kellett csalatkoznom, mert pontban 7-kor kijött egy fickó, és mondta, hogy akik foglaltak, eddig kellett volna odaérjenek, most mi jövünk. Szinte ismerősként ballagtam le a lépcsőkön, és megint elcsodálkoztam, hogy egy ilyen, méretét tekintve jelentéktelen helynek mekkora jelentősége van a jazz világában! A többi híres klubhoz (Birdland, Blue Note stb.) nem volt szerencsém, de gondolom nem sokkal nagyobbak. Ráadásul a Village Vanguardban szerintem a festés ugyanaz, mint Coltrane idejében volt… És mégis, akkor vagy Valaki, ha már játszottál ezek közül valamelyik klubban. A mi bácsink már nem először zenélt itt, de reméljük nem utoljára, pedig már nem mai srác, idén 87 éves… Barry Harrisről van szó, én korábban nem nagyon ismertem, de most nagyon megkedveltem. Először is ennyi idős korában valaki még életben van, már szép teljesítmény, de hogy zongorázni is tudjon, ráadásul olyan jó, ahogy ő, hát ettől totál kész vagyok. Mondjuk láttam egy riportfilmet Vladimir Horowitzról, szegénykém már ülni alig tudott, félrecsúszott a kanapén, mert nem tudta tartani magát, a zongorához egyedül nem is tudott odamenni, de amikor odasegítették, akkor úgy játszott, mintha az utolsó 40 év meg sem történt volna. Barry-t hasonlóan oda kellett segíteni a hangszerhez, nagyon nehezen mozog már. Fekete bácsiról lévén szó, elég nehezen értettem amiket mond, de nagyon vicces, jó kedélyű figura.
Aztán belecsaptak a húrok közé. Ravi Coltrane-nel ellentétben itt nem volt tapogatózás, keresgélés, annak ellenére, hogy egy nagyon lassú, melankólikus motívummal kezdtek. Lehetett érezni, hogy már alig várja, hogy a bevezető taktusok után ténylegesen belecsapjon a tempóba. Néhány pillanat után ritmusváltás és egy fergeteges nyitószámot toltak indulásként. Idős bácsi, régi stílus, két szám között mindig beszélt egy kicsit. Néha belekezdett egy melódiába, kis beszéd, majd folytatás. Az egyik ilyen alkalommal odaszólt a bőgőshöz (sajna nem értettem mit mondott), aki válaszolt: “Én csak próbállak követni!” :-) A legemlékezetesebb szám a “375” volt. Az egyik szünetben odafordult a közönséghez, és megkérte, mondjanak egy számot. 37. “Három, hét; három, hét… Nem, nem ismerem ezt a számot…” Aztán hozzátette: 3, 7, 5. “Three, seven, five”. Egy dúr skálában, ha az alaphang 1, akkor a mi dallamunk a harmadik hangon kezdődött, a hetedik hang az utolsó a sorban, az ötödik pedig a kettő közt. A “Three, seven, five” pont kijön “tá-titi-tá-á” 4/4-re, kész is a motívum, már lehet is játszani. Persze ezt nem magában akarta előadni, ezért megkérte a közönséget, hogy amikor jön a “three-seven-five”, akkor legyünk szívesek énekelni, 2x, majd skálaváltás, újra “three-seven-five”, vissza az eredeti skálára 375, zárásként “five-five-five-five” (tá-tá-tá-tá-á-szün). “Gyakoroljatok!” szólított fel, persze nagy röhögés, majd elkezdett játszani. És ekkor jött az igazi meglepetés! A közönség hibátlanul lépett be, mintha már hetek óta gyakorolnának, tisztára, mint egy kórus! Lehet, hogy fizetett vendégekkel dobták fel a hangulatot??? Nem csak, hogy jó zene, óriási hangulat, de a közönség is hibátlan volt, akár csak az első alkalommal! Nem emlékszem pontosan, de valami brooklyni időszakos sörfőzetet ittunk, szóval minden jól alakult.
Időközben szerencsére Abu jelezte, hogy mehetnek hozzá muterék. Metróval pár perc alatt ismét a Time Square-en találtuk magunkat és sétáltunk a szállás felé. Csilla később mondta, hogy ez nagyon bátor dolog volt, mert egyrészt Abu lakása nagyon pici, másrészt nagyon korán kel és ezért egy ilyen késői érkezés nem túl vicces számára. Szerencsére nem volt gond, leraktam a turistákat és irány vissza a táborba.
Másnap kezdődött igazán a vakáció, nem kell korán kelni, nem kell sehova menni, irány a strand, kajakozás, napsütés. Kivéve, hogy esett az eső… Ezért aztán lementünk a faluba a könyvtárba. Meglepően kellemes hely!



Egy régebben templomként funkcionáló épületet alakítottak át, emiatt az elosztás kicsit vicces. Amúgy Amerikában a templomokban általában vannak mellékhelységek, így ez nem okozott külön problémát, csak ki kellett dobni az oltárt, behozni a polcokat és kész is. De a lényeg persze az emberek, akik ott dolgoznak! Akkor éppen egy “autós mozit” rendeztek a kicsiknek. Kartonpapírból készítettek a gyerek kisautót, és abba ülhettek bele, amikor kezdődött a filmvetítés. Meg kell jegyezzem, hogy Amerikát sok mindenért lehet cikizni, leóvodásozni, de zenében asszem jóval előttünk járnak. A mesefilm alatt is kellemes jazz szólt, miután vége lett, a könyvtárban is jazz, és nagyon sokszor nyilvános helyen nem slágerzene, hanem jazz szól. Jó, persze, aki nem szereti ezt az irányzatot, annak nyilván ez nem akkora élmény, de arra gondolok, hogy nem állandóan és mindenhol ugyanaz a tömegzene szól. A könyvtár egyébként elég szabadon működik, például találni édességet, kávét, mindez “becsületkasszával” működik. Jól éreztük magunkat, de sajnos Korit el kellett vinni dokihoz. Nem kellett volna, de ez akkor még nem derült ki… Csilla vagy 2 órát várt az orvosra, én addig bevásároltam Aiyival és Lilyvel. Aztán ismét tábor és készülés a másnapra, mert be kellett mennünk a konzulátusra útlevelet intézni, anyuék pedig megcélozták a nyugati partot.
Sajnos ez a nap nem egészen úgy alakult, ahogy gondoltam, szerettem volna elvinni anyuékat a DiFarra pizzériába. Tudom, hogy nem létezik olyan, hogy legjobb pizza, de New Yorkban ez a legjobb pizzéria. Egy eredeti olasz bácsi viszi, igazi talponálló, semmi látványos turista cucc, mindez az ortodox zsidó negyed közepén. Ehelyett inkább a több időt töltöttünk a konzulátuson. Az útlevelekre a kicsik állampolgársága miatt volt szükség, de kiderült, hogy miután a kicsik is ott vannak, le tudjuk adni az ő papírjaikat is. Amikor bementem, az ügyintéző néni nagyon ismerős volt, meg is kérdeztem mióta dolgozik ott? Már vagy 9 éve, szóval a zöldkártya intézése alkalmával találkoztam vele. Meg kell mondjam a külképviseletek dolgozóit én csak dicsérni tudom. Ugye nem minden városban van ilyesmi, Washingtonba utazni szép kis kiruccanás lenne, ezért szoktak évente 1-2 alkalommal kihelyezett ügyfélfogadást tartani városokban. Vagy másfél éve itt Charlotteban is volt ilyen, majd mentek tovább Atlantába és még nem tudom hova. Minden esetre, ha otthon is ilyen segítőkészek, jóindulatúak lennének az ügyintézők, akkor asszem Magyarországra mindenki felnézne. Szóval ezúton is szeretném megköszönni a külképviseleteken dolgozók munkáját, tényleg kellemesen csalódtam! Utána irány a Kennedy reptér, csak megálltunk a bejáratnál, anyuék ki és mentünk vissza. Szegény muteréknak nem sok szerencséje volt, ismét vagy 3 órát késett a járat…
A táborról sok újdonságot nem tudok mondani, annak ellenére, hogy rengeteg dolog változott. Scotty már nem jár fel rendszeresen, nincs gyerek-tábor, de legalább a gyerek-verseny megmaradt.
Aiyi a páros verseny előtt

Mindig is mindent egyedül akart csinálni, hát a kajakozás sem alakult másképp :-)

Aiyi is részt vett élete első kenu versenyén. Meg is kérték, hogy induljon kisfiúként, mert a négyeshez csak 3 fiú volt meg. Aiyi szemébe húztak egy bézból sapit és mehetett is. Engem is megkértek, hogy menjek az egyik apukával páros kenut. Ez jó mókának ígérkezett, de az utolsó pillanatban az apuka inkább úgy döntött, hogy a kisfiával megy, ezért nekem egy kenu-oktató bácsi jutott inkább. A fickó jött, és elkezdett magyarázni a kenuzásról. Én persze mellébeszéltem, nem akartam elmondani neki, hogy gyerekkoromban tulajdonképp sokszor kikaptam Csipes Feritől kajak egyesben, de Csilla nem bírta az okoskodást és elárult… Aztán az evezés viccesen alakult. A fickó kormányzott, de nem tudta egyenesben tartani a hajót. Na nem mondom, hogy hirtelen mégis felnőttem az előbb említett kiválósághoz, de gondolom mégiscsak megleptem az arcot, aki magyarázta, hogy a lapát volt a hibás. Aztán később még mentünk négyest is, ekkor már az előbb említett apukával és végül harmadikok lettünk, igaz, csak azért, mert az egyik hajó keresztbe száguldott és letarolta a mezőnyt :-). Meg kell mondjam nem csodálom, hogy az amerikai kajak-kenu sport nem tart ott, ahol a magyar. Itt elsősorban nem a versenyzésről szól a kajakozás, hanem a hangulatról, életvitelről. Persze, eljárnak a gyerekek evezni, de nincs heti 7-9 edzés, éjt nappallá tevő edzőtáborozás, vérre menő versenyzés 10 éves kortól. Viszont a hangulat itt összehasonlíthatatlanul jobb!

video video
Másnap Csillának be kellett menni Brooklynba és felhasználta a még meglévő City Pass jegyeket, felmentek Aiyival a Rockefeller épület tetejére. Az Empire State Building sem rossz, de ez közelebb van a Central Parkhoz, ezért még látványosabb. Azt hiszem Aiyi nagyon élvezte.

Itt derült ki, hogy van egy kis baj a kulcsokkal. Nem kaptunk rendes sorompó kulcsot, hanem az a kajakokhoz egy lakatkulcs. Ekkor éreztük csak mekkora szerencsénk volt, hogy az érkezés napján az előttünk kijövő volt olyan rendes és nem zárta kulcsra a sorompót! Én ezalatt a kicsikkel elmentem az Indián Fejhez, meg vissza, és fürödtünk. Nem is kívánhatnék jobbat!

Természetesen vittem magammal bicajt, gondoltam minden nap megyek majd egy kicsit. Nos, ebből összesen 3 alkalom lett… Elsőre beterveztem egy 2 órás utat. Legnagyobb örömömre az útburkolatot felújították, ezért kifejezetten élvezetes volt a bicajozás. A forgalom elenyésző, gyönyörű táj, mit is kívánhatnék még? Már visszafelé gurultam, amikor találkoztam Jannal meg egy haverjával. Nem bírtam ellenállni, mentem velük még egy kicsit. Jannak új a bicaja, még újabb kerekekkel, úgyhogy fölfelé esélyem sem volt a nyomában maradni. Közben persze jókat dumáltunk, elmesélte, hogy mi változott, mióta elköltöztünk. Aztán jött a sprint, és megmutattam neki, hogy hiába van új bicója… Utána jött a feketeleves. Csilla persze ki volt akadva, hogy egy órával többet tekertem, mert nem tudta hol keressen, merre vagyok. Értem én, de annyira jól esett a bicajozás!
Az első hét végén át kellett költöznünk a “Lakeside” kabinba. Hiába, az MCKC után minden kabin csak egy lepukkant lyuk… Természetesen megint esett, úgyhogy még jól be is hordtuk a sarat. Éjszaka pedig egerek randalíroztak a kabinban, Csilla közel volt hozzá, hogy idő előtt elhagyjuk a tábort. Szerencsére maradtunk. A héten aztán találkoztunk ismerősökkel, jókat dumáltunk, ettünk, olyannyira, hogy a táboron kívüli ismerősökre egyszerűen nem jutott idő… Máskor hosszabbra kell tervezni a new yorki utat. Szerencsére Aiyi apukája és egyik tesója és unokahúga feljött meglátogatni, így legalább velük tudtunk találkozni.
Első sor balról: Aiyi unokahúga, Aiyi és nővére, hátsó sor középen: két másik húga

A második hét is nagyon gyorsan elrepült. Úgy döntöttünk, hogy már pénteken elindulunk haza, hogy szombatra érkezzünk meg, hagyva egy napot rendrakásra, mosásra. Ez utólag nagyon jó ötletnek bizonyult. Természetesen nem sikerült reggel 9-kor indulni, de azért vészesen késő sem volt. Ragyogó napsütésben intettünk búcsút Sloatsburgnak és a domboknak. Az út hosszú és unalmas, de a videó nagyszerűen elfoglalta a gyerekeket, ezért jól haladtunk, nem kellett úton-útfélen megállni. Csilla nagyon válogatós szállás ügyben. Ha bemegyünk valahova és nem tetszik neki, akkor úgy is otthagyjuk, ha már bementünk a szobába. Nos ekkor ez másként alakult. Pontban 7 órakor mondja, hogy a következő lehajtónál menjünk le a pályáról. Először tankoltunk, kaja, aztán irány a legközelebbi szálloda. Amikor beléptünk, egész kellemes hely benyomását keltette, elintéztük a papírokat, aztán ki az épületből, irány a hátsó bejárat. Az épület hátulról már nem volt annyira nyerő, de amikor beléptünk, tisztára olyan érzés kerített hatalmába, mintha a Péti Nitrogénművek munkásszállására érkeztem volna meg.
Péti Nitrogénművek - amerikai változat

Csilla meg ezerrel fel a lépcsőn, irány a szoba, körül sem néz, TV bekapcs. Ekkor esett le, hogy az Olimpia megnyitója felülírja a szabályokat! Hordhattam fel mindent egyedül, de legalább a gyerekekkel sem volt gond, őket is lekötötte a látvány. Csak nem tudom megérte-e, mert, mint megállapítottuk, talán minden idők leggyengébb megnyitója volt.
Másnap reggel Csilla korán kelt és körüljárta a falut. Kiderült, hogy nagy mázlival egy kellemes helyre értünk, polgárháborús emlékek, régi épületek, szóval egy kis történelmi helyre csöppentünk. Azonban sokat nem akartunk időzni, elindultunk a maradék utat megtenni.
Ezt a kutat (illetve elődjét) használták a déliek és az északiak, amíg tönkre nem ment. Újjá lett építve, ugyanazokkal a szerszámokkal, amivel az eredeti is épült!
Csilla egyszer csak azt mondja vezetés közben, hogy nem érti miért jön a mögötte levő olyan közel. Aztán sziréna… Le kellett húzódni, megállni. Aztán jön a fickó és mondja, hogy kicsit gyorsabban hajtottunk a kelleténél. 70 helyett 80. (Kilométerben 112 helyett 128…) Igaz, hogy a belső sávban mindenki ennyivel ment, de mondtam Csillának, hogy fölösleges vitatkoznia a yarddal, úgy sem lehet elérni semmit. Nem volt szerencsék. Apropó, vezetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy kis sebességtúllépés nem jelent igazán nagy veszélyforrást. Sok minden múlik a körülményeken. Ha egy alacsony forgalmú, nyílt, egyenes úton 130 helyett 150-nel mész, ebben én nem igazán látok nagy veszélyforrást. Az amerikai vezetési stílus sokkal több veszélyt hordoz magában. Asszem már nyekeregtem róla, hogy mennyire bénán vezetnek pályán. Valahogy úgy gondolják, hogy demokrácia van, azt csinálok, amit akarok, beesik a belső sávba és 70 mph helyett 65-tel megy. Ha jön valaki, akkor sincs esze ágában sem kihúzódni jobb oldalra. Nos, ha valaki le akarja előzni, akkor nem marad más, mint a külső sáv… A kamionok meg egyenesen katasztrófa. Mindenki akar tartani valami fogyasztást, meg időben odaérni, meg mittudomén. Egy kamion utolér egy másikat, majd úgy dönt, itt az ideje előzni. 2x2 sáv, gyerünk a belső, adj neki.
Kamionverseny

A két masina között van vagy 1 mph (na jó, monnyuk 2 kmh) sebességkülönbség. Lefelé. Aztán jön az emelkedő és a már majdnem sikeres előzésből ugyanaz a sebességkülönbség lesz az előzött jármű javára… Iszonyat idegesítő és fárasztó. Szóval az amerikai autóvezetőket könyörögve kérem, hogy Európában, főleg Németországban és Olaszországban eszükbe ne jusson autópályán vezetni, hacsak nem akarnak tömegbalesetet okozni. A másik borzalmas dolog az elhalálozott kamiongumik mennyisége.

Szerencsére ezek nem a nyomvonalon vannak...

Értem én, hogy nagyon drágák a gumik, ezért nullára lehasználják, de ebben a formában ez életveszélyes. Nem tudok statisztikákat, hogy ebből mennyi baleset adódik, de talán a világ leggazdagabb országában nem kéne ilyen szemétül kinéznie az autópályáknak.
A vakációval lényegében a nyárnak is vége lett, augusztus huszadika után itt is megroggyan a meleg, már nem az az elkápráztatóan rettenetes a hőség. Visszazöttyentünk a hétköznapokba, de a képeket elnézve öröm lesz majd visszagondolni az első nagy utazásra az ikrekkel.

Jaigen, az orvosi ellátásról. Szóval Csilla az orvossal eltöltött 10 percet 2 óra várakozás után, aki megállapította, hogy a gyereknek hasmenése van. Nem írt fel semmit, még különösebben étkezési tanácsokat sem adott. Pár héttel később megkaptuk mennyi jut ránk. A kórház kiszámlázott 2500 dollárt a biztosítónak (mintegy 670000 forint...), ami szó nélkül fizetett, ebből ránk 500 önrész jut... Mint már korábban írtam, ennyi léből otthon az egészségügy csodákat művelne... 300 forintos vizitdíj... Cö cö, ugggyanmá!

2016/09/13

Village Vanguard Again!

Na, azért ne szaladjunk annyira előre a történetben, nézzük hogy is kezdődött? Már csak azért is, mert eszemben sem volt, hogy idén újra a VV-ban fogok kikötni…

Már rég óta meg akartam hívni  a nővéremet, de eddig nem igazán volt olyan alkalom, ami aktuálissá tette volna az utat. Tavasszal aztán Csilla felvetette, hogy idén visszamehetnénk a tóhoz nyaralni. Ez sok szempontból jó ötletnek tűnt. Egy csomó ismerős él NYban és környékén, Aiyi már rég nem látta a tesókat/unokatesókat, és különben is, a tó az általam ismert legjobb hely egész Amerikában. Nosza, neki is álltunk tervezgetni, újjá kellett éleszteni a klubtagságokat, lefoglalni a kabint, kinézni az időpontot, és minden apróságot, amit egy ilyen nyaraláshoz szükséges. Az utóbbi 3 évben nem sokat kirándultunk, mert az ikrek még elég kicsik voltak, de idén a sátrazás már megfelelő lehetőségnek tűnt. Így aztán beszereztünk egy 8 személyes sátrat, amiben kényelmesen elférünk. Természetesen felállítottuk kipróbálni, a gyerekek nagyon élvezték, kint is akartak aludni benne, de a bontást is ki kellett próbálni... Egyeztettem a nővéremmel, hogy mikor tud jönni, hova akar még elmenni NY-on kívül, aztán megvettem a jegyeket és már csak várni kellett.
Az érkezés napján összeszedtem a gyerekeket, majd kimentem velük a reptérre. A charlottei reptér ugyan nemzetközi, de a nemzetközi kijáratnál szűkös a tájékoztatás és nem valami kényelmes a várakozás. A kicsikkel egy idő után persze nem volt könnyű, meg kezdett is hosszúra nyúlni az idő, amikor megjelent egy Lufthansás néni, és szóban közölte, hogy a gép mintegy 3 órát késik… Csalódottan vonultunk a kocsihoz, mert azt tiszta sor volt, hogy ennyi időt a kicsikkel képtelenség lenne kivárni. Aiyi a második nekirugaszkodásra is kijött, szegény nagymamát megállás nélkül nyúzta, alig lehetett levakarni róla. Aztán megérkezett a vendég, nem kicsit fáradtan, de ezen nem csodálkoztunk… Irány haza, kis dumaparti, aztán elraktuk magunkat másnapra. 
Az első hétvégére ashevillei túrát terveztünk, Biltmore kastély és Chimney Rock látogatással, sátorpróbával. Nos ez utóbbi csúfos kudarcba fulladt… Először telefonon próbáltam kempingben helyet foglalni, de sehol sem vették fel. Ekkor még nem fogtam gyanút, inkább usgyi az Internet, majd jól foglalok ott. Nagyon jó oldalakat találtam, csak éppen 10 napra előre lehetett csak foglalni. Viszont volt még rengeteg szabad sátorhely és úgy nézett ki ezek olyan aki kapja marja alapon elérhetőek. Miután elég sok ilyet láttam, aggodalomra semmi okot nem láttam. Eredetileg akartam venni egy dobozt a kocsi tetejére, de Csilla vett egy nagy, zippzáras csomagot, ebbe raktunk azt, ami a csomagtérbe nem fért. Pénteken el is indultunk, az út egész jól telt, ha megy valami film, akkor a kicsikkel is könnyű utazni. Ahogy megérkeztünk a kemping bejáratához, még semmi probléma nem látszott. Aztán megkérdeztük, hogy van-e hely? Természetesen nemleges választ kaptunk, de miután segítőkészek voltak, próbáltunk másik kempinget keresni. Ekkor felvilágosítottak, hogy az évnek ebben a szakában Asheville környékén kizárólag előre foglalással lehet helyhez jutni… A weboldalak meg minimum 3-4 napos késésben vannak, ezért azokban nem lehet megbízni… Hiába, ebben kezdő vagyok…
Szerencsére gyorsan találtunk szállást, de aztán próbáltunk olcsóbbat szerezni, ezzel elment kis idő, végül az első helyen kötöttünk ki… Jó magyar szokás szerint olcsójánoskodtunk, és csak egy szobát vettünk ki, így aztán kicsit szorosan voltunk. A nővérem először találkozott az amerikai “légkondit mindenhova” felfogással… Másnap kettévált a csapat, Csilla a gyerekekkel maradt a szállodában én meg elfuvaroztam anyut és a nővéremet a Biltmoreba. Erről még nem írtam, pedig tavaly jártunk Csillával a környéken. Ez Amerika legnagyobb magánkézben lévő háza. Én imádom a helyet, ez egy Loire-menti kastélyok stílusában épült ház,

A Biltmore ház

amit egy George Vanderbilt nevű fickó építtetett. Általában szeretjük utálni a gazdagokat, de George pont az a fickó, aki a mérhetetlen anyagi jóléte ellenére is szimpatikus ember maradt. Nem csak az olyan apróságok miatt, hogy amikor egy felszolgáló elejtette a tálcát, akkor nem kezdett ordibálni, hanem segített összeszedni a leesett, összetört tányérokat, hanem azért is, mert egy csodaszép dolgot alkotott. Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy magamban mindig azt játszom, hogy én vagyok a tulaj. Bazi nagy területen fekszik, rengeteg úttal, patakkal, réttel. Egyszerűen jó érzés eljátszani a gondolattal, hogy mindez az én birtokomban van, annyira fenséges, nyugodt az egész. Sajnos George története nem felhőtlen, igen fiatalon elhunyt. Egyetlen leány gyermeke pedig rövid házasság után otthagyta a birtokot és soha többet még Amerikába sem tért vissza… Szerencsére a férje igazi brit arisztokrata, és nagyon komolyan vette az uradalom kezelését. Ekkor már megnyitották a nyilvánosság részére a kastélyt, de a gazdálkodást tovább folytatták, ezzel is fellendítve Asheville és környékét. Mindenképp érdemes megemlíteni az építész és a tereprendező nevét: Richard Morris Hunt és Frederick Law Olmsted. Hunt tervezte többek között a Szabadságszobor talapzatát, Olmsted pedig a new yorki Central Parkot. Ők ketten festményen lettek megörökítve (ami nem éppen megszokott dolog...), melyek a kastélyban találhatóak. Érdemes még megemlíteni Carl A. Schenk nevét, aki biltmorei főerdészként megalapította az első észak-amerikai erdészeti főiskolát.
A látogatás amerikai módra profin szervezett. Miután csak 2 jegyet vettünk (Csilla és én már jártunk a kastélyban, én többször is), nem voltam benne biztos, miként fognak beengedni. A jegyvizsgálóknál jeleztem, hogy én csak beviszem a családtagokat, egyből adtak egy kártyát, amit a kocsi belső tükrére kellett rakni. Egyszerű. Csak megadták meddig kell felvennem őket. Ha valaha Észak Karolinában jársz, érdemes meglátogatni. A kastélyhoz vezető út semmi különös, akár a Pilisben is lehetne, bár az út menti füvet nyírják, de ahogy a bejárati kapun bekanyarodik az ember és az épület egyszer csak elé tárul, az lenyűgöző! Nagyon menőn a bejáratnál szálltak ki anyuék, én meg elindultam lefelé. Na ez az a rész, ahol igazán jól lehet játszani a “tulajdonost”! Van pár hely, ahol meg lehet állni, természetesen sétáltam is kicsit és élveztem a birtokomat. Vissza a szállásra, kis játék a kölkökkel, aztán már mehettem is vissza, felvenni a turistákat. Megbeszéltem Csillával, hogy utána még beülünk enni valamit. A Biltmore földbirtok mellett fekszik közvetlenül a Biltmore Village. Amikor az építkezés folyt, itt laktak a munkások, mérnökök, sőt, maga George is. Az idők folyamán ez a rész egy kis faluvá nőtt, ráadásul Cornelia (George leánya) itt tartotta az esküvőjét, ide járt iskolába. Itt találtunk egy kis kocsmát a vonatállomáson, ahova beültünk. 
Másnap bementünk Ashevillebe, a főtéren épp Bluegrass fesztivál.

video
 
Gondolom erről a “redneck” szó ugrik be sokaknak, nekem inkább a kellemes zene. Charlotte-Asheville párosról  mindig Budapest-Szentendre jut eszembe. Charlotte egy dinamikusan fejlődő város (egyelőre nem olyan nagyonnaaagy…), bankok, ipar, brutál forgalmú reptér, vasút… Ezzel szemben Asheville egy bohém, laza kisváros, ahol rengeteg utcai előadó, zenész szórakoztatja az embereket, kis utcák, helyi boltok éttermek adják a kiszolgálást. Az egésznek állati jó a hangulata, ráadásul itt kezdődik az Great Smokey Mountains, bár inkább csak domboknak hívnám, annak ellenére, hogy 2000 méter feletti a legmagasabb pontja. A kedvenc ashevillei történetem, hogy a II. háború után repülősök járták az országot, és az egyik Mitchell pilóta késben átrepült a két épület között. Azért a Mitchell nem egy műrepülő gép, hanem bombázó, asszem elég látványos lehetett!
Találtunk egy "bakancslista" falat...

A két épület között repült el a Mitchell...

Rövid bóklászás után irány hazafelé a Chimney Rock érintésével. Ez egy égnek álló szikla, ami tulajdonképp nem túl nagy, de annál látványosabb. Mindez a Lake Lure partján található. A tó arról ismert, hogy itt forgatták a Dirty Dancinget. Egyszer már jártunk erre, volt alkalmam bicajozni is (itt találkoztam ezzel a medvével),
 

ahogy közeledtünk ismerős táj fogadott. A tó partján kiengedtük a zsiványokat egy kis mászókázásra, aztán irány a Kőkémény. Nem tudtuk mit csináljunk a gyerekekkel, de az élet megoldotta. Kori hamar elaludt, így Csilla maradt vele a kocsinál, Lily meg úgy döntött feljön velünk. A jegyvásárlásnál kaptunk egy kis kedvezményt, de kiderült, ennek az oka, hogy a felvonó nem működik… A kocsit sikerült leparkolni egy árnyékos részen, aztán a túracsapat megindult. Nagyon féltem, hogy Aiyi és Lily hisztizni fognak. Eleinte lassan is ment a dolog, de aztán ahogy a lépcsőkhöz értünk úgy tűnt Lily és anyu lent maradnak. Pár forduló után néztem vissza és látom ám, a mama meg a törpe alig vannak lemaradva! Be is vártuk őket, innentől kezdve szinte normál tempóban haladtunk, alig-alig kellett a csapat legöregebb és legfiatalabb tagjára várni.
video

És a látvány! Megérte a mászást! Mikor leértünk, Kori és Csilla épp jöttek felfelé, pont jó időzítés! Természetesen a gyerekeknek járt némi fagyi, kis bóklászás, és indulás haza.
Fagyizás a nagy mászás után
A jutalom
   
A tetőcsomagtartó annyira nem vizsgázott jól. Először is, mindenképp kell hozzá kereszttartó. De a nagyobb baj, hogy ebbe a puha zsákba nagyon nehéz rámolni. Szerencsére korábban láttam, hogy a szomszéd bácsi egy Thule dobozt tesz a kocsija tetejére. Az egyik alkalommal beszélgetés közben szóba hoztam és egyből megkérdezte, hogy szükségem van-e rá? Természetesen igent mondtam, ezzel idénre a plusz rakteret megoldottam. Az indulás előtti hétvégén el is kezdtem összecuccolni a kocsit, kitakarítani, vágtam be extra szőnyeget, összeszedtem a gyerekvideókat, szóval próbáltam mindent zökkenőmentessé tenni. Az indulás hetében 4 napot egy másik államban töltöttem munkaügyben, és csak csütörtök este értem haza, persze egy óra késéssel… Szombaton terveztünk indulni, így pénteken jutott idő a kocsival foglalkozni, és előkészíteni az utolsó lépéseket. Közben Korival voltak gondok, szegénykémnek olyan hasmenése volt, amilyet még sosem tapasztalt… Rengeteget tanakodtunk, végül arra jutottunk, hogy csak vasárnap indulunk. Ez utólag nem feltétlenül tűnik jó döntésnek, mert így is, úgy is hasmenése volt, viszont így vesztettünk egy napot. Ráadásul ebben az esetben foglaltam szállást az első nap végére, amit persze a késői döntés miatt elvesztettünk… Vasárnap aztán sikerült elindulnunk, irány Washington D.C. District of Columbia. Na ezt valaki elmagyarázhatná, hogy miért Kolumbia része, mert hogy se közel se távol nincs Kolumbia… Hétfőn viszonylag korán indultunk, sikerült a Fehér Házhoz közel találni parkolót, és irány várost nézni. A kicsikkel ez nem volt valami vicces, mert brutál meleg volt, így aztán mi végül is egy utcai fagyisnál kötöttünk ki, ami megfelelően árnyékos helyen volt. Szegény muterék meg futólépésben járták végig a főváros látványosságait. De azért sikerült, végül is pozitív élmény volt. Mi már jártunk Washingtonban, ezért nem volt akkora hasfájás a fagyizás.
Ezek után Csilla vette át a kormányt, én kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésben, és uccu, indulás NY felé. Az út hosszú és unalmas, az autópályáról nem sok látszik, bár az elég meggyőző, amikor elértünk a I-95-ösre, 2x3 sáv megy - egy irányba. Ekkor már szerencsére én vezettem, mert amint NY magasságában a nyakunkba kaptunk, az nem volt kellemes… Olyan 20 méter látótávolság, a többi zuhogó eső. Nem tűnt túl vicces táborozásnak. Szerencsére miután magunk mögött hagytuk NYC-t, elállt az eső, viszont cserébe még new yorki szemmel nézve is brutál dugóba kerültünk. A terep ugyan ismerős volt, de azért nem ártott a GPS segítsége. Sloatsburgba érve aztán már nem volt szükség rá, izgatottan fordultunk a Seven Lakes Drive-ra, de a tábor bejáratát majdnem elvétettem. A drótsorompó nem volt kulcsra zárva, ekkor ennek még nem láttam a jelentőségét, mert megkaptuk az összes szükséges kulcsot. A szemerkélő esőben csak a szükséges felszerelést vittük be a kabinba, majd gyorsan leraktuk a gyerekeket. 
Másnapra Csillával megbeszéltem, hogy beviszem anyuékat Manhattanbe és ott is maradok egy kicsit, hogy megmutassam mi merre található, hogy lehet közlekedni, tájékozódni. Manhattanban tényleg nagyon egyszerű közlekedni, lényegében csak párhuzamos és merőleges utcák vannak, minden számozva, úgyhogy ha mondjuk kijössz a metróból, és nem tudod merre van észak, akkor is pár lépés után be tudod azonosítani, hogy mi hol van. Az összes kereszteződésben ki van táblázva az utca és a keresztutca neve. Ez mondjuk egész Amerikára jellemző, vagy legalább is amerre én jártam, mindenütt így van. De azért, amikor az ember először csöppen Manhattan közepébe, akkor azért könnyű megszeppenni. Sloatsburgból busszal érkeztünk, ez egy elég látványos dolog, mert egy kis bucka tetején egyszer csak az ember szeme elé tárul Gotham City! Szegény anyukámnak is kicsit megnyúlt az arca, pedig már járt itt, ráadásul akkor egyedül. Igaz, akkoriban ott laktunk, szóval talán megszokottabb volt a dolog. Kíváncsi voltam milyen érzés lesz újra NYban lenni. Az jut eszembe, hogy zajos… Iszonyat nyüzsi, felfordulás mindenhol, metrómegálló lezárva, Time Square, tömeg, emberhullámok. És ennek ellenére nem rossz! A Time Square-en akkora kivetítő,
video 
Elég idétlenül rágózom, de így mozgósban jobban érezni, hogy az ott egy nagy monitor...

amilyenről álmodni sem lehet, színes, élénk világ. Manhattanban élni pár évet, tuti nagy élmény, amikor az ember fiatal és főleg, ha van rá fedezet. Itt tényleg bármikor találni valami érdekes eseményt, sosincs egy unalmas pillanat. 
Ahogy kiléptünk a busz-pályaudvarról, elkezdtem magyarázni, miként lehet gyorsan beazonosítani az irányokat, mi jelzi a metrómegállót. Az arckifejezéseken persze láttam a reakciót: “Jól, van, persze, persze, ahogy azt te gondolod… Ebben az iszonyat felfordulásban még az utcatáblákat sem látni, nem hogy irányokat!”. Pár perc alatt eljutottunk a Time Square-re, néhány kötelező szelfi után irány az első metró megálló, ami természetesen lezárva. Egy rendőrbácsi segített megtalálni a legközelebbit, majd irány a déli csücsök. Legnagyobb meglepetésemre a metró tök meleg volt, általában annyira lehűtik a kocsikat, hogy pulcsi nélkül garantált a tüdőgyulladás, de ez alkalommal csorgott rólam a víz. Később tisztázódott a helyzet, csak abban a kocsiban romlott el a légkondi… A metróból kiszállva irány a Trinity templom és a Wall Street. Hát, akárhogy nézem, ez mindenképp megható/lenyűgöző/mellbevágó hely. Ott vagy a pénzvilág közepén, innen fújják a Passzátszelet, ha valaki itt pukizik egyet, akkor a gazdaság reszketve figyeli, hogy mi fog történni. A Trinity templom pedig ott áll fenségesen, ügyet sem vetve erre a rohanó világra, kicsit sem érdekli a tömeg, hanem csak egy szelete a rég letűnt világnak, ami rendíthetetlenül ellenáll a felhőkarcolók árnyékának. Szívbemarkoló. A Wall Street is meglepő. Ilyen kis fingilingi utcának ekkora hatása legyen!? Réges-rég itt futott az a fal, ami a korai telepeseket védte az indiánoktól; most végre sikerült lefotózni a fal maradványát.

Ezután jött az egyik kötelező amerikai feladat, meglátogattuk a közeli Starbucks éttermet. Először csak pisilési szándékkal, de aztán végül egy kávé is lecsusszant. NYCről annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy az ilyen gyorséttermek nyilvános WC-ként is működnek, bármikor be lehet menni és fogyasztás nélkül használni a mellék-helységeket. Uzsgyi mentünk felvenni a CityPasst, ezzel lehet a látványosságokat meglátogatni. Először a Szabadság Szobrot vettük (illetve vették a turisták) célba. Olyan hosszú sor állt, hogy megkérdeztem a nénitől, van-e olyan időszak, amikor kevesebben vannak - a reggel természetesen ilyen. Felmerült, hogy fognak 8-ra beérni a tótól? Ekkor eszembe jutott Aiyi apukája, aki mintegy 3 percre lakik a Time Square-től. Nosza, írtam neki egy sms-t, hátha nála tudnak aludni muterék, igaz, nem volt náluk semmi éjszakára. Rövidesen kaptam a választ, hogy mehetnek. Kis kalkulálás, és arra jutottam van időm visszamenni a tóhoz, összeszedni nekik valami cuccot, majd vissza Manhattanbe. Magukra is hagytam a őket, bár kicsit izgultam hogy fogják venni az akadályt?

Folyt köv.

2015/11/16

Kórházi számla, iskola

Nemrég írtam, hogy Aiyival nagyon sokat haladtunk olvasás ügyben, most már szerintem egy másodikos gyerek szintjén rendesen olvas, ha nem valami szupernehéz szóról van szó, akkor biztosan elboldogul vele. Elkezdett ''chapter book"-okat (fejezetes könyv, nem csak néhány szóból áll) olvasni, van sikerélmény, szóval jól alakulnak a dolgok. Ehhez képest Csilla tegnap bent volt a suliban, ahol a tanárbácsi átadta az idei első felmérés eredményeit. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy innentől kezdve nem érdekelnek a felmérés eredmények. Tavaly év végén még gyakorlatilag nem tudott olvasni, de a nyár folyamán ez megváltozott. A tesztek viszont azt mutatják, hogy mindenben rosszabbul teljesít, mint év végén. Rendben van, matekkal nem haladtunk annyira, bár amikor kétjegyű számokat kis segítséggel fejben összead, akkor azt hiszem ott sincs nagy gond. De, hogy az olvasás rosszabb... Az vicc. Ráadásul a szövegértése húszból húsz, vagyis olvasni nem tud, viszont tökéletesen érti a szöveget... Valami nekem nem áll össze. Itt jön be a módszertan. Azt hiszem ezzel van a hiba. Persze, mint nem szakértőtől, fogadd kétséggel amit írok. Az olvasási teszt úgy néz ki, hogy 1 perc alatt kell a gyereknek elolvasnia 85 szót. Eleve szerintem ez nagyon magas szám, legalább is, ha egy idegen szövegről van szó, az egy perc pedig olyan rövid, hogy olyan nyomás alá helyezi a gyereket, hogy tuti nem tud megfelelni. Ezen kívül van egy teszt, ami nálunk teljesen értelmezhetetlen. Három-négy betűs, kamu szavakat kell elolvasni. Itt megint bejön a magyar, japán és az angol közötti különbség. Magyarban és japánban amit leírsz azt úgy is kell olvasni. Angolban a magánhangzóknak van rövid és hosszú kiejtése, ezek aztán szépen keverednek. Vannak szabályok, pl a négy betűs szavaknál, ha "e"-re végződik, akkor az "e" néma, a második betűnek, mint magánhangzónak a hosszú alakját használjuk. Mondjuk "made", kiejtve "méd", ha elhagyjuk az "e"-t a végéről, akkor "med" lesz a kiejtése. Ezt el lehet mondani a gyereknek, csak éppen nem vágja fejből melyik kicsoda, ezért aztán megy a szenvedés. Ezek után jön a teszt. Olvasd el ezeket a szavakat:

Egyrészt, ilyet nem is gyakoroltunk, mert semmi értelme, másrészt ez nyilván lassan ment Aiyinak. Nem tudom, hogy ezt a gyorsolvasás dolgot mennyire veszik komolyan, én minden esetre amíg 100 százalékosan ért mindent, addig különösebben nem vagyok izgatott.

A balesetem utózöngéjének lezárásaként a minap megkaptam a vállműtétről is a számlát. Mint meséltem róla ez egy ambuláns műtét, nem töltöttem a kórházban 4 óránál többet. Nos a végösszeg 40000 jó amerikai dollár. Ez tesók közt is 10800000 (tízmillió-nyolcszázezer) kevésbé jó, de magyar forint... A kórházi tartózkodással együtt ez összesen 66000 dollár. Csak 4000 dollárral kevesebb, mint az éves bruttó fizetésem... Szerencsére ennek nem a 10 százalékát, hanem csak 600 dollárt kell kifizetni. Amikor szidjuk az otthoni orvosi ellátás színvonalát, kórházak minőségét, akkor azért ne felejtsük el, hogy otthon nem ilyen összegekből gazdálkodnak...

2015/10/12

Budapest IIa

Úgy fél évvel ezelőtt az öcsém küldött egy emailt, amelyben értesítette a családot, hogy ismét feleségül veszi a feleségét. Jó, jó, kicsit értelmetlenül hangzik, de amikor Csillával házasodtunk, akkor Móki és Benci kint jártak egy versenyen Las Vegas mellett, és ha már arra jártak, hát össze is házasodtak, olyan igazi bemegyek-kijövök-házasvagyok vegasi módra.
Tulajdonképp együtt házasodtunk... A kezdetek - 5 évvel ezelőtt

Ez azonban csak kettejüknek szólt, valamint nem is honosíttatták, ezért úgy döntöttek, hogy megismétlik az akciót, csak most már bevonják a családot is. Miután mi már négy éve nem jártunk otthon, elhatároztuk, ez jó alkalom a hazalátogatásra, anyu is már nagyon vissza akar menni, két éve nem járt otthon ő sem. Szerencsére sikerült az időpontot úgy egyeztetni, hogy még az ikrek második születésnapja előtt visszaérjünk, így nekik nem kellett jegyet venni. Akkor még azt gondoltuk, ez milyen jó ötlet, mert takarékos, de azért vannak hátulütői... A cégnél már előre jeleztem, hogy pár nappal hosszabb időre akarok szabira menni, mint a engedélyezett két hét. Persze nem nagyon akarták megadni, szerencsére nem okozott gondot, mert munkahelyet váltottam, az új céggel közöltem: az időponton nem tudok változtatni. Gond nélkül beleegyeztek. A jegyvásárlás nem volt egyszerű feladat. Kis családomnak egy sima oda vissza. A Muternek oda ugyanarra a járatra, de visszafelé decemberre és a pót-nagymamának, Marika néninek, aki anyut helyettesíti, a mi visszautunkra az ide út, majd december végén a visszaút. Látszólag minden okén ment, de az idők folyamán kaptam emileket, hogy ez, meg az megváltozott, de különösebben nem figyeltem...
Júni 11-re szólt az oda útra a jegyünk, ezért már 7-én vasárnap becsomagoltunk mindent, hogy az indulás napján már ne kelljen sokat csinálnunk. Azért biztos, ami biztos, a késői, délután 7:30-as repcsire vettem a jegyeket. Az árakról inkább nem szólok semmit, 1500 dodó felett voltak. Hallottam olyan legendákat, hogy az árak változnak rendelési naptól függően, meg hogy melyik irányból, illetve melyik városból veszed, meg ilyeneket. Hát, direkt kipróbáltam, megkértem haverokat, hogy nézzenek ugyanarra a repcsire otthonról árakat, Pestről indulva oda-vissza. Forintra egyformák, szóval én nem látom bizonyítottnak ezt az eltérő díjazást... Számítógépet természetesen vittem, nem mintha nagyon dolgozni akartam volna, viszont töltöttem le mesefilmeket, jó lesz majd a kicsiknek. Végre elérkezett a várva-várt nap, a szomszéd néni jött át kivinni minket a reptérre. Természetesen kis idegeskedés az indulás körül, a három gyereket nem volt egyszerű összeterelni, plusz a csomagokat is be kellett szuszakolni a kocsiba. Az autóval mindenesetre meg vagyok elégedve, heten ültünk be, plusz a csomagok is befértek.
Nem ez, de pont ilyenünk van... Honday Odyssey, tudtommal otthon nem lehet ilyet kapni, ha igen, akkor tuti nem ez a neve.

A reptéren a becsekkolás simán ment. Ahogy közeledtünk a biztonsági kapu felé, egy alkalmazott észrevette a gyerekeket, és egyből egy rövid, családi sor felé terelt minket. Ilyen gyorsan még sosem végeztem az egésszel. Bent már nem volt ennyire egyszerű a helyzet, mert a gyerekek persze elkezdtek nagyon élni, nyilván egyből etetni kellett őket, akkor természetesen mindenki maszatos lett, satöbbi, satöbbi... Bár a gyerekek miatt az első csoportban szállhattunk volna be, azért mi maratunk utoljára. Ahogy elhelyezkedtünk, már kezdődtek is a bonyodalmak. Az ikrek sehogy sem akartak egy helyben maradni, nem volt jó se nagymami se egyik szülő, nosza amint lehetett elő a számítógépet és jöhet a mese. Vagy másfél órán keresztül nézték Bogyó és Babóca történeteit, de aludni természetesen eszükbe sem jutott. Charlottei idő szerint lehetett már vagy este 11, amikor úgy döntöttünk, most már aztán alvás. Gép el, gyerekek vízszintesbe az ölünkben, simi-simi, de az eredmény lehangoló. Még csak nem is néztek ki álmosnak. Persze már hulla fáradtak voltak, ezért el is kezdődött a kínlódás. Ha az egyik netán elaludt, tuti, hogy a másik felébresztette. Nem volt jó apa, át a nagyihoz, 2 perc múlva vissza... Gondolom a körülöttünk utazók meglehetősen utáltak minket, szerencsére nem nagyon mutatták, sőt egy néni még helyet is cserélt a muterrel, hátha jobb lesz tőle. Nem lett... Nem részletezném tovább a kínlódásokat, de a végeredményként a felnőttek egy szemhunyásnyit nem aludtak.

Végre kicsit alaludtak...

Szerencsére Aiyikám ennél már nagyobb, ő megnézett vagy 3 filmet, utána viszont rendesen aludt. Megváltás volt Németországban elhagyni a fedélzetet. (Utólag persze hasznosnak bizonyult a kínlódás, legalább is részemre, mert otthon "rendes" időben feküdtem le, így másnapra lényegében át is álltam az idővel.) Szerencsére az út Budapestig már könnyebb volt, Ferihegyen simán ment minden. Na itt jött az első meglepetés. A sógor és Omer jöttek ki két autóval. Nem gondoltam volna, hogy ami itt simán belefért egy autóba, azt otthon alig tudtuk bevarázsolni kettőbe. Pedig az egyik egy CRV, ami nem éppen kisautó...
Állati jó volt, hogy nem kellett vezetnem, így a befelé úton tudtam nézelődni. Érdekes módon most kicsit csalódtam a látványban. Budapest, legjobb város, szinte csak szép emlékeim vannak, de most valahogy olyan kopottnak, lepusztultnak nézett ki. Hallani sem akarok arról, hogy igénytelenség, vagy hogy mi ilyenek, meg olyanok vagyunk. Szerintem egyszerűen az anyagi lehetőségekről van szó. Itt akármerre mész, mindenhol ápolt pázsitok, az autópályákon a leágazásoknál virágágyások, a belváros tiszta és még sorolhatnám. Otthon ezekre a dolgokra láthatóan nincs pénz. Már a reptér épületéből kilépve is egy nagy adag gaz fogadja az arra járót. Négy éve valahogy nem volt ilyen érzésem.
A reptérről egyenesen Csilla egyik unokatesójához mentünk, ahol már összejött a család.
Rokonok és a magyaros kaja

Mondhatom, hogy a Világ minden tájáról érkeztek, mert az izraeli rokonok is hazajöttek erre a hétvégére. Jó nagy banzáj volt, de a Muter természetesen már nagyon haza akart menni, szépen le is lépett. Este felé mi is elindultunk Gödre a sógorékhoz egy kölcsön autóval. 4 éve nem vezettem manuális váltós járgányt, meg is kellett szoknom, eleinte érdekesen mentek a váltások. A kiscsajok lefektetése itt már sokkal könnyebben ment, Aiyikámmal meg semmi gondunk nem akadt, úgy elvolt az unokatesókkal, hogy szinte nem is találkoztunk vele napközben. Estére meg jól elfáradt, ment is aludni magától.
Szombaton délelőtt elmentünk lovagolni a gyerekekkel,

Hiába no, igazi ősmagyar tehetség! Életében először ült igazi lovon.


Kicsik addig a kutyákkal foglalatoskodtak. Nem vagyok biztos benne, hogy a kutyák szerették...


aztán sok minden nem történt, igazi családi nap volt, Csilla elment a rokonokkal traccsolni meg bulizni, én maradtam az gyerekekkel Gödön. Talán csak annyi, hogy itt Charlotteban nem találtam vérehulló fecskefüvet, pedig állítólag őshonos. Gödön viszont volt dögivel, ezért megkezdtem a szemölcseim kezelését. Szinte minden nap tudtam kenni, így mire visszaértünk, már le is esett az egyik. Másnapra megbeszéltem egy motorozást Omerrel. Barátnőjétől kaptam kölcsönbe egy GSX-R 600-ast. Harapós kis jószág, mégis sokkal jobban ment a motorozás, mint az autóvezetés, pedig ugyanolyan rég motoroztam utoljára, mint vezettem manuális váltós autót. A Nap hét ágra sütött, pedig rossz időt jósoltak. Miután motoros ruhát nem sikerült szerezni, ezért rövidben mentem. Hiba volt. Szlovákiában (jó dolog ez a Schengen, kutya nem kérte a papírokat a határon, akkor még nem kezdődött meg a menekültesdi...) megálltunk harapni valamit. 10 percen belül olyan vihar kerekedett, amilyet évek óta nem láttam, pedig hidd el, errefelé Charlotteban nagyon tud esni. Szerencsére nem tartott sokáig, és az út is gyorsan felszáradt, de a levegő lehűlt rendesen, nem győztem hogy bújni a szélvédő mögé egy kis védettségért. Esztergomnál mentünk vissza, majd Visegrádnál át a hegyen. Isteni néhány órát töltöttünk a motorokon.
Csöpörög...
...szerencsére hamar felszáradt.


Hétfőn első dolgunk volt bemenni a városba a gyerekek állampolgárságát elkezdeni intézni. Na ez az, ahol Magyarország fényévekkel drágább, mint az USA. Kicsit mondjuk nem is értem miért van ez így? Bementünk a fordító irodába. Összesen egy helyen lehet fordíttatni? Nem csoda, hogy hihetetlen összeg egy-egy oldal papírra vetése. Egy anyakönyvi kivonatot lefordítani nem nagy varázslat, mégis, a két lapért sürgősségi felárral 40000 jó Magyar forintot kellett leperkálni, ez mondjuk 150 dollár. Nem sokkal a visszaérkezésünk után kellett egy iratot fordíttatnom, Neten este megrendeltem, reggelre meg is kaptam a fordítást, és 25 dollárba fájt, két lap esetén 50 lenne és nem 5 nap átfutással... Ha nyomtatva kértem volna, akkor 50 dodó laponként, ekkor már közjegyzővel ellenjegyezve jönne.  Az otthoni megoldás kicsit rablógazdálkodásnak tűnik, főleg az otthoni fizetésekhez viszonyítva.
A következő komolyabb esemény Dunaalmás. Kölcsönkaptuk a már említett CRV-t, és bár ez "csak" 5 személyes, beült az egész csapat, plusz a Muter és megindultunk. Mit mondjak, állati jó volt.
Aiyi útközben öregasszonyost játszik

Lily imád zöldben feküdni

A ribizli a bokorról a legjobb :-)

Nyilván kisebbek a távolságok odahaza, mint itt, de nem rossz érzés, hogy GPS-t még csak vinni sem kell magammal, mert még a fűszálak is visszaköszönnek út közben. Az anyagiak hiánya mondjuk itt is megmutatkozott. Az utak állapota otthon elég rettenet az itteniekhez képest. Itt, ha kicsit összetöredezik a felület, már kapja is az új burkolatot az út. Otthon még javítgatást sem igazán láttam. És ebben az a legnagyobb gáz, hogy ez egyre csak rosszabb lesz, aztán ha már nem lehet tovább halasztani a felújításokat, akkor végtelen mennyiségű felületet kell javítani. Kilátástalan... Dunaalmás nekem kicsit olyan, mint a Kerek Asztal lovagjainak Camelot. Most minden esetre nem csak én, hanem a gyerekek is élvezhették az ottlétet. Megérkezés után egyből irány a kert és a ribizlibokor. Hihetetlenül szerették a ribizlit a bokrokról enni. Hanyatt fekvés a fűben, szaladgálás, este alig lehetett becipelni őket a házba. Sok mindent másnap sem csináltunk, kis takarítás, előkészítendő a lagzit, aztán a lagzi miatt már indulni is kellett hazafelé.
A házasságkötésről nem tudok sokat írni, összejött a család meg néhány barát, templom, aztán gyakorlatilag amint beszélni kezdett a pap bácsi, már indulnom is kellett kifelé, mert Kornélia úgy döntött ő inkább mászkálni és beszélgetni akart. Természetesen nem hagyta abba, maradt az ajtó. Kisvártatva Csilla is megjelent Lilyvel... Hiába, mégiscsak ikrek... Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, majd megjelent az ifjú, újra összeadott pár. Fotózás, dumcsi, majd irány vissza Dunaalmás. Hát, azt kell mondjam ritka jól sikerült egy összeröffenés lett belőle.

Megérkezés után nem sokkal nekiálltam bográcsozni, miközben Bencéék kihordták a már korábban levitt hideg kaját. Nekem kényelmesen alakult a dolgom, mert a tűzrakással, meg tüzeléssel nem kellett foglalkoznom, rátestáltam a feladatot az unokaöcsémre, aki mesterien látta el a feladatát. Benci nem vitte túlzásba a vendégek meghívását, én viszont orv módon szóltam pár régi bicós havernak, akikkel együtt áztunk-fáztunk hosszú kilométereken keresztül. Utólag jó húzásnak bizonyult, állati jókat dumáltunk, ráadásul Zsolti készített pár elég jó felvételt. Másnap jött aztán egy kellemes meglepetés. Apu egyik unokatesója Kanadában él, és történetesen épp otthon volt ebben az időben. Ők is négyen vannak testvérek, mint mi, és mind a négyen eljöttek meglátogatni. Komolyan meghatódtam, pedig nem szokásom. Ment is a fotózás nagyüzemben :-).
Össz-családi kép

Az ilyen nagy családi eseményekben az a jó, hogy mindig van kire passzolni a gyerekeket. Épp nagynéném szórakoztatja az ikreket


Sajnos Dunaalmásra több idő nem jutott, pedig nagyon jól éreztük magunkat. Panaszra persze nincs okom, mert indultunk a következő célpontra, Hajdúszoboszlóra. Ide alapvetően Csilla családjával mentünk, bár végül az ünnepelt kivételével szűk családom is lejött. Megérkezés után irány a strand. Ezt nagyon jól tettük, mert a hátralevő időben nem volt olyan az időjárás, ami a nyitott részbe kiengedett volna minket... A strandon jött az otthon tartózkodásunk egyik fénypontja: lángos és hekk! Isteni! Biztos vagyok benne, hogy ti otthoniak nem is tudjátok ez mennyire jó kaja! :-). Második estére itt is bográcsozást terveztünk, nagy szerencsénk volt az időjárással, épp annyira volt csak rossz idő, hogy azért főzni még jól lehetett. Szabi szerencsére itt is "magára vállalta" a tűzmester szerepét, nekem csak az alkatrészeket kellett a bográcsba dobálni. Állítólag ehető lett a kaja, nekem viszont sikerült kicsit bepálinkázom, ezért amikor elmentem segíteni a kicsiket lerakni, én szépen ott is maradtam velük és csak másnap reggel ébredtem fel...
Nekem jutott még egy motorozás, majd zárásként elmentünk a srácokkal a Pilisbe bicajozni. A tempó természetesen öregurasra sikerült, de legalább az időjárás kedvezett. Időre kellett volna visszaérnem, szerencsére Csilla hívott, hogy a barátnőjével jól vásárolgatnak, meg kajálnak, így maradt még egy kis időm, felmentünk Csabihoz.
Kőrókák - a kemény mag

Aztán már csak a hazaút maradt. Németországban az átszállásnál volt egy kis kalamajka. Több jegyet adtak el, mint amennyi férőhely volt a repcsin, és mindenki meg is érkezett, emiatt aztán át kellett rendezniük az utasok elosztását, fel is ajánlották, hogy aki egy másik géppel megy Miamin keresztül, annak visszatérítenek 400 dollárt. Beszéltünk róla, hogy esetleg költségcsökkentésként bevállalom a kerülőt, de szerencsére erre nem került sor. Ekkor már a pótnagyi jött velünk, örülök, hogy nem kellett már az elején a nyakába varrni a 2 gyereket. Nagyon féltünk a repcsi úttól, hogy a reggeli indulás miatt az ikrekkel majd nem lehet bírni. Ehelyett az történt, hogy miután felszálltunk az ide tartó járatra, szépen megszokták a helyzetet, és mire délután álmosak lettek, simán el is tudtak aludni. Németországban egyébként az átszállás sem volt valami zökkenőmentes. Értem én, hogy biztonság, meg előírás, de több helyen már szinte egzecíroztatásnak éreztem az eljárást, nem pedig a biztonság növelésének. Arról nem is beszélve, hogy miután elindultunk beszállni, nem a szokásos ajtóból a repcsibe rendszer jött, hanem séta le egy buszhoz, 10 perc várakozás, 5 perc busz út, majd lépcsőzés a repcsibe, volt is ájulás... Monnyuk ilyen jegyárak mellett kicsit komolyabb szolgáltatással is előrukkolhattak volna. Itt persze tanultam is. Induláskor nem voltam elég következetes és több kézicsomagunk volt, mint ahány felnőtt. Ez rettenetesen megnehezítette a dolgunkat, többet ilyen tuti nem fordul elő. Az viszont okos dolog, hogy nem egyből visszaérkezés után másnap, hanem "kirámolós" nap után mentünk vissza dolgozni. Reményeink szerint ezt az utazást 2 évente megismételjük.