Kórházi számla, iskola

Nemrég írtam, hogy Aiyival nagyon sokat haladtunk olvasás ügyben, most már szerintem egy másodikos gyerek szintjén rendesen olvas, ha nem valami szupernehéz szóról van szó, akkor biztosan elboldogul vele. Elkezdett ''chapter book"-okat (fejezetes könyv, nem csak néhány szóból áll) olvasni, van sikerélmény, szóval jól alakulnak a dolgok. Ehhez képest Csilla tegnap bent volt a suliban, ahol a tanárbácsi átadta az idei első felmérés eredményeit. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy innentől kezdve nem érdekelnek a felmérés eredmények. Tavaly év végén még gyakorlatilag nem tudott olvasni, de a nyár folyamán ez megváltozott. A tesztek viszont azt mutatják, hogy mindenben rosszabbul teljesít, mint év végén. Rendben van, matekkal nem haladtunk annyira, bár amikor kétjegyű számokat kis segítséggel fejben összead, akkor azt hiszem ott sincs nagy gond. De, hogy az olvasás rosszabb... Az vicc. Ráadásul a szövegértése húszból húsz, vagyis olvasni nem tud, viszont tökéletesen érti a szöveget... Valami nekem nem áll össze. Itt jön be a módszertan. Azt hiszem ezzel van a hiba. Persze, mint nem szakértőtől, fogadd kétséggel amit írok. Az olvasási teszt úgy néz ki, hogy 1 perc alatt kell a gyereknek elolvasnia 85 szót. Eleve szerintem ez nagyon magas szám, legalább is, ha egy idegen szövegről van szó, az egy perc pedig olyan rövid, hogy olyan nyomás alá helyezi a gyereket, hogy tuti nem tud megfelelni. Ezen kívül van egy teszt, ami nálunk teljesen értelmezhetetlen. Három-négy betűs, kamu szavakat kell elolvasni. Itt megint bejön a magyar, japán és az angol közötti különbség. Magyarban és japánban amit leírsz azt úgy is kell olvasni. Angolban a magánhangzóknak van rövid és hosszú kiejtése, ezek aztán szépen keverednek. Vannak szabályok, pl a négy betűs szavaknál, ha "e"-re végződik, akkor az "e" néma, a második betűnek, mint magánhangzónak a hosszú alakját használjuk. Mondjuk "made", kiejtve "méd", ha elhagyjuk az "e"-t a végéről, akkor "med" lesz a kiejtése. Ezt el lehet mondani a gyereknek, csak éppen nem vágja fejből melyik kicsoda, ezért aztán megy a szenvedés. Ezek után jön a teszt. Olvasd el ezeket a szavakat:

Egyrészt, ilyet nem is gyakoroltunk, mert semmi értelme, másrészt ez nyilván lassan ment Aiyinak. Nem tudom, hogy ezt a gyorsolvasás dolgot mennyire veszik komolyan, én minden esetre amíg 100 százalékosan ért mindent, addig különösebben nem vagyok izgatott.

A balesetem utózöngéjének lezárásaként a minap megkaptam a vállműtétről is a számlát. Mint meséltem róla ez egy ambuláns műtét, nem töltöttem a kórházban 4 óránál többet. Nos a végösszeg 40000 jó amerikai dollár. Ez tesók közt is 10800000 (tízmillió-nyolcszázezer) kevésbé jó, de magyar forint... A kórházi tartózkodással együtt ez összesen 66000 dollár. Csak 4000 dollárral kevesebb, mint az éves bruttó fizetésem... Szerencsére ennek nem a 10 százalékát, hanem csak 600 dollárt kell kifizetni. Amikor szidjuk az otthoni orvosi ellátás színvonalát, kórházak minőségét, akkor azért ne felejtsük el, hogy otthon nem ilyen összegekből gazdálkodnak...

Budapest IIa

Úgy fél évvel ezelőtt az öcsém küldött egy emailt, amelyben értesítette a családot, hogy ismét feleségül veszi a feleségét. Jó, jó, kicsit értelmetlenül hangzik, de amikor Csillával házasodtunk, akkor Móki és Benci kint jártak egy versenyen Las Vegas mellett, és ha már arra jártak, hát össze is házasodtak, olyan igazi bemegyek-kijövök-házasvagyok vegasi módra.

Tulajdonképp együtt házasodtunk... A kezdetek - 5 évvel ezelőtt

Ez azonban csak kettejüknek szólt, valamint nem is honosíttatták, ezért úgy döntöttek, hogy megismétlik az akciót, csak most már bevonják a családot is. Miután mi már négy éve nem jártunk otthon, elhatároztuk, ez jó alkalom a hazalátogatásra, anyu is már nagyon vissza akar menni, két éve nem járt otthon ő sem. Szerencsére sikerült az időpontot úgy egyeztetni, hogy még az ikrek második születésnapja előtt visszaérjünk, így nekik nem kellett jegyet venni. Akkor még azt gondoltuk, ez milyen jó ötlet, mert takarékos, de azért vannak hátulütői... A cégnél már előre jeleztem, hogy pár nappal hosszabb időre akarok szabira menni, mint a engedélyezett két hét. Persze nem nagyon akarták megadni, szerencsére nem okozott gondot, mert munkahelyet váltottam, az új céggel közöltem: az időponton nem tudok változtatni. Gond nélkül beleegyeztek. A jegyvásárlás nem volt egyszerű feladat. Kis családomnak egy sima oda vissza. A Muternek oda ugyanarra a járatra, de visszafelé decemberre és a pót-nagymamának, Marika néninek, aki anyut helyettesíti, a mi visszautunkra az ide út, majd december végén a visszaút. Látszólag minden okén ment, de az idők folyamán kaptam emileket, hogy ez, meg az megváltozott, de különösebben nem figyeltem...
Júni 11-re szólt az oda útra a jegyünk, ezért már 7-én vasárnap becsomagoltunk mindent, hogy az indulás napján már ne kelljen sokat csinálnunk. Azért biztos, ami biztos, a késői, délután 7:30-as repcsire vettem a jegyeket. Az árakról inkább nem szólok semmit, 1500 dodó felett voltak. Hallottam olyan legendákat, hogy az árak változnak rendelési naptól függően, meg hogy melyik irányból, illetve melyik városból veszed, meg ilyeneket. Hát, direkt kipróbáltam, megkértem haverokat, hogy nézzenek ugyanarra a repcsire otthonról árakat, Pestről indulva oda-vissza. Forintra egyformák, szóval én nem látom bizonyítottnak ezt az eltérő díjazást... Számítógépet természetesen vittem, nem mintha nagyon dolgozni akartam volna, viszont töltöttem le mesefilmeket, jó lesz majd a kicsiknek. Végre elérkezett a várva-várt nap, a szomszéd néni jött át kivinni minket a reptérre. Természetesen kis idegeskedés az indulás körül, a három gyereket nem volt egyszerű összeterelni, plusz a csomagokat is be kellett szuszakolni a kocsiba. Az autóval mindenesetre meg vagyok elégedve, heten ültünk be, plusz a csomagok is befértek.

Nem ez, de pont ilyenünk van... Honday Odyssey, tudtommal otthon nem lehet ilyet kapni, ha igen, akkor tuti nem ez a neve.

A reptéren a becsekkolás simán ment. Ahogy közeledtünk a biztonsági kapu felé, egy alkalmazott észrevette a gyerekeket, és egyből egy rövid, családi sor felé terelt minket. Ilyen gyorsan még sosem végeztem az egésszel. Bent már nem volt ennyire egyszerű a helyzet, mert a gyerekek persze elkezdtek nagyon élni, nyilván egyből etetni kellett őket, akkor természetesen mindenki maszatos lett, satöbbi, satöbbi... Bár a gyerekek miatt az első csoportban szállhattunk volna be, azért mi maratunk utoljára. Ahogy elhelyezkedtünk, már kezdődtek is a bonyodalmak. Az ikrek sehogy sem akartak egy helyben maradni, nem volt jó se nagymami se egyik szülő, nosza amint lehetett elő a számítógépet és jöhet a mese. Vagy másfél órán keresztül nézték Bogyó és Babóca történeteit, de aludni természetesen eszükbe sem jutott. Charlottei idő szerint lehetett már vagy este 11, amikor úgy döntöttünk, most már aztán alvás. Gép el, gyerekek vízszintesbe az ölünkben, simi-simi, de az eredmény lehangoló. Még csak nem is néztek ki álmosnak. Persze már hulla fáradtak voltak, ezért el is kezdődött a kínlódás. Ha az egyik netán elaludt, tuti, hogy a másik felébresztette. Nem volt jó apa, át a nagyihoz, 2 perc múlva vissza... Gondolom a körülöttünk utazók meglehetősen utáltak minket, szerencsére nem nagyon mutatták, sőt egy néni még helyet is cserélt a muterrel, hátha jobb lesz tőle. Nem lett... Nem részletezném tovább a kínlódásokat, de a végeredményként a felnőttek egy szemhunyásnyit nem aludtak.

Végre kicsit alaludtak...

Szerencsére Aiyikám ennél már nagyobb, ő megnézett vagy 3 filmet, utána viszont rendesen aludt. Megváltás volt Németországban elhagyni a fedélzetet. (Utólag persze hasznosnak bizonyult a kínlódás, legalább is részemre, mert otthon "rendes" időben feküdtem le, így másnapra lényegében át is álltam az idővel.) Szerencsére az út Budapestig már könnyebb volt, Ferihegyen simán ment minden. Na itt jött az első meglepetés. A sógor és Omer jöttek ki két autóval. Nem gondoltam volna, hogy ami itt simán belefért egy autóba, azt otthon alig tudtuk bevarázsolni kettőbe. Pedig az egyik egy CRV, ami nem éppen kisautó...
Állati jó volt, hogy nem kellett vezetnem, így a befelé úton tudtam nézelődni. Érdekes módon most kicsit csalódtam a látványban. Budapest, legjobb város, szinte csak szép emlékeim vannak, de most valahogy olyan kopottnak, lepusztultnak nézett ki. Hallani sem akarok arról, hogy igénytelenség, vagy hogy mi ilyenek, meg olyanok vagyunk. Szerintem egyszerűen az anyagi lehetőségekről van szó. Itt akármerre mész, mindenhol ápolt pázsitok, az autópályákon a leágazásoknál virágágyások, a belváros tiszta és még sorolhatnám. Otthon ezekre a dolgokra láthatóan nincs pénz. Már a reptér épületéből kilépve is egy nagy adag gaz fogadja az arra járót. Négy éve valahogy nem volt ilyen érzésem.
A reptérről egyenesen Csilla egyik unokatesójához mentünk, ahol már összejött a család.

Rokonok és a magyaros kaja

Mondhatom, hogy a Világ minden tájáról érkeztek, mert az izraeli rokonok is hazajöttek erre a hétvégére. Jó nagy banzáj volt, de a Muter természetesen már nagyon haza akart menni, szépen le is lépett. Este felé mi is elindultunk Gödre a sógorékhoz egy kölcsön autóval. 4 éve nem vezettem manuális váltós járgányt, meg is kellett szoknom, eleinte érdekesen mentek a váltások. A kiscsajok lefektetése itt már sokkal könnyebben ment, Aiyikámmal meg semmi gondunk nem akadt, úgy elvolt az unokatesókkal, hogy szinte nem is találkoztunk vele napközben. Estére meg jól elfáradt, ment is aludni magától.
Szombaton délelőtt elmentünk lovagolni a gyerekekkel,

Hiába no, igazi ősmagyar tehetség! Életében először ült igazi lovon.

Kicsik addig a kutyákkal foglalatoskodtak. Nem vagyok biztos benne, hogy a kutyák szerették...

aztán sok minden nem történt, igazi családi nap volt, Csilla elment a rokonokkal traccsolni meg bulizni, én maradtam az gyerekekkel Gödön. Talán csak annyi, hogy itt Charlotteban nem találtam vérehulló fecskefüvet, pedig állítólag őshonos. Gödön viszont volt dögivel, ezért megkezdtem a szemölcseim kezelését. Szinte minden nap tudtam kenni, így mire visszaértünk, már le is esett az egyik. Másnapra megbeszéltem egy motorozást Omerrel. Barátnőjétől kaptam kölcsönbe egy GSX-R 600-ast. Harapós kis jószág, mégis sokkal jobban ment a motorozás, mint az autóvezetés, pedig ugyanolyan rég motoroztam utoljára, mint vezettem manuális váltós autót. A Nap hét ágra sütött, pedig rossz időt jósoltak. Miután motoros ruhát nem sikerült szerezni, ezért rövidben mentem. Hiba volt. Szlovákiában (jó dolog ez a Schengen, kutya nem kérte a papírokat a határon, akkor még nem kezdődött meg a menekültesdi...) megálltunk harapni valamit. 10 percen belül olyan vihar kerekedett, amilyet évek óta nem láttam, pedig hidd el, errefelé Charlotteban nagyon tud esni. Szerencsére nem tartott sokáig, és az út is gyorsan felszáradt, de a levegő lehűlt rendesen, nem győztem hogy bújni a szélvédő mögé egy kis védettségért. Esztergomnál mentünk vissza, majd Visegrádnál át a hegyen. Isteni néhány órát töltöttünk a motorokon.

Csöpörög...

...szerencsére hamar felszáradt.

Hétfőn első dolgunk volt bemenni a városba a gyerekek állampolgárságát elkezdeni intézni. Na ez az, ahol Magyarország fényévekkel drágább, mint az USA. Kicsit mondjuk nem is értem miért van ez így? Bementünk a fordító irodába. Összesen egy helyen lehet fordíttatni? Nem csoda, hogy hihetetlen összeg egy-egy oldal papírra vetése. Egy anyakönyvi kivonatot lefordítani nem nagy varázslat, mégis, a két lapért sürgősségi felárral 40000 jó Magyar forintot kellett leperkálni, ez mondjuk 150 dollár. Nem sokkal a visszaérkezésünk után kellett egy iratot fordíttatnom, Neten este megrendeltem, reggelre meg is kaptam a fordítást, és 25 dollárba fájt, két lap esetén 50 lenne és nem 5 nap átfutással... Ha nyomtatva kértem volna, akkor 50 dodó laponként, ekkor már közjegyzővel ellenjegyezve jönne.  Az otthoni megoldás kicsit rablógazdálkodásnak tűnik, főleg az otthoni fizetésekhez viszonyítva.
A következő komolyabb esemény Dunaalmás. Kölcsönkaptuk a már említett CRV-t, és bár ez "csak" 5 személyes, beült az egész csapat, plusz a Muter és megindultunk. Mit mondjak, állati jó volt.

Aiyi útközben öregasszonyost játszik

Lily imád zöldben feküdni

A ribizli a bokorról a legjobb :-)

Nyilván kisebbek a távolságok odahaza, mint itt, de nem rossz érzés, hogy GPS-t még csak vinni sem kell magammal, mert még a fűszálak is visszaköszönnek út közben. Az anyagiak hiánya mondjuk itt is megmutatkozott. Az utak állapota otthon elég rettenet az itteniekhez képest. Itt, ha kicsit összetöredezik a felület, már kapja is az új burkolatot az út. Otthon még javítgatást sem igazán láttam. És ebben az a legnagyobb gáz, hogy ez egyre csak rosszabb lesz, aztán ha már nem lehet tovább halasztani a felújításokat, akkor végtelen mennyiségű felületet kell javítani. Kilátástalan... Dunaalmás nekem kicsit olyan, mint a Kerek Asztal lovagjainak Camelot. Most minden esetre nem csak én, hanem a gyerekek is élvezhették az ottlétet. Megérkezés után egyből irány a kert és a ribizlibokor. Hihetetlenül szerették a ribizlit a bokrokról enni. Hanyatt fekvés a fűben, szaladgálás, este alig lehetett becipelni őket a házba. Sok mindent másnap sem csináltunk, kis takarítás, előkészítendő a lagzit, aztán a lagzi miatt már indulni is kellett hazafelé.
A házasságkötésről nem tudok sokat írni, összejött a család meg néhány barát, templom, aztán gyakorlatilag amint beszélni kezdett a pap bácsi, már indulnom is kellett kifelé, mert Kornélia úgy döntött ő inkább mászkálni és beszélgetni akart. Természetesen nem hagyta abba, maradt az ajtó. Kisvártatva Csilla is megjelent Lilyvel... Hiába, mégiscsak ikrek... Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, majd megjelent az ifjú, újra összeadott pár. Fotózás, dumcsi, majd irány vissza Dunaalmás. Hát, azt kell mondjam ritka jól sikerült egy összeröffenés lett belőle.

Megérkezés után nem sokkal nekiálltam bográcsozni, miközben Bencéék kihordták a már korábban levitt hideg kaját. Nekem kényelmesen alakult a dolgom, mert a tűzrakással, meg tüzeléssel nem kellett foglalkoznom, rátestáltam a feladatot az unokaöcsémre, aki mesterien látta el a feladatát. Benci nem vitte túlzásba a vendégek meghívását, én viszont orv módon szóltam pár régi bicós havernak, akikkel együtt áztunk-fáztunk hosszú kilométereken keresztül. Utólag jó húzásnak bizonyult, állati jókat dumáltunk, ráadásul Zsolti készített pár elég jó felvételt. Másnap jött aztán egy kellemes meglepetés. Apu egyik unokatesója Kanadában él, és történetesen épp otthon volt ebben az időben. Ők is négyen vannak testvérek, mint mi, és mind a négyen eljöttek meglátogatni. Komolyan meghatódtam, pedig nem szokásom. Ment is a fotózás nagyüzemben :-).

Össz-családi kép

Az ilyen nagy családi eseményekben az a jó, hogy mindig van kire passzolni a gyerekeket. Épp nagynéném szórakoztatja az ikreket

Sajnos Dunaalmásra több idő nem jutott, pedig nagyon jól éreztük magunkat. Panaszra persze nincs okom, mert indultunk a következő célpontra, Hajdúszoboszlóra. Ide alapvetően Csilla családjával mentünk, bár végül az ünnepelt kivételével szűk családom is lejött. Megérkezés után irány a strand. Ezt nagyon jól tettük, mert a hátralevő időben nem volt olyan az időjárás, ami a nyitott részbe kiengedett volna minket... A strandon jött az otthon tartózkodásunk egyik fénypontja: lángos és hekk! Isteni! Biztos vagyok benne, hogy ti otthoniak nem is tudjátok ez mennyire jó kaja! :-). Második estére itt is bográcsozást terveztünk, nagy szerencsénk volt az időjárással, épp annyira volt csak rossz idő, hogy azért főzni még jól lehetett. Szabi szerencsére itt is "magára vállalta" a tűzmester szerepét, nekem csak az alkatrészeket kellett a bográcsba dobálni. Állítólag ehető lett a kaja, nekem viszont sikerült kicsit bepálinkázom, ezért amikor elmentem segíteni a kicsiket lerakni, én szépen ott is maradtam velük és csak másnap reggel ébredtem fel...
Nekem jutott még egy motorozás, majd zárásként elmentünk a srácokkal a Pilisbe bicajozni. A tempó természetesen öregurasra sikerült, de legalább az időjárás kedvezett. Időre kellett volna visszaérnem, szerencsére Csilla hívott, hogy a barátnőjével jól vásárolgatnak, meg kajálnak, így maradt még egy kis időm, felmentünk Csabihoz.

Kőrókák - a kemény mag

Aztán már csak a hazaút maradt. Németországban az átszállásnál volt egy kis kalamajka. Több jegyet adtak el, mint amennyi férőhely volt a repcsin, és mindenki meg is érkezett, emiatt aztán át kellett rendezniük az utasok elosztását, fel is ajánlották, hogy aki egy másik géppel megy Miamin keresztül, annak visszatérítenek 400 dollárt. Beszéltünk róla, hogy esetleg költségcsökkentésként bevállalom a kerülőt, de szerencsére erre nem került sor. Ekkor már a pótnagyi jött velünk, örülök, hogy nem kellett már az elején a nyakába varrni a 2 gyereket. Nagyon féltünk a repcsi úttól, hogy a reggeli indulás miatt az ikrekkel majd nem lehet bírni. Ehelyett az történt, hogy miután felszálltunk az ide tartó járatra, szépen megszokták a helyzetet, és mire délután álmosak lettek, simán el is tudtak aludni. Németországban egyébként az átszállás sem volt valami zökkenőmentes. Értem én, hogy biztonság, meg előírás, de több helyen már szinte egzecíroztatásnak éreztem az eljárást, nem pedig a biztonság növelésének. Arról nem is beszélve, hogy miután elindultunk beszállni, nem a szokásos ajtóból a repcsibe rendszer jött, hanem séta le egy buszhoz, 10 perc várakozás, 5 perc busz út, majd lépcsőzés a repcsibe, volt is ájulás... Monnyuk ilyen jegyárak mellett kicsit komolyabb szolgáltatással is előrukkolhattak volna. Itt persze tanultam is. Induláskor nem voltam elég következetes és több kézicsomagunk volt, mint ahány felnőtt. Ez rettenetesen megnehezítette a dolgunkat, többet ilyen tuti nem fordul elő. Az viszont okos dolog, hogy nem egyből visszaérkezés után másnap, hanem "kirámolós" nap után mentünk vissza dolgozni. Reményeink szerint ezt az utazást 2 évente megismételjük.

Iskola - folyóírás/olvasás

Korábban már okoskodtam az amerikai írás-oktatásról, most megint előkerült a téma. Aiyival természetesen tanulunk a nyári szünet alatt is, mert sajnos lemaradtunk és próbáljuk menteni a menthetőt, ez az a rész, ahol jól jött, hogy összetörtem magam :-). Van egy második osztályra előkészítő könyv, ebben pedig folyóírás oktatását segítő rész. Érdekes módon itt nem "folyóírásnak", hanem "cursive"-nek hívják, ami nem éppen tükörfordítása a kézírásnak, de szinonimája a "longhand, script, joined-up writing, joint writing, running writing, vagy handwriting" (hosszúkéz, írás, felülkötött írás, kötött írás, futó írás és végül kézírás) kifejezéseknek. Nos, ahogy először ránéztem a példákra, egyből világossá vált, hogy miért olyan nehéz olvasni az amerikai kézírást. Ez egy egyszerűsített kalligrafikus írás akar lenni, kicsit így is túlcicomázott betűkkel, amik nem igazán nevezhetőek modernnek. Ráadásul a Wikipédiát böngészve kiderül, hogy az amerikai pedagógusok nincsenek felkészítve a folyóírás oktatására. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy általában miért lesz nehezen olvasható az itteni kézírás. Bár nem vagyok szakértő, nem hinném, hogy okos ötlet elve jobbra dőlt írást oktatni. Mi lesz azokkal, akiknek balra dőlő írás lenne a sajátja? Mi van a balkezesekkel?* Ráadásul amint az majd a mellékelt képeken látható a minta döntött, nem kicsit, nagyon... Nem csigázom tovább a nagyérdeműt, jöjjenek a példák. Illetve legyen inkább találós kérdés, bár mondjuk most tisztán látszik, hogy nem sörnyitó lesz a megfejtés...

Az egyik kedvencem:

Nem akarlak félrevezetni, de ez leginkább a "nagy Y"-ra hasonlít...

Kíváncsi vagyok, sikerül-e kitalálni, hogy ez milyen betű? Majd később látni fogod, hogy minden betű "eleje" olyan, hogy a másik betű "vége" tudjon kapcsolódni. Ennek mondjuk van értelme, de a képen egy nagybetű látható, ebben az esetben a bevezető kapcsolóvonalnak nem sok jelentősége van, csak bonyolítja a dolgokat és kuszább lesz az íráskép.

13?

Ha nem tudnám, hogy ez egy nagybetű, akkor simán tizenháromnak nézném...

Itt nem tüntettem el a kisbetűt, szóval ezt nem nehéz kitalálni, de látszik, ha valaki a nagy S-t abból a kis kunkorból köti a következő betűhöz, akkor jobban hasonlít egy gyerekfirkához, mint egy betűhöz. A kis s pedig a kézírás-felismerő szoftverek rémálma...

Ehhez inkább nem írok semmit...

Ez az izé még csak nem is hasonlít a nyomtatott változathoz. Tök fölöslegesen van túlcirkalmazva és még így "szépen nyomtatva" is jobban hasonlít egy gyerekfirkára, mint egy betűre...

Na ez mi?...

Aki ezt felismeri, annak küldök egy hűtőmágnest!

A következőnél a kisbetű néz ki rettenetesen:

Használatban:

Azt egyelőre nem tudjuk, hogy Aiyi iskolájában tanítanak-e kézírást, ha igen, beszámolok...

Még egy suli témát akarok elővenni, bár már korábban is volt róla szó, ez pedig az olvasás oktatása. Nagyon szimpatikusan indult a "sight word"-ök tanulása, ami úgy tűnt jelentősen megkönnyíti az olvasás elsajátítását. Itt ugye az a probléma, hogy a leírás rettenetes. Az angol nyelv nagyon egyszerű (jó, jó, tudom, de hallgass végig...), legalább is alapfokon megtanulni sokkal egyszerűbb, mint a magyart. Van pár szabály, aztán egymás mögé dobálod a szavakat és már tudsz is kommunikálni. Magyarul ugye ez nem működik, ott van az a rengeteg zavart keltő rag, meg toldalék, meg a haverjaik... Borzalom. De ha egyszer ezeket megtanultad, akkor leírni már sokkal egyszerűbb. Amit hallasz, azt az ábécé segítségével lejegyzed és kész. Pont olyan, mint a japánban a Hiragana és a Katakana: ha egyszer megtanultad a jeleket, akkor tudsz olvasni. Az angol ezzel szemben szörnyű. A kisgyerekeknek ugye mondókákat tanítanak a szülők, énekelgetik az "éjbíszídí" kezdetű dalocskát, nézik a Sesame Streetet, és naivan azt hiszik milyen egyszerű lesz megtanulni olvasni. Aztán jönnek a meglepetések: "c, like cat". Persze, ez így leírva jól néz ki, meg ha magyarul olvasod akkor rendben is van, de a gyerek elég értetlenül néz, amikor kijelented neki: "szí, lájk ket"... Ha "szí", akkor miért nem inkább "Szeszil"? Vagy valami más "sz" betűs szó? Nehéz összekapcsolni a dolgokat. Ráadásul az egyik betű az egyik esetben azt mondja "áj", a másikban "i". Na erre jön ez a szóképes olvasás. Klafa. Hetente 5 szót kellett a gyerek fejébe beleverni. Nem is sikerült, főleg eleinte. És akkor még az igazi probléma fel sem tűnt! Mert ugye megtanulja, hogy a "sun" szót "szan"-nak kell kiolvasni, és érti a jelentését is. Igen ám, de ha a szó végére kerül még két betű, mondjuk "ny", akkor már azzal nem tud mit kezdeni, mert ilyen szót nem tanult meg kiolvasni. Vagyis nem tud új szavakat kiolvasni, csak az ismerteket. Pontosan olyan, mint a japánban a Kanji. Állítólag 3000 Kanjival már egész jól el lehet boldogulni, de van vagy 30000... Ráadásul ez az angolra már csak azért sem lenne használható, mert az angol nyelv sokkal gyorsabban változik, fejlődik, tehát az ilyen szóképekkel lehetetlen lenne követni a változásokat. És tényleg, a gyerek állatira kínlódik az olvasással, de szerencsére ez már csak a múlté! Csilla beszélgetett Aiyi egyik osztálytársának az anyukájával, aki ajánlott egy könyvet, amivel meg lehet tanítani a gyerekeket olvasni. Mert ugye a gond nem a gyerekkel van, hanem a hülye felnőttel, aki nem tudja hogyan kell tanítani... Mentségünkre legyen mondva, hogy a tanítás végül mégiscsak egy szakma, amit a művelői évekig tanulnak. Nekem viszont sürgősen meg kell oldani egy problémát és itt mindenki eléggé magára hagyatkozik, kellett valami segédlet. Szóval a könyv zseniális. Kb 15 oldal bevezetéssel kezdődik, amiben elmagyarázzák a könyv működését, miként kell használni. Ez eddig szinte kézenfekvő, a nagy gondolat a módszertan szöveges utasításokba foglalásában rejlik. Én ugyanis nem tudnám, hogy mit kell mondani a kölöknek, hogy megértse a dolgokat. Itt viszont szóról-szóra a kezembe kaptam, hogy hova kell mutatni a könyvben, mit kell mondanom, hogy kell dicsérni, mikor kell leszidni vagy szólni neki, ha valamit rosszul csinál, stb. A tanulás nem betűkkel kezdődik, hanem hangokkal, amik picit másként néznek ki, mint a betűk, de azért hasonlítanak. Például az "e" betűt, ha "í"-nek kell ejteni, akkor van fölötte egy fekvő vonal. Ez segíti rávezetni a gyereket, hogy mikor hogyan kell kiejteni az adott betűt. Ma jutottunk el a hetvenedik leckéhez, és már egész jól el tud olvasni a szintjének megfelelő szövegeket. Ráadásul ma magától elolvasta a "fascinating", "interesting", "constellation" szavakat. Később aztán, amikor már nagyjából az összes hangot ismeri, akkor szép lassan bevezeti, hogy vannak ám betűk, amik többféle hangod tudnak kiadni. De miután a gyerek már találkozott ezekkel a hangokkal, illetve a kicsit módosított leírásukkal, ezért remélhetőleg az átállás a "betűkre" zökkenőmentes lesz. A könyvbeli hangokat elnézegetve nem is érti az ember, hogy az Angol ábc-ben miért nincs több jel? Az "oo"-t mindig "u"-nak ejtik, a "th" a számunkra kiejthetetlen "f" hangot jelöli, stb. Ezekre simán lehetne egy-egy saját jel... Ez a vonalkázás abban is segít, hogy most már el lehet neki magyarázni, hogy a "vonalas" hangok hosszúak, míg a vonaltalanok rövidek, és máris lehet magyarázni, hogy ha a szó végén "e" betű van, akkor azt nem ejtjük és az előtte lévő magánhangzónak a hosszú hangját kell használni (mad, made).
Pár kép a könyvből:

Ezt a bejegyzést részben azért írtam, mert az USÁval kapcsolatban olvastam pár blog bejegyzést, cikket, amik mindig úgy jöttek le, mintha az egész országra igaz lenne. Nos ilyesmit elég nehéz leírni, mert annyira nagy a változatosság, olyan nagy különbségek vannak az iskolák között, hogy szerintem képtelenség reális, átfogó képet adni az itteni iskolákról. Éppen ezért, ha lehet, itt még nagyobb jelentősége van annak, hogy a gyerek melyik iskolában kezdi meg a tanulmányait. Hogy ellent mondjak magamnak, egy dolog azonban mindenhol igaz, az iskolabusz egy állati jó találmány! Biztonságosnak mondható és nagyon megkönnyíti a szülők dolgát. Azon kevés intézmény közé tartozik, amire az USA közpénzből hajlandó áldozni...

Részlet a könyvből, a kisbetűk némák

Megfejtések:

G, B, S s, Z z, I, R r



*Ez a balkezesség is megérne egy misét. Amerika ugye a politikailag korrekt ország, de a balkezesekkel nem foglalkozik senki. Például egyik számítógépes operációs rendszerbe sincs alapból beépítve balkezes egérmutató készlet, ezt mindig úgy kell összevadásznia az embernek...

Utóirat: Érdekes, hogy az angol és a magyar wikipédia oldal mennyire másként értékeli a grafológiát:

Angol
Magyar

Utózönge

A fejreállás maradékával még meg kellett küzdenem, várt rám egy kulcscsont-újraépítő műtét. Ha korábban azt a benyomást keltettem, hogy van még hova fejlődni az orvosi ellátásban, akkor ez most az ellenpélda lesz. Öt nap kórház után mentem haza és próbáltam magamhoz térni. Az ortopéd orvos a bentlakás alatt azt mondta, ő ugyan hozzá nem nyúl semmihez. A kórházat elhagyva kicsit furcsának tűnt ez az álláspont, ekkor láttam először a röntgen felvételt a vállamról.

Jelentkezzen, aki nem látja a törést...

Szerintem nem kell képzett váll-specialistának lenni, hogy az ember észrevegye, ez márpedig nem fog csak úgy összeforrni. Két helyre kellett visszamennem felülvizsgálatra, az egyik a tüdőmmel, a másik a vállammal. A tüdős így utólag teljesen fölösleges volt, a doktornéni meghallgatta a légzésemet fonendoszkóppal, és kijelentette, hogy minden rendben. Hááát, ennyit én is tudtam, mert a belégzett kapacitás megnövekedése tisztán utalt a tüdő állapotának javulására. Mindez még 17-én pénteken történt, a váll-specialistához hétfőn mentünk. Itt természetesen komolyabb vizsgálatnak vetettek alá, három szögből röntgen felvétel. Remélem, hogy ma már sokkal kisebb adag sugárzás éri a pácienst mint régen, mert itt annyit röntgeneznek, amennyit csak lehet. A felvétel természetesen digitális érzékelőre kerül, ami valami vezeték-nélküli megoldással azonnal átküldi a számítógépes hálózatba a képet. Mire visszaértem a vizsgálóba, Dr. H, a doki már ott várt, ő volt bent a hétvégén is, amikor bementünk a balesetire. 

A vizsgáló fala tele van aggatva sportolók fotójával

Betöltötte a képeket a böngészőben, és jó egy tized másodperc gondolkodás után kijelentette, hogy ezt bizony műteni kell, de azért szól a rangidős orvosnak, hogy ő is nézze meg. Megkérdeztem, miért nem műtött korábban, mert a kép alapján elég egyértelmű a diagnózis. Elmagyarázta, a törést nem létfontosságú helyretenni és az egyéb körülmények viszont megakadályozták a műtétben. Összeesett tüdővel egyszerűen nem lehet altatni, túlságosan veszélyes, még így is megkeresték a másik dokit, akinek jóvá kellett hagynia az altatást. A rangidős doki, Dr. D is rápillantott a képre és már kezdte is magyarázni miként fogják végezni a műtétet, miket kell csinálni előtte stb, majd leléptek. Kifelé menet a kezembe nyomtak egy névjegykártyát és ennyiben maradtunk. Nem egészen értettem miként fogom megtudni az időpontot, de hát ők a profik, majd kiderül.Hazafelé a kocsiban megnéztem a kártyát, két név is van rajta az egyik a "scheduler"-é, aki az időbeosztást egyezteti. Gyorsan fel is hívtam hazaérkezés után és kiválasztottam a lehetséges korábbi  időpontot, csütörtök reggelt. Addig még volt három napom a hétfővel együtt, ezalatt nem sok teendőm akadt. Már az ütemező néni elmondta, hogy körülbelül mire kell számítani, mikortól nem lehet enni és ilyenek. Csak a pontos időpontot nem tudta megadni, mert azt a műtét előtti napon fixálják, de jelezte, nagy valószínűséggel reggel hatra kell bemenni... Ennek nem örültem, amúgy sem vagyok egy koránkelő, de ebben az időszakban nem is aludtam jól, általában reggelre fáradtam el annyira, hogy egy-két órára elnyomjon az álom. Szerencsére már kedden kiderült a fenyegetés alaptalan volt, csak 7:30-ra kellett menni. Még ugyanezen a napon felhívott valaki az egynapos sebészetről, itt megint szembetaláltam magam a "biznisz" érzéssel. A fickó ugyanis a műtét utáni időszakra készített fel. Fogok kapni egy kar-felkötő rendszert, mondta, ezt kell viselnem az első vizitig, csak fürdéshez szabad eltávolítani. A másik, hogy jegelni kell a műtött részt, ezért el akart adni egy hűtő rendszert 150 dollárért... Erről természetesen lemondtam, kicsit soknak tűnt, már máskor is jegeltünk sikerrel, szóval ezt inkább lepasszoltam.

Én ugyan nem vagyok ilyen csinos, de ugyanilyenben van a karom...

Szerda este még körbeborotváltam azt a részt, amit műteni fognak, nehogy a szőrt ragasszák le, aztán éjfélig még jó sok teát ittam, mert utána már semmit nem szabadott fogyasztani. Reggel Csillával szépen bementünk az egynapos műtőbe, természetesen formaságokkal kellett kezdeni, de nem volt sok tennivaló, itt már jól működött a számítástechnika, tulajdonképp csak azonosítani kellett magamat. Utána leültünk a váróban, olyan hideg volt, majd megfagytam, Csilla rutinosan vitt magával pulcsit. Nem kellett sokat várni, jött a figura a karfelkötővel, szépen megmutatta miként lehet beállítani aztán el. Szinte vissza sem ültem, amikor megjelent egy ápolónéni, aki bevitt egy előkészítő szobába, Csilla nem jöhetett egyből. Vetkőzés, szokásos gúnya felöltése, ahány néni jött be, annyiszor kérdezték meg a nevemet, születési időpontomat. Az egyik néni hozott egy szép, fehér harisnyát, ez a vérrög-képződést hivatott megakadályozni, szerencsére eddigre már Csilla is bejöhetett, egy kézzel necces lett volna a művelet. Nyugi, ez nem nylon harisnya, hanem úgynevezett kompressziós zokni, sportolók rendszeresen használnak valami hasonlót, csak rövidebbet.

Kicsit szexi, nem?

Az infúzió bekötése sem maradhatott el, hát, eddig ez volt a legbénább néni az USÁ-ban, nem sikerült a kézfejen eltalálnia a vénát, ezért kicsit össze-vissza szurkált, nem volt éppen kellemes érzés, pedig büszkén kijelentette, sikerült megmentenie a szúrást... Szerencsére ezzel lényegében előkészítettek. Bejött Dr H, kicsit beszéltünk, bejelölte melyik vállamat kell műteni, egy szép X-et tett rá filctollal. Lelkünkre kötötte, hogy jegelni kell a műtét után. Aztán jött az altatóorvos, vele is váltottunk pár szót, ő is megemlítette a jegelést, végezetül Dr D is benézett, ő még utcai ruhában. Én általában szeretek poénkodni, de Csilla állandóan rám szól, hogy jaj, maradjak már, nem értik rendesen a csodás kiejtésünket, ráadásul a munkájukkal vannak elfoglalva. Nos természetesen ő mindig mindenkinek beszól, Dr Dnek is mondott valami kedveset, hogy remélhetőleg nem ez lesz az első műtéte. Szerencsére elég jól vette az adást, aztán elmagyarázta mit fognak csinálni:
- Tudod, ez pont olyan, mint amikor te otthon a garázsban barkácsolsz: lukat fúrunk, ráteszünk egy lemezt, aztán csavarozunk. Nagyon szeretjük csinálni!
Ez némiképp megnyugtatott :-). Miután az orvosik ki, újabb nővér be, aki belém nyomott valami nyugtatót, ami elvileg csak ellazít. Rám jó hatással vannak a drogok, arra még emlékszem amint kitoltak a váróból, de aztán a következő kép már a lábadozóban. Mint Csilla később említette, Dr D a műtét végén kijött hozzá, elmesélte miként ment a műtét és még váltottak pár szót.

Az eredmény...

Lábadozóban...

Hááááát, általában jól bírom a gyűrődést, de most, mintha Mike Tysonnal találkoztam volna egy sötét sikátorban. Az altatás miatt intubáltak, ezért kicsit fájt a torkom, nehéz volt nyelni, de legalább pisilnem kellett. Nosza irány a kló, természetesen nem sikerült, és iszonyat kábának éreztem magam, vissza, feküdni még kicsit. Csilla elment valamit elintézni, én addig jót aludtam, meg ittam teát, aztán sikerült teljesítenem a hazaindulás feltételét, kiszedték a kanült, jött a szokásos tolókocsi és már indulhattunk is. A tolókocsi ebben az esetben kifejezetten jótétnek bizonyult, sokkal hosszabb lett volna a kocsiig az út gyalog...
Egy héttel későbbre foglaltam le az első felülvizsgálatot, természetesen Csilla vitt el, itt találkoztunk ezzel a szimpatikus fiatalemberrel.

A fiatalember kedvesen beszélgetett a sheriffel

Bejelentkezés után nem sokkal jött a nővérke, kedvesen mosolygott, még emlékezett az első alkalomról. Betessékelt egy vizsgálószobába és eltávolította a műtét utáni kötést. Úgy hiszem sikerült eddigi leghosszabb metszését összehoznom a testemen... Miután az idegek lefelé irányban mennek a bőr alatt a vállnál, ezért közvetlenül a heg alatt nem sok mindent érzek, így a tapaszok leszedése nem okozott különösebb fájdalmat. Persze kellett néhány fotót készíteni, a nővérke jókat mulatott rajtunk. Újabb röntgen felvétel után egy nagyon fiatal dokinéni jött be, váltottunk pár szót, kérdeztem, hogy ő is jelen volt-e a műtétnél? Azt felelte igen, ez megnyugtatóan hangzott, legalább első kézből vannak az információk. Nem csak a műtét van rendben, de azóta is jól alakulnak a dolgok, a lemez nem görbült el, minden a helyén van. Megbeszéltük, hogy egy hónap múlva kell visszamennem.

Szépen összefércelték

Nos, amint olvashattad, itt minden úgy ment mint a karikacsapás. Tényleg semmi okom nincs panaszra, és bár a jeges rendszernél éreztem valami biznisz szagot, itt az orvosok sokkal közvetlenebbek voltak, jutott idő pár szót váltani, érezhetően az volt a cél, hogy összerakjanak. Mondjuk elég jó híre van az Orthocarolina-nak, rengeteg sportoló páciensük van, a vizsgáló tele van a fotóikkal. A pólyára rá van írva a cég neve, a vizsgálat után mentünk Csillával vásárolni, itt megállított valaki, hogy "Ah, hozzájuk jársz? Ne izgulj, tökéletes lesz, ők a legjobbak!". Az az érdekes, hogy mielőtt leléptem volna otthonról, kellett csináltatnom egy köldöksérv műtétet a Vörösvári úton. Azt is ilyen egynapos sebészeten zavarták le, és hasonlóan profin ment minden, úgy látszik ez másként nem megy. A költségvetés azonban kicsit különböző lehet. A napokban megkaptam a számlát, hogy mennyi önrészt kell fizetnem. Az 5 nap kórház 27000 dollár, ennek a 10%-át kell becsengetnem, pontosabban 2600 dollárt. Ez kb. 7 450 000 forintnak felel meg. Úgy hiszem, ha otthon ilyen összegeket kapnának a kórházak, akkor az otthoni ellátás is rövid úton megváltozna és az orvosoknak eszébe nem jutna lelépni, illetve nyilván hazatelepülnének. Érdemes még egy pillantást vetni a számlára. Szépen részletesen lejegyezve minden, hogy milyen szolgáltatást, ki, mikor nyújtott. Nincs mellébeszélés, ez a része szerintem nagyon korrekt. És természetesen nincs olyan eset itt, mint nemrég otthon...

Ez nem a számla, hanem a biztosítótól egy magyarázólevél, hogy mi miért, mennyibe került

Little Sugar Creek Greenway, avagy epilógus a bicajos esethez

Rég óta gondolkodom, hogy kellene olyan bejegyzéseket írni, ami bemutatja Charlotteot, és próbáljak valami képet festeni az itteni életről, lehetőleg fotókkal illusztrálva. Miután elvesztettem a bicajomat, kénytelen voltam villamossal járni dolgozni. Ez azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy egy jó darabig nem sportoltam egy kicsit sem, ráadásul a villamosig is el kell jutni valahogy, ez természetesen kocsival történt, én meg utálok városban vezetni. Szóval miután kicsit lecsengett az eset, megpedzettem a pénzügyminiszternek, hogy ha vennék egy másik, olcsó bicajt, akkor kb fél év alatt visszahozná az árát, ráadásul a sportolásom is meg lenne oldva.

Rehabilitáció folyamatban

Másra ugyanis nem igazán jut időm, a piszok kis rabszolgahajcsárok nem engedélyezik... Egy szó mint száz, a jóváhagyás rákerült a kérvényre, kinéztem egy bicajt, aztán még februárban elmentem megvenni. Nem kell semmi nagy durranásra gondolni, egy régi Trek, használható állapotban, talán kicsit túl csilli-villi is, egy közlekedési bicaj akkor jó, ha kicsit szakadtnak néz ki, hátha kevesebben akarják ellopni. Persze vettem egy kasa láncot is, közepes minőségű Kryptonite. Egy héttel később, vasárnap aztán beállítottam a bicajt, ekkor ért az első meglepetés, mentem 3 kört, összesen vagy 10 kilit, lett is tőle olyan izomlázam, amilyet már rég tapasztaltam... Az időjárás nem kedvezett, ezért az első munkába menetre csak egy héttel később pénteken került sor. Hogy kerüljem az atrocitásokat az autós kollégákkal, kinéztem egy csendesebb útvonalat, aminek egy része a címben jelzett Little Sugar Creek Greenwayen (LSCG) vezet keresztül.

A rendszerváltás után otthon az út menti nyomós-kutakat leszerelték. Itt szerencsére rengeteg ilyen kúttal találkozni.

A LSCG építésének története 1968-ig nyúlik vissza, ekkor javasolta először egy Jerry Turtle nevű fickó, hogy a San Antonio Riverwalk mintájára építsenek egy városi sétautat. Amerikában is tudnak lassan történni az események, a következő lépés 1974-ben történt, ekkor kezdték tanulmányozni, hogy mennyire lehetne, egy úgynevezett "zöld utat" kiépíteni. Újabb 6 év elteltével, 1980-ban készült el az első terv, 20 kisebb patakot magába foglalva. Ha eddig úgy tűnt, hogy tréfát akarok űzni a tempóból, akkor igazad van, de itt jön egy olyan lépés, amire érdemes felfigyelni. A végső tanulmány egy egyetemi hallgató diplomamunkáján alapult, ami 1990-re datálódik. Azért el kellett telnie még pár évnek, mire valami megmozdult. A város azonban növekedésnek indult, ezért a zöld-területek konzerválása egyre fontosabbá vált, 2000-ben hagyták jóvá a végül megvalósításra került, 10 éves növekedési tervet. Szerintem nagyon jó döntést hoztak az út kiépítésével. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy otthoni "tan-ösvényt" - már, ha tudod mi az. Amellett, hogy nagyon szépen megőrzi a természetet, és kellemesen ötvözi a városi képet a zöldövezettel, rengeteg felvilágosítást is ad az adott környezetről.

Kutyásoknak

Annyi más nagyvárossal ellentétben Charlotte nem terngerparton, nagy folyó vagy éppen tó partján terül el, a vízellátás kicsi patakokra illetve forrásokra épül, a Little Sugar Creek (LSC) valószínűleg a legfontosabb. A neve minden bizonnyal a helyi, "Sugaree" indiánok nevéből származik. Az idők folyamán ahogy a terület elvárosiasodott, a vízhálózat egy részét elfedték, az LSC pedig Mecklenburg megye legszennyezettebb patakjává vált a 90 évek végére. A szennyvíz tisztítatlanul került a vízbe, így nem csoda, hogy a sok helyen betonlapokkal fedett patak teljesen tönkrement. 1998-ban törvény által tiltott lett a szennyvíz tisztítatlan leeresztése, ezzel megkezdve a LSC rehabilitását, ami végül a legdrágább helyreállítás lett Mecklenburg megyében. A Greenway kiépítése továbbra is folyamatban van, mondhatom, nekem a kedvenc városépítési projektem.

Az út mentén ilyen táblák vannak elhelyezve, amik a kiépítésről...

...és a különböző projektekről szólnak.

Reggeli csendélet

Jack kapitány. Érdemes megnézni, hogy mennyit változott a környezet, ugyanez a szobor egy korábbi képen.

Amiért tulajdonképp elkezdtem írni a cikket. Egy bicaj-szerelő állomás.

Budapest IIb

Kispánczélnak és Szabinak ajánlva

Budapesten jártunk, de természetesen mielőtt erről beszámolnék, történt valami, ami most meghatározza a napjaimat, így ezzel kezdek. Júni 29-én hétfőn érkeztünk haza, és okosan úgy szerveztük, hogy az keddi napon még ne kelljen dolgozni menni. Természetesen kirámmolással telt az idő, mindent befejeztünk, a tervek szerint haladtak a dolgaink. Szerda meló, csütörtök otthonról dolgozás, péntek pedig július negyedike miatt szabadnap. Kellemesen rövid hét, sose rosszabbat. Csütörtökön annyira jó idő volt, hogy pénteken mindenképp el kellett mennem bicajozni egy órácskát. Marikanéni van itthon az ikrekkel és Aiyival, és átjött a lánya meglátogatni, mert ő velünk érkezett otthonról, már rég nem találkoztak. Nosza beöltöztem biciklistának, és nem sokkal Csilla távozása után (ő ugyanis dolgozott), elindultam a ház körüli körre, ami kb. 4 km hosszú, van benne egy kis emelkedő, kanyarok, nagyon kellemes vonalvezetés, ha nincs idő messzire menni, akkor mindig itt szoktam karikázni. Alighogy nyeregbe szálltam elkezdett szemerkélni az eső. "Ó, ez semmi", gondoltam magamban, de a kör közepe felé már annyira szemetelt az eső, gondoltam nem fogok megázni, majd folytatom később. Egész lendületesen haladtam, így kanyarodtam rá az utcánkra, ami egy nagyon meredek, de rövid, úgy 70 m hosszú emelkedővel kezdődik. Még azon járt az eszem, hogy milyen jó erőben vagyok.

A következő kép amire emlékszem, hogy állok az út szélén, és nézek ki a fejemből, hogy ez a ház mi a fenét keres a Pilisben, valahogy nem illik oda! Az út rendben van, de ez a ház? Aztán lassan eljutott a tudatomig, hogy valaki angolul beszél hozzám, ami szintén nem egy pilisi tájszólás... Kezdett összeállni, hogy elestem, és biztos voltam benne, hogy először elájultam, és utána estem. Fölfelé? Másként nem is lehetne. Aztán az ember fogta a bicajomat és elindultunk hazafelé. Valahogy elmagyaráztam neki, hogy nem messze lakom. A bal karomat kissé nehezen tudtam mozgatni, ezért inkább a jobbal tartottam, viszont a lélegzetvétel sem ment valami könnyen. Általában esésnél baromira fáj, aztán hamar tompul, és pár perc alatt elmúlik az egész, csak a tompa, felületi sérülésekből adódó érzések maradnak. Na ez nem ilyen volt. Abban biztos voltam, hogy a kulcscsontom legalább 2 darabban van, de még valami kell legyen a légzés miatt. A fejem kicsit kótyagos volt, nem igazán ismertem fel semmit, szerencsére a házunkat igen. Az idegen letette a bicajomat, ezúton is köszi, és besegített a házba. Akkora már Ágnes megérkezett, így egyből értesítette Csillát és megbeszélték, hogy mi legyen. Valahogy lekerült a lábamról a bicós cipő és egy papucsban beültem Ági mögé a kocsijába. A kórházig nem sok elképzelésem volt merre járunk, bár minden ismerősnek tűnt, leginkább a karom tartásával voltam elfoglalva és hogy miként védjem magam a kanyarokban. Mire megérkeztünk már kezdett valamennyire tisztulni a kép, rájöttem merre járunk, a baleseti néhány utcával van a régi kecó mellett.
A kórházban egyáltalán nem az ER sorozatból ismert kép fogadott. Csend, nyugalom, amúgy déliesen lassan történik minden. Szerencsére Ágnes kicsit felrázta őket, bevittek egy váróba, hamar jött egy orvos. Természetesen röntgennel kezdtünk. Ehhez le kellett venni a mezemet. "Na jó, felejtsd el, azt a szoros izét biztos, hogy nem fogom levenni ezen a karon keresztül", gondoltam, és jeleztem, hogy vágják le. Talán egy végig cipzárosnak még lett volna esélye, de ennek a klafa, piros Pinarellónak semmi... Vérzett a szívem, amikor ollóval nekiesett az a hentes, de ez volt az egyetlen járható út. Ekkor már a fájdalmakkal egész jól álltam, csak nevetés közben fájt*, különösebben semmi, csak beszélni ne kelljen vagy megmozdulni. Jött is a feketeleves, a röntgenhez hanyatt kellett feküdni. Nem azt mondom, hogy egy Jack Bauer vagyok, de azért nem szoktam minden karcolás miatt pityeregni. Most azonban azt éreztem, hogy a bordáimat belülről drótkefével vakargatják, hát nyöszörögtem is rendesen mert a levegő még mindig nem jött, így üvölteni nem tudtam... Na erre aszondja a zasszitens: "Deep breath, hold!" (Mély levegő, bent tartani!) Köcce haver, még mélyet sem, nemhogy bent tartani... Valahogy két vinnyogás közt sikerült kicsit visszatartani a levegőt, szerencsémre meg voltak vele elégedve, a fájdalmak meg szép lassan kezdtek enyhülni, sőt, úgy gondoltam, talán soha többet nem kéne mocorogni... Egy dolog nagyon tetszett, a doki a térdemet is meg akarta sugározni, mondtam neki, hogy ott semmi érdemleges nincs a hiányzó bőrdarabon kívül, ezzel sikerült is lebeszélnem, eggyel kevesebb dózis - ez is valami. Amerikában ugyanis úgy röntgeneznek, mintha kötelező lenne: ha valahol látnak egy karcolást, akkor mehet is a felvétel... Visszatoltak a váróba, nemsokára jött egy orvos és azt mondta, eltörött a kulcscsontom (ezt ugye tudtam), meg három borda. Aztán jött egy másik, szerinte a lapockám törött el, a kulcscsontnak semmi baja, de nem három, hanem négy borda. Később aztán tisztázódott, hogy a kulcscsont is, a lapocka is, valamint négy borda öt helyen tört... Szép kis landolás lehetett. Később kiderült, hogy a fejvédőm is kettétört, ez inkább becsapódás volt... 

Elgondolkodtató, hogy érdemes-e milliókat költeni egy fejvédőre, ez is hibátlanul teljesítette feladatát 3600 Ft-ért...

Mindezzel nem lenne semmi gond, az ortopéd sebész nem akart műteni, egy nap megfigyelés után haza is engedtek volna, de a bordatörés mellékhatásaként a bal oldali tüdő kicsit összeesett, és ha ez tovább fokozódik, akkor ereket zárhat el és akár végzetes következménye is lehetne, illetve nagyon könnyen tüdőgyulladást lehet kapni. Szóval pár nap megfigyelésnek néztem elébe, hogy a tüdő visszaálljon az eredeti méretre. Rám adták a "gown" nevű ruhát, szintén ismert az amerikai filmekből, nekem egy modernizált verzió jutott, mert nem csak hogy hátul kötős, hanem vállnál patentos is, ezért könnyen fel tudták szerelni a béna bal oldalamra is. Aztán jött egy szállító és áttolt a szobámba, ami öt napra adott otthont.

Betegnek öltözve

Ez egy bazi nagy kórház, rengeteg részleggel, többféle épület, amik nem egy időben épültek. Egy öregebb szárnyban helyeztek el, egyszemélyes szobában. Persze egyből az ugrott be, hogy ilyesmi otthon max mesében létezik, de ez elsősorban (gondolom) pénz kérdése, mármint a rendszerben. Legalább nem kell mások szenvedését hallgatni, és aludni is lehet. Ahogy elképzeltem... Nem sokára Csilla is befutott, Ágnes el, ment vissza az anyukájának segíteni az ikrekkel. Csilla, amikor végzett az egyetemi éveivel, egy darabig kórházban dolgozott, ezért úgy határozott nem hagy magamra. Természetesen ott alhatott, hoztak egy pótágyat. Nekem a már korábbról ismert csiri-biri ágy jutott - fordult a kocka. Még tömeget is tud mérni, 70 kilóra taksáltak... Nagy pozitívuma a kórházaknak, hogy értenek metrikusul. Hiába, mégiscsak tudomány...
Az amerikai kórházi rendszer teljesen más, mint az otthoni. Az orvoslás itt elsősorban nem a betegről szól, hanem üzleti vállalkozás, a lényeg a profittermelés. Természetesen nem árt, ha a beteg felgyógyul - hiszen ez tartja életben a vállalkozást, de a lényeg a szolgáltatás értékesítése, nem pedig a gyógyítás. Nem vagyok kórház szakértő, de itt sokkal hierarchikusabb a felépítés, mint otthon. Magyarországon van portás, takarító, nővér, orvos, főorvos, aztán kb. felsoroltam mindenkit. Itt viszont a különböző feladatokra specializálódott munkakörök vannak. Az egyik alacsonyabb képzettségű ápoló csapat kizárólag olyasmit csinálhat, ami nem okozhat galibát: vérnyomás/hőmérséklet mérés, segíthet felállni az ágyról, fürdetni stb.  A nővér istenkirály, "élet és halál ura", egy mindig szolgálatban van, és mindig elérhetőek, állati komolyan veszik a munkájukat és komoly képzésen is kell átesniük. Természetesen nekik is korlátozva van, hogy mit csinálhatnak és mit nem. Ők adhatnak be intravénásan gyógyszereket, ők hozzák a szájon át szedhető gyógyszereket, és ellenőrzik a bevételt. Mielőtt betoltak az osztályra, kaptam három karszalagot, az egyik egy vonalkódos azonosítós, amin Azték kód is van. Érdekes módon a vonalkód az alacsonyabb beosztású ápolóknak szól, míg a Azték kód a nővéreknek. Minden kórteremben számítógép terminál, a kórház számára fejlesztett (vagy csak az arculatra alakított) szoftverrel. Kettős azonosítás: ID kártya + felhasználónév/jelszó. Ez a része egész jónak tűnt. Mindent tankönyvbe illő módon rögzítenek, minden igényt kielégít a rendszer. Az osztály császára természetesen a vezető orvos. Nos, vele csak hét közben találkozni, akkor is csak rövid ideig, mert bazi elfoglalt, és vele kapcsolatban éreztem leginkább, hogy nem a gyógyítás a fontos, hanem, hogy mindent az előírásoknak megfelelően megcsináljon, perelni ne lehessen, aztán miként éled túl a dolgokat, az már a te problémád. Általános válaszok, semmi specifikus. Próbálom illusztrálni, hogy miről beszélek.

Borotválkozásra már nem igazán jutott energiám...

A tüdő rendberakására azt a feladatot kaptam, hogy egy úgynevezett spirométerrel lélegezzek óránkét, és nézzem, hogy növekszik-e a belélegzett levegő mennyisége. Eleinte 750 ml-t sikerült nagy erőlködések árán beszívni, azt sem tudtam, hogy a törött borda fáj-e, vagy ahogy a tüdő újra kitágul. Vasárnap reggeli röntgen után tisztázódott, hogy kizárólag a törött bordák okozták a fájdalmat, mert tovább romlott a helyzet, pedig már 1500 ml-t tudtam lélegezni. Kérdeztem is az ügyeletes dokit, Dr. Vaughn-t ez miért van? Na ő az egyetlen orvos, akinél nem éreztem ezt a "gyári" mentalitást. Pontosan nem tudta megmondani az okot, de nem beszélt mellé, vázolta, a sportolóknál ez kicsit más, mert versenyhelyzetnek fogják föl, ezért esetleg kompenzál a másik oldali tüdőből, így adaptálódva a feladathoz. A rosszabbodott helyzet miatt Dr. Vaughn egy cső beültetése mellett döntött. Ez a tüdő és a bordák közé kerül, levezeti a felgyülemlett vizet/vért, csökkentve a mellkasban kialakult nyomást, így téve lehetővé a tüdő felfújódását. Ezzel szemben a főorvos néni beviharzott, adott egy-két utasítást, mondta, hogy mi várható, aztán el. Esélyem sem maradt kérdéseket feltenni. A következő alkalommal, amikor sikerült - azzal kapcsolatban, hogy a fájdalmaimat miként lehet enyhíteni a pirulákon kívül, - azt a választ kaptam, hogy beszéljek a gyógytornásszal, mert ezek az izomfájdalmak ilyenkor természetesek... Aztán még megjelentek valami orvosok, egy-egy alkalommal, Csilla állati mérgesen mondta, hogy az ilyeneket kerek perec hajtsam el, mert semmi haszna nincs a látogatásuknak, viszont amiért megkérdeztem az egyiket a töréseim pontosításáról, az vagy 250 dollárba fog fájni.
Persze azért igazságtalan lenne úgy beállítani a dolgokat, hogy csak a centecskéket nézik. A kedvenc ápolónéni, Jackie például hallatlanul lelkiismeretesen dolgozik, inkább bent marad 2-3 órával tovább az amúgy 12 órás műszak végén, semmint dolga végezetlenül távozna. Ő például úgy adta be az intravénás fájdalomcsillapítót, hogy először sóoldat, fájdalomcsillapító, majd ismét sóoldat, így biztosítva, hogy az anyag maradéktalanul és rövid idő alatt bekerüljön a megfelelő helyre. Vele ellentétben volt olyan, aki csak benyomta a cuccot, aztán lesz, ami lesz...

Itt vizsgálták az agyamat... Vagy a szívemet??

A bent töltött idő alatt több vizsgálaton is átestem, mert ugye felmerült az epilepszia-gyanú, esetleg szívrohamom volt, vagy valami hasonló miatt ájultam el esés előtt. Ezeket a vizsgálatokat természetesen technikus specialisták végzik. A házirend szerint nem mondhatják el az eredményt, az az orvos feladata, aki értékeli az eredményeket. Persze azért ezek nem hülyegyerekek, nem egy eredményt látnak, az évek folyamán nyilván kialakult már egy jókora készség, hogy értékeljék az eredményeket. A jó fejek azért pár szóval mindig elmondták mit láttak, de volt olyan, akinél eszembe sem jutott a kérdésfeltétel. Az egyik reggeli röntgennél egy igazi brünhilda jelent meg, szőke, bazi nagy darab, mosolygós és esze ágában nem volt meghallani, ha hozzá beszéltél. Ki is jelentette, hogy a felvételhez majd minkét karomat a magasba kell tartanom. Halkan megjegyeztem, ez teljességgel kizárt. Ő csak rám mosolygott, és biztosított, de, de, fel fogom emelni. Kicsit nehéz volt elmagyarázni, a követelményeknek ennyi töréssel elég nehéz eleget tenni, és korábban sem jelentett gondot a felemelt kar helyet a kicsit előretartott... Aztán a haverja végül rábeszélte, tegyenek kivételt. Brünhilda azért megjegyezte amikor én is jól hallottam, hogy írjanak jegyzetet, a páciens hibája a lógó kar...

A fekete cérnától a végéig volt belém döfve...

A cső két napig volt bent, a végére bazi kényelmetlen volt, mert ugyan nem okoz nagy fájdalmat, de a folyamatos jelenléte miatt az izmok akaratlanul is kompenzáltak, aminek ennyi idő alatt megvan a hatása. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor kivették, a mozgás is könnyebbé vált, mert nem voltam többé egy 2 méteres darab csővel a falhoz rögzítve. Miután az előjelek biztatóan alakultak, Csilla a hazamenetellel kezdett foglalkozni. A rengeteg vizsgálat eredményét - ezeket ugye én, illetve a biztosításunk fizeti, - el akartuk hozni. Itt megint jelesre vizsgázott az intézmény. Csilla beszélt a nővérrel, aki elmondta a tennivalókat. Természetesen külön iroda foglalkozik a páciens adatokkal, itt kellett egy papírt kitölteni, bejelölve mik azok az adatok amik érdekelnek, milyen formában satöbbi. Az eljárás egyszerű volt, bár az eredmény még nem érkezett meg, elvileg a napokban kiszállítják. Az elbocsátás pontosan ilyen jól ment, mire a doki jelezte, hogy mehetünk, a záródiagnózis szépen kinyomtatva várt minket. Csilla is megérkezett Aiyival, neki még ezeket a kínlódásokat szokni kell, nem volt éppen barátságos a darabokra tört apukájával :-). Ez után már csak a szokásos tolókocsi maradt, nehogy már az utolsó pillanatban törjem magam össze a kórházban.

A cső beépítve...

A kedvenc dobozkám...

Mi a véleményem a második komolyabb kórházi eset után az itteni egészségügyi rendszerről? Nem egyszerű összefoglalni, ráadásul mi magyarok hajlamosak vagyunk egy-két mintavételből általános következtetéseket levonni. Országelhagyó blogokban olvastam iskolarendszerről olyan megfogalmazásban, mintha az az egész USÁ-ra igaz lenne, holott már nálunk másként mennek a dolgok. Ezeket figyelembe véve az én általánosításom, hogy a biztosítási rendszer nagyon jól működik. Ha van biztosításod, plusz valamennyi tartalékod, akkor egy ilyen pár napos kórházi eset nem fogja padlóra tenni a családi költségvetést. Ha nincs biztosításod, akkor viszont necces: vagy nagyon gazdag vagy, vagy megszívtad. Éppen ezért is érthetetlen, hogy az Obama-care ellen miért hadakoznak annyira? Az mondjuk tuti, hogy a biztosítás feltornázza az árakat és ugyanakkor a szolgáltatások színvonalát is növeli, pontosan a több pénz hatására. Az itteni "egészséggyárak" szolgáltatásai elég megbízhatóak, egy megbízható szintet biztosan mindig nyújtanak. Maga a rendszer nekem kicsit barátságtalannak, ridegnek tűnik, éppen ezért jelentenek olyan üde színfoltot az olyan ápolók, mint Jackie. Az itteni anyagi körülményeket viszont az összes otthoni orvos/ápoló elfogadná, mert annyira összehasonlíthatatlanul nagyobb a finanszírozásra fordított lé.

Szívbeteg menű...

Még egy fontos gondolat, az amerikai kajáról. Szörnyű... Erről majd akarok írni, most csak annyi, hogy az USA nem véletlenül van a szívbetegségek, elhízottság és cukorbetegségek listájának az elején. Miután az esésem egyik lehetséges oka valamilyen szív-probléma is volt, ezért speciális diétát írtak elő. Egy kórháztól ugye azt várná az ember, hogy értenek a diétához. Nos, amint a mellékelt képen is láthatod, ez nem feltétlenül igaz... Ha Csilla nem hordja be a kaját, akkor asszem jó kis éhség túra lett volna...

A kilátás remek!

A környezet gyönyörű

És ezt nem sikerült megfejteni, hogy mi célt szolgált...

*Hazamegy a székely fiú és látja, hogy cafatokba van tépve a családja, csak az öreg élte túl, de neki is szét van tépve a mellkasa.
-A medve volt édesapám?
-Az....
-Mindenki meghalt?
-Meg...
-Aztán nagyon fáj kendnek?
-Csak, ha nevetek...

A fotók Csilla tulajdonát képezik