Village Vanguard Again! II

Ugrás fel a buszra, kocsi, tó. A buszon próbáltam jegyet szerezni az esti koncertre, persze már minden elkelt. Sebaj, majd lesz valahogy. Sloatsburgban beugrottam egy kisboltba, mert törlőkendőt kellett venni. Sosem hordok magamnál készpénzt, itt viszont 5 dollár alatt nem lehet kártyát használni. Na erre a srác aszondja: “Tudod mit? Kifizetem neked, 1,50 nem egy nagy összeg.” Hiába na, jó emberek mindenhol vannak. (Azért pár nappal később visszamentem és kifizettem, nehogymá’ elveszítse a hitét a srác.) Összeszedtem a cuccokat, és irány vissza A Városba. A buszon ezekre lettem figyelmes:

Lehet telót tölteni.

Sosem láttam még buszon biztonsági övet...

Nem rocc, pedig ez csak egy helyi járat, de nyugodtan tudsz netezni, nem fog lemerülni a teló, sőt, most már az utasok is biztonságosabban utazhatnak. Be is kötöttem magam.

Ahogy megérkeztem, irány a találka, csak pár utcasarokra voltunk a Village Vanguardtól. Mondtam, hogy nincs jegy, de azért menjünk oda, hátha valaki nem jön el, vagy még van hely. Páran már ácsorogtak is a klub előtt, ezt jó jelnek vettem. Nem is kellett csalatkoznom, mert pontban 7-kor kijött egy fickó, és mondta, hogy akik foglaltak, eddig kellett volna odaérjenek, most mi jövünk. Szinte ismerősként ballagtam le a lépcsőkön, és megint elcsodálkoztam, hogy egy ilyen, méretét tekintve jelentéktelen helynek mekkora jelentősége van a jazz világában! A többi híres klubhoz (Birdland, Blue Note stb.) nem volt szerencsém, de gondolom nem sokkal nagyobbak. Ráadásul a Village Vanguardban szerintem a festés ugyanaz, mint Coltrane idejében volt… És mégis, akkor vagy Valaki, ha már játszottál ezek közül valamelyik klubban. A mi bácsink már nem először zenélt itt, de reméljük nem utoljára, pedig már nem mai srác, idén 87 éves… Barry Harrisről van szó, én korábban nem nagyon ismertem, de most nagyon megkedveltem. Először is ennyi idős korában valaki még életben van, már szép teljesítmény, de hogy zongorázni is tudjon, ráadásul olyan jó, ahogy ő, hát ettől totál kész vagyok. Mondjuk láttam egy riportfilmet Vladimir Horowitzról, szegénykém már ülni alig tudott, félrecsúszott a kanapén, mert nem tudta tartani magát, a zongorához egyedül nem is tudott odamenni, de amikor odasegítették, akkor úgy játszott, mintha az utolsó 40 év meg sem történt volna. Barry-t hasonlóan oda kellett segíteni a hangszerhez, nagyon nehezen mozog már. Fekete bácsiról lévén szó, elég nehezen értettem amiket mond, de nagyon vicces, jó kedélyű figura.

Aztán belecsaptak a húrok közé. Ravi Coltrane-nel ellentétben itt nem volt tapogatózás, keresgélés, annak ellenére, hogy egy nagyon lassú, melankólikus motívummal kezdtek. Lehetett érezni, hogy már alig várja, hogy a bevezető taktusok után ténylegesen belecsapjon a tempóba. Néhány pillanat után ritmusváltás és egy fergeteges nyitószámot toltak indulásként. Idős bácsi, régi stílus, két szám között mindig beszélt egy kicsit. Néha belekezdett egy melódiába, kis beszéd, majd folytatás. Az egyik ilyen alkalommal odaszólt a bőgőshöz (sajna nem értettem mit mondott), aki válaszolt: “Én csak próbállak követni!” :-) A legemlékezetesebb szám a “375” volt. Az egyik szünetben odafordult a közönséghez, és megkérte, mondjanak egy számot. 37. “Három, hét; három, hét… Nem, nem ismerem ezt a számot…” Aztán hozzátette: 3, 7, 5. “Three, seven, five”. Egy dúr skálában, ha az alaphang 1, akkor a mi dallamunk a harmadik hangon kezdődött, a hetedik hang az utolsó a sorban, az ötödik pedig a kettő közt. A “Three, seven, five” pont kijön “tá-titi-tá-á” 4/4-re, kész is a motívum, már lehet is játszani. Persze ezt nem magában akarta előadni, ezért megkérte a közönséget, hogy amikor jön a “three-seven-five”, akkor legyünk szívesek énekelni, 2x, majd skálaváltás, újra “three-seven-five”, vissza az eredeti skálára 375, zárásként “five-five-five-five” (tá-tá-tá-tá-á-szün). “Gyakoroljatok!” szólított fel, persze nagy röhögés, majd elkezdett játszani. És ekkor jött az igazi meglepetés! A közönség hibátlanul lépett be, mintha már hetek óta gyakorolnának, tisztára, mint egy kórus! Lehet, hogy fizetett vendégekkel dobták fel a hangulatot??? Nem csak, hogy jó zene, óriási hangulat, de a közönség is hibátlan volt, akár csak az első alkalommal! Nem emlékszem pontosan, de valami brooklyni időszakos sörfőzetet ittunk, szóval minden jól alakult.

Időközben szerencsére Abu jelezte, hogy mehetnek hozzá muterék. Metróval pár perc alatt ismét a Time Square-en találtuk magunkat és sétáltunk a szállás felé. Csilla később mondta, hogy ez nagyon bátor dolog volt, mert egyrészt Abu lakása nagyon pici, másrészt nagyon korán kel és ezért egy ilyen késői érkezés nem túl vicces számára. Szerencsére nem volt gond, leraktam a turistákat és irány vissza a táborba.

Másnap kezdődött igazán a vakáció, nem kell korán kelni, nem kell sehova menni, irány a strand, kajakozás, napsütés. Kivéve, hogy esett az eső… Ezért aztán lementünk a faluba a könyvtárba. Meglepően kellemes hely!

Egy régebben templomként funkcionáló épületet alakítottak át, emiatt az elosztás kicsit vicces. Amúgy Amerikában a templomokban általában vannak mellékhelységek, így ez nem okozott külön problémát, csak ki kellett dobni az oltárt, behozni a polcokat és kész is. De a lényeg persze az emberek, akik ott dolgoznak! Akkor éppen egy “autós mozit” rendeztek a kicsiknek. Kartonpapírból készítettek a gyerek kisautót, és abba ülhettek bele, amikor kezdődött a filmvetítés. Meg kell jegyezzem, hogy Amerikát sok mindenért lehet cikizni, leóvodásozni, de zenében asszem jóval előttünk járnak. A mesefilm alatt is kellemes jazz szólt, miután vége lett, a könyvtárban is jazz, és nagyon sokszor nyilvános helyen nem slágerzene, hanem jazz szól. Jó, persze, aki nem szereti ezt az irányzatot, annak nyilván ez nem akkora élmény, de arra gondolok, hogy nem állandóan és mindenhol ugyanaz a tömegzene szól. A könyvtár egyébként elég szabadon működik, például találni édességet, kávét, mindez “becsületkasszával” működik. Jól éreztük magunkat, de sajnos Korit el kellett vinni dokihoz. Nem kellett volna, de ez akkor még nem derült ki… Csilla vagy 2 órát várt az orvosra, én addig bevásároltam Aiyival és Lilyvel. Aztán ismét tábor és készülés a másnapra, mert be kellett mennünk a konzulátusra útlevelet intézni, anyuék pedig megcélozták a nyugati partot.

Sajnos ez a nap nem egészen úgy alakult, ahogy gondoltam, szerettem volna elvinni anyuékat a DiFarra pizzériába. Tudom, hogy nem létezik olyan, hogy legjobb pizza, de New Yorkban ez a legjobb pizzéria. Egy eredeti olasz bácsi viszi, igazi talponálló, semmi látványos turista cucc, mindez az ortodox zsidó negyed közepén. Ehelyett inkább a több időt töltöttünk a konzulátuson. Az útlevelekre a kicsik állampolgársága miatt volt szükség, de kiderült, hogy miután a kicsik is ott vannak, le tudjuk adni az ő papírjaikat is. Amikor bementem, az ügyintéző néni nagyon ismerős volt, meg is kérdeztem mióta dolgozik ott? Már vagy 9 éve, szóval a zöldkártya intézése alkalmával találkoztam vele. Meg kell mondjam a külképviseletek dolgozóit én csak dicsérni tudom. Ugye nem minden városban van ilyesmi, Washingtonba utazni szép kis kiruccanás lenne, ezért szoktak évente 1-2 alkalommal kihelyezett ügyfélfogadást tartani városokban. Vagy másfél éve itt Charlotteban is volt ilyen, majd mentek tovább Atlantába és még nem tudom hova. Minden esetre, ha otthon is ilyen segítőkészek, jóindulatúak lennének az ügyintézők, akkor asszem Magyarországra mindenki felnézne. Szóval ezúton is szeretném megköszönni a külképviseleteken dolgozók munkáját, tényleg kellemesen csalódtam! Utána irány a Kennedy reptér, csak megálltunk a bejáratnál, anyuék ki és mentünk vissza. Szegény muteréknak nem sok szerencséje volt, ismét vagy 3 órát késett a járat…

A táborról sok újdonságot nem tudok mondani, annak ellenére, hogy rengeteg dolog változott. Scotty már nem jár fel rendszeresen, nincs gyerek-tábor, de legalább a gyerek-verseny megmaradt.

Aiyi a páros verseny előtt

Mindig is mindent egyedül akart csinálni, hát a kajakozás sem alakult másképp :-)

Aiyi is részt vett élete első kenu versenyén. Meg is kérték, hogy induljon kisfiúként, mert a négyeshez csak 3 fiú volt meg. Aiyi szemébe húztak egy bézból sapit és mehetett is. Engem is megkértek, hogy menjek az egyik apukával páros kenut. Ez jó mókának ígérkezett, de az utolsó pillanatban az apuka inkább úgy döntött, hogy a kisfiával megy, ezért nekem egy kenu-oktató bácsi jutott inkább. A fickó jött, és elkezdett magyarázni a kenuzásról. Én persze mellébeszéltem, nem akartam elmondani neki, hogy gyerekkoromban tulajdonképp sokszor kikaptam Csipes Feritől kajak egyesben, de Csilla nem bírta az okoskodást és elárult… Aztán az evezés viccesen alakult. A fickó kormányzott, de nem tudta egyenesben tartani a hajót. Na nem mondom, hogy hirtelen mégis felnőttem az előbb említett kiválósághoz, de gondolom mégiscsak megleptem az arcot, aki magyarázta, hogy a lapát volt a hibás. Aztán később még mentünk négyest is, ekkor már az előbb említett apukával és végül harmadikok lettünk, igaz, csak azért, mert az egyik hajó keresztbe száguldott és letarolta a mezőnyt :-). Meg kell mondjam nem csodálom, hogy az amerikai kajak-kenu sport nem tart ott, ahol a magyar. Itt elsősorban nem a versenyzésről szól a kajakozás, hanem a hangulatról, életvitelről. Persze, eljárnak a gyerekek evezni, de nincs heti 7-9 edzés, éjt nappallá tevő edzőtáborozás, vérre menő versenyzés 10 éves kortól. Viszont a hangulat itt összehasonlíthatatlanul jobb!

Másnap Csillának be kellett menni Brooklynba és felhasználta a még meglévő City Pass jegyeket, felmentek Aiyival a Rockefeller épület tetejére. Az Empire State Building sem rossz, de ez közelebb van a Central Parkhoz, ezért még látványosabb. Azt hiszem Aiyi nagyon élvezte.

Itt derült ki, hogy van egy kis baj a kulcsokkal. Nem kaptunk rendes sorompó kulcsot, hanem az a kajakokhoz egy lakatkulcs. Ekkor éreztük csak mekkora szerencsénk volt, hogy az érkezés napján az előttünk kijövő volt olyan rendes és nem zárta kulcsra a sorompót! Én ezalatt a kicsikkel elmentem az Indián Fejhez, meg vissza, és fürödtünk. Nem is kívánhatnék jobbat!

Természetesen vittem magammal bicajt, gondoltam minden nap megyek majd egy kicsit. Nos, ebből összesen 3 alkalom lett… Elsőre beterveztem egy 2 órás utat. Legnagyobb örömömre az útburkolatot felújították, ezért kifejezetten élvezetes volt a bicajozás. A forgalom elenyésző, gyönyörű táj, mit is kívánhatnék még? Már visszafelé gurultam, amikor találkoztam Jannal meg egy haverjával. Nem bírtam ellenállni, mentem velük még egy kicsit. Jannak új a bicaja, még újabb kerekekkel, úgyhogy fölfelé esélyem sem volt a nyomában maradni. Közben persze jókat dumáltunk, elmesélte, hogy mi változott, mióta elköltöztünk. Aztán jött a sprint, és megmutattam neki, hogy hiába van új bicója… Utána jött a feketeleves. Csilla persze ki volt akadva, hogy egy órával többet tekertem, mert nem tudta hol keressen, merre vagyok. Értem én, de annyira jól esett a bicajozás!

Az első hét végén át kellett költöznünk a “Lakeside” kabinba. Hiába, az MCKC után minden kabin csak egy lepukkant lyuk… Természetesen megint esett, úgyhogy még jól be is hordtuk a sarat. Éjszaka pedig egerek randalíroztak a kabinban, Csilla közel volt hozzá, hogy idő előtt elhagyjuk a tábort. Szerencsére maradtunk. A héten aztán találkoztunk ismerősökkel, jókat dumáltunk, ettünk, olyannyira, hogy a táboron kívüli ismerősökre egyszerűen nem jutott idő… Máskor hosszabbra kell tervezni a new yorki utat. Szerencsére Aiyi apukája és egyik tesója és unokahúga feljött meglátogatni, így legalább velük tudtunk találkozni.

Első sor balról: Aiyi unokahúga, Aiyi és nővére, hátsó sor középen: két másik húga

A második hét is nagyon gyorsan elrepült. Úgy döntöttünk, hogy már pénteken elindulunk haza, hogy szombatra érkezzünk meg, hagyva egy napot rendrakásra, mosásra. Ez utólag nagyon jó ötletnek bizonyult. Természetesen nem sikerült reggel 9-kor indulni, de azért vészesen késő sem volt. Ragyogó napsütésben intettünk búcsút Sloatsburgnak és a domboknak. Az út hosszú és unalmas, de a videó nagyszerűen elfoglalta a gyerekeket, ezért jól haladtunk, nem kellett úton-útfélen megállni. Csilla nagyon válogatós szállás ügyben. Ha bemegyünk valahova és nem tetszik neki, akkor úgy is otthagyjuk, ha már bementünk a szobába. Nos ekkor ez másként alakult. Pontban 7 órakor mondja, hogy a következő lehajtónál menjünk le a pályáról. Először tankoltunk, kaja, aztán irány a legközelebbi szálloda. Amikor beléptünk, egész kellemes hely benyomását keltette, elintéztük a papírokat, aztán ki az épületből, irány a hátsó bejárat. Az épület hátulról már nem volt annyira nyerő, de amikor beléptünk, tisztára olyan érzés kerített hatalmába, mintha a Péti Nitrogénművek munkásszállására érkeztem volna meg.

Péti Nitrogénművek - amerikai változat

Csilla meg ezerrel fel a lépcsőn, irány a szoba, körül sem néz, TV bekapcs. Ekkor esett le, hogy az Olimpia megnyitója felülírja a szabályokat! Hordhattam fel mindent egyedül, de legalább a gyerekekkel sem volt gond, őket is lekötötte a látvány. Csak nem tudom megérte-e, mert, mint megállapítottuk, talán minden idők leggyengébb megnyitója volt.

Másnap reggel Csilla korán kelt és körüljárta a falut. Kiderült, hogy nagy mázlival egy kellemes helyre értünk, polgárháborús emlékek, régi épületek, szóval egy kis történelmi helyre csöppentünk. Azonban sokat nem akartunk időzni, elindultunk a maradék utat megtenni.

Ezt a kutat (illetve elődjét) használták a déliek és az északiak, amíg tönkre nem ment. Újjá lett építve, ugyanazokkal a szerszámokkal, amivel az eredeti is épült!

Csilla egyszer csak azt mondja vezetés közben, hogy nem érti miért jön a mögötte levő olyan közel. Aztán sziréna… Le kellett húzódni, megállni. Aztán jön a fickó és mondja, hogy kicsit gyorsabban hajtottunk a kelleténél. 70 helyett 80. (Kilométerben 112 helyett 128…) Igaz, hogy a belső sávban mindenki ennyivel ment, de mondtam Csillának, hogy fölösleges vitatkoznia a yarddal, úgy sem lehet elérni semmit. Nem volt szerencsék. Apropó, vezetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy kis sebességtúllépés nem jelent igazán nagy veszélyforrást. Sok minden múlik a körülményeken. Ha egy alacsony forgalmú, nyílt, egyenes úton 130 helyett 150-nel mész, ebben én nem igazán látok nagy veszélyforrást. Az amerikai vezetési stílus sokkal több veszélyt hordoz magában. Asszem már nyekeregtem róla, hogy mennyire bénán vezetnek pályán. Valahogy úgy gondolják, hogy demokrácia van, azt csinálok, amit akarok, beesik a belső sávba és 70 mph helyett 65-tel megy. Ha jön valaki, akkor sincs esze ágában sem kihúzódni jobb oldalra. Nos, ha valaki le akarja előzni, akkor nem marad más, mint a külső sáv… A kamionok meg egyenesen katasztrófa. Mindenki akar tartani valami fogyasztást, meg időben odaérni, meg mittudomén. Egy kamion utolér egy másikat, majd úgy dönt, itt az ideje előzni. 2x2 sáv, gyerünk a belső, adj neki.

Kamionverseny

A két masina között van vagy 1 mph (na jó, monnyuk 2 kmh) sebességkülönbség. Lefelé. Aztán jön az emelkedő és a már majdnem sikeres előzésből ugyanaz a sebességkülönbség lesz az előzött jármű javára… Iszonyat idegesítő és fárasztó. Szóval az amerikai autóvezetőket könyörögve kérem, hogy Európában, főleg Németországban és Olaszországban eszükbe ne jusson autópályán vezetni, hacsak nem akarnak tömegbalesetet okozni. A másik borzalmas dolog az elhalálozott kamiongumik mennyisége.

Szerencsére ezek nem a nyomvonalon vannak...

Értem én, hogy nagyon drágák a gumik, ezért nullára lehasználják, de ebben a formában ez életveszélyes. Nem tudok statisztikákat, hogy ebből mennyi baleset adódik, de talán a világ leggazdagabb országában nem kéne ilyen szemétül kinéznie az autópályáknak.
A vakációval lényegében a nyárnak is vége lett, augusztus huszadika után itt is megroggyan a meleg, már nem az az elkápráztatóan rettenetes a hőség. Visszazöttyentünk a hétköznapokba, de a képeket elnézve öröm lesz majd visszagondolni az első nagy utazásra az ikrekkel.

Jaigen, az orvosi ellátásról. Szóval Csilla az orvossal eltöltött 10 percet 2 óra várakozás után, aki megállapította, hogy a gyereknek hasmenése van. Nem írt fel semmit, még különösebben étkezési tanácsokat sem adott. Pár héttel később megkaptuk mennyi jut ránk. A kórház kiszámlázott 2500 dollárt a biztosítónak (mintegy 670000 forint...), ami szó nélkül fizetett, ebből ránk 500 önrész jut... Mint már korábban írtam, ennyi léből otthon az egészségügy csodákat művelne... 300 forintos vizitdíj... Cö cö, ugggyanmá!

Village Vanguard Again!

Na, azért ne szaladjunk annyira előre a történetben, nézzük hogy is kezdődött? Már csak azért is, mert eszemben sem volt, hogy idén újra a VV-ban fogok kikötni…

Már rég óta meg akartam hívni  a nővéremet, de eddig nem igazán volt olyan alkalom, ami aktuálissá tette volna az utat. Tavasszal aztán Csilla felvetette, hogy idén visszamehetnénk a tóhoz nyaralni. Ez sok szempontból jó ötletnek tűnt. Egy csomó ismerős él NYban és környékén, Aiyi már rég nem látta a tesókat/unokatesókat, és különben is, a tó az általam ismert legjobb hely egész Amerikában. Nosza, neki is álltunk tervezgetni, újjá kellett éleszteni a klubtagságokat, lefoglalni a kabint, kinézni az időpontot, és minden apróságot, amit egy ilyen nyaraláshoz szükséges. Az utóbbi 3 évben nem sokat kirándultunk, mert az ikrek még elég kicsik voltak, de idén a sátrazás már megfelelő lehetőségnek tűnt. Így aztán beszereztünk egy 8 személyes sátrat, amiben kényelmesen elférünk. Természetesen felállítottuk kipróbálni, a gyerekek nagyon élvezték, kint is akartak aludni benne, de a bontást is ki kellett próbálni... Egyeztettem a nővéremmel, hogy mikor tud jönni, hova akar még elmenni NY-on kívül, aztán megvettem a jegyeket és már csak várni kellett.

Az érkezés napján összeszedtem a gyerekeket, majd kimentem velük a reptérre. A charlottei reptér ugyan nemzetközi, de a nemzetközi kijáratnál szűkös a tájékoztatás és nem valami kényelmes a várakozás. A kicsikkel egy idő után persze nem volt könnyű, meg kezdett is hosszúra nyúlni az idő, amikor megjelent egy Lufthansás néni, és szóban közölte, hogy a gép mintegy 3 órát késik… Csalódottan vonultunk a kocsihoz, mert azt tiszta sor volt, hogy ennyi időt a kicsikkel képtelenség lenne kivárni. Aiyi a második nekirugaszkodásra is kijött, szegény nagymamát megállás nélkül nyúzta, alig lehetett levakarni róla. Aztán megérkezett a vendég, nem kicsit fáradtan, de ezen nem csodálkoztunk… Irány haza, kis dumaparti, aztán elraktuk magunkat másnapra. 

Az első hétvégére ashevillei túrát terveztünk, Biltmore kastély és Chimney Rock látogatással, sátorpróbával. Nos ez utóbbi csúfos kudarcba fulladt… Először telefonon próbáltam kempingben helyet foglalni, de sehol sem vették fel. Ekkor még nem fogtam gyanút, inkább usgyi az Internet, majd jól foglalok ott. Nagyon jó oldalakat találtam, csak éppen 10 napra előre lehetett csak foglalni. Viszont volt még rengeteg szabad sátorhely és úgy nézett ki ezek olyan aki kapja marja alapon elérhetőek. Miután elég sok ilyet láttam, aggodalomra semmi okot nem láttam. Eredetileg akartam venni egy dobozt a kocsi tetejére, de Csilla vett egy nagy, zippzáras csomagot, ebbe raktunk azt, ami a csomagtérbe nem fért. Pénteken el is indultunk, az út egész jól telt, ha megy valami film, akkor a kicsikkel is könnyű utazni. Ahogy megérkeztünk a kemping bejáratához, még semmi probléma nem látszott. Aztán megkérdeztük, hogy van-e hely? Természetesen nemleges választ kaptunk, de miután segítőkészek voltak, próbáltunk másik kempinget keresni. Ekkor felvilágosítottak, hogy az évnek ebben a szakában Asheville környékén kizárólag előre foglalással lehet helyhez jutni… A weboldalak meg minimum 3-4 napos késésben vannak, ezért azokban nem lehet megbízni… Hiába, ebben kezdő vagyok…

Szerencsére gyorsan találtunk szállást, de aztán próbáltunk olcsóbbat szerezni, ezzel elment kis idő, végül az első helyen kötöttünk ki… Jó magyar szokás szerint olcsójánoskodtunk, és csak egy szobát vettünk ki, így aztán kicsit szorosan voltunk. A nővérem először találkozott az amerikai “légkondit mindenhova” felfogással… Másnap kettévált a csapat, Csilla a gyerekekkel maradt a szállodában én meg elfuvaroztam anyut és a nővéremet a Biltmoreba. Erről még nem írtam, pedig tavaly jártunk Csillával a környéken. Ez Amerika legnagyobb magánkézben lévő háza. Én imádom a helyet, ez egy Loire-menti kastélyok stílusában épült ház,

A Biltmore ház

amit egy George Vanderbilt nevű fickó építtetett. Általában szeretjük utálni a gazdagokat, de George pont az a fickó, aki a mérhetetlen anyagi jóléte ellenére is szimpatikus ember maradt. Nem csak az olyan apróságok miatt, hogy amikor egy felszolgáló elejtette a tálcát, akkor nem kezdett ordibálni, hanem segített összeszedni a leesett, összetört tányérokat, hanem azért is, mert egy csodaszép dolgot alkotott. Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy magamban mindig azt játszom, hogy én vagyok a tulaj. Bazi nagy területen fekszik, rengeteg úttal, patakkal, réttel. Egyszerűen jó érzés eljátszani a gondolattal, hogy mindez az én birtokomban van, annyira fenséges, nyugodt az egész. Sajnos George története nem felhőtlen, igen fiatalon elhunyt. Egyetlen leány gyermeke pedig rövid házasság után otthagyta a birtokot és soha többet még Amerikába sem tért vissza… Szerencsére a férje igazi brit arisztokrata, és nagyon komolyan vette az uradalom kezelését. Ekkor már megnyitották a nyilvánosság részére a kastélyt, de a gazdálkodást tovább folytatták, ezzel is fellendítve Asheville és környékét. Mindenképp érdemes megemlíteni az építész és a tereprendező nevét: Richard Morris Hunt és Frederick Law Olmsted. Hunt tervezte többek között a Szabadságszobor talapzatát, Olmsted pedig a new yorki Central Parkot. Ők ketten festményen lettek megörökítve (ami nem éppen megszokott dolog...), melyek a kastélyban találhatóak. Érdemes még megemlíteni Carl A. Schenk nevét, aki biltmorei főerdészként megalapította az első észak-amerikai erdészeti főiskolát.
A látogatás amerikai módra profin szervezett. Miután csak 2 jegyet vettünk (Csilla és én már jártunk a kastélyban, én többször is), nem voltam benne biztos, miként fognak beengedni. A jegyvizsgálóknál jeleztem, hogy én csak beviszem a családtagokat, egyből adtak egy kártyát, amit a kocsi belső tükrére kellett rakni. Egyszerű. Csak megadták meddig kell felvennem őket. Ha valaha Észak Karolinában jársz, érdemes meglátogatni. A kastélyhoz vezető út semmi különös, akár a Pilisben is lehetne, bár az út menti füvet nyírják, de ahogy a bejárati kapun bekanyarodik az ember és az épület egyszer csak elé tárul, az lenyűgöző! Nagyon menőn a bejáratnál szálltak ki anyuék, én meg elindultam lefelé. Na ez az a rész, ahol igazán jól lehet játszani a “tulajdonost”! Van pár hely, ahol meg lehet állni, természetesen sétáltam is kicsit és élveztem a “birtokomat”. Vissza a szállásra, kis játék a kölkökkel, aztán már mehettem is vissza, felvenni a turistákat. Megbeszéltem Csillával, hogy utána még beülünk enni valamit. A Biltmore földbirtok mellett fekszik közvetlenül a Biltmore Village. Amikor az építkezés folyt, itt laktak a munkások, mérnökök, sőt, maga George is. Az idők folyamán ez a rész egy kis faluvá nőtt, ráadásul Cornelia (George leánya) itt tartotta az esküvőjét, ide járt iskolába. Itt találtunk egy kis kocsmát a vonatállomáson, ahova beültünk. 

Másnap bementünk Ashevillebe, a főtéren épp Bluegrass fesztivál.

 
Gondolom erről a “redneck” szó ugrik be sokaknak, nekem inkább a kellemes zene. Charlotte-Asheville párosról  mindig Budapest-Szentendre jut eszembe. Charlotte egy dinamikusan fejlődő város (egyelőre nem olyan nagyonnaaagy…), bankok, ipar, brutál forgalmú reptér, vasút… Ezzel szemben Asheville egy bohém, laza kisváros, ahol rengeteg utcai előadó, zenész szórakoztatja az embereket, kis utcák, helyi boltok éttermek adják a kiszolgálást. Az egésznek állati jó a hangulata, ráadásul itt kezdődik az Great Smokey Mountains, bár inkább csak domboknak hívnám, annak ellenére, hogy 2000 méter feletti a legmagasabb pontja. A kedvenc ashevillei történetem, hogy a II. háború után repülősök járták az országot, és az egyik Mitchell pilóta késben átrepült a két épület között. Azért a Mitchell nem egy műrepülő gép, hanem bombázó, asszem elég látványos lehetett!

Találtunk egy "bakancslista" falat...

A két épület között repült el a Mitchell...

Rövid bóklászás után irány hazafelé a Chimney Rock érintésével. Ez egy égnek álló szikla, ami tulajdonképp nem túl nagy, de annál látványosabb. Mindez a Lake Lure partján található. A tó arról ismert, hogy itt forgatták a Dirty Dancinget. Egyszer már jártunk erre, volt alkalmam bicajozni is (itt találkoztam ezzel a medvével),
 

ahogy közeledtünk ismerős táj fogadott. A tó partján kiengedtük a zsiványokat egy kis mászókázásra, aztán irány a Kőkémény. Nem tudtuk mit csináljunk a gyerekekkel, de az élet megoldotta. Kori hamar elaludt, így Csilla maradt vele a kocsinál, Lily meg úgy döntött feljön velünk. A jegyvásárlásnál kaptunk egy kis kedvezményt, de kiderült, ennek az oka, hogy a felvonó nem működik… A kocsit sikerült leparkolni egy árnyékos részen, aztán a túracsapat megindult. Nagyon féltem, hogy Aiyi és Lily hisztizni fognak. Eleinte lassan is ment a dolog, de aztán ahogy a lépcsőkhöz értünk úgy tűnt Lily és anyu lent maradnak. Pár forduló után néztem vissza és látom ám, a mama meg a törpe alig vannak lemaradva! Be is vártuk őket, innentől kezdve szinte normál tempóban haladtunk, alig-alig kellett a csapat legöregebb és legfiatalabb tagjára várni.

És a látvány! Megérte a mászást! Mikor leértünk, Kori és Csilla épp jöttek felfelé, pont jó időzítés! Természetesen a gyerekeknek járt némi fagyi, kis bóklászás, és indulás haza.

Fagyizás a nagy mászás után

A jutalom

   

A tetőcsomagtartó annyira nem vizsgázott jól. Először is, mindenképp kell hozzá kereszttartó. De a nagyobb baj, hogy ebbe a puha zsákba nagyon nehéz rámolni. Szerencsére korábban láttam, hogy a szomszéd bácsi egy Thule dobozt tesz a kocsija tetejére. Az egyik alkalommal beszélgetés közben szóba hoztam és egyből megkérdezte, hogy szükségem van-e rá? Természetesen igent mondtam, ezzel idénre a plusz rakteret megoldottam. Az indulás előtti hétvégén el is kezdtem összecuccolni a kocsit, kitakarítani, vágtam be extra szőnyeget, összeszedtem a gyerekvideókat, szóval próbáltam mindent zökkenőmentessé tenni. Az indulás hetében 4 napot egy másik államban töltöttem munkaügyben, és csak csütörtök este értem haza, persze egy óra késéssel… Szombaton terveztünk indulni, így pénteken jutott idő a kocsival foglalkozni, és előkészíteni az utolsó lépéseket. Közben Korival voltak gondok, szegénykémnek olyan hasmenése volt, amilyet még sosem tapasztalt… Rengeteget tanakodtunk, végül arra jutottunk, hogy csak vasárnap indulunk. Ez utólag nem feltétlenül tűnik jó döntésnek, mert így is, úgy is hasmenése volt, viszont így vesztettünk egy napot. Ráadásul ebben az esetben foglaltam szállást az első nap végére, amit persze a késői döntés miatt elvesztettünk… Vasárnap aztán sikerült elindulnunk, irány Washington D.C. District of Columbia. Na ezt valaki elmagyarázhatná, hogy miért Kolumbia része, mert hogy se közel se távol nincs Kolumbia… Hétfőn viszonylag korán indultunk, sikerült a Fehér Házhoz közel találni parkolót, és irány várost nézni. A kicsikkel ez nem volt valami vicces, mert brutál meleg volt, így aztán mi végül is egy utcai fagyisnál kötöttünk ki, ami megfelelően árnyékos helyen volt. Szegény muterék meg futólépésben járták végig a főváros látványosságait. De azért sikerült, végül is pozitív élmény volt. Mi már jártunk Washingtonban, ezért nem volt akkora hasfájás a fagyizás.
Ezek után Csilla vette át a kormányt, én kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésben, és uccu, indulás NY felé. Az út hosszú és unalmas, az autópályáról nem sok látszik, bár az elég meggyőző, amikor elértünk a I-95-ösre, 2x3 sáv megy - egy irányba. Ekkor már szerencsére én vezettem, mert amint NY magasságában a nyakunkba kaptunk, az nem volt kellemes… Olyan 20 méter látótávolság, a többi zuhogó eső. Nem tűnt túl vicces táborozásnak. Szerencsére miután magunk mögött hagytuk NYC-t, elállt az eső, viszont cserébe még new yorki szemmel nézve is brutál dugóba kerültünk. A terep ugyan ismerős volt, de azért nem ártott a GPS segítsége. Sloatsburgba érve aztán már nem volt szükség rá, izgatottan fordultunk a Seven Lakes Drive-ra, de a tábor bejáratát majdnem elvétettem. A drótsorompó nem volt kulcsra zárva, ekkor ennek még nem láttam a jelentőségét, mert megkaptuk az összes szükséges kulcsot. A szemerkélő esőben csak a szükséges felszerelést vittük be a kabinba, majd gyorsan leraktuk a gyerekeket. 

Másnapra Csillával megbeszéltem, hogy beviszem anyuékat Manhattanbe és ott is maradok egy kicsit, hogy megmutassam mi merre található, hogy lehet közlekedni, tájékozódni. Manhattanban tényleg nagyon egyszerű közlekedni, lényegében csak párhuzamos és merőleges utcák vannak, minden számozva, úgyhogy ha mondjuk kijössz a metróból, és nem tudod merre van észak, akkor is pár lépés után be tudod azonosítani, hogy mi hol van. Az összes kereszteződésben ki van táblázva az utca és a keresztutca neve. Ez mondjuk egész Amerikára jellemző, vagy legalább is amerre én jártam, mindenütt így van. De azért, amikor az ember először csöppen Manhattan közepébe, akkor azért könnyű megszeppenni. Sloatsburgból busszal érkeztünk, ez egy elég látványos dolog, mert egy kis bucka tetején egyszer csak az ember szeme elé tárul Gotham City! Szegény anyukámnak is kicsit megnyúlt az arca, pedig már járt itt, ráadásul akkor egyedül. Igaz, akkoriban ott laktunk, szóval talán megszokottabb volt a dolog. Kíváncsi voltam milyen érzés lesz újra NYban lenni. Az jut eszembe, hogy zajos… Iszonyat nyüzsi, felfordulás mindenhol, metrómegálló lezárva, Time Square, tömeg, emberhullámok. És ennek ellenére nem rossz! A Time Square-en akkora kivetítő,

 

Elég idétlenül rágózom, de így mozgósban jobban érezni, hogy az ott egy nagy monitor...

amilyenről álmodni sem lehet, színes, élénk világ. Manhattanban élni pár évet, tuti nagy élmény, amikor az ember fiatal és főleg, ha van rá fedezet. Itt tényleg bármikor találni valami érdekes eseményt, sosincs egy unalmas pillanat. 

Ahogy kiléptünk a busz-pályaudvarról, elkezdtem magyarázni, miként lehet gyorsan beazonosítani az irányokat, mi jelzi a metrómegállót. Az arckifejezéseken persze láttam a reakciót: “Jól, van, persze, persze, ahogy azt te gondolod… Ebben az iszonyat felfordulásban még az utcatáblákat sem látni, nem hogy irányokat!”. Pár perc alatt eljutottunk a Time Square-re, néhány kötelező szelfi után irány az első metró megálló, ami természetesen lezárva. Egy rendőrbácsi segített megtalálni a legközelebbit, majd irány a déli csücsök. Legnagyobb meglepetésemre a metró tök meleg volt, általában annyira lehűtik a kocsikat, hogy pulcsi nélkül garantált a tüdőgyulladás, de ez alkalommal csorgott rólam a víz. Később tisztázódott a helyzet, csak abban a kocsiban romlott el a légkondi… A metróból kiszállva irány a Trinity templom és a Wall Street. Hát, akárhogy nézem, ez mindenképp megható/lenyűgöző/mellbevágó hely. Ott vagy a pénzvilág közepén, innen fújják a Passzátszelet, ha valaki itt pukizik egyet, akkor a gazdaság reszketve figyeli, hogy mi fog történni. A Trinity templom pedig ott áll fenségesen, ügyet sem vetve erre a rohanó világra, kicsit sem érdekli a tömeg, hanem csak egy szelete a rég letűnt világnak, ami rendíthetetlenül ellenáll a felhőkarcolók árnyékának. Szívbemarkoló. A Wall Street is meglepő. Ilyen kis fingilingi utcának ekkora hatása legyen!? Réges-rég itt futott az a fal, ami a korai telepeseket védte az indiánoktól; most végre sikerült lefotózni a fal maradványát.

Ezután jött az egyik kötelező amerikai feladat, meglátogattuk a közeli Starbucks éttermet. Először csak pisilési szándékkal, de aztán végül egy kávé is lecsusszant. NYCről annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy az ilyen gyorséttermek nyilvános WC-ként is működnek, bármikor be lehet menni és fogyasztás nélkül használni a mellék-helységeket. Uzsgyi mentünk felvenni a CityPasst, ezzel lehet a látványosságokat meglátogatni. Először a Szabadság Szobrot vettük (illetve vették a turisták) célba. Olyan hosszú sor állt, hogy megkérdeztem a nénitől, van-e olyan időszak, amikor kevesebben vannak - a reggel természetesen ilyen. Felmerült, hogy fognak 8-ra beérni a tótól? Ekkor eszembe jutott Aiyi apukája, aki mintegy 3 percre lakik a Time Square-től. Nosza, írtam neki egy sms-t, hátha nála tudnak aludni muterék, igaz, nem volt náluk semmi éjszakára. Rövidesen kaptam a választ, hogy mehetnek. Kis kalkulálás, és arra jutottam van időm visszamenni a tóhoz, összeszedni nekik valami cuccot, majd vissza Manhattanbe. Magukra is hagytam a őket, bár kicsit izgultam hogy fogják venni az akadályt?

Folyt köv.