2014/03/25

Suli, kórház

Az amerikai iskolákról nekünk magyaroknak az az elképzelése, hogy gimiig sokkal könnyebb, vagyis alacsonyabb az oktatás szintje, mint otthon. Aiyi elkezdett iskolába járni, illetve még csak "kindergartenbe", ami kor szerint a "nagycsoportos ovi"-nak felel meg, valójában inkább iskolai nulladik évnek hívnám. Nos a véleményem jelentősen megváltozott az első félév alapján. Talán annyiból nem szerencsés az összehasonlítás, hogy Aiyi két tannyelvű iskolába jár.
Először is az olvasás oktatása egész másképp zajlik, mint otthon. Gondolom nem titok senki előtt, hogy az angol elég idétlen nyelv írás szempontjából. Egy-egy betűt különböző szavakban teljesen másként ejtenek, pl. az "i" általában "áj"-nak ejtendő, de a "ski" szóban "i"-nek ejtik. Ezért aztán azzal etetik a gyerekeket, hogy van egy betű, mondjuk a "c" (szí), ami "azt mondja", hogy "k". Ezt sokat gyakorolva, meg Sesami Street-et nézve a kiskrampuszok előbb-utóbb elkezdik érteni, hogy miről van szó. Azonban az előbb említett kivételek miatt, mégis elég nehéz kivitelezni ezt az olvasás dolgot, főleg, hogy kb több a kivétel, mint a szabályos szó... Ennek eredményeképp itt úgy kezdték az olvasást, hogy minden héten odalöktek 5 szót, amit meg kellett tanulni. Szeptembertől. Érted? Öt szó hetente... És ezeket írni is kell tudni. Otthon azzal kezdi a suli, hogy karikákat meg ferde vonalakat rajzolgatnak, itt meg nesze, olvasd el. Ezeket a szavakat egyébként "site word"-öknek hívják, százat kell megtanulni belük, és az az előnye a dolognak, hogy nagyon gyakori szavak, ezért miután megtanulták ezeket, szinte már tudnak is olvasni. Eleinte mi nagyon kételkedtünk a dologban, főleg, hogy a Muter magyar tanítónéni volt, így állandóan sopánkodott. Ráadásul eleinte elég nehezen ment a dolog. Egy hét alatt jó, ha egy szót megtanultunk, ezért egyre jobban lemaradtunk. Aztán úgy december körül kicsit elkezdett könnyebbé válni a tanulás, sőt, a szünet alatt kicsit fel is zárkóztunk. OK, miután az "ej-bí-szí-dí"-t azért már ismertük, próbáltuk neki sulykolni, hogy ha nem jut eszébe egy szó, akkor próbálja kibetűzni, mert az segít neki. Nemrég aztán szinte elkezdett olvasni. (A gyerekeknek persze elég sok eszük van és vág is nagyon. Megyünk reggel kocsival hármasban, Csilla, Aiyi meg én, az egyik kereszteződésnél azt mondja Aiyi: "Én abba az étterembe szeretnék bemenni, aminek az a nagy M betű a jele." Tök boldogok voltunk, hogy a gyerek így fejlődik, de azért mondtam neki: "Majd akkor megyünk be, ha az M betű alatti szöveget is el tudod olvasni." Drive in, vagy valami hasonló volt. A gyerek persze gondolkodás nélkül rávágta: "Chicken nugetts??")
Még nem említettem, de japánul tanul. Nem tudom mennyit tudtok a japán írásról, de van 4 féle ABC-jük: hiragana, katakana, romanji és a kanji. A romanji a latin betűket jelöli, a hiragana és a katakana tulképp nem ABC, hanem hanem szótag-írás, a kaji-t meg hagyjuk, számunkra ez értelmezhetetlen, több, minth 30000 jelből áll. Lényeg az, hogy ők a hiragana-t tanulják, ez 46 jelből áll, és Aiyi szerint ezt könnyű olvasni, mert hát ott vannak a jelek, és csak szépen olvasod. :-) Lényeg az, hogy sokkal könnyebben tanulja a hiragana-t, mert olyan rajzos dolog, és ezért érdekesebb, mint az angol.
Az írás mellett természetesen a számokat is tolják. Nem is akárhogy. Épp ma akadt ki Csilla, hogy szöveges feladatokat kell megoldaniuk, természetesen japánul leírva... És húszas számkörben összeadni, kivonni... A "szöveges" emlékeim szerint otthon harmadik-negyedikes tananyag... Hát nem tudom, félek, ezzel lesz még gond. Úgy három héttel ezelőttig a számolás így ment: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 9, 10. A hétnyolcat nem tudtuk egy istennek se beleverni a fejébe. Aztán egyszer csak az is ment. Ráadásul egész jól számol fejben. Persze néha keverednek a dolgok, hogy az összeadás jel meg a kivonás jel mit csinál, az egyelőre nem teljesen tiszta, remélem majd alakul.
Egy szó, mint száz, egy kicsit sem érzem úgy, hogy az iskola itt sétagalopp lenne, legalább is nem a szülőknek, mert hát ezek rengeteg házi feladatot jelentenek - számunkra.

Az iskolai rész zárásaként vitába szállnék az Index-szel. Megjelent egy cikk az otthoni írás-oktatás hiányosságairól, melyben az amerikai írást kifejezetten stílusosabbnak állítják be, mint amit otthon tanítanak. Mondjuk nem vagyok szakember, de ha csak ránézel a példákra, elég egyértelműen látszik, hogy az amerikai írás képe kifejezetten ronda, míg a német szép és stílusos, de a magyarnak van a legtisztább képe és a legjobban olvasható, természetesen a második írásra gondolok, nem a nagyon iskolásra. Ezek az érthetetlen dolgok otthon. Én életemben egy hete láttam először szép, olvasható amerikai írást, egyébként sokkal inkább macskakaparásra hasonlít az itteni kézírás, mégis stílusosabbnak próbálják meg beállítani. Azt pedig ne felejtsük már el, hogy az íráshoz a finom-motorikus mozgás fejlettségére van szükség, az meg másként nem javul, csak gyakorlással. Talán mégsem olyan ártalmas dolog szépen megtanulni írni. Nem véletlen, hogy otthon nem is betűk írásával, hanem vonalacskákkal, meg köröcskékkel kezdenek sormintákat gyártani a gyerekek. Szóval Amerikából  sok mindent érdemes lenni importálni otthonra, de a kézírás az egyik, amit semmiképp sem.

Kórház.
Miután a Faternak vastagbél rákja volt, ezért kicsit be vagyok tojva bármiféle daganattól, és Csilla addig rágta a fülem, amíg elmentem egy vizsgálatra. A háziorvos néni is egyetértett, így gond nélkül megírta a beutalót. A vizsgálat előtti napon meg kellett inni vagy egy liter hashajtó folyadékot, nos ez volt a legnehezebb része az eseménynek. Amúgy sem vagyok egy nagy folyadék fogyasztó, de ez a mennyiség különösen soknak tűnt. Reggel nagyon korán kellett kelni, hogy a második adagot is meg tudjam inni, tiszta szadisták ezek a dokik. Miután altatásos műsorszám, valakinek be kellett vinnie és természetesen haza is hozni. Nyilván valóan kis feleségemre esett a választás.
Bejelentkezés után vetkőzés, hanyatt fekvés, Csilla itt készített pár fotót.




A nővérke megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz, majd betolt a műtőbe. Itt az altatóorvos néni fogadott, ő is megkérdezte, hogy milyen vizsgálat lesz? Kezdtem kicsit gyanakodni, hogy rossz helyre kerültem, de amikor a doki bejött, ő is megkérdezte. Már arra gyanakodtam, hogy kolonoszkópia helyett valami fura IQ tesztet végeznek, de kiderült, hogy ez szokásos eljárás, nehogy a körömeltávolítás helyett amputálást végezzenek a betegen. Aztán az altatóorvos megkezdte ténykedését, még elköszöntem tőle, aztán arra ébredtem, hogy mehetek haza. A nővérkebácsi hozott valami innivalót, felöltöztem, és már ülhettem is bele a filmekből jól ismert tolókocsiba. Egy másik nővér tolt ki, váltottunk pár szót, aztán már mentünk is haza. És hogy mindez miért érdekes? Mert pár nap múlva megkaptam az eredményt, melyhez a levél így kezdődik:
"Dear Mr. Laszlo,
It was my pleasure to perform your colonoscopy today..."

Hát mittudomén, élvezetesebb dolgokat is el tudok képzelni az életben :-). A kórházi ellátás persze most is ötösre vizsgázott, de amit látni kell, hogy ez üzlet. Kőkemény biznicc. A kórházgyárban termelés folyik: minél több beteget ellátni adott idő alatt, megfelelő minőségben, mert ugye az több pénz. És hát vannak hátulütői is a rendszernek. Csilla utókezeléseket végez, vagyis a lábadozó betegeknek segít a mozgásukat minél előbb visszaszerezni. Nos, rengetegszer találkozik olyasmivel, hogy a betegnek még bent kellett volna maradnia a kórházban, mert még nincs olyan állapotban, hogy hazamenjen, viszont a biztosító már nem téríti a bent létét, ezért szépen elbocsátják, ő meg küldheti vissza, hogy ne legyen galiba... Meg természetesen olyan is van, hogy bent tartanak betegeket, mert a biztosító fizet, pedig már nem lenne rá szükség. Gondolom olyan rendszer nincs, hogy tökéletes...