Ez egy régebbi írás május utolsó hétvégéjéről, gondoltam felteszem ide is...
Mióta itt vagyok a hétvégén először hagytuk el NYot, nagyon rám fért már ez a kis kiruccanás. Kicsit bezártsági érzésem volt, pedig hát a város nem nevezhető egy néhány négyzetméteres patkánylyuknak... A Sebago tónál a kenu szövetségnek van egy állandó tábora, természetesen Csilla tagja a szövetségnek, így a hétvégére kibéreltünk egy "kabint", ráadásul hétfő ünnepnap volt (Memorial Day). Péntek reggel elvittük Aiyit az oviba, mi pedig nekiálltunk csomagolni. Nagyon jól haladtunk minden a terveknek megfelelően alakult. Bár arra azért nem gondoltam, hogy a felszerelést, amit viszünk, 5 fordulóval tudom csak levinni a kocsihoz... Délben irány a gyerkőcért, majd be a kocsiba mindent, és indulás. Csilla rutinosan beállította a GPS-t, indulás után még megálltunk pumpát venni egy bicajboltban. Itt kezdődött a kalamajka. Nem lehetett a nekem kellő belsőt kapni, csak egyetlen egy darabot! Az is hosszú szeleppel ellátott. Klaszul néz majd ki, ha defektem lesz és berámolom... Pumpát természetesen nem lehetett kapni, csak 35 $-osat, ezt inkább kihagytam. Pont olyan egyszerű kis darab, mint amit a Decathlonban is lehet kapni, csak kicsit drágább...
Vissza a kocsiba, irány az úti cél. Kicsit furcsa volt, hogy miután átértünk Manhattan-be, a GPS déli irányba fordított, ugyanis észak felé kellett volna menni. Mindez péntek délután... El tudod képzelni... Az az igazi lépésben haladás, sehova sem jutás. Agyzsibbasztó. Egy idő után elegem lett, kérdeztem Csillát, hogy szerinte merre akar vinni. Mondta, hogy egy alagúton akar átvinni, na ezt jó felülbíráltam és észak felé fordítottam a kocsit. Itt sem sikerült valami jó tanácsokat adnia, másfél óra alatt tudtuk elhagyni Manhattant. A városból kiérve is elég zsúfolt utakon jutottunk ki, de az már gyerekjáték volt, viszont GPS-ben többet nem bízom igazán...
Ahogy kiértünk a tóhoz, minden elhagyatottnak tűnt. Az emberek úgy döntöttek, hogy nem a nagy forgalomban mennek ki. Ezért aztán a táborvezető sem volt ott, nekünk meg nem volt kulcsunk a kabinhoz. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy valamit rosszul csináltunk, amikor megjelent egy fickó egy kulccsal a kezében, és azt kérdezte, hogy melyik a "Lakeside" kabin? Csilla megmutatta neki, és megkérdezte, honnan van a kulcs. Emberünk azt mondta, hogy miután lefoglalta a kabint, a táborvezetőtől kapott egy levelet, amiben a kulcs érkezett. Ekkor kezdtünk azon gondolkodni, hogy fel kellett volna bontatni azt a levelet, ami délelőtt érkezett... Szerencsére van egy nagy közös épületrész, ami nyitva állt, úgy döntöttünk, ha a nem érkezik meg a táborvezető a kulcsokkal, akkor ott alszunk. Előtte azonban körülnéztünk, Csilla találkozott ismerősökkel. Említették, hogy a közös házban kiraktak pár egérfogót. Próbáltak segíteni, hogy juthatnánk a kulcsokhoz, és persze felajánlották a segítségüket. Ahogy közeledett az este, gondoltuk, ideje vacsizni és lefektetni Aiyit. Elkezdtünk megágyazni, amikor a gyerek egyszercsak elkezdett sírni. Többféle módon adja ezt elő. Amikor hisztizik, akkor iszonyat hangerővel nyomja, és inkább visít, de van egy nagyon jellegzetes sírása, ami sokkal halkabb, viszont nagyon keserves. Ezt az igazán problémás eseteknél szokta "elővenni". Na ez is olyan volt. Persze kapásból eldobtunk mindent, Aiyi meg jött - kezén az egérfogóval... Egy pillanatra levert a víz mindkettőnket, én egyből azt hittem, hogy eltörte a kézfejében a csontokat, vagy az ujjait, végül mégiscsak ilyesmire lett kitalálva a szerkezet, de szerencsére a fájdalmon és az ijedségen kívül más baja nem esett.
Időközben megérkezett a táborvezető, adott kulcsot, így elfoglalhattunk a kabint. Alig, hogy elkezdtük kipakolni a cuccokat, Aiyi megint elkezdett sírni, igen azon a keserves hangon. Ez alkalommal azonban nem lehetett tudni pontosan, hogy mi történt, mert nem volt semmi látható nyoma a dolognak. Ahogy keresgéltük egy bogarat láttam rajta elszaladni. Szegény gyerek jól belekezdett a táborozásba.
Innentől kezdve tulképp minden simán ment. Mindhárom nap bicajoztam, hihetetlen jól esett. Az utak kialakítása nagyon más mint itthon. Ez egy nemzeti park, nem tudom, hogy ez kivételt jelent-e az egyéb utakhoz képest, minden esetre itt a kereszteződéseknél körforgalom van, de ez sok esetben azt jelenti, hogy a kör ellenkező oldalát nem is látni, mert közte van egy sziklás rész, vagy valami hasonló. Nagyon jól megcsinálták ezeket. A forgalom kicsi, egy szó, mint száz, jókat tekertem.
Közben Csilla és Aiyi a medencében pancsoltak, de amikor visszaértem, elmentünk evezni. Vasárnap beültem egy kajakba, igaz nem versenyhajó, de azért kajak. Olyan érzés volt, mintha 2 hete még eveztem volna, egyáltalán nem érzetem azt a 25 év kihagyást!
Esténként vacsorára meghívtak, ennek 2 előnye volt, lehetett dumálni, és igen, nem kellett főzni :-).
Pár kép a hétvégéről:
A táborról majd egy másik írásban részletesebben, mert valahogy nem az az igazi "amerikai" hely...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése