Village Vanguard

Még mindig rendszeresen felmerül a kérdés, hogy érzem magam. Hogy őszinte legyek eleinte egyáltalán nem tetszett ez az egész város, de az utóbbi hetekben ez erősen változik. Amikor megérkeztem az egyik első dolgom volt utánanézni, hogy a Village Vanguard-ban mikor és milyen koncertek vannak. Kiderült, hogy februárban volt a 75-dik születésnapja, ahol Joe Lovano és csapata játszott. Én ugye erről lemaradtam egy hónappal. A múlt héten valami isteni sugallatnál fogva felnéztem az oldalukra, és kiderült, hogy a héten Ravi Coltrane quartet játszik (Luis Perdomo-zongora, Drew Gress-bőgő, E. J. Strickland-dob.) Nosza, nem kellett több, megkérdeztem Csillát, van-e kedve eljönni, de miután Aiyival nem tudtunk mi legyen és őt annyira nem is érdekelte, csak magamnak vettem jegyet - á 25 dodó.

A mai nap is csak úgy indult, mint a többi. Ébredés h7. Botorkálás. Konyha. Kávé. Kicsit lassan térek magamhoz, Aiyival ovi. Aztán hazaérve Csillával megbeszéltem, hogy az egykor kezdődő interjúra pontosan kell odaérni, és jobb egy kicsit előbb, mint késve érkezni, szóval délelőtt csak borotválkozás. Bent a cégnél 3 órát nyúztak mindenféle technikai kérdéssel, remélem elég jól ment a dolog. Utána Danival dumáltunk, az ablakon kinézve azt láttuk, hogy bazi nagy készülődés van, rengeteg rendőr, mesterlövészek a háztetőkön, mire Dani mondja, hogy igen, jön az elnök, mert UNO gyűlés van. Ezzel kapcsolatban ő írt bővebben, minden esetre élőben láttam az elnököt - igaz, nem volt nagyobb egy hangyánál. Haza, aztán irány a koncert. A 14-dik utcánál szálltam le a metróról, Greenwich sugárút és már ott is voltam a Hetedik sugárút 178-nál. Kicsit megremegett a lábam, de, hogy őszinte legyek, egy jelentéktelen kis hely benyomását keltette. 

Pedig a Village Vanguard az a jazzben, mint Wimbledon a teniszben, a Maracana stadion fociban, vagy éppen a Royal Albert Hall komolyzenében. A Szentélybe belépve kb. a budapesti Marximhoz hasonló helyégbe jutottam, mint említettem jelentéktelen kis lebuj benyomását keltve, ezzel szemben itt olyan legendás zenészek játszottak, mint Sonny Rollins, Roland Kirk, Cannonball Adderley és sorolhatnám. A non-plus-ultra természetesen John Coltrane 1961-es négy estés fellépése, melyen voltak olyan számok, amik csak azért kerültek rögzítésre, mert Rudy Van Gelder véletlenül bekapcsolva felejtette a magnót... Ültetés érkezési sorrendben, s miután egyedül mentem, a harmadik sorban kaptam helyet :-). 

A zenekar kis késéssel kezdte meg a koncertet. Teljesen box meccs érzésem volt, az első két szám  tapogatózással telt: mit bír a közönség, milyen formában vannak a zenészek. A tenor kicsit fásultan szólt, mintha a gazdája még nem ébredt volna fel, pedig este 9 is elmúlt, így a quartetben egy kicsit szürkének hatott. Ami a legjobban meglepett, hogy kottából játszottak, vagy legalább is valami jegyzeteket rakosgattak a számok között. Aztán a második szám vége felé megjelent a Nagy Ember Fia nyakán egy-két izzadság csepp, majd a harmadik számnál semmi lapozgatás, csak odafordult a zenekar tagjaihoz, motyogott valamit, aztán a szemüvege felett a dobosra nézett és eljátszotta a motívumot. A dobos erre egy lehelet finom ritmussal válaszolt, amire teljes lendülettel ráültette ismét a dallamot. Ezután már nem volt megállás, vagy útkeresés. Teljes sebességgel, mintha valami alpesi lejtőn száguldoznának, áradt a zene. A bőgős ugyan maga elé tett egy lapod, de nem hiszem, hogy a szemhéján keresztül bármit is látott belőle, azonban nagyon pontosan tolta a ritmust és a kontrákat a szaxofon alá. A zongorista sem maradt tétlen, káprázatos uniszónókat nyomtak. A lendület nem tört meg az első óra hátralevő részében, annak ellenére, hogy a negyedik szám egy lírai hangvételű ballada volt. Sőt, mintha csak fokozta volna a feszültséget, amit csak a következő számok energiája tudott feloldani. A közönség óriási, pontosan érezte mikor mi történik, és a finomságokat hangos elismeréssel jutalmazta.

Az estét két részesre tervezték, az első félidőnek hamar vége lett. Ravi meglehetősen közvetlen ember benyomását keltette, miután lejöttek a színpadról kedélyesen beszélgetett az emberekkel. Egyszer csak egy kisfiú kérdezett tőle valamit, azt válaszolta, hogy "persze, menj csak játszani!" A kis csávónak nem kellett kétszer mondani, levágta magát a zongora elé és rácsapott a billentyűkre. Egyből tátva maradt a szájam. Miután a Nagy Ember Fia épp mellettem állt, megkérdeztem, hogy ki ez a kiskrapek?  Mosolyogva válaszolta, hogy "csak hallgasd!" és ő maga is letelepedett egy székre. 

Az elmosódott folt a srác, bal oldlon a sötét folt Ravi.

Nem játszott sokáig a srác, de igazi jazz volt. Nagyon furcsa tartásban, de hihetetlen érzékkel adta elő. Tuti nagy jövő áll előtte, de sajnos a nevét nem tudtam megjegyezni, viszont kiderült, hogy 14 éves. Ekkor sikerült egy-két szót váltani a Mesterrel, a végén megkérdeztem, hogy a második részben ugyanazt játsszák-e? Miután nemleges választ kaptam, hamar eldőlt, hogy bazi későn érek haza...

A második részt Ornette Coleman  "The Tribes Of New York" c. számával indították, hasonlóan a harmadik darabhoz a doboshoz fordulva játszotta el a témát és ha lehet még sodróbb lendülettel csaptak bele a lecsóba. Nem volt megállás, vagy pihenés, egymást követték az improvizációk, szólók. Nekem talán a dobos tetszett a legjobban, bár kicsit rockos benyomást keltett. Ravi Coltrane amikor épp átengedte a terepet a kollégáknak, mindig egy oszlop mögé húzódott. Az egyik alkalommal helyette pont az ellentéte ugrott ki a sötétből: egy vékony, fehér, keskeny ajkú lány, nyakában egy tenor szaxofonnal. Ahogy belefújt a hangszerébe, meglepően telt, kerek hangok jöttek ki belőle. A sound-ja talán kicsit Brecker-es, de a semmiből való felbukkanása mellbevágó volt. Az utolsó néhány számra sem lankadt a lendület, a végén egy olyan impróval, hogy szegény Chelsea láthatóan nem tudta mi fog következni, de aztán minden összeállt egy egésszé.

Hamar vége lett, de meg kellett állapítsam, hogy Tabi tévedett: nem született meg minden fontos zene '68 előtt. Maradt azonban bennem egy adag hiányérzet: nem volt kivel megosztani ezt az élményt. Sajnos volt már ilyen, amikor egymagam körbemotoroztam fél Európát. Hazafelé a metrón az járt az eszemben, hogy mennyire mázlista vagyok, köszi Csilla!