Super Bowl

Tegnap este elmentem a Wild Wings-be amerikai foci döntőt nézni. Az egyik nagy különbség Magyarország és Amerika között, hogy itt minden gond nélkül ült egymás mellett két asztaltársaság, az egyik a Giants-nak, a másik a Patriots-nak drukkolt, persze hangosan, és felváltva ugratták egymást attól függően, mikor melyik csapat vezetett. De hogy is kerültem ide focit nézni?

Az utazási történetet ott hagytam abba, hogy megtaláltuk a kecót, pedig utána még vissza is kellett vezetni NY-ba. Visszafelé Virginia Beach-en álltunk meg éjszakázni, mert ugye szezonon kívül vagyunk, ezért a szállás még olcsóbb volt, mint Washington D.C.-ben, viszont ha lehet még jobb szállodában. Az út hosszú volt és unalmas. Eléggé kietlen vidéknek tűnt a térképen látható szakasz egészen a tengerpartig, a new yorki szomszédnéni meg is jegyezte, hogy az az igazi "redneck"-ek hazája. (Sajnos a cikk nincs magyarra fordítva, de szimplán parasztot jelent, merthogy a földeken dolgozva a nyakuk lebarnul...) A szálloda viszont igen, a tengerparton, és természetesen a tengerre néző szobával. Én foglaláskor persze naivan szóvá tettem ilyen szobát akarunk, de kiderült, a tengerparti szállodáknak csak tengerre néző szobáik vannak, a szárazföld felé a folyosók helyezkednek el. A fűtést mondjuk nem vitték túlzásba. Lementünk vacsorázni, aztán irány aludni. Alig érkeztünk be a szobába, a szomszédból hihetetlen hangosan muzsika kezdett szólni. Csilla azt mondta, ez nem lesz jó, mert hiába panaszkodunk, egy idő után úgy is elkezdenek zajongani, ezért megkérdezte, átmehetünk-e egy másik lakosztályba. Simán igent mondtak, így negyed óra múlva már a másik szobában feküdtünk az ágyakon. Elhatároztam, hogy reggel korán kelek és megnézem a napfelkeltét, meg jól lefotózom. Azért nem kellett túlzásba vinni a dolgokat, mert n8-kor kelt a Nap :-). Utána persze megkaptam kis feleségemtől, hogy mennyire tapintatlan vagyok, mert nekiálltam hajnalok hajnalán csattogtatni. Mindegy, irány a reggeli. Ekkor vettük észre, hogy Aiyikám sántít... A hideg verejték kivert egyből, Csilla totál maga alatt, a Muter meg azt bizonygatta, hogy csak játszik a gyerek. Sajnos kiderült, hogy nem, de egyelőre nem tudtunk mit csinálni, elindultunk vissza. Közlekedési szempontból nem a legszerencsésebbül, látvány szempontjából viszont tökéletesen választottuk az útvonalat. (Monnyuk a Gugli elég jó cég, de hogy milyen indíttatásból fotózták a Keleti Partvidék egyik leglátványosabb útvonalát ködben, az rejtély...) Szóval ez a jó 20 km hosszú, cölöpökön álló híd nem semmi. Megy szépen végig a tengeröböl bejáratánál, magamban pedig azon gondolkodtam, hogy közlekednek a hajók? Nos, ez is egy szép példája a leleményességnek és a nagyszerű mérnöki munkának, ugyanis a hídból 2 helyen nagyjából kilométer hosszú alagút lesz. Bazi látványos, sajnos nem igazán volt kedve megállni a családnak, így a parkoló helyek mellett szépen elautókáztunk. A Muter azért folyamatosan nyomkodta a gombot a masinán, így lett egy-két jó kép, de jelenleg nem férek hozzá (NY-ban van minden...), ezért majd egy másik bejegyzésben töltöm fel őket. Miután átértünk, ez a 13-as út istentelen hosszúságban mendegél, nem autópálya, így minden bokornál akad egy jelzőlámpás kereszteződés, a vidék az ismét redneck-es hangulatú, és a már említett nehézkes haladás, mert a kollégák kicsit sem segítőkészek. Azt hittem kitépem a hajamat, de szép lassan eljutottunk egy autópályáig, onnan pedig már sima volt az ügy. Másnap irány a gyerekkórház. A doktornéninek mindent szépen elmondott Csilla, a néni meg is kérdezte, hogy valami szakmabeli-e, mert olyan szabatosan fogalmaz... Aztán konzultált a másik nénivel, majd kiagyalták, hogy röntgen. Szerencsére nem mutatott semmit, így aztán hazamentünk. Kedden elvitte Champeneri nénihez, a gyermekorvoshoz, ő megnyugtatta, hogy ha a röntgen nem mutatott semmit, akkor nincs komoly baj, és csak egy influenza húzódott rá a térdére, ezért sántított. Szerencsére igaza lett, mert szép lassan eltűnt a sántaság. Szeretjük őt, sajnos nem tudjuk magunkkal hozni Charlotteba...
Miután hétfő szünnap volt, kedden mentem be először a munkahelyemre. Az interjúra kocsival jutottam el, dolgozni viszont már metróval, mert sokkal kényelmesebb. NY-ot a fene sem érti továbbra sem, ugyanis az említett PATH "metró" olyan szép tiszta, hogy csodálkozom, a többi miért nem olyan? Kicsit be voltam tojva tőle, mert ezt valami speckó eljárással készítették több, mint 100 éve, de úgy néz ki, hogy jól tart. Az irodáig viszont a Hudson partján visz a séta, közben nézegetem a házakat és olyan érzés fog el, mintha Londonban lennék, mert nagyon modern minden és a parton sétálgatás valahogy emlékeztet a Temze partjára. És persze nem értem, hogy az emberek miért verekszenek a manhattani lakásért, hiszen Jerseyből sokkal szebb a kilátás Manhattanre és olcsóbb is... Az irodáról és emberekről ejtettem már pár szót, de arról nem, hogy a harmadik napon behívott a főnök, és elmondta, 15% leépítés van folyamatban. Meg is kérdeztem, hogy az hogy lehet, miközben meg veszik fel az embereket. A kulcsszó a teljesítmény... A második héten aztán elmentünk sörözni egyet és közben értetlenkedve elemezték, hogy Európában mennyivel jobban védik a dolgozókat, mint itt. Erről Dani már értekezett, szerintem azért nem olyan rossz az európai modell, és pár országban azért működik is, de ezt most hagyjuk.
Eközben esténként nézegettem a kocsibérlési lehetőségeket, mert ugye január 28-án nekem jönnöm kellett le Charlotte-ba, ugyanis hétfőn már itt kellett kezdenem. Péntekre nagyjából össze is csomagoltam, majd a Hertz mellett döntöttem, szombaton reggel Csilla ki is vitt a reptérre, ahol felvettem a kocsit. Egy Toyota Camry-ról beszélünk, minden csiri-birivel felszerelve, amit el tudsz képzelni. Bőr ülés, elektronikus ülés állítás, fedélzeti számítógép, mittudoménmiafene. Gondoltam mielőtt elhajtok, azért megnézem, hogy milyen a GPS, mert azt ugye rendeltem, a fene sem akar csalinkázni. Sehogy sem sikerült előcsalni, nosza vissza az irodába, kértem, hogy segítsenek. Mire a néni kedvesen közölte, az nincs a kocsiban, de ad egy másikat. Valahogy volt egy rossz sejtésem, mert a kocsi felé menet láttam egy másik Camry-t, de az kicsit lestrapáltabbnak nézett ki. Persze az lett az enyém. Első ránézésre nem is volt vele semmi gond, nem hat meg a bőrülés hiánya, csak amikor kinyitottam az ajtót... Az az igazi, félreismerhetetlen áporodott, mocskos füstös kocsmaszag csapta meg az orromat. Hazáig alig tudtam elvezetni, de már nem volt kedvem hadakozni, mert késésben voltam. Otthon aztán szépen telenyomtam légfrissítővel. Sosem hittem a reklámoknak, most sem csalódtam, mert bár sokat segített, azért magammal hoztam a spray-t és időnként fújtam útközben. Ami egyébként elég eseménytelenül telt, végül 10 óra alatt leértem, kicsit folyamatosan a megengedett felett mentem, de azért nem ész nélkül.
Hétfőn aztán irány az iroda, találkoztam Ananthával, aki olyan halkan beszél, néha egyszerűen nem hallom, amit mond. Most mondjuk Indiában van, épp házasodik. Az iroda teljesen rendben van, kivéve, hogy valami olyan brutálisan zúg, hogy kellett vennem egy fejhallgatót, amit az irodába rendszeresítettem zajelnyomás céljából. Nem a legjobb, mert a zenét meg elég hangosan kell hallgatni, de ez van. Dolgozni bicajjal járok, 8 perc alatt érek be. A legmeglepőbb az, hogy van egy fickó az irodában, aki pont úgy néz ki, mint TiBi kollégám Pesten, még hasonlóan is beszél, csak feka az illető. Ő mondott egy helyet, ahol érdemes lehet a foci döntőt nézni, így aztán át is kerekeztem a Wild Wings-be 7 körül. A hangulat eleinte nem volt valami nagy, de nem bántam meg, hogy átmentem, ha más nem a kijelző mérete miatt megérte. Aztán a meccs előrehaladtával a hangulat is magasba hágott. Megállt mellettem egy fickó, mondott valamit, váltottunk két szót, majd azt mondta: amúgy dolgozom, mennem kell. A meccs után alig léptem ki az ajtón, csörög a telefon, Csilla volt, csak kicsit megbeszélni a meccset :-).

A Time Warener stadion, a kosárcsapat otthona. Egyébként Charlotte Bobcats, vagyis hiúzok a neve a csapatnak, és Michael Jordan a tulaj, aki ebben az államban él.

Ez akár New Yorkban is lehetne, nem véletlen a "Kis New York" elnevezés

Prosperál

Csődöl

Hát, ez az építkezés is áll... Az amerikaiak azért elég furcsák A bal oldalon látni egy sötét, nagyobb épületet, az a börtön... A belváros közepén. A másik kedvenc börtönöm a Central Parkra néz...

A játékról már írtam tavaly, most inkább az utózöngéről akarok szót ejteni. Bár egyesek szerint ostoba sportág, én azért átlátom a nehézségeit. Jó, jó, igazi amerikai sportág, kicsit olyan háborúsdi, és még a sakknál is agresszívebb, mert nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is az ellenség fölé kell kerekedni. És nem szabad hibázni! Bár a győztes irányító a meccs után magabiztosan nyilatkozta, hogy egy pillanatig nem volt kétsége a győzelem felől, azért még az utolsó másodpercben volt az ellenségnek egy olyan támadása, ami centimétereken múlott. Egy-egy ilyen összecsapás után, még ha nyert is a csapatom, valahogy bele tudok gondolni a legyőzöttek bánatába. Sokszor, sok helyen megbeszéltem már rengeteg emberrel, hogy a sportolók miért nyomják, miért hajtanak. Bár sosem voltam profi sportoló, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a profik szeme előtt csak a pénz lebeg. Nem ott, és nem akkor, amikor a pályán rohangálnak. Ez a kép mindent elmond arról, hogy mit érezhetett a legyőzött. És ami a csodálatos, és ami miatt Brady-t ismét tudom értékelni, az, hogy ez a kép nem a lefújás után készült, hanem egy passza után, amit a "wide receiver" nem fogott meg. Pont az a Wes Welker, aki soha nem hibázik, ezt az elkapást 100-ból 100x megcsinálja. Ezen a napon mégsem jött össze, pedig... Szóval ezután még felállt, és az utolsó másodpercben dobott egy olyan passzt, hogy ha a jó embere, Gronkowski egészséges, talán el is kapja. Nem így történt. Viszont megjelent egy cikk a Yahoon, amit érdemes elolvasni. Nem vállalkozom a lefordítására, mert nagyon jó és én nem tudnám jól lefordítani, de az első mondatot ide biggyesztem:

Tom Brady az öltözőszekrényével szemben ült, feje lehajtva, egy fehér törölközővel letakarva, miközben lefelé nézve a stoplik közötti űrt bámulta. Teljes szerelésben ült. Teljesen elmerülve a gondolataiban. Ott voltak az elvesztegetett játékok. Az el nem ért lehetőségek. Ott volt a Super Bowl, ami kicsúszott a kezei közül, 21-17re a Giantsnak. Ismét a Giants. Ismét. 10:04 volt ekkor. A percek lassan múltak, de Brady nem mozdult.

Na jó, kicsit több, mint az első mondat, de nagyon jól megírt cikk. Magyarul én még sosem olvastam ennyire jó sport-cikket, ez is olyasmi, amit eltanulhatnánk az amcsiktól. Brady egyébként azt is megmutatta, hogyan kell emelt fővel viselni egy vereséget: még véletlenül sem hibáztatta volna a társait, akik 4 olyan hibát vétettek, amiből, ha csak az egyiket megcsinálják, már más lett volna az eredmény. Persze Brady is hibázott, ez nem az ő napjuk volt...

(Egy hete kezdtem írni a bejegyzést...)