2016/09/13

Village Vanguard Again!

Na, azért ne szaladjunk annyira előre a történetben, nézzük hogy is kezdődött? Már csak azért is, mert eszemben sem volt, hogy idén újra a VV-ban fogok kikötni…

Már rég óta meg akartam hívni  a nővéremet, de eddig nem igazán volt olyan alkalom, ami aktuálissá tette volna az utat. Tavasszal aztán Csilla felvetette, hogy idén visszamehetnénk a tóhoz nyaralni. Ez sok szempontból jó ötletnek tűnt. Egy csomó ismerős él NYban és környékén, Aiyi már rég nem látta a tesókat/unokatesókat, és különben is, a tó az általam ismert legjobb hely egész Amerikában. Nosza, neki is álltunk tervezgetni, újjá kellett éleszteni a klubtagságokat, lefoglalni a kabint, kinézni az időpontot, és minden apróságot, amit egy ilyen nyaraláshoz szükséges. Az utóbbi 3 évben nem sokat kirándultunk, mert az ikrek még elég kicsik voltak, de idén a sátrazás már megfelelő lehetőségnek tűnt. Így aztán beszereztünk egy 8 személyes sátrat, amiben kényelmesen elférünk. Természetesen felállítottuk kipróbálni, a gyerekek nagyon élvezték, kint is akartak aludni benne, de a bontást is ki kellett próbálni... Egyeztettem a nővéremmel, hogy mikor tud jönni, hova akar még elmenni NY-on kívül, aztán megvettem a jegyeket és már csak várni kellett.
Az érkezés napján összeszedtem a gyerekeket, majd kimentem velük a reptérre. A charlottei reptér ugyan nemzetközi, de a nemzetközi kijáratnál szűkös a tájékoztatás és nem valami kényelmes a várakozás. A kicsikkel egy idő után persze nem volt könnyű, meg kezdett is hosszúra nyúlni az idő, amikor megjelent egy Lufthansás néni, és szóban közölte, hogy a gép mintegy 3 órát késik… Csalódottan vonultunk a kocsihoz, mert azt tiszta sor volt, hogy ennyi időt a kicsikkel képtelenség lenne kivárni. Aiyi a második nekirugaszkodásra is kijött, szegény nagymamát megállás nélkül nyúzta, alig lehetett levakarni róla. Aztán megérkezett a vendég, nem kicsit fáradtan, de ezen nem csodálkoztunk… Irány haza, kis dumaparti, aztán elraktuk magunkat másnapra. 
Az első hétvégére ashevillei túrát terveztünk, Biltmore kastély és Chimney Rock látogatással, sátorpróbával. Nos ez utóbbi csúfos kudarcba fulladt… Először telefonon próbáltam kempingben helyet foglalni, de sehol sem vették fel. Ekkor még nem fogtam gyanút, inkább usgyi az Internet, majd jól foglalok ott. Nagyon jó oldalakat találtam, csak éppen 10 napra előre lehetett csak foglalni. Viszont volt még rengeteg szabad sátorhely és úgy nézett ki ezek olyan aki kapja marja alapon elérhetőek. Miután elég sok ilyet láttam, aggodalomra semmi okot nem láttam. Eredetileg akartam venni egy dobozt a kocsi tetejére, de Csilla vett egy nagy, zippzáras csomagot, ebbe raktunk azt, ami a csomagtérbe nem fért. Pénteken el is indultunk, az út egész jól telt, ha megy valami film, akkor a kicsikkel is könnyű utazni. Ahogy megérkeztünk a kemping bejáratához, még semmi probléma nem látszott. Aztán megkérdeztük, hogy van-e hely? Természetesen nemleges választ kaptunk, de miután segítőkészek voltak, próbáltunk másik kempinget keresni. Ekkor felvilágosítottak, hogy az évnek ebben a szakában Asheville környékén kizárólag előre foglalással lehet helyhez jutni… A weboldalak meg minimum 3-4 napos késésben vannak, ezért azokban nem lehet megbízni… Hiába, ebben kezdő vagyok…
Szerencsére gyorsan találtunk szállást, de aztán próbáltunk olcsóbbat szerezni, ezzel elment kis idő, végül az első helyen kötöttünk ki… Jó magyar szokás szerint olcsójánoskodtunk, és csak egy szobát vettünk ki, így aztán kicsit szorosan voltunk. A nővérem először találkozott az amerikai “légkondit mindenhova” felfogással… Másnap kettévált a csapat, Csilla a gyerekekkel maradt a szállodában én meg elfuvaroztam anyut és a nővéremet a Biltmoreba. Erről még nem írtam, pedig tavaly jártunk Csillával a környéken. Ez Amerika legnagyobb magánkézben lévő háza. Én imádom a helyet, ez egy Loire-menti kastélyok stílusában épült ház,

A Biltmore ház

amit egy George Vanderbilt nevű fickó építtetett. Általában szeretjük utálni a gazdagokat, de George pont az a fickó, aki a mérhetetlen anyagi jóléte ellenére is szimpatikus ember maradt. Nem csak az olyan apróságok miatt, hogy amikor egy felszolgáló elejtette a tálcát, akkor nem kezdett ordibálni, hanem segített összeszedni a leesett, összetört tányérokat, hanem azért is, mert egy csodaszép dolgot alkotott. Nekem annyira tetszik ez a hely, hogy magamban mindig azt játszom, hogy én vagyok a tulaj. Bazi nagy területen fekszik, rengeteg úttal, patakkal, réttel. Egyszerűen jó érzés eljátszani a gondolattal, hogy mindez az én birtokomban van, annyira fenséges, nyugodt az egész. Sajnos George története nem felhőtlen, igen fiatalon elhunyt. Egyetlen leány gyermeke pedig rövid házasság után otthagyta a birtokot és soha többet még Amerikába sem tért vissza… Szerencsére a férje igazi brit arisztokrata, és nagyon komolyan vette az uradalom kezelését. Ekkor már megnyitották a nyilvánosság részére a kastélyt, de a gazdálkodást tovább folytatták, ezzel is fellendítve Asheville és környékét. Mindenképp érdemes megemlíteni az építész és a tereprendező nevét: Richard Morris Hunt és Frederick Law Olmsted. Hunt tervezte többek között a Szabadságszobor talapzatát, Olmsted pedig a new yorki Central Parkot. Ők ketten festményen lettek megörökítve (ami nem éppen megszokott dolog...), melyek a kastélyban találhatóak. Érdemes még megemlíteni Carl A. Schenk nevét, aki biltmorei főerdészként megalapította az első észak-amerikai erdészeti főiskolát.
A látogatás amerikai módra profin szervezett. Miután csak 2 jegyet vettünk (Csilla és én már jártunk a kastélyban, én többször is), nem voltam benne biztos, miként fognak beengedni. A jegyvizsgálóknál jeleztem, hogy én csak beviszem a családtagokat, egyből adtak egy kártyát, amit a kocsi belső tükrére kellett rakni. Egyszerű. Csak megadták meddig kell felvennem őket. Ha valaha Észak Karolinában jársz, érdemes meglátogatni. A kastélyhoz vezető út semmi különös, akár a Pilisben is lehetne, bár az út menti füvet nyírják, de ahogy a bejárati kapun bekanyarodik az ember és az épület egyszer csak elé tárul, az lenyűgöző! Nagyon menőn a bejáratnál szálltak ki anyuék, én meg elindultam lefelé. Na ez az a rész, ahol igazán jól lehet játszani a “tulajdonost”! Van pár hely, ahol meg lehet állni, természetesen sétáltam is kicsit és élveztem a birtokomat. Vissza a szállásra, kis játék a kölkökkel, aztán már mehettem is vissza, felvenni a turistákat. Megbeszéltem Csillával, hogy utána még beülünk enni valamit. A Biltmore földbirtok mellett fekszik közvetlenül a Biltmore Village. Amikor az építkezés folyt, itt laktak a munkások, mérnökök, sőt, maga George is. Az idők folyamán ez a rész egy kis faluvá nőtt, ráadásul Cornelia (George leánya) itt tartotta az esküvőjét, ide járt iskolába. Itt találtunk egy kis kocsmát a vonatállomáson, ahova beültünk. 
Másnap bementünk Ashevillebe, a főtéren épp Bluegrass fesztivál.

video
 
Gondolom erről a “redneck” szó ugrik be sokaknak, nekem inkább a kellemes zene. Charlotte-Asheville párosról  mindig Budapest-Szentendre jut eszembe. Charlotte egy dinamikusan fejlődő város (egyelőre nem olyan nagyonnaaagy…), bankok, ipar, brutál forgalmú reptér, vasút… Ezzel szemben Asheville egy bohém, laza kisváros, ahol rengeteg utcai előadó, zenész szórakoztatja az embereket, kis utcák, helyi boltok éttermek adják a kiszolgálást. Az egésznek állati jó a hangulata, ráadásul itt kezdődik az Great Smokey Mountains, bár inkább csak domboknak hívnám, annak ellenére, hogy 2000 méter feletti a legmagasabb pontja. A kedvenc ashevillei történetem, hogy a II. háború után repülősök járták az országot, és az egyik Mitchell pilóta késben átrepült a két épület között. Azért a Mitchell nem egy műrepülő gép, hanem bombázó, asszem elég látványos lehetett!
Találtunk egy "bakancslista" falat...

A két épület között repült el a Mitchell...

Rövid bóklászás után irány hazafelé a Chimney Rock érintésével. Ez egy égnek álló szikla, ami tulajdonképp nem túl nagy, de annál látványosabb. Mindez a Lake Lure partján található. A tó arról ismert, hogy itt forgatták a Dirty Dancinget. Egyszer már jártunk erre, volt alkalmam bicajozni is (itt találkoztam ezzel a medvével),
 

ahogy közeledtünk ismerős táj fogadott. A tó partján kiengedtük a zsiványokat egy kis mászókázásra, aztán irány a Kőkémény. Nem tudtuk mit csináljunk a gyerekekkel, de az élet megoldotta. Kori hamar elaludt, így Csilla maradt vele a kocsinál, Lily meg úgy döntött feljön velünk. A jegyvásárlásnál kaptunk egy kis kedvezményt, de kiderült, ennek az oka, hogy a felvonó nem működik… A kocsit sikerült leparkolni egy árnyékos részen, aztán a túracsapat megindult. Nagyon féltem, hogy Aiyi és Lily hisztizni fognak. Eleinte lassan is ment a dolog, de aztán ahogy a lépcsőkhöz értünk úgy tűnt Lily és anyu lent maradnak. Pár forduló után néztem vissza és látom ám, a mama meg a törpe alig vannak lemaradva! Be is vártuk őket, innentől kezdve szinte normál tempóban haladtunk, alig-alig kellett a csapat legöregebb és legfiatalabb tagjára várni.
video

És a látvány! Megérte a mászást! Mikor leértünk, Kori és Csilla épp jöttek felfelé, pont jó időzítés! Természetesen a gyerekeknek járt némi fagyi, kis bóklászás, és indulás haza.
Fagyizás a nagy mászás után
A jutalom
   
A tetőcsomagtartó annyira nem vizsgázott jól. Először is, mindenképp kell hozzá kereszttartó. De a nagyobb baj, hogy ebbe a puha zsákba nagyon nehéz rámolni. Szerencsére korábban láttam, hogy a szomszéd bácsi egy Thule dobozt tesz a kocsija tetejére. Az egyik alkalommal beszélgetés közben szóba hoztam és egyből megkérdezte, hogy szükségem van-e rá? Természetesen igent mondtam, ezzel idénre a plusz rakteret megoldottam. Az indulás előtti hétvégén el is kezdtem összecuccolni a kocsit, kitakarítani, vágtam be extra szőnyeget, összeszedtem a gyerekvideókat, szóval próbáltam mindent zökkenőmentessé tenni. Az indulás hetében 4 napot egy másik államban töltöttem munkaügyben, és csak csütörtök este értem haza, persze egy óra késéssel… Szombaton terveztünk indulni, így pénteken jutott idő a kocsival foglalkozni, és előkészíteni az utolsó lépéseket. Közben Korival voltak gondok, szegénykémnek olyan hasmenése volt, amilyet még sosem tapasztalt… Rengeteget tanakodtunk, végül arra jutottunk, hogy csak vasárnap indulunk. Ez utólag nem feltétlenül tűnik jó döntésnek, mert így is, úgy is hasmenése volt, viszont így vesztettünk egy napot. Ráadásul ebben az esetben foglaltam szállást az első nap végére, amit persze a késői döntés miatt elvesztettünk… Vasárnap aztán sikerült elindulnunk, irány Washington D.C. District of Columbia. Na ezt valaki elmagyarázhatná, hogy miért Kolumbia része, mert hogy se közel se távol nincs Kolumbia… Hétfőn viszonylag korán indultunk, sikerült a Fehér Házhoz közel találni parkolót, és irány várost nézni. A kicsikkel ez nem volt valami vicces, mert brutál meleg volt, így aztán mi végül is egy utcai fagyisnál kötöttünk ki, ami megfelelően árnyékos helyen volt. Szegény muterék meg futólépésben járták végig a főváros látványosságait. De azért sikerült, végül is pozitív élmény volt. Mi már jártunk Washingtonban, ezért nem volt akkora hasfájás a fagyizás.
Ezek után Csilla vette át a kormányt, én kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésben, és uccu, indulás NY felé. Az út hosszú és unalmas, az autópályáról nem sok látszik, bár az elég meggyőző, amikor elértünk a I-95-ösre, 2x3 sáv megy - egy irányba. Ekkor már szerencsére én vezettem, mert amint NY magasságában a nyakunkba kaptunk, az nem volt kellemes… Olyan 20 méter látótávolság, a többi zuhogó eső. Nem tűnt túl vicces táborozásnak. Szerencsére miután magunk mögött hagytuk NYC-t, elállt az eső, viszont cserébe még new yorki szemmel nézve is brutál dugóba kerültünk. A terep ugyan ismerős volt, de azért nem ártott a GPS segítsége. Sloatsburgba érve aztán már nem volt szükség rá, izgatottan fordultunk a Seven Lakes Drive-ra, de a tábor bejáratát majdnem elvétettem. A drótsorompó nem volt kulcsra zárva, ekkor ennek még nem láttam a jelentőségét, mert megkaptuk az összes szükséges kulcsot. A szemerkélő esőben csak a szükséges felszerelést vittük be a kabinba, majd gyorsan leraktuk a gyerekeket. 
Másnapra Csillával megbeszéltem, hogy beviszem anyuékat Manhattanbe és ott is maradok egy kicsit, hogy megmutassam mi merre található, hogy lehet közlekedni, tájékozódni. Manhattanban tényleg nagyon egyszerű közlekedni, lényegében csak párhuzamos és merőleges utcák vannak, minden számozva, úgyhogy ha mondjuk kijössz a metróból, és nem tudod merre van észak, akkor is pár lépés után be tudod azonosítani, hogy mi hol van. Az összes kereszteződésben ki van táblázva az utca és a keresztutca neve. Ez mondjuk egész Amerikára jellemző, vagy legalább is amerre én jártam, mindenütt így van. De azért, amikor az ember először csöppen Manhattan közepébe, akkor azért könnyű megszeppenni. Sloatsburgból busszal érkeztünk, ez egy elég látványos dolog, mert egy kis bucka tetején egyszer csak az ember szeme elé tárul Gotham City! Szegény anyukámnak is kicsit megnyúlt az arca, pedig már járt itt, ráadásul akkor egyedül. Igaz, akkoriban ott laktunk, szóval talán megszokottabb volt a dolog. Kíváncsi voltam milyen érzés lesz újra NYban lenni. Az jut eszembe, hogy zajos… Iszonyat nyüzsi, felfordulás mindenhol, metrómegálló lezárva, Time Square, tömeg, emberhullámok. És ennek ellenére nem rossz! A Time Square-en akkora kivetítő,
video 
Elég idétlenül rágózom, de így mozgósban jobban érezni, hogy az ott egy nagy monitor...

amilyenről álmodni sem lehet, színes, élénk világ. Manhattanban élni pár évet, tuti nagy élmény, amikor az ember fiatal és főleg, ha van rá fedezet. Itt tényleg bármikor találni valami érdekes eseményt, sosincs egy unalmas pillanat. 
Ahogy kiléptünk a busz-pályaudvarról, elkezdtem magyarázni, miként lehet gyorsan beazonosítani az irányokat, mi jelzi a metrómegállót. Az arckifejezéseken persze láttam a reakciót: “Jól, van, persze, persze, ahogy azt te gondolod… Ebben az iszonyat felfordulásban még az utcatáblákat sem látni, nem hogy irányokat!”. Pár perc alatt eljutottunk a Time Square-re, néhány kötelező szelfi után irány az első metró megálló, ami természetesen lezárva. Egy rendőrbácsi segített megtalálni a legközelebbit, majd irány a déli csücsök. Legnagyobb meglepetésemre a metró tök meleg volt, általában annyira lehűtik a kocsikat, hogy pulcsi nélkül garantált a tüdőgyulladás, de ez alkalommal csorgott rólam a víz. Később tisztázódott a helyzet, csak abban a kocsiban romlott el a légkondi… A metróból kiszállva irány a Trinity templom és a Wall Street. Hát, akárhogy nézem, ez mindenképp megható/lenyűgöző/mellbevágó hely. Ott vagy a pénzvilág közepén, innen fújják a Passzátszelet, ha valaki itt pukizik egyet, akkor a gazdaság reszketve figyeli, hogy mi fog történni. A Trinity templom pedig ott áll fenségesen, ügyet sem vetve erre a rohanó világra, kicsit sem érdekli a tömeg, hanem csak egy szelete a rég letűnt világnak, ami rendíthetetlenül ellenáll a felhőkarcolók árnyékának. Szívbemarkoló. A Wall Street is meglepő. Ilyen kis fingilingi utcának ekkora hatása legyen!? Réges-rég itt futott az a fal, ami a korai telepeseket védte az indiánoktól; most végre sikerült lefotózni a fal maradványát.

Ezután jött az egyik kötelező amerikai feladat, meglátogattuk a közeli Starbucks éttermet. Először csak pisilési szándékkal, de aztán végül egy kávé is lecsusszant. NYCről annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy az ilyen gyorséttermek nyilvános WC-ként is működnek, bármikor be lehet menni és fogyasztás nélkül használni a mellék-helységeket. Uzsgyi mentünk felvenni a CityPasst, ezzel lehet a látványosságokat meglátogatni. Először a Szabadság Szobrot vettük (illetve vették a turisták) célba. Olyan hosszú sor állt, hogy megkérdeztem a nénitől, van-e olyan időszak, amikor kevesebben vannak - a reggel természetesen ilyen. Felmerült, hogy fognak 8-ra beérni a tótól? Ekkor eszembe jutott Aiyi apukája, aki mintegy 3 percre lakik a Time Square-től. Nosza, írtam neki egy sms-t, hátha nála tudnak aludni muterék, igaz, nem volt náluk semmi éjszakára. Rövidesen kaptam a választ, hogy mehetnek. Kis kalkulálás, és arra jutottam van időm visszamenni a tóhoz, összeszedni nekik valami cuccot, majd vissza Manhattanbe. Magukra is hagytam a őket, bár kicsit izgultam hogy fogják venni az akadályt?

Folyt köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése