2016/10/08

Village Vanguard Again! II


Ugrás fel a buszra, kocsi, tó. A buszon próbáltam jegyet szerezni az esti koncertre, persze már minden elkelt. Sebaj, majd lesz valahogy. Sloatsburgban beugrottam egy kisboltba, mert törlőkendőt kellett venni. Sosem hordok magamnál készpénzt, itt viszont 5 dollár alatt nem lehet kártyát használni. Na erre a srác aszondja: “Tudod mit? Kifizetem neked, 1,50 nem egy nagy összeg.” Hiába na, jó emberek mindenhol vannak. (Azért pár nappal később visszamentem és kifizettem, nehogymá’ elveszítse a hitét a srác.) Összeszedtem a cuccokat, és irány vissza A Városba. A buszon ezekre lettem figyelmes:

Lehet telót tölteni.
Sosem láttam még buszon biztonsági övet...
Nem rocc, pedig ez csak egy helyi járat, de nyugodtan tudsz netezni, nem fog lemerülni a teló, sőt, most már az utasok is biztonságosabban utazhatnak. Be is kötöttem magam.
Ahogy megérkeztem, irány a találka, csak pár utcasarokra voltunk a Village Vanguardtól. Mondtam, hogy nincs jegy, de azért menjünk oda, hátha valaki nem jön el, vagy még van hely. Páran már ácsorogtak is a klub előtt, ezt jó jelnek vettem. Nem is kellett csalatkoznom, mert pontban 7-kor kijött egy fickó, és mondta, hogy akik foglaltak, eddig kellett volna odaérjenek, most mi jövünk. Szinte ismerősként ballagtam le a lépcsőkön, és megint elcsodálkoztam, hogy egy ilyen, méretét tekintve jelentéktelen helynek mekkora jelentősége van a jazz világában! A többi híres klubhoz (Birdland, Blue Note stb.) nem volt szerencsém, de gondolom nem sokkal nagyobbak. Ráadásul a Village Vanguardban szerintem a festés ugyanaz, mint Coltrane idejében volt… És mégis, akkor vagy Valaki, ha már játszottál ezek közül valamelyik klubban. A mi bácsink már nem először zenélt itt, de reméljük nem utoljára, pedig már nem mai srác, idén 87 éves… Barry Harrisről van szó, én korábban nem nagyon ismertem, de most nagyon megkedveltem. Először is ennyi idős korában valaki még életben van, már szép teljesítmény, de hogy zongorázni is tudjon, ráadásul olyan jó, ahogy ő, hát ettől totál kész vagyok. Mondjuk láttam egy riportfilmet Vladimir Horowitzról, szegénykém már ülni alig tudott, félrecsúszott a kanapén, mert nem tudta tartani magát, a zongorához egyedül nem is tudott odamenni, de amikor odasegítették, akkor úgy játszott, mintha az utolsó 40 év meg sem történt volna. Barry-t hasonlóan oda kellett segíteni a hangszerhez, nagyon nehezen mozog már. Fekete bácsiról lévén szó, elég nehezen értettem amiket mond, de nagyon vicces, jó kedélyű figura.
Aztán belecsaptak a húrok közé. Ravi Coltrane-nel ellentétben itt nem volt tapogatózás, keresgélés, annak ellenére, hogy egy nagyon lassú, melankólikus motívummal kezdtek. Lehetett érezni, hogy már alig várja, hogy a bevezető taktusok után ténylegesen belecsapjon a tempóba. Néhány pillanat után ritmusváltás és egy fergeteges nyitószámot toltak indulásként. Idős bácsi, régi stílus, két szám között mindig beszélt egy kicsit. Néha belekezdett egy melódiába, kis beszéd, majd folytatás. Az egyik ilyen alkalommal odaszólt a bőgőshöz (sajna nem értettem mit mondott), aki válaszolt: “Én csak próbállak követni!” :-) A legemlékezetesebb szám a “375” volt. Az egyik szünetben odafordult a közönséghez, és megkérte, mondjanak egy számot. 37. “Három, hét; három, hét… Nem, nem ismerem ezt a számot…” Aztán hozzátette: 3, 7, 5. “Three, seven, five”. Egy dúr skálában, ha az alaphang 1, akkor a mi dallamunk a harmadik hangon kezdődött, a hetedik hang az utolsó a sorban, az ötödik pedig a kettő közt. A “Three, seven, five” pont kijön “tá-titi-tá-á” 4/4-re, kész is a motívum, már lehet is játszani. Persze ezt nem magában akarta előadni, ezért megkérte a közönséget, hogy amikor jön a “three-seven-five”, akkor legyünk szívesek énekelni, 2x, majd skálaváltás, újra “three-seven-five”, vissza az eredeti skálára 375, zárásként “five-five-five-five” (tá-tá-tá-tá-á-szün). “Gyakoroljatok!” szólított fel, persze nagy röhögés, majd elkezdett játszani. És ekkor jött az igazi meglepetés! A közönség hibátlanul lépett be, mintha már hetek óta gyakorolnának, tisztára, mint egy kórus! Lehet, hogy fizetett vendégekkel dobták fel a hangulatot??? Nem csak, hogy jó zene, óriási hangulat, de a közönség is hibátlan volt, akár csak az első alkalommal! Nem emlékszem pontosan, de valami brooklyni időszakos sörfőzetet ittunk, szóval minden jól alakult.
Időközben szerencsére Abu jelezte, hogy mehetnek hozzá muterék. Metróval pár perc alatt ismét a Time Square-en találtuk magunkat és sétáltunk a szállás felé. Csilla később mondta, hogy ez nagyon bátor dolog volt, mert egyrészt Abu lakása nagyon pici, másrészt nagyon korán kel és ezért egy ilyen késői érkezés nem túl vicces számára. Szerencsére nem volt gond, leraktam a turistákat és irány vissza a táborba.
Másnap kezdődött igazán a vakáció, nem kell korán kelni, nem kell sehova menni, irány a strand, kajakozás, napsütés. Kivéve, hogy esett az eső… Ezért aztán lementünk a faluba a könyvtárba. Meglepően kellemes hely!



Egy régebben templomként funkcionáló épületet alakítottak át, emiatt az elosztás kicsit vicces. Amúgy Amerikában a templomokban általában vannak mellékhelységek, így ez nem okozott külön problémát, csak ki kellett dobni az oltárt, behozni a polcokat és kész is. De a lényeg persze az emberek, akik ott dolgoznak! Akkor éppen egy “autós mozit” rendeztek a kicsiknek. Kartonpapírból készítettek a gyerek kisautót, és abba ülhettek bele, amikor kezdődött a filmvetítés. Meg kell jegyezzem, hogy Amerikát sok mindenért lehet cikizni, leóvodásozni, de zenében asszem jóval előttünk járnak. A mesefilm alatt is kellemes jazz szólt, miután vége lett, a könyvtárban is jazz, és nagyon sokszor nyilvános helyen nem slágerzene, hanem jazz szól. Jó, persze, aki nem szereti ezt az irányzatot, annak nyilván ez nem akkora élmény, de arra gondolok, hogy nem állandóan és mindenhol ugyanaz a tömegzene szól. A könyvtár egyébként elég szabadon működik, például találni édességet, kávét, mindez “becsületkasszával” működik. Jól éreztük magunkat, de sajnos Korit el kellett vinni dokihoz. Nem kellett volna, de ez akkor még nem derült ki… Csilla vagy 2 órát várt az orvosra, én addig bevásároltam Aiyival és Lilyvel. Aztán ismét tábor és készülés a másnapra, mert be kellett mennünk a konzulátusra útlevelet intézni, anyuék pedig megcélozták a nyugati partot.
Sajnos ez a nap nem egészen úgy alakult, ahogy gondoltam, szerettem volna elvinni anyuékat a DiFarra pizzériába. Tudom, hogy nem létezik olyan, hogy legjobb pizza, de New Yorkban ez a legjobb pizzéria. Egy eredeti olasz bácsi viszi, igazi talponálló, semmi látványos turista cucc, mindez az ortodox zsidó negyed közepén. Ehelyett inkább a több időt töltöttünk a konzulátuson. Az útlevelekre a kicsik állampolgársága miatt volt szükség, de kiderült, hogy miután a kicsik is ott vannak, le tudjuk adni az ő papírjaikat is. Amikor bementem, az ügyintéző néni nagyon ismerős volt, meg is kérdeztem mióta dolgozik ott? Már vagy 9 éve, szóval a zöldkártya intézése alkalmával találkoztam vele. Meg kell mondjam a külképviseletek dolgozóit én csak dicsérni tudom. Ugye nem minden városban van ilyesmi, Washingtonba utazni szép kis kiruccanás lenne, ezért szoktak évente 1-2 alkalommal kihelyezett ügyfélfogadást tartani városokban. Vagy másfél éve itt Charlotteban is volt ilyen, majd mentek tovább Atlantába és még nem tudom hova. Minden esetre, ha otthon is ilyen segítőkészek, jóindulatúak lennének az ügyintézők, akkor asszem Magyarországra mindenki felnézne. Szóval ezúton is szeretném megköszönni a külképviseleteken dolgozók munkáját, tényleg kellemesen csalódtam! Utána irány a Kennedy reptér, csak megálltunk a bejáratnál, anyuék ki és mentünk vissza. Szegény muteréknak nem sok szerencséje volt, ismét vagy 3 órát késett a járat…
A táborról sok újdonságot nem tudok mondani, annak ellenére, hogy rengeteg dolog változott. Scotty már nem jár fel rendszeresen, nincs gyerek-tábor, de legalább a gyerek-verseny megmaradt.
Aiyi a páros verseny előtt

Mindig is mindent egyedül akart csinálni, hát a kajakozás sem alakult másképp :-)

Aiyi is részt vett élete első kenu versenyén. Meg is kérték, hogy induljon kisfiúként, mert a négyeshez csak 3 fiú volt meg. Aiyi szemébe húztak egy bézból sapit és mehetett is. Engem is megkértek, hogy menjek az egyik apukával páros kenut. Ez jó mókának ígérkezett, de az utolsó pillanatban az apuka inkább úgy döntött, hogy a kisfiával megy, ezért nekem egy kenu-oktató bácsi jutott inkább. A fickó jött, és elkezdett magyarázni a kenuzásról. Én persze mellébeszéltem, nem akartam elmondani neki, hogy gyerekkoromban tulajdonképp sokszor kikaptam Csipes Feritől kajak egyesben, de Csilla nem bírta az okoskodást és elárult… Aztán az evezés viccesen alakult. A fickó kormányzott, de nem tudta egyenesben tartani a hajót. Na nem mondom, hogy hirtelen mégis felnőttem az előbb említett kiválósághoz, de gondolom mégiscsak megleptem az arcot, aki magyarázta, hogy a lapát volt a hibás. Aztán később még mentünk négyest is, ekkor már az előbb említett apukával és végül harmadikok lettünk, igaz, csak azért, mert az egyik hajó keresztbe száguldott és letarolta a mezőnyt :-). Meg kell mondjam nem csodálom, hogy az amerikai kajak-kenu sport nem tart ott, ahol a magyar. Itt elsősorban nem a versenyzésről szól a kajakozás, hanem a hangulatról, életvitelről. Persze, eljárnak a gyerekek evezni, de nincs heti 7-9 edzés, éjt nappallá tevő edzőtáborozás, vérre menő versenyzés 10 éves kortól. Viszont a hangulat itt összehasonlíthatatlanul jobb!

Másnap Csillának be kellett menni Brooklynba és felhasználta a még meglévő City Pass jegyeket, felmentek Aiyival a Rockefeller épület tetejére. Az Empire State Building sem rossz, de ez közelebb van a Central Parkhoz, ezért még látványosabb. Azt hiszem Aiyi nagyon élvezte.

Itt derült ki, hogy van egy kis baj a kulcsokkal. Nem kaptunk rendes sorompó kulcsot, hanem az a kajakokhoz egy lakatkulcs. Ekkor éreztük csak mekkora szerencsénk volt, hogy az érkezés napján az előttünk kijövő volt olyan rendes és nem zárta kulcsra a sorompót! Én ezalatt a kicsikkel elmentem az Indián Fejhez, meg vissza, és fürödtünk. Nem is kívánhatnék jobbat!

Természetesen vittem magammal bicajt, gondoltam minden nap megyek majd egy kicsit. Nos, ebből összesen 3 alkalom lett… Elsőre beterveztem egy 2 órás utat. Legnagyobb örömömre az útburkolatot felújították, ezért kifejezetten élvezetes volt a bicajozás. A forgalom elenyésző, gyönyörű táj, mit is kívánhatnék még? Már visszafelé gurultam, amikor találkoztam Jannal meg egy haverjával. Nem bírtam ellenállni, mentem velük még egy kicsit. Jannak új a bicaja, még újabb kerekekkel, úgyhogy fölfelé esélyem sem volt a nyomában maradni. Közben persze jókat dumáltunk, elmesélte, hogy mi változott, mióta elköltöztünk. Aztán jött a sprint, és megmutattam neki, hogy hiába van új bicója… Utána jött a feketeleves. Csilla persze ki volt akadva, hogy egy órával többet tekertem, mert nem tudta hol keressen, merre vagyok. Értem én, de annyira jól esett a bicajozás!
Az első hét végén át kellett költöznünk a “Lakeside” kabinba. Hiába, az MCKC után minden kabin csak egy lepukkant lyuk… Természetesen megint esett, úgyhogy még jól be is hordtuk a sarat. Éjszaka pedig egerek randalíroztak a kabinban, Csilla közel volt hozzá, hogy idő előtt elhagyjuk a tábort. Szerencsére maradtunk. A héten aztán találkoztunk ismerősökkel, jókat dumáltunk, ettünk, olyannyira, hogy a táboron kívüli ismerősökre egyszerűen nem jutott idő… Máskor hosszabbra kell tervezni a new yorki utat. Szerencsére Aiyi apukája és egyik tesója és unokahúga feljött meglátogatni, így legalább velük tudtunk találkozni.
Első sor balról: Aiyi unokahúga, Aiyi és nővére, hátsó sor középen: két másik húga

A második hét is nagyon gyorsan elrepült. Úgy döntöttünk, hogy már pénteken elindulunk haza, hogy szombatra érkezzünk meg, hagyva egy napot rendrakásra, mosásra. Ez utólag nagyon jó ötletnek bizonyult. Természetesen nem sikerült reggel 9-kor indulni, de azért vészesen késő sem volt. Ragyogó napsütésben intettünk búcsút Sloatsburgnak és a domboknak. Az út hosszú és unalmas, de a videó nagyszerűen elfoglalta a gyerekeket, ezért jól haladtunk, nem kellett úton-útfélen megállni. Csilla nagyon válogatós szállás ügyben. Ha bemegyünk valahova és nem tetszik neki, akkor úgy is otthagyjuk, ha már bementünk a szobába. Nos ekkor ez másként alakult. Pontban 7 órakor mondja, hogy a következő lehajtónál menjünk le a pályáról. Először tankoltunk, kaja, aztán irány a legközelebbi szálloda. Amikor beléptünk, egész kellemes hely benyomását keltette, elintéztük a papírokat, aztán ki az épületből, irány a hátsó bejárat. Az épület hátulról már nem volt annyira nyerő, de amikor beléptünk, tisztára olyan érzés kerített hatalmába, mintha a Péti Nitrogénművek munkásszállására érkeztem volna meg.
Péti Nitrogénművek - amerikai változat

Csilla meg ezerrel fel a lépcsőn, irány a szoba, körül sem néz, TV bekapcs. Ekkor esett le, hogy az Olimpia megnyitója felülírja a szabályokat! Hordhattam fel mindent egyedül, de legalább a gyerekekkel sem volt gond, őket is lekötötte a látvány. Csak nem tudom megérte-e, mert, mint megállapítottuk, talán minden idők leggyengébb megnyitója volt.
Másnap reggel Csilla korán kelt és körüljárta a falut. Kiderült, hogy nagy mázlival egy kellemes helyre értünk, polgárháborús emlékek, régi épületek, szóval egy kis történelmi helyre csöppentünk. Azonban sokat nem akartunk időzni, elindultunk a maradék utat megtenni.
Ezt a kutat (illetve elődjét) használták a déliek és az északiak, amíg tönkre nem ment. Újjá lett építve, ugyanazokkal a szerszámokkal, amivel az eredeti is épült!
Csilla egyszer csak azt mondja vezetés közben, hogy nem érti miért jön a mögötte levő olyan közel. Aztán sziréna… Le kellett húzódni, megállni. Aztán jön a fickó és mondja, hogy kicsit gyorsabban hajtottunk a kelleténél. 70 helyett 80. (Kilométerben 112 helyett 128…) Igaz, hogy a belső sávban mindenki ennyivel ment, de mondtam Csillának, hogy fölösleges vitatkoznia a yarddal, úgy sem lehet elérni semmit. Nem volt szerencsék. Apropó, vezetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy kis sebességtúllépés nem jelent igazán nagy veszélyforrást. Sok minden múlik a körülményeken. Ha egy alacsony forgalmú, nyílt, egyenes úton 130 helyett 150-nel mész, ebben én nem igazán látok nagy veszélyforrást. Az amerikai vezetési stílus sokkal több veszélyt hordoz magában. Asszem már nyekeregtem róla, hogy mennyire bénán vezetnek pályán. Valahogy úgy gondolják, hogy demokrácia van, azt csinálok, amit akarok, beesik a belső sávba és 70 mph helyett 65-tel megy. Ha jön valaki, akkor sincs esze ágában sem kihúzódni jobb oldalra. Nos, ha valaki le akarja előzni, akkor nem marad más, mint a külső sáv… A kamionok meg egyenesen katasztrófa. Mindenki akar tartani valami fogyasztást, meg időben odaérni, meg mittudomén. Egy kamion utolér egy másikat, majd úgy dönt, itt az ideje előzni. 2x2 sáv, gyerünk a belső, adj neki.
Kamionverseny

A két masina között van vagy 1 mph (na jó, monnyuk 2 kmh) sebességkülönbség. Lefelé. Aztán jön az emelkedő és a már majdnem sikeres előzésből ugyanaz a sebességkülönbség lesz az előzött jármű javára… Iszonyat idegesítő és fárasztó. Szóval az amerikai autóvezetőket könyörögve kérem, hogy Európában, főleg Németországban és Olaszországban eszükbe ne jusson autópályán vezetni, hacsak nem akarnak tömegbalesetet okozni. A másik borzalmas dolog az elhalálozott kamiongumik mennyisége.

Szerencsére ezek nem a nyomvonalon vannak...

Értem én, hogy nagyon drágák a gumik, ezért nullára lehasználják, de ebben a formában ez életveszélyes. Nem tudok statisztikákat, hogy ebből mennyi baleset adódik, de talán a világ leggazdagabb országában nem kéne ilyen szemétül kinéznie az autópályáknak.
A vakációval lényegében a nyárnak is vége lett, augusztus huszadika után itt is megroggyan a meleg, már nem az az elkápráztatóan rettenetes a hőség. Visszazöttyentünk a hétköznapokba, de a képeket elnézve öröm lesz majd visszagondolni az első nagy utazásra az ikrekkel.

Jaigen, az orvosi ellátásról. Szóval Csilla az orvossal eltöltött 10 percet 2 óra várakozás után, aki megállapította, hogy a gyereknek hasmenése van. Nem írt fel semmit, még különösebben étkezési tanácsokat sem adott. Pár héttel később megkaptuk mennyi jut ránk. A kórház kiszámlázott 2500 dollárt a biztosítónak (mintegy 670000 forint...), ami szó nélkül fizetett, ebből ránk 500 önrész jut... Mint már korábban írtam, ennyi léből otthon az egészségügy csodákat művelne... 300 forintos vizitdíj... Cö cö, ugggyanmá!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése