Gyereknevelés II.

Az előző bejegyzéssel ellentétben most nem általánosságokról lesz szó, hanem az amerikairól. Miután márciusban főállású apuka lettem úgy, hogy az első másfél év kimaradt, így kis hendikeppel indultam. Néhány alkalommal rémülten írtam is levelet a Nevelési Tanácsadó Testületnek, vagyis Tompának és TiBinek. Ez főleg akkor fordult elő, amikor nem tudtam/tudtunk mit kezdeni a gyerek valamilyen dolgával. A hisztire egyértelmű választ kaptam: hidegzuhany. Ez mindkét említett gyakorló apukánál bevált, ráadásul a szüleimtől azt hallottam, hogy rám is csak ez hatott. Nosza, bevetettem a következő alkalommal a fegyvert. Úgy nézett ki, hogy működik, egy darabig még hatott is az említése, aztán semmi. Na, akkor jöhet a következő forduló. Az eredmény katasztrófa. Semmi. Csak egyre jobban üvöltött, közben rám nézett, és a szemével azt mondta, hogy csak azért is visítani fogok... Egy megfelelő pillanatban kivettem az vízből, próbálva menteni atyai tekintélyemet, de tudtam, hogy egy módszerrel kevesebb. 

Egy mosás alkalmával Aiyi is ott volt velem. A mosodában vannak gurulós kosarak, olyasmik, mint a bevásárlókocsi. Természetesen azt kezdte lökdösni, hiába kértem, hagyja abba, tudod, mint a falra hányt borsó. Ez még a rendőrbácsi előtt volt, vagy nem jutott eszembe, mindegy, lényeg, hogy egy idő után ráhúztam a fenekére egy figyelmeztetőt. Röhögött. Mondtam neki, nem lesz ez így jó, de csak folytatta, ezért ráhúztam egy nagyobbat. Persze röhögés. A harmadik még nagyobb volt, de még ekkor is csak egy "au", aztán röhögés és folytatás. Na ezek után kapott a szegénykém egy olyat a fenekére, amit még én is éreztem a tenyeremen, el is törött a mécses.  Ez ott és akkor működött, de csak nem lehet minden nap elnáspángolni a gyereket...

Ami később bevált, az a "rendőrbácsi". Csilla vitte le az amerikait még augusztusban a játszótérre, és persze rájött a rosszalkodás. Nem Csillára, a gyerekre. Kiszaladt a játszótérről, ami ugye szigorúan tilos, Csilla utána számítógéppel, szatyorral a kezében, de csak az első gyalogátkelőnél érte utol. Az volt a nagy szerencse, hogy egy rendőrbácsi épp ott szállt ki az autójából, és miután nem látta a kicsi gyerek szüleit, odament hozzá. Csilla pont akkor ért oda, és persze egyből megkérdezte a rendőrt, hogy elviszik-e az ilyen rossz gyerekeket. Mire a fickó vette a lapot, és mondta, hogy természetesen, van egy hely az ilyen esetek számára fenntartva. Kicsit még beszéltek, aztán Csilla  mondta a gyereknek, hogy most az egyszer a rendőrbácsi még elengedte. Gondolhatod, a gyerek úgy ment a kocsihoz, mint a kisangyal. Kicsit később, még Omerrel mentünk el reggelizni, volt ott pár rendőr is. Amikor indult kifelé Csilla a gyerekkel, épp jött be egy társuk. Na azt láttad volna, hogy milyen rendesen fogta az anyja kezét és hogy be volt tojva. Azóta  a rendőrbácsi az utolsó mentsvárunk, ha rájön a rapli. Sajnos pár héttel később találkoztunk egy balfasszal, hiába mesélte el neki Csilla, hogy mi a helyzet, a hülyegyerek nem vette a lapot… Ennek a módszernek csak az a hátránya, hogy valamikor majd megint kellene egy valódi rendőrrel beszélni, csak hogy elevenen éljen a gyerekben :-).

Ezek után mi történik ma? Lefekvés előtt mint akinek bekenték a fenekét csípős paprikával, elkezd rohangálni meg eszetlenkedni. Szerencsére most Csilla volt a soros, jó sokáig csak szép nyugodtan mondogatta neki, hogy mit is kéne csinálni, persze csak röhögés, földön fetrengés volt a válasz. Egy idő után mondta neki, hogy jön a fenékre verés. Úgy hálás voltam magamban a szerepcsere miatt, ma ő játszotta a rossz rendőrt, aztán jött is a bünti. Annyit azért tudni kell, hogy kis feleségem kajakozott, és tisztában van a "simázás" minden apró műfogásával. Kicsit meg is lepődtem a csattanás hangján, de Aiyikám csak annyit mondott "au" és mindent folytatott tovább. 

Most szerinted mit csináljunk? Hogy a fenében lehet egy ilyen gyereket fegyelmezni? Nem úgy értem, hogy rossz, hanem egyszerűen nem érdekli a "fenyítés" adott esetben. Mostanában ráadásul minden este és reggel ezt játsszuk, persze az oviban (gondolom) egy tündérbogár, mert az óvónéni imádja és soha semmi panasz nincs rá. Még szerencse, hogy nem fiú. Egyébként persze itthon is általában tündérbogár, egész hihetetlen, hogy még csak 3 éves, de készségesen segít, a minap pl.: nem lehetett lebeszélni a mosogatásról.