Budapest

Folytatásos teleregény

Csillának pár éve volt egy balesete, kicsit megreccsent a térde, amit szépen meg is műtöttek és kb. jónak nézett ki, de mostanában kiderült, valami azért nem pöpec. A legkisebb terhelésre két hét bicegés volt a válasz. Na, be is telt a pohár, elhatározta, hogy műtét. A Beth Israel kórházban talált egy sebészt, aki elég jónak nézett ki. Természetesen ambuláns műtét: reggel be, kés, délután haza. A nevéből asszem elég egyértelmű, hogy zsidó kórházról van szó. Ez csak azért érdekes, mert elég béna felépítésű az épület, ugyanis nincs lépcsőház, vagy lehet, hogy mégis van valahol, de én ugye nem akadtam rá. Viszont a lift mellett van egy kis tábla valami ilyesmi szöveggel:

"Szombaton is használható lift, ilyenkor felmegy a legfelső emeletre és minden emeleten megáll lefelé menet." Még asszem valami rabbi jóváhagyást is mellékeltek. Ravasz. A műtét simán ment.

Ez a kis bevezető a történet szempontjából annyi jelentőséggel bír, hogy még a vizsgálati időszakban Csilla gondolkodott, a meglévő két szabad repcsijegyét fel kéne használni és jól elmenni nyaralni valahova. Szálláskeresés közben egyszer csak rám néz, és azt mondja: "mi lenne, ha Pestre mennénk?" Két órával később meg is vettük a jegyet. Az utazás előkészítése elég ellentmondásosan zajlott. Mármint ő máshogy adta elő, mint én. Nekem az jutott eszembe, mi lenne, ha nem mondanám el az otthoniaknak, és csak úgy becsöngetnék? Csilla simán lehülyézett, persze nála más a helyzet, anyukája pont a látogatásunk ideje alatt ment be kórházba szív problémák kivizsgálására... Kicsit azért rám ijesztett, konzultáltam is a húgommal. A válasz kis gondolkodás után: "Háát, most még eljátszhatod, de két év múlva már nem." Ebben maradtunk. Öcsémnek, az állandó tettestársamnak persze elmondtam, már csak a szervezés kedvéért is. Aztán jött az utazás. A csomagolás mondjuk elég viccesen alakult. Mindössze egy "normális" bőröndünk van, Csilla vett pár dollárért egy fekete, jó nagy bevásárló táskára hasonlító kerekes izét, plusz egy olyan igazi piacos táskával rendelkeztünk a rámoláshoz. Ez utóbbit sokszor lehet látni lepukkantabb embereknél Pesten. Először azt gondoltam, hú de gáz, aztán rá kellett jönnöm, hogy a nagy utazók megirigyelhetik. Ugye 23 kilót nyomhat egy bőrönd, a másodikért meg már fizetni kell. Na itt nem mindegy, hogy a nettó és bruttó tömeg között 10 deka vagy 3 kiló a különbség! Hazafelé különösen jól jött, de erről majd később...

Az utazás odafelé zökkenőmentesen zajlott, Aiyi jól bírta a kiképzést, csak elalvás előtt kezdett kicsit pörögni, de hamar elaludt. Az átszállás kicsit necces volt, a frankfurti reptér ugye nem kicsi, még szerencse, hogy kértünk tolókocsit, jól jött a frissen műtött térdhez és a félig alélt gyerekhez, ráadásul egy helyen vagy 20 méteres sor állt, mi is szépen beálltunk, kicsit kezdtem is izgulni, lesz-e elég időnk, de aztán jött egy néni, kiemelt a sorból, és szépen előre vitt. Hihi, ezentúl csak gyerekkel és/vagy frissen műtöttel utazok.

Pestre való megérkezés után vártam a nagy katarzist. Eddig ez volt a leghosszabb távollétem otthonról. Nos se pátoszos zene, se mellbevágó érzés, se semmi ilyesmi. Az Üllői úton autókázva az volt a legfeltűnőbb, hogy a város mennyivel színesebb, mint NY, illetve ezen belül Queens. Itt ugye nem szokás vakolni a házakat, ezért csak vörös téglát látni mindenfelé, a házak látványra nagyon egyformák. Pest ehhez képest egy Csontváry festmény. Ráadásul a forgalmi dugó persze pont olyan, mint itt. Szóval elsőre azt éreztem, hogy semmi változás, minden a régi és jó volt megérkezni. Csilla anyukájához mentünk, Kati mama wellness szállójába. Szó szerint 2 percre van a Dagály strandtól. Ennek nagyon fontos szerepe van az otthon tartózkodás szempontjából, elég sokat lógtunk kint. Megérkezés után én szépen elköszöntem és indultam Békásra begyűjteni a jól megérdemelt meglepetés-arcokat. Ahogy megnyomtam a kapucsengőt, kicsit készületlenül ért a kérdés: "Ki az?" Szerencsére elég hirtelen vágtam rá, hogy a postás. Nővérem hangjában kis csalódottságot éreztem, de azért beengedett. (Ez volt az első alkalom, hogy a lépcsőházat meglehetősen lepukkantnak éreztem. Bár az izzókat nemrég cserélhették fénycsövekre, a festés kopott, a lépcsőt borító linóleum szakadozott, szóval nem volt valami kellemes.) Persze kettesével vettem a lépcsőket és becsöngettem. Nővérem nyitott ajtót. Nem tudom le lehetett-e volna fotózni, de ezért a pillanatért megérte a titkolózás. Mint amikor hőn szeretett számítógépünk egy jattosabb feladat hatására kissé megdermed, úgy állt ott nővérkém, majd felkiáltott: "Hisz ez nem is a postás!" Ekkor jelent meg a Mutter is az ajtóban, persze a szívéhez kapott, hogy jaj, szívrohamom van. Nem volt annyira hiteles, mert közben szélesen mosolygott. (Az igazsághoz tartozik, hogy a Mutter sejtette, hogy megyünk, persze az időpontot nem tudta és teljesen hibás alapon vezette le az utazásunkat, de ez most mellékes.)

Mit ne mondjak, jó volt Békáson. Nem azért, mert "végre otthon", vagy valami hasonló, hanem ilyen jó családi hangulat itt Amcsiban nincs, ami ugye érthető... (Na most nem a szűk családra gondolok.) Jó gyorsan elment az idő, indultam is vissza a wellness szállóba, az Árpád-hídnál természetesen egy legalább 5 éve nem látott ismerőssel futottam össze. Na itt ilyen sincs... Másnap irány a Dagály, semmi komoly, csak pihi, Aiyival pancsolás és természetesen hekk és lángos sörrel. Ezt nem kell ecsetelni... Visszatérő motívum lesz még. Bence még aznap kitalálta, hogy menjünk le Almásra és betonozzunk le egy darabot, aminek a helye már elő is lett készítve. Csillával megbeszéltük, hogy bár ő is szeretett volna lejönni, de abba a rendetlenségbe nem igazán lenne jó Aiyival lemenni, így csak én mentem. Almáson mindig jó lenni, most sem csalódtam. Az átalakítás szépen halad, ezért is jó érzés az ott töltött két nap, mert legalább hozzátettem valamit.

Kezdek szétesni, folyt köv...